Ungváry Krisztián: A diktatúra banalitása – Marinovich Endre és az állambiztonság

Nem először és attól tartok nem is utoljára írom le ezt a mondatot: Magyarországon elmaradt a közszereplők kommunista múlttal kapcsolatos átvilágítása, közkeletű szakzsargonnal szólva a lusztráció. Ennek hiányából fakad az is, hogy ehelyett a politika pótmegoldásként olyan „ügynökdefiníciót” alkotott meg, amely tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a társadalom szembesülhessen a pártállami rendszer elnyomó apparátusának ezen részletével.[1] Mindez teljesen félrevitte az ezzel kapcsolatos társadalmi diskurzust, és mind a mai napig súlyos károkat okoz az élet különböző területein. Az alábbi esettanulmányban megkísérlem, hogy egy személy életútján keresztül rekonstruáljam azokat a lépéseket, amelyek nyomán az érintett úgy válik az állambiztonság informátorává, hogy közben meg sem közelíti azt az „ügynökdefiníciót”, amelyet a jelenleg is hatályos 2003. évi III. törvény definiál. Utóbbi szerint csak az nevezhető az állambiztonság hálózati személyének, aki titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, és ilyen tevékenységért előnyben részesült. Amint azt látni fogjuk, az állambiztonság rendelkezett más – ámde egyáltalán nem elhanyagolható – segítői körrel is, az úgynevezett hálózaton kívüli társadalmi kapcsolatokkal. 

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Még most sem késő tiszta vizet önteni a pohárba annak érdekében, hogy kiderüljön az ország mai közszereplőinek múltja. A múlt bevallása szünteti meg a diktatúra továbbélését, vágja el a zsarolhatóság és megfélemlíthetőség lehetőségeit. Ennek a gyógyító diskurzusnak egy eleme is ez a tanulmány. Másrészt pedig csak az ilyen ügyek ismeretében érthető meg az, miért vallott teljes kudarcot 1990 után a pártállami rendszerrel való szembenézés.

Az alábbi történet egy nagyobb állambiztonsági munka részlete. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan helyzetbe fogok kerülni, hogy volt munkahelyi vezetőm állambiztonsági kapcsolatáról kell írnom. Az információk elhallgatását sem morális, sem szakmai szempontból nem tartom vállalhatónak. [2]

Az itt szereplő adatok jelentős része ráadásul nem csak előttem ismert. A lábjegyzetekben említett dossziékat nemcsak kutatták már, hanem tartalmukból több publikáció is született. Emiatt teljesen értelmetlen lenne eltitkolni azokat tényeket, amelyeket egyébként bármikor bármelyik kutató megismerhet.

Az alábbi történet főszereplője Marinovich Endre, a Veritas történetkutató Intézet főigazgató helyettese, a legújabb kori kutatócsoport vezetője, 1991–1993 között Antall József kabinetfőnöke. Beosztásaiból külön-külön bármelyik elegendő indok arra, hogy megvizsgáljuk szerepét a pártállami időszakban, tudományos szempontból pedig felmerül az összeférhetetlenség kérdése is, amennyiben jelenlegi, az „igazság” feltárására irányuló (ámde az állambiztonság működését vizsgálni nem akaró) igyekezete nem hozható közös nevezőre az állambiztonsággal folytatott kapcsolatával. Súlyosbító tényező, hogy utóbbi körülmény eddig nem volt nyilvános, tehát vele szemben potenciálisan zsarolási alapként is szolgálhatott volna. Jelen írás egyik célja ennek az állapotnak megszüntetése és a nyilvánosság informálása.

