Ízlés nélkül nincsen táj – avagy miért betegek már a naplementék is?

Nem kell megijedni: Radnóti Sándor könyve ugyan kiemelkedő tudományos munka, amit a könyvtáros ránézésre a művészettörténet címszó alá sorolhat be, ám írója emellett kézen fog bennünket, s végigvezet bennünket a nagybetűs tájon. S rájöhetünk, mennyire meghatározó lehet az, amiben létezünk, ami körülvesz bennünket, ahogy kilépünk a házból, a faluból-városból, és ilyképp, amit látunk. 

Persze, ma már mindenki lát és megörökít, noha feltételezem, egyre kevesebb ma már a tájfestő (legalábbis arányosan). Mert szinte mindenki inkább rendületlenül fényképez, ha átlépi a küszöböt kifelé. A szelfiken túl, a legtöbb fényképen valaki van a tájban vagy épületek előtt. Tenger-, folyó- és patakparton, hegyekben, erdőkben, ritkábban mezőn, de még ott is tájolódunk.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Bárhol fotózunk, amiről úgy érezzük, hogy dokumentálnunk kell, s megmutatni másoknak is: itt jártunk. S miközben nézünk és fényképezünk, mégsem látunk a szó egy másik értelmében, és bele sem gondolunk, hogy a táj nem természeti képződmény, hanem társadalmi, azon belül művészeti konstrukció (a tájképfestészet leginkább), s azáltal válik tájjá a látott valami, hogy valamiféle értelmet adunk neki.  

Rémlik egy anekdota, hogy valahol Debrecenben egy parasztember arra panaszkodott Veres Péternek, hogy „kiveszett az ember a tájból”. Amire a szegényparasztság ihletett írója csak hümmögött, maga se értette, mire gondol az öreg, aki talán a romantikus tájszemléletet siratta a maga módján, a „tájban” a gémeskutat, az akácokat, a falusi utcák porát felverő libákat, a tanyavilágot, ilyesmit, mert aztán tájjá vált a város is (a Landschaft átment Stadtschaftba).

De hogy bonyolultabb legyen: az egykori parasztembereknek, akik anno a természetben éltek, az, amit láttak, amiben benne éltek, aligha a természeti szép élvezetét jelentette, nem Kantban gondolkodtak, nem érdek nélkül szemlélődtek. De aztán jött az esztétika alapító rendszerezője és névadója – ahogy már Radnótinál olvassuk –, azaz Alexander Gottlieb Baumgarten, és nevet adván a gyereknek, a tájat is beemelte a filozófiai vizsgálódás látókörébe. 

Radnóti Sándor évtizedes kutatómunka után összeállt könyve (mert eredetileg nem is tervezte, de aztán a téma adta magát) oly sokfelé tár ki kapukat, hogy a recenzens bajban is van – tömény munka ez, aprólékos elemzésekkel, tudományos apparátussal, úgy, ahogy egy szobatudóshoz illik, de a szerzővel együtt lépünk ki otthonunkból, s indulunk útra a tájba. Mert a táj már nem az otthonunk, amit ahogy elhagytunk, már kinn vagyunk, s egyszersmind azzal is szembesülünk, hogy a tájnak története és történetisége van.

Nem ember által létrehozott világ ez, de csak akkor létezik, ha az ember nézi. Táj és társadalom közt pedig ellentét tételezhető fel. És akad persze épített táj is – ami a meghatározatlan eredeti állapotot rekonstruálná. Aztán jöhet a tájélmény, a tájtapasztalat. Majd ott a kombináció, mint a kultúrtáj, ami modern neve ellenére ősi jelenség – a megművelt szántóföld is kultúrtáj, épp azért, mert a föld meg lett művelve. S így tovább, egészen a szétrombolt tájig. 

Radnóti Sándor: A táj keletkezéstörténetei – „Ők, akik nézték Hannibál hadát”
Atlantisz Kiadó, 2022
389 oldal, 5995 Ft

E kötetet, szabadkozom ismét, nehéz bemutatni anélkül, hogy ne szpojlereznénk – márpedig érdemes Radnóti aprólékos elemzéseit is elolvasni, sznobbá sem fogunk válni, mert a mély analízisek szellemesek és szórakoztatóak is. Azoknak is jól jöhet a kötet, akik például kertészkedni szeretnek – nem kevesen vannak –, csak úgy, önmagáért ügyködnek (vö. hobbikertészek), és most mégis belegondolhatnak, hol és milyen értelmezési keretek közt locsolgatnak a naplementében (az obligát tengerparti naplemente-bámulást nem is említve).

