A minisztérium sajtósa köteles tűrni, ha lefényképezi őt az újságíró, amikor éppen nem engedi be egy fontos eseményre

A sajtónak joga van a közérdeklődésre számot tartó eseményekről arckép közlésével együtt beszámolni, ha a tudósítás objektív és a fénykép nem mutat valakit megalázó módon – mondta ki nemrég a Fővárosi Ítélőtábla egy, a Magyar Nemzet ellen a Nemzetgazdasági Minisztérium munkatársa által indított perben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a közhatalom nevében eljárók egyre inkább kötelesek arcukkal is vállalni a döntéseiket és eljárásaikat, nem bújhatnak el a hivatal arctalan falai és semmitmondó neve mögé.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Történt 2017. május 10. napján, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) egy uniós projekt kapcsán rendezvényt tartott, amire a Magyar Nemzet (MN) újságíróját nem engedték be. Az NGM sajtósa, Lukács Tamás arra hivatkozott, hogy a rendezvényre csak meghívás és regisztráció alapján lehet bejutni. Az incidensről szóló cikkben a MN kitakarás nélkül megjelentette Lukács Tamás arcképét, aki ezért pert indított, hiszen fő szabály szerint engedély nélkül nem szabad senkiről fényképet készíteni és közzétenni. De a pert jogerősen nyerte a MN.

Az ügyben a Fővárosi Ítélőtábla által hozott ítélet illeszkedik az új trendbe, ami a rendőrök arcképmása kapcsán van kialakulóban: mivel az arc kitakarása a közérdeklődésre számot tartó eseményről való tudósítás hitelességét lényegesen befolyásolhatja, ezért a sajtó az érintett hozzájárulása nélkül jogosult róla fényképet készíteni és azt közzétenni. Az ügyben született jogerős ítélet – amely egyébként az érdemben ugyanígy döntő Fővárosi Törvényszék ítéletét hagyta helyben – több olyan alapvető kérdést rendbe tesz, amellyel kapcsolatban talán nem mindenki rendelkezik pontos ismerettel.

Ki a közszereplő és egyáltalán ez a kérdés perdöntő?

Az ügyben az NGM kormánytisztviselőként alkalmazott, sajtóosztályán dolgozó munkatársa részben azzal érvelt, hogy ő nem közszereplő, a felvétel a folyosón és a nem a rendezvény hivatalos helységében készült, és hogy abból arra lehet következtetni, hogy ő személy szerint nem akarta beengedni a MN újságíróját a rendezvényre, pedig a döntést nem ő hozta meg, azt csak közölte, ezért a hozzájárulása nélküli felvétel készítés és közzététel jogsértő volt a Magyar Nemzet részéről.

Bár a bírói gyakorlat alapján nem attól lesz valaki közszereplő, hogy naponta nyilatkozik a tévében, a közszereplő az nem a celeb politikus jogiasított megjelölése, de aki nem lép fel a nyilvános közszereplés igényével, arra nehéz azt mondani, hogy az közszereplő. A Fővárosi Ítélőtábla egyetértett azzal, hogy a sajtó képviselőinek folyosói tájékoztatása nem közszereplés akkor sem, ha ez egy minisztériumi kormánytisztviselő szájából hangzik el, aki ráadásul a sajtóosztályon dolgozik.

De ez a kérdés már egy ideje nem is perdöntő. A közszereplő fogalma helyett jelentősebb lett a „közügy”, vagy másképpen a közérdeklődésre számot tartó esemény fogalma. A sajtó a közérdeklődésre számot tartó eseményről jogosult tudósítani, ezért igazából nem is azt kell vizsgálni, hogy valaki valamilyen definíció szerint közszereplő-e, hanem azt, hogy a sajtó lényeges közéleti ügyről számolt-e be.

A mögöttes megfontolás magvát az Alkotmánybíróság már 1994-ben elvetette, amikor leszögezte 60/1994. (XII. 24.) AB határozat határozatban, hogy

„A közhatalmat gyakorlók vagy a politikai közszereplést vállalók esetében a személyeknek – különösen a választópolgároknak – a közérdekű adatok megismeréséhez fűződő joga elsőbbséget élvez az előbbiek olyan személyes adatainak védelméhez képest, amelyek köztevékenységük és annak megítélése szempontjából jelentősek lehetnek.”