A tágabb kontextus – a svájci magyar emigráció bomlasztása

A kommunista hírszerzés 1958-tól nagy erőfeszítéseket tett arra, hogy a magyar emigráció egységét bomlassza. Ez a nyugaton 56 után újra megalapított Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) esetében 1965-re szinte tökéletesen sikerült is. Az eddigi adatok alapján legalább hat ügynököt tudtak beépíteni a szervezet vezetésébe, de a tényleges szám minden bizonnyal meghaladja a tucatot. Bizonyítottan az állambiztonság ügynöke volt egy elnök, Vízhányó József alias “Bandel K.” és a külügyi alelnök Ruszka Péter alias “Carter”, Szondi György („Faison”), Szabó Ferenc Miklós („Delly”), Szakál Imre („Sury”) és Vermes Gyula („Glück”).[3]

Unger László, a MEFESZ 1965-ban regnáló elnöke az állambiztonsági iratokból „Ughy” illetve „Ugly Percival” fedőnéven azonosítható, és hogy ez a fedőnév fontos kapcsolatot takar[4], azt  több körülmény is valószínűsíti. Egyrészt az, hogy 1965-ben ő vetette ki a MEFESZ alapszabályából az 1956-ra vonatkozó utalásokat, és ezt a cselekedetét előzetesen Evianban magyar hivatalos szervekkel közölte is.[5] Másrészt pedig konkrétan az áll „Pápai”[6] munkadossziéjában, hogy „Pápai” feladata Unger „átadásának” megszervezése.[7] Unger önállóan cselekedett, de az állambiztonság számára rendkívül hasznosnak bizonyult, mivel éppen ő volt az, aki megakadályozta egy Vermes Gyula machinációit nyilvánosságra hozó cikk megjelentetését is.[8]

Unger ekkor nem csak az ekkor éppen számos eddig beazonosított és azonosítatlan ügynök által sikeres állambiztonsági bomlasztás alatt álló MEFESZ elnöke, hanem a MOTI (Művelődésügyi és Oktatási Tájékoztató Iroda) ügyvezető elnöke volt.  A MOTI-t 1963 októberében hozta létre a MEFESZ VIII., St. Moritzban tartott kongresszusa. Feladata évente 8–10 magyarországi magyar diák fél éves svájci tanulmányainak finanszírozása lett volna. Ezt azonban Unger és társai a gyakorlatban az állambiztonság hathatós támogatásával elszabotálták.

Az állambiztonság koncepciója szerint a MOTI ösztöndíjak a fellazítás célját szolgálták, és az ösztöndíjasok potenciálisan a nyugati hírszerzés által veszélyeztetett beszervezési alanyok lehettek volna. Éppen ezért mindenképp szigorú kontroll alatt kívánták tartani azt, hogy Magyarországról ki pályázik ilyen ösztöndíjra és igyekeztek már magát a pályázást is ellehetetleníteni. Másrészt viszont az ösztöndíjakat arra is alkalmasnak látták, hogy saját megbízható ügynökeiket lássák el ezzel, biztosítva így egy esetleges disszidálás hitelesítését (állambiztonsági szakzsargon szerint legendázását) is. Az ezzel kapcsolatos hezitálások elég sokáig tartottak, de a MOTI-ösztöndíjprogramot az állambiztonság 1965-ben már túl kockázatosnak ítélte meg. Várallyay Gyula szavaival: “kalkulációjukban a lehetséges szakmai és operatív előnyök nem álltak arányban a nyugati ’fellazítási’ célokat is szolgáló – és a SZEB[9] finanszírozását élvező – tevékenységek káros befolyásolásával, hátrányaival.”[10] Éppen ezért nem került sor magyar hírszerző ügynökök disszidáltatással legendázott telepítésére MOTI-ösztöndíjon keresztül. Szerényebb próbálkozások, szondázási jelleggel azonban előfordultak. Mindez azért fontos, mert Marinovich svájci tartózkodása ezen állambiztonsági kémelhárítási koncepció fényében értékelhető igazán.

