Egy kivételes emberélet a halál világában

Így, karácsonytájt, hisz év vége is közeleg, mindenki kissé belegondol, még ha cseppet sem vallásos, misztikus vagy éppen horoszkóphívő, hogy mit miért hogyan (nem) tett meg egész évben. Elvetélt költőként fogalmazva: visszanéz az évére, sőt, egész életútjára, terveket szövöget, ha mer.

Nos, íme egy furcsa könyv, egy szabálytalan önéletrajz egy „szabálytalan” életről, amely természetesen szintén nem szolgál semmiféle tanulságul, mégis, akár reményt is adhat, és talán még a magánytól, a haláltól és bármi mástól is egy fokkal kevésbé fogunk rettegni jobban megismerve alanyunk életét, gondolkodásmódját. A kötet amúgy technikailag is színvonalas, szép, elmegy a fa alá. Műfajilag aligha klasszikus önéletrajz, Ablonczy Anna a szerző köteteiből, interjúkból, cikkekből, illetve Polcz Alaine és férje, Mészöly Miklós levelezéséből válogatott szemelvényeket.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Polcz Alaine Kolozsvárt született 1922-ben – idén lett volna száz éves, ez az apropó –, s 2007-ben halt meg – mondhatni, így a Trianon utáni Magyarország világát kapjuk magunk elé. Amit ő készen kapott, hogy aztán Erdélyben élje át a visszacsatolást, aztán az újabb fordulatot, miközben a II. világháború utolsó időszakát Magyarországon élte át, három hónapig a mozgó front közepén. Aztán újra vissza: az egyetemi éveit szülővárosában kezdi el, hogy otthonát ismét elhagyva 1946 ősze már újra Budapesten találja, immár élete végéig.

1940-ig megedzette a kisebbségi sors, a szegénység – de ez még mindig semmi volt ahhoz képest, ami jött. Már a háború alatt kötött első házassága maga volt a megaláztatás (férje a nászút alatt megcsalta, egyszersmind nemi betegséget adott át neki), hogy aztán előbb a németek terrorizálják őket, miután Kolozsvárról Csákvárra menekültek. Aztán a kastélyban maradt nőkkel, így vele is – férjét magukkal hurcolták a visszavonuló németek – az orosz katonák brutálisan bántak, kegyetlenkedtek velük, és legfőképpen: vég nélkül megerőszakolták őket. Egyébként ezt a történetet írja meg leghíresebb (szépirodalmi) könyvében, az Asszony a frontonban is, amely először 1991-ben jelent meg.

Lelki erejének, bátorságának köszönhetően mindebbe azonban nem ment tönkre, mint oly sokan mások. Ugyanakkor, mint a kötetből láthatjuk, hogy amikor a maga módján, természetes módon elmesélte anyjának vagy másnak a megerőszakolásoknak már csak a tényét is, senki sem hitte el neki. Vagy ha igen – mint a férje –, vagy mások, arra kérték, inkább ne beszéljen róla. (Később, amikor munka után az értelmiségi társaságban esténként arról számolt be, hogy melyik gyermek páciense haldoklik, akkor meg arra kérték, ne beszéljen már erről, mert rosszkedvű lesz a társaság…)

Következtek tehát az egyetemi évek a háború után – a pszichológiával Kolozsvárt ismerkedett meg (később grafológusként is dolgozott), az egyébként neves pesti tanároknak ők adták össze a legapróbb tárgyakat, a tányértörlőtől a tejforraló edényig, a kanáltól a terítőig, hogy egyáltalán élni tudjanak a professzorok. Apró, de annál izgalmasabb kortörténeti adalékokat kapunk az oktatás korabeli világából is – ám e konkrét példával nem azt sugalljuk, hogy a ma pedagógusai tegyék össze két szép kezüket, mert oly jó dolguk lenne. (Nincs olyan, hogy ahhoz képest.)

