A szabadság nyomában – Kőszeg Ferenc majdnem összes írása

Kőszeg Ferenc ikonikus alakja a rendszerváltó ellenzéknek. Demszky Gábor készítette róla azt a négy fotóból álló sorozatot 1982. augusztus elsején (másutt 1983-as a dátum), amelyen az látható, hogy aktatáskával a kezében fut, mögötte pedig három állambiztonsági szakember követi őt. A műértő közönség bizonyosan ismeri e fényképeket, amiket sajnos nem közölhetünk itt, mert az MTVA archívumába kerültek, és 15 000 forintért vehetnénk meg a licenszt. 

De Kőszeget máshonnan is ismerheti az olvasó. Számomra különösen élvezetesek voltak a 2000-es években a Magyar Narancsban közölt egotripjei, a K. történetei, önéletrajzi vonatkozású sztorijai (utóbb, 2009-ben ezek hasonló címen kötetben is megjelentek a Magvetőnél). Ezek egyszerre megrázó és szórakoztató történetek, köszönhetően a szerző stílusának. Ami első ránézésre akár száraznak is tűnhet, de valahol aztán mindig kibukik egy-egy humoros, szatirikus, ironikus elem, úgymond nevethetünk is környezete, családja és az ő történelmi hányattatásain.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Már ezekből is látszott, hogy Kőszeg Ferenc élete és munkássága – ahogy mondják – monográfia után kiállt. Sajnos e műfaj sorsa elég hányattatott mifelénk, inkább csak történészek bíbelődnek általunk talán soha nem is hallott, de történelmi nagyságoknak nevezett emberek életrajzának megírásával. Ezek egy része megrendelésre készül, mondjuk a családéból, vagy történelemhamisító szerecsenmosdatás. A közelmúlt (anti)hőseivel viszont alig foglalkozunk, még ha köztünk is élnek. Ritka kivétel volt a Kalligram Kiadó Tegnap és Ma című sorozata 1994-től – azóta ez is megszűnt –, amelyben több tucatnyi monográfia született, főleg (akkor még) kortárs írókról.

Kőszeg utóbbi húsz évének válogatott írásait is a Pesti Kalligram adta ki most, a majd ezer oldalnyi könyv viszont csak a publikált vagy épp a fiókból előkerült írásoknak mintegy a felét tartalmazza (ha jól számoltam, 109 rövidebb-hosszabb művet). Soknak tűnhet, de ha valaki olyan állhatatosan követi a közéleti eseményeket, írja meg véleményét, hát összejön ez a mennyiségű teljesítmény, és akkor a minőségről még nem is szóltunk.

Kőszeg Ferenc: „Csörögnek a zászlók” – Válogatott írások 2000-2022.
Pesti Kalligram, 2023.
984 oldal, 5990 Ft  

A műnek előzményei is vannak, így a 2000-es Lehetőségek kényszere című kötet, amely szintén Kőszeg publicisztikai írásainak, cikkeinek gyűjteménye, illetve a 2011-es Múltunk vége, amelyben K. újabb történetei mellett kortársai portréit is megrajzolta. Az egyik kötet kapcsán írta Tamás Gáspár Miklós, hogy „Kőszeg a tolerancia fanatikusa, szélsőségesen mérsékelt. Nem habozik, ha önironikusnak kell lennie. Kritikusabb barátaival, mint ellenfeleivel szemben. Polgár és bohém. Kávéházi professzor és pesti srác. Vallomástévő és körúti patrióta.”

Már csak emiatt is érdekfeszítő alak ő, de őseinek története se semmi. A 84 éve, 1939-ben Budapesten született Kőszeg Ferenc zsidó család sarja. Édesapja 1943-ban munkaszolgálatosként vesztette életét, édesanyja fogorvosként praktizált, a hatvanas években Németországba emigrált, miképpen Kőszeg utódainak egy része ma New York-i. Az e kötetben is szereplő önéletrajzi, családi történetekben is számos momentum szerepel, sőt, egész alakos portrék, így nagybátyjáról is. Egyébként ezek úgy kerültek a fiókból avagy a számítógép folderéből a kötetbe, hogy Bán Zoltán András készített vele egyszer életútinterjút, de Kőszeg úgy érezte, ahogy élőszóban beszél, az nem üti meg a publikálás szintjét, ő inkább az írott szavak embere, s szerencsére akadt ereje, hogy átírja az elmondottakat. A kötetnek nyilván ezek a legérdekesebb, legolvasmányosabb részletei, az ilyesmivel nem vetekedhet talán még a legszellemesebb publicisztika sem.

