Csernobil után, harminc éve félbehagyott reaktorblokkokat helyeznének üzembe Ukrajnában

Az elmúlt hetekben a Csernobil-sorozat jóvoltából a fél világ újraélte a történelem egyik legnagyobb atomkatasztrófáját (1986, Ukrajna). Ennek fényében különösen ijesztőnek tűnik az az elképzelés, hogy az 1980-as években elkezdett, félkész reaktorblokkokat építsenek tovább és helyezzenek üzembe a magyar határtól 500 kilométerre, az ukrajnai Hmelnickij-ben. A most leporolt tervek szerint 2000 MW teljesítményű atomerőmű épülne fel itt, tehát nagyjából akkora, mint a Paksi Atomerőmű. Egy nemzetközi eljárás keretében most Magyarország is észrevételeket tehetne az ügyben, de rejtélyes okból nem tesz. Az illetékes ukrán és magyar minisztériumok egymásra mutogatnak.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hmelnickij-ben már működik két atomerőművi blokk: az elsőt 1987-ben, a másikat 2004-ben helyezték üzembe, a 3-as és 4-es blokkok építését azonban csak elkezdték 1985-86-ban, később a helyi és országos atomellenes tüntetések hatására a projekteket leállították, és félbehagyták az építményeket. Az ukrajnai atomerőműveket üzemeltető állami vállalat, az Energoatom 2005-ben kezdett újra komolyabban foglalkozni a félbehagyott 3-as és 4-es blokkok befejezésének gondolatával.

A két reaktorblokk készültségi foka nem teljesen egyértelmű: a hivatalos hatásvizsgálati tanulmány szerint 35-40% illetve 5-10%, az Energoatom honlapja szerint viszont 75% illetve 28%.

Az építésre kiírt tendert 2008-ban nyerte meg az orosz Roszatom leányvállalata, az Atomsztrojexport. A 2010-ben megkötött megállapodás tartalmazta azt is, hogy a projekthez Oroszország nyújt hitelt. A megvalósíthatósági tanulmány 2012-re készült el, és elindult a nemzetközi konzultáció is.

A Roszatom terjeszkedése: atomerőművek az orosz geopolitika szolgálatában

Oroszország állami tulajdonú nukleáris energia vállalata, a Roszatom piacvezető az atomreaktorok exportjának piacán, köszönhetően annak, hogy a beruházásokat a megrendelő érdekeire szabva rugalmasan állítják össze, ehhez vonzó finanszírozási lehetőségeket rendelnek, valamint diplomáciai eszközöket alkalmaznak a meggyőzés érdekében.

A komótosan folyó projektet a 2014-es ukrajnai háború akasztotta meg újra, aminek következtében 2015-ben Ukrajna felmondta az orosz féllel kötött szerződést. A jelenlegi elképzelések szerint a cseh Skoda gyártaná és építené fel a reaktorokat, ez szerepel az ukrán kormány által elfogadott megvalósíthatósági tanulmányban.

Ukrajnában jelenleg összesen 15 reaktor üzemel, 4 telephelyen. Mindegyik orosz, nyomottvizes modell. Az ország áramtermelésének közel felét adják az atomerőművek.

Van néhány probléma a félbehagyott blokkokkal

Aki a fotók alapján rozsdásodásra és elöregedésre gyanakszik, nem téved. Az ukrán Eco-Action nevű környezetvédő szervezet összefoglalója szerint egy kijevi intézet 2006-2007-ben vizsgálatokat végzett, és ennek során megállapította, hogy az építmény számos helyen sérült, a vas szerkezetek korrodáltak, a beton helyenként megrepedt. Egy másik, 2012-ben készült vizsgálat szerint az épületszerkezetet kizárólag felújítás után lehetne használni – de bizonyos részeket (pl. lépcsők, csövek) még így sem, vagyis ezeket el kellene bontani.