Azt, hogy az ösztöndíjak ekkoriban mit is jelentettek, illetve milyen állambiztonsági megfontolásokat vetettek fel, leginkább a genfi MEFESZ és a MOTI körül sertepertélő „Pápai” tudósítása érzékelteti: „A kiválasztás körülményeire rátérve ’Pápai’”” megjegyezte, hogy eredményre csak akkor számíthatunk, ha a jelöltek szakmai és nyelvtudás-, valamint politikai szilárdság tekintetében egyaránt megfelelnek. Ilyeneket azonban nehéz találni, mert az elvi szilárdság /amely elsősorban a szociális származás függvénye/ ritkán jár együtt magas szakmai de főleg nyelvi előképzettséggel, hiszen utóbbit leginkább a polgári rétegek leszármazottai szerezhették meg viszonylag fiatal korban.”

Óvatos célzásokkal javasolta „Pápai”, hogy lehetőleg már beszervezett embereket kellene javasolni, vagy – ha ez nem megy – először be kellene szervezni az alkalmasnak látszó jelölteket, és ezután vetni fel nekik a kiküldetés kérdését.”[11]

A szövegben aláhúzott részhez a „Pápai”-t tartó Balázs József százados elöljárója (feltehetően Temesi Gábor őrnagy alosztályvezető) a „nevetséges” jelzőt fűzte, holott „Pápainak” teljesen igaza volt. Nem véletlen hogy az 1965-ös év egyetlen eddig ismert MOTI-ösztöndíjasa a későbbi külügyminiszter Martonyi János, akiről bírósági ítélet is leszögezte, hogy később fedőnéven állambiztonsági tisztnek szóban és írásban jelentést adott és ezért anyagi juttatásban részesült.

A tartótiszt elöljárója „Pápai” utolsó mondatát is kommentálta: „bízza ránk”, a tartótiszt pedig azzal zárta le a témát, hogy „megnyugtattam, hogy a magunk részéről mindent megteszünk, ami érdekeinknek megfelel, de megjegyeztem, hogy nincs szükség csupa beszervezett ember kiküldésére, hiszen megbízhatunk emberekben anélkül is, hogy felvetnénk nekik az együttműködés kérdését.”[12]

Balázs József rendőrszázados pontosan fogalmazott, de nem árulhatta el „Pápai” részére, hogy a beszervezést szabályzó belügyminiszteri utasítások csak azok ügynöki bevonását írják elő, akik folyamatos és perspektivikus hírszerző lehetőséggel rendelkeznek, és akiknél rendszeresen felmerül, hogy konspiráltan kell információt beszerezniük. Egy beszervezés emellett komoly bürokratikus munkát jelentett. Azokat, akik „csak” rövidebben és részkérdésekben kapcsolódtak az állambiztonsági munkához és nem kellett konspiráltan híreket szerezniük, csak „társadalmi kapcsolatnak” minősítették.[13] Mindez azonban egyáltalán nem értékelhető úgy, hogy a „társadalmi kapcsolat” kevesebbet vagy morálisan más minőségben jelentett volna, mint egy beszervezett ügynök. Az állambiztonsághoz eljutó operatív információknak csupán 25–33%-a származott hálózati személyektől. Információt adtak még az SZT-tisztek, az operatív technika, a küldeményellenőrzés, legális források és 14–20% erejéig az ún. „hivatalos”, „társadalmi” és „alkalmi operatív kapcsolatok”.[14] Ebből is látszik, hogy a besúgások rendszerét az utóbbi kategóriába tartozó személyek majdnem annyira tartották fenn, mint azok, akiket a 2003. évi III. törvény hálózati személyként definiál. Elnézve az ügynöki munkadossziékat, sok esetben jóval jelentéktelenebb besúgásokra akadhatunk ezekben az anyagokban, mint azok az információk, amelyek egy-egy „társadalmi kapcsolat” működése nyomán felmerülnek. Utóbbiak működése azonban csak az egyes ügyek mentén deríthető fel: míg az ügynök jelentéseit dossziéba fűzték, addig a társadalmi kapcsolatok jelentéseit nem gyűjtötték külön. Csak az maradt meg belőlük, amelyeket az ügydossziékhoz csatoltak.