Természetesen ezek a sztorik nem kivonatolhatók egy recenzióban, voltaképp az egészet be kellene másolni. Legyen elég annyi, hogy anyai nagyszülei Lettországból kerültek Szegedre még az I. világháború előtt, a nagyapa fogászkodni kezdett. Kőszeg egészen más életutat, életmódot választott, ’56-os ugyan különösebben nem volt, de ’57-ben két hónapot vizsgálati fogságban töltött röpiratterjesztés miatt. Az ilyesfajta „tudásátvitel” aztán lételemé vált a Beszélőben a nyolcvanas években (ekkor készült a recenzió elején említett fénykép is).

Az ELTE latin-magyar szaka után könyvkiadói szerkesztő volt, a hetvenes évektől pedig beindult az ellenzékiskedés. El is bocsájtották, de maradt a szakmában, amennyiben könyvkereskedésben dolgozott, majd németet tanított. 1990 már a Beszélő folyóirat főszerkesztői székében találja, na meg nyolc évig a parlamenti padsorokban is helye van az SZDSZ színeiben. Elsősorban emberi jogi munkája révén vált ismertté, a Magyar Helsinki Bizottság egyik alapítója 1994-ben, majd igazgatója, elnöke is.

Zárójelben egy személyes emlék: 1999 tavaszán, miután leléptem Szerbiából a bombázások miatt, felkerestem őt irodájában, van-e esélyem menekültstátuszra. Kőszeg pontosan tudta, hogy esélyem sincs a magyar jogrendben, már akkor sem (és akkor is a Fidesz volt hatalmon). A menekültellenesség már akkor elkezdte torát ülni a jogszabályokban, csak akkor még a nyilvánosságban ezt nem volt illő hangoztatni. Kőszeg helyzetfelmérése újfent beigazolódott, persze, hogy csak menedékes státust kaptam.

Kőszeg életének, aktivitásának ebben van a folyamatossága, vagy ebben is. Még ha az egyik kormányzó párt képviselője is volt négy évig, valójában minden rendszer kritikusa. Kegyetlenül lecsap a visszásságokra, és az elesettek, a jogfosztottak, a menekültek stb. jogaiért áll ki. Ezt talán Schlachta Margittól szívta magába, mert a háború alatt, ötévesen az ő Thököly úti rendházában talált menedéket. Mint e kötetében írja, ekkor volt egy rövid katolikus korszaka – már ahogyan egy öt és fél óvodásnak lehetett –, még egy püspök előadására is elment ekkor, bár semmit sem értett az egészből. Azaz a feminista apácának mondott, a politikában is megforduló Schlachta mentette meg őt sokadmagával a holokauszt idején.

Félig viccesen írja, hogy ugyanakkor „1945-ben, néhány hónapig, de lehet, hogy csak néhány hétig, náci voltam. Meggyőztem a harmadik emeleten lakó, velem nagyjából egyidős Zsuzsikát, meg a barátnőjét, Ágit, két zsidó kislányt, hogy legyünk fasiszták. Díszlépésben masíroztunk az asztal körül, és teli torokból üvöltöttük, hogy Heil Hitler! Éljen Szálasi!” Nagybátyja állította le őket, és noha a zsidókérdés egy időre eltűnt a nyilvánosságból, lassan ezen események nyomán vált baloldalivá, de – remélem, nem fogalmazok félreérthetően – nem vált tipikus zsidó kommunistává (sőt), legalábbis ahogyan mindezt a (szélső)jobboldal tematizálja unos-untalan.

Tölgyessy Péter a kötet bemutatóján úgy fogalmazott, hogy Kőszeg Ferenc azon kevesek egyike, akik mindig konzekvensen a baloldali progresszió pártján állnak. Ezt aláírhatjuk, bár hozzáfűzném, a liberális hagyomány legalább annyira a sajátja, különösen, ha az emberi jogok védelmét nézzük. Inkább a konzekvens jelzőt emelném ki, tudniillik ahogyan

folyamatosan, rendszerszerűen, ugyanazon elvek mentén monitorozza közéletünket sok-sok évtizede.

Előbb a második nyilvánosságban, a szamizdatban, majd 1990-től az első, ám mára egyre korlátozottabbá vált nyilvánosságban.