Hmelnickij 3 és 4 blokk jelenlegi állapota (Forrás: www.xaec.org.ua)

Az Osztrák Környezetvédelmi Hivatal által készített elemzés egyik legfontosabb megállapítása a Hmelnickij 3,4 blokkok megvalósíthatósági tanulmányával kapcsolatban is az, hogy az nem tartalmaz megnyugtató információkat a meglévő épületszerkezetek állapotáról, és nem derül ki belőle, hogy hogyan kezeli a beruházó a több mint 30 éves, félkész építmények öregedését. Emellett az sem világos, hogy pontosan hogyan építik majd be ezeket a szerkezeteket a készülő blokkokba. A blokkok ugyanis a jelenlegi tervek szerint más típusúak lennének (VVER-1000/392B), mint ami az eredeti tervekben szerepelt, illetve amilyenek a már működő 1-es és 2-es blokkok (VVER-1000/V-320).

Egy az 1970-es években megtervezett reaktortípusról van szó – mondta az Átlátszónak Franz Meister, az Osztrák Környezetvédelmi Hivatal munkatársa. Ez az intézmény támogatja szakvéleményekkel az illetékes osztrák minisztériumot a nukleáris projektekkel kapcsolatos eljárásokban.

A befejezetlen és fedetlen épületszerkezetek évtizedek óta ki vannak téve az időjárás, például az eső, a hó, és a jég hatásainak. Meister elmondása szerint néhány hónapja folynak Ukrajnában a vizsgálatok, hogy a meglévő épületrészeket milyen mértékben lehet használni. Az eredmények várhatóan ez év végén vagy a jövő év elején lesznek majd elérhetőek.

Az osztrák szakértői anyag megállapításai szerint az ukrán dokumentáció nem tartalmaz megfelelő információt arra nézve sem, hogy a helyszín minden tekintetben megfelel-e a nemzetközi atomerőművi biztonsági előírásoknak. Ilyen például a megfelelő mennyiségű hűtővíz rendelkezésre állása a helyszínen, illetve a földrengéseknek és a tornádóknak való ellenállóság – a helyszín ugyanis tornádóveszélyes övezetben található. További problematikus pont a terrorakciókkal, például egy esetleges repülőgép-becsapódással szembeni sérülékenység, amivel kapcsolatban az ukrán hatóságok nem követelnek meg speciális védelmet.

Ez persze nem felel meg az épülő atomerőművekkel szemben támasztott nemzetközi standardoknak, de az ukránok szerint a Hmelnickij 3-as és 4-es blokkok nem minősülnek új erőműveknek, hiszen legalábbis részben már állnak.

A hatások Magyarországot is érintik

Egy esetleges baleset Magyarországra is komoly hatással lehet. Elsősorban az időjárás függvénye, hogy a radioaktív szennyeződés mennyire éri el hazánkat. Ez a modell megmutatja, hogy ha a Hmelnickiji atomerőműben egy Csernobil szintű (INES skála 7-es fokozatú) baleset következne be, akkor – az év különböző napjaira jellemző időjárási viszonyok mellett – hogyan terjedne szét a radioaktív szennyeződés a környezetében.

Például, ha egy olyan napon következne be katasztrófa az 1-es blokkban, mint amilyen 1995. július 11-én volt, akkor Magyarország északkeleti része nagy adagot kapna a sugárdózisból. Ha az 1995. július 7-ei viszonyoknak megfelelő napon történne baleset, akkor kisebb mértékben ugyan, de az ország egész területét érintené a sugárzás, július 20-án viszont elkerülne minket a szennyeződés.

Forrás: flexrisk.bocu.ac.at

Ezek a térképek egészen pontosan a cézium-137 talajban történő felhalmozódását mutatják. A cézium-137 egy olyan radioaktív izotóp, amely az urán és a plutónium nukleáris hasadása során keletkezik az atomerőművekben és atomfegyverekben. Ez az egyik legproblematikusabb a radioaktív izotópok közül, mert rendkívül gyorsan terjed, tehát ha egyszer kijut a környezetbe, akkor nagyon nehéz kezelni. Ezért ez az egyik legfontosabb hatás, amit a nukleáris balesetek esetében nyilván tartanak.

