Szétszakította a magyar társadalmat a Fidesz kormányzása

A szokásos majdnem semmihez képest relatíve jó sajtóvisszhangot kapott a Kovách Imre által szerkesztett, idén márciusában bemutatott két tanulmánykötet. Pedig nem szenzációhajhász kijelentéseket tett 26 szerző 18 tanulmányban, hanem egy hatalmas kutatás eredményeit elemezték. Az adatokból az látszik, hogy a Fidesz tudatosan kettészakította az országot a rendszer tagjaira és ellenségeire, s az egész társadalomban a NER-féle patrónus-kliens rendszer működik.

A kötetek stílusa a fajsúlyos szociológiai tanulmányokra jellemző rengeteg adattal, ilyképp a szélesebb közönség számára nehezebben érthető, bár lefordítható „magyarra”.

Nem mellékes, hogy a Magyarországon zajló folyamatokat mind Kovách Imre, mind a szerzők is hosszú évek-évtizedek óta kutatják, a tanulmányok pedig egy hatalmasnak mondható, 5000 fős mintán elvégzett 2021-es kutatás adatain alapulnak.

A kötetek publikálása óta ugyan csak fél év telt el, a kutatás óta pedig négy, ám azóta a magyar politikában tektonikus átrendeződés folyik. Így akár jogos lehetne a kérdés, ugyan milyen következtetések vonhatók le a magyar társadalomról és politikumról a négyéves adatok alapján? És vajon egyes megállapítások azt bizonyítják majd a jövő áprilisi országgyűlési választás után, hogy a szociológiai kutatások mindig lemaradnak, és nemhogy az előrejelzések pontatlanok, de talán a kutatók is félremértek mindent, mert például az emberek nem is azt válaszolták, amit gondoltak?

Kovách Imre (szerk.): Integráció, egyenlőtlenség, polgárosodás – A magyar társadalom a 2020-as évek elején, I-II. kötet HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2024.
385 és 291 oldal, 7500 Ft

Mindenesetre, akár marad jövőre a jelenlegi kormány, akár egy új elit lép a színtérre, érdemes lesz újra elővenni e munkákat. Amiket amúgy sem lehet (és nem is lenne szerencsés) elszpojlerezni, mert éppen arról van szó, hogy kérdések vannak, a válaszok pedig óvatosak – nemhogy a jövőt, de a jelent illetően is, bár akadnak sarkalatos kijelentések.

A sajtóban megjelent recenziók, a szerkesztő és egyes szerzők által adott interjúk alapján felületesen ugyanaz a kép is kirajzolódhat, hogy a magyar társadalomban olyan folyamatok zajlanak legalább bő egy évtizede, egy olyan új elit jött létre – hangsúlyosan vidéken is –, ami kiépítette saját rendszerét, a NER-t, és sokkal jobban áthatja a társadalom minden egyes szegletét, mint azt gondolnánk.

Ez ugyanis nemcsak a szimpla (párt)politikai szinten észrevehető, hanem minden társadalmi részterületen át kell tekinteni, hogyan (nem) érvényesek azok a közkeletű állítások, miszerint például a Fideszre a nyugdíjasok szavaznak, a budapestiek meg nem. A kötet egyes szerzői éppen az efféle bevett tematizációkat, értelmezéseket vizsgálják, kimutatva azt is, hogy

a szerveződés módját tekintve a városi és vidéki társadalmak közti különbség megszűnt.

Avagy ugyanúgy működik mindenütt a patrónus-kliens rendszer, ami egyfelől történelmi adottság, másfelől meg, bár rosszul hangzik, mégis a túlélés záloga sokak számára. Hiszen mindenütt ezáltal, elsősorban a kapcsolati viszonyokon át működő, politikai úton-módon próbálnak az emberek hozzáférni az erőforrásokhoz. Tehát – a saját értelmezésemben – valójában mindegy, hogy egy zsákfaluról vagy a Karmelita kolostor környékéről van szó.

Első körben tehát azt olvashatjuk ki a kötetből – aminek akár a kormányzat és hívei is nagyon örülhetnének –, hogy a rendszer úgy be van bebetonozva, hogy abba több cement és vas nem fér, és légkalapáccsal sem feltörhető.

Nem pusztán a stabil, az ideológia, azaz értékek alapján egybetömörödött, legalább 2, vagy bő 2 milliós kormánypárti szavazóról van szó, hanem arról, hogy

módszeresen kettészakították az országot: vannak, akik nyakig benne vannak a rendszerben, és vannak, akik nem hogy nem lehetnek benne, de ha akarnának, sem tudnának benne lenni.

Még ha szavazókként számítanak is a romákra és a szegényekre, számukra nem nyitottak a polgárosodás, a középosztályosodás – egyáltalában a felemelkedés – útjai, a társadalom másik fele velük nem lesz szolidáris, az egyenlőtlenségi rendszer pedig csak tovább szilárdul. A helyi elit levajazza a helyi elosztást (miután az erőforrásokat szétdobták), amiből kihagyja a vele nem szövetséges elitet (vállalkozókat stb.), ami lassan már nincs, és az egyenlőtlenség hihetetlen mértéke nem csökken, hanem épp ellenkezőleg, növekszik.