A kert egyébként szintén szemben áll a tájjal, hiszen le van kerítve, meg van művelve, azaz a természetbe bevisszük a kultúrát, mert mi annál is okosabbak és erősebbek vagyunk…szerintünk. Aztán ott van a tájkertészet, mint egy oximoron, továbbá a tájparkok is. És ahogy a tájban is, ha ezekben járunk, ezeket nézzük, mindig fura érzések kavarognak bennünk a látvány miatt. Ez pedig nemcsak a festőket, de a filozófusokat, írókat is megihlette. A „Szépről” lenne itt szó, ami korunk fényképezőinek a „de szép!” meg a lájkok tucatja.

Radnóti Sándor ugyanakkor művészet-, kultúr- és filozófiatörténeti útmutatással szolgál, miképpen is alakult ez ki az évszázadok során, ha nem is oly sok századról van szó – úgy az utóbbi kettőről, vagy inkább háromról. Bár az, jelzi a tudós szerző, amit tájnak mondunk, későközépkori találmány, és konkrétan ahhoz köthető, amikor Petrarca, a hősszerelmes olasz költő 1300-valahányban csak úgy felmászott egy hegytetőre. Cél nélkül, élményt szerezni, érzelmeket átélni – ettől táj a táj.

Aztán ebből lett a hétvégi kirándulás, ami mára a mérhetetlen turistáskodásba torkollott. Úgyhogy ha valaki szeretne kilógni, és legalább öntudatos turista, természetjáró lenni, aki tudja is, mit és miért tesz, miért utazgat, annak különösen érdekes olvasmány lehet A táj keletkezéstörténete. Mert ez  inkább filozófia, semmint művészettöri, az egzisztenciánkat érinti. (Értsd: mi az élet értelme?) 

Magyar szempontból a könyv legérdekesebb része A táj és a történelem c. fejezet, különös tekintettel nemzeti költőnkre. Ám Radnóti Sándor nem az évforduló okán vette elő Petőfi Sándort, nem a kormányzat milliárdokkal kistafírozott, ostoba kultuszépítésébe szállt be. Lefogadom, hogy elemzése többet ér – mert valamit mond –, mint az összes szobor, szavalóverseny, film és a Petőfinek szentelt kolbászfesztivál. 

Az emléktájról van szó, ami a kert mellett az ember építette táj egy másik típusa: „ahol a táj elválaszthatatlanul összefügg a történelmi vagy mitikus emlékezettel, és szimbolikus jelentősége van”. Az örökölt tájmítoszoknak és emlékeknek az az ereje, hogy intézményeket hoznak létre, és ennek legnyilvánvalóbb példája – írja Radnóti – a nemzeti identitás. A tájhagyomány eme vonatkozásában olyasmire kell gondolni, mint ami a germánoknak a tölgyerdő, Anglia pedig a zöld sziget, s így tovább. Minden nemzetnek megvan a maga szent történelmi tája, így a spanyoloknak előbb Andalúzia, majd Kasztília lett a nemzeti táj.

Nekünk mondjuk Mohács kell. Ezzel összefüggésben alakult ki a tájfestészet és a tájköltészet is. Nálunk aztán Csokonai, Berzsenyi és mások után jött Petőfi, akinek politikai és szerelmi költészete mellett tájversei a legjelentősebbek – ki ne fújta volna őket gyerekkorában? De a csengő-bongó rímeken és a romantikán túl van ott más is, mert noha a 19. századi Magyarországnak voltak még hegyláncai, dombvidékei (ha úgy vesszük – de nem –, akár még tengere is), mégis Petőfi szülőföldje lett a jellegzetesen magyar táj, a hazai táj (és nem azért, mert tájversei „banális érettségi tételek”). Az Alföld, a puszta értékelődött föl, és ebben van egy adag orientalizmus is. Radnóti idézi Petőfi egyik úti levelét:  

„[…] menjünk, vágtassunk kelet felé, nagyszerű látvány következik: a puszta, a Hortobágy! Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.” 

Majd arról lelkendezik, hogy ha ezt látja, olyat érez, amit bezzeg a „sweizi” az Alpesekben vagy a beduin Arábia sivatagjaiban aligha. Petőfi, avagy a magyar: szabadon lélegez. 

Ha valakinek most úgy tűnik, milyen pimf téma ez, azért gondoljunk bele, hogy e kép a pusztáról nem ezer éve él bennünk, hanem Petőfi óta, azaz alig kétszáz éve kezdett el kialakulni. S lám, egy külföldi turistának nem csak mi kínáljuk a gulyást a pusztai csárdában, hanem már ők is eleve így érkeznek ide turistaként, ez a rólunk alkotott kép szerves részévé vált, azaz nemcsak önképünké. Lásd törzshelyem, a Rákóczi téri Rákóczi taverna (!)  enteriőrjét, ami maga is egy épített táj, ha úgy vesszük.  