Mint minden radioaktív anyag, a cézium-137 is, dózistól függően, rákos megbetegedéseket, illetve halált okozhat. A cézium-137 csak az atomerőművek és atomfegyverek használata óta van jelen a környezetben, az azt megelőző 1,7 milliárd évben nem fordult elő jelentősebb mennyiségben a Földön.

A nukleáris robbantások és Csernobil hatását ma is ki lehet mutatni: Magyarországon a cézium-137 szintje a talajban kb 10-20 kBq/m2, vagyis jelenleg ez az átlagos, „normál” érték hazánkban. Ehhez képest, ahogy a fenti térképek is mutatják, a talaj cézium-137 szintje a jelenleginek akár százszorosára is nőhet egy, a Hmelnickij 1 blokkban bekövetkező baleset hatására.

Magyarország beleszólhatna

Nagyon nem mindegy nekünk, mi és hogyan épül Ukrajnában, a magyar határtól 500 kilométerre. A jó hír az, hogy ilyen beruházások esetében a hivatalos eljárásokban részt vehetnek, és észrevételt tehetnek más országok is. A nemzetközi jog azon országoknak biztosít erre lehetőséget, amelyekre a létesítmény potenciális hatással lehet, akár normál üzemmenet, akár valamilyen baleset esetén. A közelség miatt Magyarországot is megilleti ez a jog.

Jelenleg a Hmelnickij 3-4 blokkok környezetvédelmi hatásvizsgálati eljárása folyik, ebbe kapcsolódhatna be Magyarország is.

A rossz hír az, hogy bár elvileg 2011-ben Magyarország belépett ebbe az eljárásba, a gyakorlatban viszont az illetékes Agrárminisztérium – a Greenpeace-nek írott levelük szerint – 2017 óta nem rendelkezik friss információval a projekt alakulását illetően. Ami azért érdekes, mert más országok, például Ausztria illetékes szervei viszont kapnak tájékoztatást az ukrán féltől.

Az osztrákok idén június 13-án lakossági közmeghallgatást és bilaterális egyeztető tárgyalást is tartottak az ügyben. „Ausztria meg akar győződni arról, hogy a lehető legmagasabb biztonsági szintet tartják a projekt során” – mondta Franz Meister az Átlátszónak. „A nemzetközi hatásvizsgálati eljárás biztosítja, hogy az aktuális és érvényes biztonsági előírásokat és ajánlásokat a beruházó és az illetékes nukleáris hatóság is betartsa.”

Magyarországnak is jó lenne felébrednie, mert bár lassan halad, ez a hatásvizsgálati eljárás sem fog örökké tartani. Egyszercsak lezárják, és onnantól nem lesz lehetőség észrevételeket tenni. Hogy ez mikor történik meg, arról nem tudtunk meg pontos információt.

A Greenpeace érdeklődésére az Agrárminisztérium azt válaszolta, hogy Magyarország 2012. szeptember 10-én jelezte Ukrajna felé, hogy az Espooi egyezmény előírásai szerint részt kíván venni az eljárásban, és azóta szándékát több ízben is megerősítette Ukrajna felé. Az ukrán Környezetvédelmi Minisztérium egyik felelős munkatársa ugyanakkor informális beszélgetésben elmondta, hogy Magyarország elmulasztott egy határidőt, és nem jelezte időben, hogy a jelenleg zajló eljárásban részt kívánna venni.

A Greenpeace kérdésére az Agrárminisztérium némileg dodonnai módon azt válaszolta, hogy „az eljárás során Magyarország nem mulasztott olyan határidőt, ami az Espooi eljárásban való részvételét kizárná”.

