A jövőben lassan vége a jövőnknek

Ha már karácsonytájt: Magyarországon évente kb. 2 millió karácsonyfa kerül végül hőerőművekbe vagy ide meg oda, tehát elégetik őket. Persze, nettó populizmus ez, hisz e fenyőfacsemetéket direkt emiatt nevelik, hagyomány és biznisz stb., nem ebbe rokkan bele a világ – de az ilyen apróságokon is múlik az, ahogy Földünk felzabálja, elfogyasztja magát, pontosabban mi emberek a Földet.

Az akár sztárbiológusnak számító, de minimum mértékadó rendszerökológus Jordán Ferenc azonban nem az apokalipszis lovagja, aki csak arról ír, mit baltázott el az emberiség. Világjárt emberként – mármint miután mondhatni kiutálták Magyarországról, és főleg külföldön dolgozik, kutat – azt is követi, milyen megoldásokkal lehetne megmenteni a Földet, vagy legalábbis meghosszabbítani számára azt az időtartamot, amíg az ember még itt ellehet. És persze nem tüneti kezeléseket javasol, hanem hátraarcot, teljes fordulatot – bár erre az esély igen kicsi.

88%

Év végéig még

14 446 404 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Teszi mindezt közérthetően, szellemesen, sőt, (ön)ironikusan. Bár olykor nekem – hiába imádom a halat meg a tengert – néha megülte a gyomrom a sok tengertani példa, de Jordán Ferencnek mégiscsak ez az egyik szakterülete. És ahogy mondani szokás – így ma is tanultam valamit.

Jordán Ferenc: Jövőnk a Földön – Megoldások egy összeomló bioszférában. Budapest: Open Books, 2025. 232 oldal, 5999 Ft

A lényeg persze az, hogy az ember éppen arról híres, vagy inkább hírhedt, hogy nem tanul, illetve nem tanul abból sem, amit már tudott. Persze, minden kocsmában mantrázzák,  hogy a régiek bezzeg tudták, mit kell és lehet tenni a természettel, hogyan kell azt megőrizni és nem tönkretenni, de ma már ez az ősi tudás se való éppen sok mindenre. Jordán pedig rátesz egy lapáttal, ahogyan leleplezi a tudományos élet álságosságait (a pályázati rendszer visszásságai, a politika kiszolgálása, a lobbizás és a többi), bár számos példát hoz arra – na persze, külföldről –, hogy az utóbbi évtizedekben mennyivel többet tudtunk meg csak az óceanológia terén, adatbázis adatbázis hátán, mesterséges intelligencia stb., de ebből éppen az nem következik, hogy a bioszféra megmenthető, visszaállítható eredendő formájába.

Hagyni kéne magát regenerálódni, nem pedig beleszólni. Az egyik ilyen példa az, hogy a tudósok – igen, épp az őrült fajtából – rég kihalt fajokat tudnak már feléleszteni, de – ha jól értem – ennek is több a kára, sőt, mint a haszna, mert a természetet egyszerűen már békén kéne hagyni, ez lenne az esélyünk, de a pesszimista olvasatban ez a hajó is már rég elment.

Ahhoz képest, hogy a könyv terjedelme nem nagy, rengeteg adekvát kérdést vet fel, például a tudománypolitika terén is, ami enyhén szólva is áthallásos, már ha Magyarországot nézzük: ti. hogy Jordán szerint sem a versenyképességet kéne erőltetni, azt, hogy a tudósok egymással konkuráljanak, ki hol publikált többet, hanem sokkal inkább a kooperációt kellene erősíteni az egyes tudományterületek közt is. Ebben persze nincs sok újdonság, bár épp kishazánk az, ahol az utóbbi időben megszaporodott a tipikusan „őrült professzorok” száma és aránya, legalábbis ha a médiát nézzük.

Sajnos ott tartunk, hogy Jordánnak is azt kell hangsúlyoznia, aminek kézenfekvőnek kellene lennie: a természet ma már nem csak a természettudósok témája, mint volt száz-százötven éve, hanem a társadalomtudósoké is – azaz a topic közös –, mert a behurcolt fajok, a kiirtott erdők és a szennyezett tavak a környezet egészére hatással vannak, azaz minden életforma – így az emberek – esélyeire is. De az sem úgy működik, hogy egy, a mi tájegységünkről eltűnt fajt egyszerűen visszatelepítünk – az ökoszisztéma egyszerűen nem úgy működik, hogy egyszer az ember tönkreteszi, mert kiaknázza, majd valakiknek meg az jut eszébe, hogy az egészet egyszerűen visszacsinálják.

Nem fogom itt spoilerezni, mit ír a szerző a klímaváltozásról, azokról a megoldásokról, amelyek már megszülettek és alkalmazzák is. Túl sok a rövid távú ötlet, és Jordán nem is arról beszél, hogy ezek ideig-óráig ne hoznának valamit a konyhára, és a tudomány is segíthet az élőhelyek rekonstruálásában. Itt vannak a zöld háztetők, a vertikális paradicsomültetvények, rengeteg az innovatív ötlet, és ezek összehangolásában persze a tudósok is segíthetnek, sőt. De ami kis lépés mondjuk egy zöldülő kerületben, az nem lesz nagy lépés az emberiségnek.

Mert másfelől, innen nézve távolabb, ott a tengerszint emelkedése és a tengervíz felmelegedése, és hiába tudunk – mármint a tudósok, így Jordán – az egyes tengeri fajok mozgásáról, életteréről, táplálkozási szokásairól, egyes fajok kihalásáról egyre többet, ha ők már látják azt is, hogy az ún. „kapcsolófajok” – amelyeket más fajok megesznek, vagy másokkal meg ők táplálkoznak –közül egyesek eltűnnek, vagy „elköltöznek”, azaz más élőhelyet keresnek maguknak mint például a parányi planktonok, az kihat a polipok, a halak és a nagyobb testű élőlények populációjának stabilitására is.

De olvashatunk arról is, hogy manapság hatalmas üzletté vált az, hogy növeljük a tenger szén-dioxid-elnyelő képességét. Csakhogy ekkora beavatkozások száz esetben „pontosan százszor csak még több problémát okoznak”. Jordán itt is ráhúzza a vizes lepedőt egyes tudósokra, akik szerinte ilyenkor vagy csak egyszerűen technokraták, vagy azzal a „rettentően ostoba” magyarázattal jönnek elő, hogy ha már ennyi pénzt öntöttek a projektbe, akkor folytatni kell.

De a Magyarországról távozni kényszerült kutató végül konkrétan a magyar tudománypolitikába is páros lábbal száll bele, feudális urambátyám logikáról beszélve, arról, hogy az irányítók szembemennek mind a tudománnyal, mind a nemzetközi normákkal.

A végén ez már csak hab a tortán. A könyvet olvasván végül már úgyis nehéz eldönteni, hogy belépjünk a világvégevárók csoportjába, kezdjük el építeni a bunkerünket és felhalmozni az étel-ital készleteket, s vásároljunk-e egy sörétes puskát. Vagy mégis örüljünk, legalább annak, hogy születnek még ilyen könyvek. Akkor is – hiába, hogy év vége van, vagy év eleje jön –, ha a világnak így is, úgy is vége lesz…

Szerbhorváth György