Más szempontból – leginkább a hírszerzésnél – viszont a „társadalmi kapcsolat” a beszervezés előszobája lehetett. Amennyiben az érintett megbízhatónak bizonyult, nagy eséllyel találtak neki olyan feladatot, ami miatt már be is kellett szervezni őt. Ráadásul az állambiztonság maga is képes volt arra, hogy bizonyos mértékig befolyásolja az érintettek karrierjét és helyzetbe hozza azokat, akikben megbízható segítőtársra lelhet. Arra a „társadalmi kapcsolat” mindenképp alkalmas volt, hogy az érintett esetleges erkölcsi fenntartásait tisztázza, illetve szoktassa alanyát a kapcsolattartás gyakorlatához.

Az ösztöndíjas színre lép

Marinovich Endre 1965-ben került először kapcsolatba az állambiztonsággal. 1965 tavaszán a hírszerzés tudomására jutott, hogy Marinovich egy svájci ösztöndíj megpályázását tervezi.[15]  Ez ekkoriban igencsak ritkaságnak számított, mivel 1965-ben a négy hónapnál is hosszabb nyugati ösztöndíjas lehetőségek száma még jóval száz alatt lehetett. Még öt évvel később, 1970-ben is csak 128 ilyen ösztöndíjas kiutazás volt az 1274, kapitalista országban tett tanulmányútból, és ez a szám is csak azért nőhetett ennyire, mert időközben megszervezték az „Akadémia” rezidentúrát, amely hézagmentes állambiztonsági kontroll alatt tartotta ezt a területet, és ezért meg lehetett engedni az ösztöndíjprogram bővítését. 1965-ben tehát különlegesen értékes volt a Marinovich által kapott lehetőség. Svájccal ekkor még nem létezett államközi kulturális egyezmény, az iratok szerint ő volt az egyedüli ösztöndíjas hallgató ebben az évben. Az ösztöndíjasok száma csak lassan emelkedett, 1969-ben hét magyar kért és kapott kiutazási engedélyt magánúton szerzett tanulmányútra (a svájci ösztöndíj tanács először 1968-ban biztosított egy magyarországi személynek egy éves ösztöndíjat).[16]

Marinovich 1958-ban érettségizett és 1964-ben diplomázott a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen[17], 1964 őszén nyugat-németországi tanulmányútján kapta meg Unger Lászlónak, a MEFESZ elnökének címét Vádi Szabó Réka ösztöndíjas társától. Ezt követően kezdett levelezni egy ösztöndíj pályázás ügyében Ungerrel, ami nem kerülte el a kémelhárítás figyelmét. Az, hogy Marinovich egyáltalán már 1964-ben rövidebb tanulmányútra mehetett egy kapitalista országba (ami elvileg igencsak szűk kör kiváltsága volt), érdekes példája azoknak a túlélési stratégiáknak, amelyeket a keresztény középosztály alkalmazni tudott (a családi viszonyok részleteit a Környezettanulmány fejezetben ismertetem). Marinovich szerencséjének bizonyult, hogy ekkoriban nem kellett attól tartania, hogy „munkáskáderek” pályázzák ezeket az ösztöndíjakat – utóbbiak a nyelvtudás hiánya miatt szóba sem jöttek.

Másrészt a „nyugati ösztöndíjak” ebben az időben egyáltalán nem álltak egy egyszerű egyetemista rendelkezésére. Csak megbízható pártkáderek és KISZ-tagok juthattak ezzel kapcsolatos információkhoz. Érthetőbb a kép, ha figyelembe vesszük, hogy Marinovich már 19 évesen egy külkereskedelmi vállalat dolgozója volt – először részfoglalkozásban, egyetemi tanulmányai mellett. Ebbe az állásba nyilvánvaló tehetsége, és ami különösen fontos, nyelvtudása miatt tudott bekerülni. A korai kádárizmusban a külkereskedelem különösen érzékeny területnek számított, tekintettel az uralkodó kémhisztériára és a disszidálás lehetőségére. Ebből adódott, hogy az effajta munkahelyekre eleve már csak egy előzetesen szűrt[18] csoport nyerhetett bebocsátatást.