Az is Petőfi volt, aki beintett a Kárpátoknak – „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!” –, amit csodál, de nem szeret, ki ne fújná e sorokat? Mintha vátesz lett volna, megérezve Trianont, bár jegyezzük meg, ha székely lennék, azért e sorokon kiborulnék. De a lényeg az, hogy a táj, s így a tájköltészet révén a haza fogalma definiálódik, a haza megfogalmazása pedig nyilván a nemzeti identitás egyik, ha nem a legfontosabb eleme.

Radnóti tovább is megy, elemzi például Petőfi romantikus természetfelfogását, amibe beletartozott az, hogy ellentmondásosan tekintett a Tisza szabályozására, hisz minden megváltozik tőle, de a vasútépítésért meg lelkesedett. A Tiszát a 19. században a nemzeti folyónak tartották, hiszen az akkori Magyarországon eredt, akárcsak összes mellékfolyója, és itt, azaz a mai Vajdaságban ömlött a Dunába is. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy lássuk az összefüggéseket, mármint amikre Radnóti Sándor felhívja a figyelmünket.

Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy felkiáltások ide vagy oda, Petőfi „[S]ehol nem utal tájverseiben arra, hogy szülőföldjét, szeretett táját a hazával, az országgal azonosítja.” A szándéka inkább a régió, a születési hely tájainak a felidézése volt, célja „a kedves táj, a ’legalább neki szép’ táj valóságos szépségéről való meggyőzés.” Ha jól értem, Petőfi ilyenformán aligha volt akkora nacionalista, mint amekkora nackóst faragnak most belőle. Tájban kisebb-ben, „kicsiben utazott”. 

Aki egy kicsit másképpen többet, lazábban olvasna minderről, annak ajánlom az emigrációban elhunyt szociográfus-író Szabó Zoltán 1942-ben megjelent Szerelmes földrajz c. kötetét: útirajza egyszerre lírai és elemző, valamint kornyomat is egyben.

Persze, az ember formálta tájtól nem kell, nem lehet mindig elájulni, mert anti-táj is akad, és akár joggal gondolhatunk a katasztrófaturizmusra is, a természet által letarolt vidékre, vagy amit mi, emberek rombolunk le, például bombákkal szétszabdalva. Radnóti Sándor a fölperzselt táj kapcsán Anselm Kiefer festményeit tárgyalja (kedvenc részem) – így A fölégetett föld festészete c. művét is megemlíti –, „amelyeken gyakran a fekete, vagy olykor az ellentétes gyászszín, a fehér az uralkodó.” Minthogy képein legfeljebb egytizednyi a horizont, ez orientációs bizonytalanságot okoz. Íme, ha az ember belenyúl, a táj borzalmassá válik – élménnyé ugyan, csak nem pozitívvá.  

A kötet utolsó fejezete A giccsről szól. Adornót idézi: „a giccses képek megbetegítették már magukat a naplementéket is”. A kérdés lefordítva az, hogy azért ma már többnyire mindenki giccsesnek tartja a naplementét ábrázoló festményeket, csak hát azt, hogy mi a giccs, nehéz meghatározni, elszökik a meghatározás alól, akár „egy gonosz manó” – ismét csak Adorno.

Radnóti röviden és velősen foglalja össze a giccs genezisét, meghatározásának alakulását. „A giccs a művészet XIX. századi hipertrófiájának élősködője. Azért nem lehet egyszerűen az alacsony kultúrába, a szórakoztatóiparba sorolni, mert öntudatában mindig őriz valamit a magas kultúrából, érzelmi felfokozottságában egy alternatív világot, a szépség és a boldogság ígéretét (vagy a fenség hősies rettenetét).” – írja. A giccs táptalaja pedig az ízlésbizonytalanság, hiszen annak a specialistái is kiképződtek, akik átadják tudásukat a „Szépről”. Hovatovább még jelentős tehetségek, festők is közel kerültek a giccshez, vagy akár giccsest is alkottak, mert nem bíztak magukban.  

Gondoljunk hát minderre, amikor utazásunkról hazatérve vagy épp a Facebookon rögtön ama pillanatban mutatjuk azt, amit láttunk, a természetes, az épített vagy a történelmi tájat. Mióta elolvastam Radnóti könyvét, merem remélni, hogy egy picit másképp látok (és posztolok). Vagy ha nagyon másképp nem is, de merem magam hülyének is érezni, kissé giccsesnek is lenni, miközben azért tudom, hogy az ember mégsem veszett ki a tájból, mint a recenzió elején emlegetett parasztbácsi.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com