Rákosi Mátyás itthon diktátor volt, de az olaszok pingvinnek csúfolták

Marxszal szólva a kommunizmus kísértete járta be Európát a rövidnek mondott 20. században, ahogyan a marxistának mondott Eric Hobsbawm határozta meg a korszakot, tehát az I. világháborútól 1989-ig. A kísértetből vagy inkább kísérletből azonban nem lett igazi valóság. Papp István történész monográfiája a magyar kommunisták – kinek rövid, kinek hosszú – történetéről szól.

Ugyan még ma is akadnak kommunista pártok (például a kínai, mintegy százmilliónyi taggal), de ezeknek is annyi közük van az eredeti eszméhez, Marxhoz vagy akár Maóhoz, a baloldalisághoz, mint kb. nekem. A kommunizmus vírusa azonban ma is él, bár inkább csak a (szélső)jobbosok körében virul komcsizás formájában. A szokásos toposzhoz, hogy „bezzeg a komcsik közt mindig sok volt a zsidó”, elég annyi, hogy 1944-ben, a holokauszt idején a magyar kommunista párt, illetve tagjai semmit sem tettek a zsidók megmentéséért, és a párton belüli antiszemitizmus vetekedett az általános közhangulatéval – írja a szerző a kötetben.

A fiatalabb történészgenerációba tartozó Papp István átfogó monográfiája a magyar kommunisták – kinek rövid, kinek hosszú – történetéről akárkinek ajánlható, mert nem mindenki és nem úgy komcsi, aki és ahogyan első ránézésre annak tűnik.

Papp István: A magyar kommunisták 1918-1989
Jaffa Kiadó, 2024.
407 oldal, 5499 Ft

A magyar mozgalom is már kialakulása óta igen heterogén volt, belső eszmei harcokkal, még inkább a hatalomra vágyó, azt megtartani kívánó karrieristák – frakciózva vagy sem – leszámolásaival, elárulásaival. Úgy a vélt vagy valós ellenséggel kikiáltottakkal, mint saját eszme- és párttársaikkal (az ún. elhajlókkal), hogy olykor aztán velük is saját embereik számoljanak le. Kivel fizikailag is, mint Kun Bélával, Rajk Lászlóval vagy Nagy Imrével, ki pedig emigrációba kényszerült, mint Rákosi, hogy a Tanácsköztársaság emigránsait most ne is soroljuk fel, akik sose nem is tér(het)tek már haza.

Vagy éppen a sztálinisták, majd a reformisták buktatták meg kétszer is, mint Kádár Jánost, de valahol az utolsó MSZMP-s miniszterelnök, Grósz Károly is megbukott, amikor 1989-ben a párt átalakult MSZP-vé, ő pedig a süllyesztőbe került, mint megannyi elvtársa mindig is.

A magyar kommunisták története tehát a legkülönfélébb származású, beállítottságú, habitusú emberek rapid felemelkedése és bukása történetének is tekinthető, mert Kádárt és körét leszámítva kevesekről mondható el, hogy évtizedeken át hatalmon lettek volna, és túl is élték.

Valóságos rémregény a könyv, de akár Magyarország 20. századi történetének is mondható.

Az igaz, hogy egy több (kb. féltucatnyi) részre osztható korszakról szól: a kommunista párt megalapításától a Tanácsköztársaság 1919-es bukásáig; az emigrációs-ellenzéki korszak a Horthy-korszakban, illetve a II. világháború alatt; aztán a hatalomra kerülés 1945-től, utána a Rákosi-féle terror; az 1956-os forradalom (elő- és utó)története, majd a kádári konszolidáció, a reformok és a bukás időszakai.

Papp arányosan visz végig bennünket ezeken, miután bevezet bennünket a kommunista eszmék (és verzióik) 19. századi történetébe, illetve az egalitariánus-progresszív-baloldali (nevezzük most röviden így ezeket) eszmék magyarországi meghonosodása folyamatába és azok típusaiba, a vitákba.

És igaz ugyan, hogy a magyar történelem ezen korszakáról már sok mindent feltártak a történészek – itt kiemelném például az 1956-os forradalomról szóló időszakot –, de a kötet rendkívül olvasmányos. Számos portrét és anekdotát is kapunk, például hogy

Rákosit az olaszországi párttagok a „Pingvin” gúnynévvel illették.

A magyar kommunista mozgalom alapkérdése (mint másutt is), mégis leginkább az volt, hogy mi és ki az igazi kommunizmus/sta (vagy ezzel párhuzamosan – valódi-e a szocializmus az országban; éppen ezért volt aztán, hogy a hatvanas évektől reform jött reform hátán). Vagyis legalább annyit törődtek saját identitásukkal – ami kezdetben akár vallásos eredetű küldetéstudatnak is mondható vokt –, mint a társadalom „megváltásával”, és elsősorban a belső pártharcok kötötték le őket. A famózus szektáskodás vádjával menetrendszerűen számoltak le egymással, többnyire „balról előztek”, leggyakrabban azzal vádolva a hatalmon lévő társaikat (főleg 1945 után), hogy nem eléggé kommunisták.