Az ügyben illetékes Agrárminisztérium sajnos semmit nem válaszolt az Átlátszó által feltett kérdésekre, pedig hetekig vártunk rá.

Az ukrán környezetvédelmi minisztérium 2010-ben indította el a környezeti hatásvizsgálati eljárást, majd 2018-ban a reaktortípus, illetve a beszállító változása miatt új eljárás indult. Ezt már 2017-ben jelezték az érintett országoknak. A projekt folytatásáról szóló törvényjavaslat egyelőre kormányzati elfogadás alatt áll, azonban a nemzetközi konzultációk lezárultáig (a jog szerint) nem lehet meghozni a törvényt. Franz Meister az ukrán féltől úgy tudja, hogy a nemzetközi konzultációk megállapításaiból és javaslataiból egy jelentés készül  majdaz ukrán parlament számára, amelyet figyelembe vesznek a törvény elfogadásakor.

„Mindössze két olyan vállalat létezik a világon, amely már épített VVER-1000 típusú reaktort: az orosz Atomsztrojexport, és a cseh Skoda, amely lényegében az orosz kézben lévő OMZ tulajdonában áll. Ezért véleményünk szerint egyáltalán nem szolgálja Ukrajna érdekeit ez a projekt, és le kellene állítani”  – mondta Iryna Holovko, az ukrán Eco-Action zöld szervezet elnökségi tagja és energia kampányosa.

“Ukrajnában az emberek nagyon keveset tudnak a projektről, mert alig kapnak róla információt a kormánytól, és szinte alig folyik róla társadalmi párbeszéd” – tette hozzá Holovko. Egy 2015-ben készült közvéleménykutatás szerint az ukránok 70%-a úgy gondolja, hogy nem lehetséges teljes biztonságot garantálni az atomerőművekben.

Csernobil után: öko-nacionalista mozgalom Ukrajnában

1986 április 26-án éjjel 1 óra 24 perckor, Kijevtől 120 kilométerre felrobbant a csernobili atomerőmű 4-es blokkja. A Szovjetunió hivatalos hírügynöksége két nappal a katasztrófa után adta ki az első jelentést a balesetről, miután a svéd szervek magas sugárzást mértek. Csak május 2-án született döntés arról, hogy az erőmű 30 km-es körzetéből kitelepítsék a lakosságot. A tüzet május 10-ére tudják elfojtani, és november közepére készült el a betonépítmény (“szarkofág”) a reaktorblokk körül.

A robbanást követő hónapokban összesen 600 ezer katonát, tűzoltót és kárelhárító munkást küldtek a katasztrófa helyszínére, kitéve őket a veszélyes sugárzásnak. A robbanás után Ukrajnában és Belorussziában több ezer gyereket és felnőttet akut sugárzási betegség támadott meg (hányás, hajhullás, fájdalmas kiütések). A gyermekek körében megháromszorozódtak a daganatos megbetegedések Ukrajnában 1986 után, és több mint 4,6 millió hektárnyi terület szennyeződött az országban.

2019-ig kellett várnunk arra, hogy az HBO lenyűgözően élethű, 5-részes minisorozatának köszönhetően milliók élhessék át újra a világ eddig legsúlyosabb nukleáris balesetét, amely egyben a szocialista tájékoztatáspolitika legnagyobb kudarca lett, és erősen hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához. A sorozat világszerte elsöprő sikert aratott, jelenleg is vezeti az IMDB listáját.

Csernobil-sorozat: az atomreaktor nem hallgat a propagandára, hanem felrobban

A jelenkornak is üzennek a Csernobil című sikersorozat készítői, hiszen arról csináltak filmet, hogy lehet ugyan hazudni politikai okokból, de ez a valóságon nem változtat.