Hiába lép be valaki a munka világába, attól még mélyszegény marad, miközben a jobban keresők még jobban keresnek. Mindeközben a mobilitás csatornái lezáródnak, a teljesítmény pedig önmagában nem számít, sokkal inkább a kapcsolatok. Lefordítva: csalhatsz, lophatsz, vagy egyszerűen nem csinálsz semmit azért a (pályázati) pénzért, amit adtak és kaptál (és amiből visszacsurgattál), hűséged révén maradhatsz ott a társadalmi struktúrában, ahol voltál. Egy kis erőfeszítéssel, visszasegítéssel pedig nem hogy még jobban integrálódsz e csoportba, de följebb is léphetsz.

A kulcsszó – nem véletlenül szerepel a címben elsőként – tehát az integráció. Ami egyfelől jó azoknak, akik benne vannak a rendszerben, másfelől viszont a társadalom egészét polarizálja, tehát a másik felét pedig egyszerűen kilöki magából, dezintegrálja. A kérdés, ami ki is olvasható a tanulmányokból – nem pusztán a sajtóban tett utánlövés, miután Magyar Péter és a Tisza megjelent a politikai mezőben –, hogy egy rendszer így valóban túlélhet-e mindent, vagy lehetséges-e a váltás, és a társadalom nem integrált része mikor válik végképp elégedetlenné?

Szóval, a felületes olvasás alapján akár el is hihetjük azt a narratívát, ami optimizmusra adhatna okot a NER kőművesmestereinek és segédmunkásainak. E kötetben azonban nem kell a sorok közt bogarászni ahhoz, hogy egy másik olvasat is elénk táruljon:

a társadalmi elégedetlenségnek egyszerre oka és ugyanúgy eredménye a szétszakítottság,

ami már megnyilvánul a párválasztásban (nem elírás: igen, a párválasztásban) is és úgy általában a társadalmi kapcsolatok terén. Emellett ez érvényes az olyan folyamatokra is, mint az elvándorlás, vagy éppen az olyan alapvető szegmensekre, mint az oktatás és az egészségügy, vagyis maga az egészségünk, mentális és fizikai állapotunk. Illetve ugyebár a munkaerő-piaci helyzet, és e kutatás például végül az agrárérintett rétegek vizsgálatáig is elmegy.

A kötet annyira részletgazdag, mind adatokban, mind az értelmezésben (számos csoportot, kategóriát is meghatározva, de eltávolodva a korábban jellemző réteg- és osztályalapú meghatározásoktól), hogy csak a vak nem látja a magyar társadalom végzetes megosztottságát, ami alapvetően 2010 után szinte csak politikai okokra vezethető (lásd a családok közti különbségeket a kormányzati támogatáspolitika függvényében).

A kérdés tehát az, mekkora a magyar társadalom teherbíró képessége, illetve mennyiben lehet még tartaléka az ellenállásnak, mennyire nyitott lehetőség az, hogy a magyar társadalom többsége – a választások révén – nemet mondjon a rendszerre, mert abból kimarad, pontosabban kihagyják, kirekesztik belőle. Értelemszerűen a kutatás még nem terjedhetett ki azokra a csoportokra, amelyek azóta kiábrándultak a Fideszből vagy ki is léptek abból, átrepülve az ellenzéki térfélre.

Hangsúlyozom, nincs a kötetben prófécia, sem „mi előre megmondtuk” típusú értelmezés, és főleg nincs politikai felhang, program. A szerzők ragaszkodtak a szakmaiság kritériumaihoz, amihez sajnos hozzátehetjük, hogy ezt már rég nem értékeli nemhogy a politikum (mindegy, milyen színekben), de a társadalom sem (lásd a tudományellenesség elburjánzását). Mintegy jelzésértékű, hogy a kiadó, illetve a szerzők jó része immár nem HUN-REN TK néven fut, hanem az egykori MTA-s társadalomkutatókat is átpasszolták az ELTE-hez.

Nem csodálkoznék, ha ennek egyik oka éppen ez a kötet is lehetett, mert a propagandával szemben nagyon súlyos képet ad a mai magyar országállapotokról. Bár kétséges, hogy ezt „fenn” akarják-e hallani, és belenéztek-e a kötetbe a „központban”.

Ám vélhetően nekünk nagyon is érdemes lesz elővennünk jó fél múlva. Mert akármi is történik a tavaszi választáson, az azt fogja bizonyítani, amit a kötet állít: a magyar társadalom teljesen szétszakadt – és nem lesz könnyű összerakni.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Tüntetők a hatvanpusztai Orbán-birtok előtt 2025. augusztus 2-án (fotó: Hadházy Ákos/Facebook)