Polcz Alaine: Magam világa. (Összeállította: Ablonczy Anna.) Budapest: Jelenkor Kiadó, 2022. 287 oldal, 5999 Ft

A kötetben akad egy-két dokumentum is, így egy, vélhetően a párt valamely szervének gépelt önéletrajz 1949-ből. Utólag döbbenetes ezt olvasni, mert nem hogy nem számol be arról, hogy megerőszakolták a szovjet katonák, de azt hangsúlyozza ki, hogy a kastélyban hogyan szenvedtek közösen velük a nincstelenségben. Persze, akkor az ilyesmiről már nagyon hallgatni kellett.

Némi baloldaliságoskodás után Polcznak azonban szerencséje akadt a burzsoának titulált pszichológia világában is, amolyan kutatói pályára állhatott, mert ezt még éppen engedték – akit a korabeli pszichológia mindennapjai érdekelnek, már e szemelvényekből is tájékozódhat, aztán a hivatkozások alapján mehet tovább Polczot kutatni-olvasni.

A kötet hangsúlyos témája a nagy szerelem Mészöly Miklóssal. Polcz Alaine-t sokáig a hű, gondos feleségként ismerték, miközben ő újra és újra súlyos betegségeivel küzdött meg. Gyermekük sem születhetett, eközben Mészöly úgy látta, az Alaine élete utáni aggódás döbbentette rá sok mindenre. Jellemző módon ez nem akadályozta meg a szeretők tartásában (rajongtak érte a nők), amit Polcz mégis kibírt. Ma kissé fura olvasni, mennyire magától értetődő volt az ilyesmi az értelmiségi világban is, ami macsóbb volt a macsóbbnál, és ahogyan ezt például egy Polcz Alaine alázattal – vagy inkább megalázkodva –, türelemmel elfogadta.

Egy jellemző mondat, arra visszaemlékezvén, hogy megismerkedésük után rögtön Mészöly nagyon el akarta venni feleségül: „A ragaszkodásán persze nagyon csodálkoztam, mert akkor én egy elvált, tüdőbajos, kommunista nő voltam, egy erdélyi szegény.” Furcsa, de Polcz Alaine és akár a kötet összeállítójának törekvései ellenére is Mészöly Miklós nekem ebből a buliból nem jött jól ki, sőt.

Rémlik, hallottam azért olyat, hogy Polcz tette rendbe Mészöly szövegeit, sőt, hogy Mészöly Pontos történetek útközben című, kiemelkedő regényét is ő írta – kvázi ebben van is valami, hisz ez egy nő beszámolója arról, ahogyan hazautazik Erdélybe… De mindegy is ez – egy különös házasság volt ez, de annál nagyszerűbb, és noha Mészöly kétségkívül a magyar irodalom megkerülhetetlen írója, prózájának megújítója, felesége – mint író, mint pszichológus, vagy akár mint feleség – alakja is egyre inkább előtérbe kerül(t), e kivételes személy valaminek mintha a jelképévé válna e kötettel is.

Beszélhetnénk itt arról, hogy a 20. században egy nő szakmai életútja hogyan teljesedhetett ki, vagy hogy egy nő – ha ez így fontos – hogyan vált a magyarországi hospice mozgalom megalapítójává, és rengeteg más kérdés is adódik. Egyébként a kötet összeállítója, Ablonczy Anna előszavában fel is tesz, ha mégoly didaktikus, ám hasonlóan fontos kérdéseket Polcz Alaine személyisége, élete kapcsán.

A kötet harmadik kiemelkedő témája a halál. Nincs, aki a magyar tanatonológiát ne Polcz Alaine nevéhez kötné. Jómaga korán megismerkedett a halállal és a gyásszal: már a II. világháborúban tinédzser évei végétől önkéntes nővér, sőt, kiképző nővér lett, itt szokta meg a halált, mint írta: „Tudtam, milyen az otthoni békés halál, láttam, hogyan bánnak a kórházban a haldoklókkal, akkor még tisztességes volt a kórházi halál.”