Ha antinukleáris mozgalom, akkor általában Németország jut eszünkbe először, és nagyjából utoljára is. Az Ukrajnában 1988 és 1991 között zajló tüntetésekről sokkal kevesebbet tudunk. Pedig a független állam és a nemzeti öntudat megteremtéséért vívott küzdelem Ukrajnában elválaszthatatlanul összefolyt a Csernobil utáni évek félelmével és a szovjet atomprojektekkel szembeni ellenérzésekkel, mert ezeket az ukránok a szovjet elnyomó rendszerrel azonosították.

A Hmelnickij atomerőmű ellen tüntetők (Forrás: Eco-nationalism – Anti-nuclear activism and national identity in Russia, Lithuania and Ukraine, Jane I. Dawson, 1996, Duke University Press)

A Szovjetunióban csak 1988/89-ben kezdtek nagyobb számban napvilágot látni azok a hírek, amelyek a 86-os csernobili katasztrófa súlyosságát, kiváltó okait, hatásait, és az államapparátus titkolózását és hazugságait taglalták. A Pravda 1989 áprilisában közölt először térképeket Ukrajna, Oroszország és Belorusszia radioaktív szennyeződéséről. A nagyobb nyíltságot lehetővé tévő általános „glasznoszty” politika jegyében azonban lassan, de biztosan napvilágot láttak az információk.

Csernobil mellett arról is olvasni, hallani lehetett, hogy a Hmelnickij 1 blokk állítólagos tervezési és építési hibákkal küzd, és sorozatosak a kisebb balesetek, és nem tervezett leállások az erőműben.

A helyi lakosság aggódni kezdett a már üzemelő, illetve az építés alatt álló blokkok miatt. Már 1987-88-ban megjelent néhány petíció a Hmelnickij projekt ellen. A hangulat 1989 márciusában kezdett forrósodni, amikor a szovjet nukleáris ipar képviselői oktatások, előadások keretében propaganda-kampányt folytattak az atomerőművek megbízhatóságáról és szükségességéről. Ez finoman szólva nem aratott osztatlan sikert a Hmelnickij környéki lakosság körében.

1988. március 15-én egy ilyen eseményen, Sepetyivkában a helyi lakosok annyira felhúzták magukat, hogy balhét csináltak az előadáson, és a körzet első titkáráért kellett szalajtani, hogy tegyen rendet. Ez csak részben sikerült, mert 13 helyi lakos (munkások, tanárok, hivatalnokok) még ott helyben antinukleáris csoportot alapítottak.

Természetesen pár napon belül mindannyiukat meglátogatták a belügyből, arra kérve az izgága polgárokat, hogy hagyjanak fel államellenes tevékenységükkel. Voltak, akiket meggyőztek az állam emberei, de többen tovább folytatták a gyűléseket, plakátolást, szervezkedést. Több forrás szerint áprilisban tüntetést is tartottak, de erről nem maradt fent megfelelő dokumentáció.

Antinukleáris tüntetés Kijevben 1990-ben (forrás: Eco-nationalism – Anti-nuclear activism and national identity in Russia, Lithuania and Ukraine, Jane I. Dawson, 1996, Duke University Press)

Eközben a környék más városaiban is hasonló csoportok alakultak, amelyek egy idő után csatlakoztak az országszerte alakuló új szervezetekhez, mozgalmakhoz (Zelenyi Szvit, Mama-86, Csernobil Szövetség, Rukh stb.) Ostrog-ban például egy aktív tanárnő volt a mozgalom motorja, és 1989 júniusában sikerült engedélyt kapnia egy tömegtüntetés megtartására. Nagyjából huszonötezer ember gyűlt össze a Netyisin-i stadionban, akik szakértői bizottság felállítását követelték a Hmelnickij 1 reaktor biztonsága, és a bővítési tervek felülvizsgálatára.