A III/II-3a alosztály nevében 1965. március 18-án Karasz Lajos csoportfőnök és Perényi Gyula alezredes osztályvezető írt a III/I. csoportfőnöknek Marinovich ösztöndíjkérelme kapcsán. Elgondolkodtató – bár a korábban írt ösztöndíjas-számok fényében nem meglepő –, hogy egy fiatal ösztöndíjas ügyében ilyen szintű egyeztetés zajlott: ez is mutatja egyébként, hogy ekkoriban mennyire rendkívülinek számított az, hogy egy magyar állampolgár kapitalista országokban kíván ösztöndíjat kapni.

“Megbízható adatok alapján közöljük, hogy a Presto Külkereskedelmi Vállalatnál dolgozó Marinovich Endre […][19] tanulmányai folytatása céljából a svájci MOTI-irodán keresztül lehetőséget kapott arra, hogy felvételét kérje a st. galleni egyetemre […] Egyetemi tanulmányainak valamint utazásainak költségeit a MOTI fedezi. Felvételének esetén az ösztöndíját havi 400 svájci frankban állapították meg. Értesítették Marinovichot, hogy a nyári szemeszter április 26-án kezdődik.

A vállalat semmiféle kifogást nem emel az ellen, hogy Marinovich egy évig Svájcban folytassa tanulmányait. Alosztályunkon Marinovich személyére anyagokkal nem rendelkezünk.[20] A fenti értesülésünket esetleges operatív felhasználás céljából közöljük.”[21]

Ezt követően a BM malmai ebben az ügyben is őrölni kezdtek.

A környezetttanulmány

1965. július 10-én készült el Marinovich négy oldalas környezettanulmánya (KT). Ez rendkívül fontos dokumentációnak számított. Társadalmi és alkalmi operatív kapcsolatról tilos volt készíttetni KT-t, ez csak a beszervezési jelölteknél jött szóba. A munka első lépéseként a készítőnek ellenőriznie kellett, hogy az érintettről korábban más már készített-e KT-t.

Ebben részletesen, rendkívül jóindulatúan ámde pontatlanul írták le családi viszonyait.[22] Ez azzal függött össze, hogy a KT elkészítéséhez Marinovich szülei vonatkozásában elsősorban nem a BM nyilvántartásait használták, hanem a családdal kapcsolatban lévő személyeket kérdezték ki. Emiatt a KT nem arról szól, hogy ki volt Marinovich valójában, hanem arról, hogy a megkérdezettek mit tartottak róla fontosnak közölni a Belügy képviselőjével.  Ez igen fontos különbség.

Mint említettem, a KT-t elkészítő III/6-d osztály munkája során csak Marinovich személyét ellenőrizte a BM adattáraiban, szüleit nem (leszámítva a Büntetésvégrehajtás Nyilvántartóját, amelyben apjáról kértek adatokat). Ennek minden bizonnyal hanyagság volt az oka, ami összefüggött az egyébként bőséggel rendelkezésre álló, megnyugtatónak tűnő információk meglétével.

Fontosnak tartom itt is leszögezni azt a közismert igazságot, hogy a valótlan vagy pontatlan adatok következményeikben valósággá válnak akkor, ha az érintettek elhiszik őket. Ebből adódik az is, hogy a BM furcsa módon nem tiszta forrásból, hanem áttételeken át tájékozódott lényeges körülményekről, és ez magyarázza a KT pontatlanságait – amelyek ebben az esetben kivétel nélkül Marinovich mellett szóltak, és ez részben az adatközlők jóindulatából, részben pedig az egész család kedveltségéből adódhatott.