Az orvosi pálya vonzotta volna, de végül pszichológus lett, illetve először gyerekpszichológus. Ilyen minőségében kezdett el a Tűzoltó utcai klinikán haldokló gyermekekkel és a gyászfeldolgozással foglalkozni: „….tudtam, hogy meghalni otthon jó, kezdtem bevezetni, hogy a gyermekeket engedjük haza meghalni. Ez volt a legnehezebb és legszebb munkám, mert mindenki ellenállt.” Végül elérte, hogy a gyógyíthatatlan (ez esetben főleg rákos) gyerekeket látogathassák a szüleik (avagy sűrűbben), otthonosabb körülmények között élhessenek, amíg haza nem engedik őket – szó szerint végül.

(Ma ezen részeket még különösebb olvasni. Mert az utóbbi lassan három évben mi is megtapasztalhattuk, milyen brutális tud lenni az egészségügyi rendszer – bár a járványhelyzet egészen más okokból alakult ki, s egészen más következményekkel. Itt persze nem az orvosokra, a személyzetre utalunk, hanem magára a rendszerre mint olyan. Mert a lényeg az lett, hogy az emberek magányosan haltak meg a kórházban, a hozzátartozók nem tudtak elbúcsúzni tőlük, a temetések is sebtében, gyászolók nélkül zajlottak le. A kérdés tehát újra totálisan aktuálissá vált – hogyan halni meg, a másik oldalon pedig hogyan gyászolni.)

Polcz Alaine közel harminc évig dolgozott a gyermekleukémia és a gyermektumorközpontban – létezik-e a világon ennél súlyosabb hely? –, ahol a halál kapujában álló gyermekek pszichológusa volt, akik sokszor kérdezték őt a halálról. A gyermekekkel a halálról, a halálfélelemről való kommunikáció vált tehát jelentős szakterületévé, amit addig minden orvos is a szőnyeg alá söpört, hisz semmit sem tudtak az egésszel kezdeni. Programját végül az Egészségügyi Világszervezet is elfogadta.

1991-ben aztán az ő vezetésével jött létre a Magyarországi Hospice Alapítvány, 2002-ben pedig az első hospice-házat is megnyitották, vagyis az intézeti mellett az otthoni haldoklóápolást segítik. Interjúiban többszor használta a halálpornó fogalmát – ti. hogy miközben a filmekből stb. mindenhonnan ömlik ránk a halál, a gyilkosságok stb., a való életben mit sem tudunk kezdeni a halállal és a gyásszal; nos, ezen segít az embereknek a hospice mozgalom, nem árt tudni. (Hogy jobban értsük e jelenséget, íme egy harmincéves idézet egy, a könyvben egyébként nem szereplő interjúból: „Történetileg ugye először a szextabu bontása után jött a szexpornó, majd a haláltabu után a halálpornó. Mi a pornó mellé igyekszünk behozni az igazi, a mély haláltudatot. Van folyóiratunk, a Kharón, és egy munkacsoportunk, ahol arra képzünk ki embereket, mit jelent a gyász, hogyan lehet és szükséges gyászolókkal dolgozni. Ahogy korábban a haláltabu, most a gyásztabu erős a társadalomban. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a gyászpornó.”)

Összegzésképpen: Polcz Alaine idén lenne százéves, kivételesen összetett és gazdag életútja akár példamutató is lehet, ahogy ilyenkor szokás mondani, de jó volna, ha ma is lennének Polcz Alaine-ek. Biztosan vannak is, ám csak akkor ismerjük meg őket jobban, kerülnek elénk – mint e kötet révén is –, amikor már nincsenek köztünk. Ez egy ilyen, csöndes szakma. Mi meg akkor gyászolunk, amikor már minek. De a Magam világa a maga szomorúságával mégis inkább az élet világa, semmint a halálé.

Szerbhorváth György