Itt már látszik, hogy a közhatalom gyakorlása olyan szempont, ami a személyes adatok korlátozhatóságával kapcsolatban mérlegelhető. De az egyértelmű áttörés húsz évvel később jött az Alkotmánybíróságtól, az, amire ebben a döntésben is hivatkozott a Fővárosi Ítélőtábla. Ez pedig a 28/2014. (IX. 29.) AB határozat, amelyben a rendőr képmásának nyilvánossága tárgyában foglalt állást az AB. Ebben ezt mondta ki az AB:

„Mindaddig, amíg valamely tájékoztatás nem visszaélés a sajtószabadság gyakorlásával, az emberi méltóság védelmével összefüggésben a személyiségi jogok sérelmére való hivatkozás ritkán alapozza meg a sajtószabadság gyakorlásának a korlátozását. Valamely jelenkori eseménnyel kapcsolatban a nyilvánosság figyelme elé került személyről készült képmás általában az eseménnyel összefüggésben az engedélyük nélkül nyilvánosságra hozható.

Rendőri intézkedésről készült képfelvétel hozzájárulás nélkül is nyilvánosságra hozható, ha a nyilvánosságra hozatal nem öncélú, vagyis az eset körülményei alapján a jelenkor eseményeiről szóló vagy a közhatalom gyakorlása szempontjából közérdeklődésre számot tartó tájékoztatásnak, közügyet érintő képi tudósításnak minősül.”

Milyen szempontokat mérlegelt a konkrét esetben a bíróság?

A fentieket a jogerős ítélet úgy foglalja össze elvi jelleggel, hogy a közügyekkel összefüggő szabad véleménynyilvánítás kapcsán annak van jelentősége, hogy a megszólaló (itt értsd: az újságíró) valamilyen társadalmi, politikai kérdésben szólalt-e meg, és nem annak, hogy az adott tudósítással érintett személy maga hivatásszerűen közszereplő-e vagy sem.

És mivel a perbeli esetben a felperes volt az, aki a közérdeklődésre számot tartó eseményként bemutatni kívánt eseményre (ti. uniós támogatás felhasználásáról szólt a rendezvény) való belépés megtagadását közölte a minisztérium mint közhatalmi szervezet munkatársaként, ezért a tudósítás szempontjából jelentős volt az, hogy a minisztérium nevében eljáró személy hogyan kommunikál és milyen indokot közöl a megtagadás alapjául. (Ebből az is következik akár, hogy Lukács Tamásnak nem is kell kormánytisztviselőnek lennie: ha a portás tiltotta volna ki a sajtót a minisztérium által szervezett rendezvényről, akkor a róla készített felvételt is közzétehette volna szerintem az újság – a szerző  megjegyzése).

Ráadásul a Magyar Nemzet újságírójának ellentmondásos információi voltak a rendezvényre való belépés feltételeiről, tudomása szerint az nyilvános volt, míg a szervezők szerint korlátozottan volt az. Mivel a rendezvény nem vitásan sajtóesemény volt, és a felperesnek volt a feladata az eseményre érkező sajtó képviselőivel való kommunikáció, ezért a közhatalom az eseményre való bejutás kapcsán rajta keresztül nyilvánult meg.

Vagyis – az ítélet maga fogalmaz így – a közérdeklődésre számot tartó esemény főszereplőjévé vált a minisztérium sajtóosztályának munkatársa. A cikkben a vele való kommunikációról készült felvételnek a szerepeltetése pedig egyáltalán nem mellékes: az bizonyítja, hogy a cikkben leírtak a valóságnak megfelelnek, így a felvétel garantálja, hogy a cikk állításai ne legyenek vitathatók. Ennek pedig az álhírek (fake news) egyre terjedő korában fokozott jelentősége van. A cáfolhatatlanságot ezért önmagában az események szó szerinti ismertetése és Lukács Tamás nevének leírása – ami ellen az érintett nem tiltakozott – nem biztosította volna.

Ami pedig az arányosságot illeti, a bíróság a következőket szögezte le. Az lehet, hogy a felperes ellenzéki ismerősei számon kérték a felperest, de a nyilatkozatáért a bíróság szerint a kormánytisztviselőnek felelősséget kell vállalnia – ami egy demokráciában a kritika vállalását is jelenti, teszem ezt már én hozzá a cikk írójaként. És mivel a felvétel tárgyilagos, emberi méltóságot nem sért és a felperest nem tette nevetségessé, annak célja pedig a tudósítás hitelességének biztosítása volt, ezért a közzététel nem volt visszaélés a sajtószabadság jogával.

Mindebből látszik, hogy a jogalkalmazás a sajtószabadság védelme érdekében folyamatos fejlődés alatt áll, de az ugyanakkor nem doktriner. Minden eset más és más, de általában kijelenthető, hogy a jelenkor fontos eseményeiről való tárgyszerű tudósítás során az érintettek képmása és hangja is közölhető, ha az a tudósítás hitelességéhez ez szükséges, és a felvétel nem ábrázolja nevetséges, megalázó helyzetben azt, akinek szerepe volt a tudósítással érintett eseményen.

M. Tóth Balázs