Sokszor halljuk azt a károgást, hogy Magyarországon alig van minőségi publicisztika, az felületes, trehány, bátortalan, vagy éppen alpári és propagandaszerű, mint ma is a hatalmi oldalon megjelenő. És hogy általában műveletlenek a publicisták, amolyan szimpla megmondóemberekké váltak – ezt számtalanszor hangsúlyozta maga TGM is, aki haláláig, azt hiszem, az ország első számú publicistája volt. De e kötet arra is bizonyíték, hogy Kőszeg Ferenc személyében is van komolyan vehető publicistánk, akinek írói vénája is megjelenik, nemcsak önéletrajzi jellegű írásaiban, történetmesélésében, de cikkeiben is (az ilyesmire pedig kiváló példa volt Esterházy Péter).

A másfél kilót nyomó kötet maga két könyvre oszlik fel. Mint említettem volt, számomra az új, önéletrajzi, családtörténeti jellegű írásai voltak a legélvezetesebbek, illetve a művekről, könyvekről, írókról, alakokról szóló munkák. „Németesként” ír Goethéről is, de leginkább egykori s részben mai kortársakról: Veres Péterről, Faludyról, Petriről, Domonkos Mátyásról („egy lenyűgöző jobboldali” – mondja róla), de még az Átlátszó főszerkesztőjének, Bodoky Tamásnak is a kötetéről, amely a 2006-os rendőri erőszakról szólt. A spektrum annyira tág, hogy nem sorolom fel, szinte lehetetlen is, s ismét a konzekvenciát említeném meg, mert

még amikor szépirodalomról is van szó, akkor is a megalázottak és megszomorítottak történeteit keresi, illetve a történelemmel, a politikummal való számvetést, az igazságért való kiállást.

A politikai publicisztikát persze évek után megeszi/megeheti az idő, de Kőszeg összegyűjtött, válogatott írásaiba érdemes belenézni, hogy lássuk, amiben ma élünk és szenvedünk, az nem magától alakult ki. Különösen nem az utóbbi években, vagy épp a NER megszületésétől, 2010-től, hanem valójában mindig is egyfajta (vagy éppen többfajta) mocsokban élünk. Legyen szó – illusztrálják Kőszeg írásai – az antiszemitizmusról, a trianonozásról, a rendőri túlkapásokról, a cigányok elleni erőszakról vagy az ellenük hozott ítéletekről, a bírói túlkapásokról, a migránsgyűlöletről, a menekültellenességről, a nemzeti álszentségről, az egészségügyről, a koronavírus körüli ügyekről, az ügynökkérdésről, a médiáról vagy éppen lokális (józsefvárosi) hatalmi témákról, Márki-Zayról, Rogánról, Orbánról stb. stb. stb.

Háromszor is stb., mert Kőszeg Ferenc figyelme sosem lankad. Ha egy földönkívüli ide tévedne, és gyorsan (na jó, 970 oldal átstudírozáshoz kell idő és fenék) átfogó képet akarna kapni Magyarországról, akkor nyugodtan a kezébe nyomhatnánk a Csörögnek a zászlók című kötetet, bár félő, hogy ufónk az első űrhajójárattal távozna, ha a Földről nem is, Magyarországról biztosan.

Na persze, lehet itt élni, ellenni, alámerülve kibekkelni, s – nagy szavak – emberhez méltón, az emberekért kiállva méltósággal élni, erre példa Kőszeg Ferenc, aki nyilván boldogult volna emigrációban is. Mint írja, 1956 után neki közel sem zárult le az a kérdés, hogy „Magyarországon akarok-e élni, vagy másutt”. Ugyan ügye a vizsgálati fogság után 1957-ben szerencsésen befejeződött, az egyetemről sem rúgták ki, rossz közérzetét csak fokozta a KISZ-káderek nyomulása, az állásokért való tülekedés és a többi. 1963-ban jutott ki Bécsbe, itt kért párjával menekültkérelmet, amit akkor már nem osztogattak a magyaroknak sem két kézzel.

Nagybátyja fizetett le két osztrák képviselőt (egyet-egyet a koalíciós kormányzat két oldaláról, ez volt a szokás), meg is kapták a menekült útlevelet, de Kőszeget az egész undorral töltötte el, inkább visszaadták, s hazatértek. Talán ez az eset (is) terelte Kőszeget arra, hogy átérezze a menekültek sorsát, s ennek nyomán is a korrupt rendszerek elkötelezett ellenfelévé, sőt ellenségévé váljék, s írjon minderről. A mindenkori hatalom kárára, a mi örömünkre.

Szerbhorváth György