A szocdemek felemelkedése, majd lassú leszalámizása után, az I. világháború katasztrófáját követően léphettek a történelem világszínpadára a magyar kommunisták is, és jellemző módon 1918. október 23-án Kun Béla éppen a szociáldemokratáknak rontott neki, nem a dögledező-összeomló régi rendnek.

Kissé homályba vész, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) pontosan mikor alapították, de 1918 novemberének végétől már aktívan működtek, s az sem ismert, hogy kik voltak az első Központi Bizottság (KB) tagjai. Az biztos, hogy nyolcuk, azaz a felük a sztálini terror áldozata lett a harmincas évek Szovjetuniójában, így maga Kun is.

Ráadásul a KMP-ba igen heterogén hátterű emberek érkeztek a különböző ellenzéki, értelmiségi csoportosulásokból, vagyis a proletárokat képviselni akaró „élcsapatokból”. Aztán várták a világforradalom kitörését, sorra alakultak a pártszervezetek Pesten, a gyárakban, de mi sem jellemzőbb, hogy a Dunántúlon és éppen az igazán komoly nagyipari munkásság körében nem mentek semmire az agitálással. Hogy a paraszti tömegekről ne is szóljunk, pedig korábban a háborúellenes jelszavak (elvileg) őket érintették meg a legjobban.

A párt egy választáson talán 10%-ot ért volna el, igen változatos potenciális szavazói réteggel a radikális értelmiségiektől a profi forradalmárokon át a kubikusokig – véli a szerző, tehát azért elég széles társadalmi bázisa volt (bár a szocdemek még mindig sokkal erősebbek voltak, így a munkások körében is). Eközben lépett be a pártba Lukács György, a filozófus, aki máig híres-hírhedt írásában, a Taktika és etika című műben hirdette meg, hogy

a szocializmus létrehozása során a forradalmi erőszak morálisan igazolható.

De a párt inkább várt a nagy összeomlásra. És aztán következett a magyar szovjetköztársaság 133 napja – ennek kommunista, ergo javarészt hamis történetét jól ismerhetik azok, akik 1989 előtt jártak iskolába, akik meg utána, hát ők aligha. A KMP és a szocdemek villámgyorsan egyesültek, de ez se volt monolit hatalmi rendszer, hatalmas viták zajlottak a párton belül a bel- és külpolitikai kérdésekről. De hiába várták a szovjetek segítségét is, rosszul mérték fel az ott zajló polgárháború(k) jellegét és alakulását, meg hát a világforradalom kitörését is benézték.

Mindenki szakszervezetet alapított az íróktól kezdve a piarista rend tagjaiig, és mivel akkor minden szakszervezeti tag automatikusan az egyesült párt tagja is lett, a létszám 1919 májusában elérte a másfél milliót,

vagyis minden harmadik ember párttag volt.

A férfiak közt pedig még nagyobb volt az arányuk. Ezt nem árt felidézni akkor, amikor egyesek kunbéláznak, mintha egy kis zsidó komcsi csoport műve lett volna a Tanácsköztársaság, társadalmi támogatottság nélkül – de ezzel se Kunt, se a szovjetizációt nem mentegetjük vagy üdvözöljük. Vagy nem érdemes elfeledni, hogy Kunéknak rögtön volt balos ellenzékük is, például olyan értelmiségiek, mint Lukács. És akkor ott voltak az olyan kérdések, mint a határok rendezése és az agrárkérdés, de a magyar hagyományokhoz, a múlthoz, a régi rendhez való viszony is. Ezek örök témák maradtak, pontosabban 1945 után is kardinálisan fontosakká váltak, mint a földosztás, a közjogi rendszer átszabása, akárcsak a szociálpolitikai intézkedések.

De a szerző áttekinti a mozgalom eszmetörténetét is (kitérve így a társutas írókra, az irodalmi folyóiratokra is), és gyakran helyezi a magyarországi történéseket világtörténeti kontextusba is – hogyan másként is tehetne? –, ami a szakértőknek nyilván nem újdonság, a laikus olvasóknak viszont annál inkább irányadó lehet. Hisz a kommunizmustörténetek javával szemben a kötet nem apológia, sem nem gúnyolódó vádirat, sokkal inkább az értelmezés és a megértés hajtja Pappot.

A kötet nem csak egy korábban kiválónak szánt, világmegváltónak tűnő idea története, hanem egy bukott eszméé is. A kommunizmust (a többi izmushoz hasonlóan) hol nagy emberek képviselték és alakították, hol karrierista gyilkosok uralkodtak a nevében, Papp könyve így az emberi hülyeség és gonoszság története is egyúttal.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Május 1-jei felvonulás Budapesten 1947-ben (fotó: Fortepan 78686)