Az antinukleáris ellenállást a helyi sajtó is támogatta: bár akkoriban nem létezett független média, a helyi pártújság szerkesztője megjelentette az atomkritikus híreket is. Az újságírók hivatalosan nem voltak részesei egyik antinukleáris szerveződésnek sem, ennek ellenére petíciót indítottak és húszezer aláírást össze is gyűjtöttek. Ezt publikálták, és Gorbacsovnak is megküldték.

A hatóságok megpróbálták lejáratással, fenyegetésekkel megállítani őket, de nem sok sikerrel. 1989 nyarán-őszén a helyi antinukleáris csoportok is számos petíciót írtak, több tízezer aláírást gyűjtöttek, tüntetéseket szerveztek, és országszerte több helyen is folyt hasonló antinukleáris mozgolódás Ukrajnában.

Ukrajnában 1990 elején tartották az első kvázi független választásokat, amelyben, látva az az atomprojektekkel kapcsolatos lakossági ellenállást, az összes képviselőjelölt, pártállástól függetlenül, antinukleáris szólamokkal kampányolt. A Hmelnickij körzet első tanácsülésén, 1990 áprilisában az újonnan megválasztott képviselők hirtelen felindulásból megszavazták a Hmelnickij 2,3,4 blokkok építésének megállítását.

Persze senkinek nem volt fogalma arról, hogy szabad-e ilyet egyáltalán, és mit fog ehhez szólni Moszkva. Erre május 17-én, egy magas rangú moszkvai delegáció érkezésekor kaptak választ, miszerint: a helyi szinten meghozott döntés érvénytelen, az építkezést folytatni kell.

A delegációt nagy tömeg fogadta, amely azt követelte, hogy a lakossági megfigyelők vehessenek részt az eredetileg titkosnak szánt ülésen, sőt, néhányan még éhségsztrájkba is kezdtek a téren. Az éhségsztrájk még júniusban is tartott, a helyiek pedig egyre dühösebbek voltak, olyannyira, hogy néhány gyárban figyelmeztető sztrájkokat is tartottak.

Az egyik cementgyár például azzal fenyegetett, hogy nem szállít több cementet az építkezéshez, és hogy megakadályoz más vonatszállítmányokat is. A tüntetők egy ponton teljes blokád alá vették az atomerőművet, de némi huzavona után a működő 1-es blokkba beengedték a dolgozókat, az építkezésre viszont nem. Az erőmű igazgatója Moszkvától és Kijevtől kért segítséget, a tiltakozások szervezőit végül perbe fogták és büntetést kaptak.

Ezek után a Hmelnickij körzet tanácsa két rendelkezéssel egészítette ki az áprilisi határozatot: egyrészt engedélyezték, hogy a 3, 4 reaktorblokkok szerkezetét biztonsági megfontolásokból továbbépítsék, másrészt betiltották a tömegmegmozdulásokat az atomerőmű három kilométeres körzetében.

A helyi, illetve az országos szintű antinukleáris megmozdulások akkor értek véget, amikor a szovjet Legfelsőbb Tanács 1990 augusztusában moratóriumot hirdetett az atomprojektekre. Bár a határozat szövege nem igazán volt egyértelmű, ezzel mégis sikeresen kifogták a szelet az antinukleáris mozgalmak vitorlájából. Voltak még tüntetések ezek után is, de a mozgalom elvesztette az erejét: az ukrán társadalom úgy érezte, megnyerték a csatát, demonstrálták az ország önállóságát, és Moszkvától való függetlenségét.

Az antinukleáris moratórium 1993 decemberéig volt életben. Az ukrán gazdasági válság közepette, amikor attól féltek, hogy nem lesz majd elég áram az országban, feloldották a tilalmat.

Fülöp Orsolya

Az ukrán öko-nacionalista mozgalomról szóló rész az „Eco-nationalism – Anti-nuclear activism and national identity in Russia, Lithuania and Ukraine, Jane I. Dawson, 1996, Duke University Press” szuperizgalmas könyv felhasználásával készült.