A családi viszonyok ekkoriban igen fontosnak számítottak, mivel ennek ismeretében volt mérlegelhető az érintett esetleges disszidálási hajlandósága. Így nem meglepő, hogy a KT részletesen kitért a szülőkre. Apja ugyan nem számított teljesen megbízhatónak, 1945 előtt is tűzoltóparancsnok volt (1946-ban ezredesi rendfokozatban a budapesti tűzoltó főparancsnok helyettese), 1948-ban alezredessé minősítették vissza, 1953-ban letartóztatták. Ügye klasszikus koncepciós per volt, több tucat emberrel együtt azzal vádolták meg, hogy Sztálin halála után a szovjet diktátor halálára dehonesztáló megjegyzéseket tett – egyébként teljesen alaptalanul. Minderről a KT csak a letartóztatás tényét és azt említette, hogy 1954-ben szabadult, 1956-ban „rehabilitálták” (valójában 1953-ban öt és fél év börtönre ítélték, ezt később két év 3 hónapra mérsékelték, de egy évet próbaidőre elengedtek). A KT szerint 1956-ban rendfokozatát visszakapta – ehhez képest 1957-ben újra megfosztották alezredesi rendfokozatától, de ezt az adatközlők már nem mondták el. A KT nem említette meg, hogy a forradalom alatt Budapest tűzoltóparacsnokának választották – ez is mutatja az adatközlők jóindulatát. Forradalom utáni hányattatásai dacára vissza tudta küzdeni magát a Csepel Vas- és Fémművek tűzoltó előadói[23] posztjára, ami bizalmi állásnak is minősíthető – ez az adatközlőknél mint „parancsnoki állás” jelent meg. Édesanyjáról a megkérdezettek csak annyit tartottak fontosnak megjegyezni, hogy szovjet tanácsadók mellett minisztertanácsi dolgozóként tolmács volt és ezért kifejezetten megbízhatónak tűnt, amit az is aláhúzott, hogy a „szovjet elvtársakkal” kapcsolatát munkakörének megváltozása utáni évtizedben is aktívan ápolta.[24] Ehhez képest az édesanya csak fél évig volt közvetlenül tanácsadók mellé rendelt tolmács, de akkor sem a minisztertanács alkalmazottjaként (előzően egy szovjet tulajdonban lévő vállalatnál dolgozott, szintén tolmácsként, ezt követően azonban már más munkakörökben helyezkedett el, és többször egymás után racionalizálták, azaz elbocsátották: erről az adatközlők azonban egy szóval sem nyilatkoztak a KT-t készítőnek). A szülőket emberi szempontból is meleg hangon értékelő KT fiúkról is csak jót állapított meg: “vallásos nevelésben részesült, ennek hatása és eredménye külsőségekben nem mutatkozik […] magatartására nézve jellemző a precizitás, a szabálytalanságoktól való óvakodás […] elítéli a felelőtlen fiatalokat”. Egyetlen pont volt, ahol a KT-zó nem érezte biztosnak magát a dolgában: “politikai vonatkozásban nehezen értékelhető, tekintve, hogy a lakókörnyékén ilyen kérdésekkel nem foglalkozik. Tudják, hogy az egyetemen KISZ tag volt, feltételezik, hogy a munkahelyén is az”.[25]

Összefoglalva: a KT sztálinista állambiztonsági szempontból a valóságnál jóval kedvezőbb képet nyújtott Marinovichról és családjáról. Ez elsősorban a kínos részletek homályban hagyásával, a pozitívnak tűnő körülmények felnagyításával történt. Az ok nyilvánvaló: csak a család népszerűsége lehetett.

Az állambiztonság 1965. július 26-án készítette el javaslatát Marinovich személyes megismerésére. Mivel biztosítani kellett valamilyen fedőlegendát, ezért azt találták ki, hogy behívatják a BM panaszirodába.

“Amennyiben […] kérdésekkel kapcsolatos beszélgetés során azt tapasztaljuk, hogy megértést tanúsít, és jól fogadja figyelmeztetéseinket, hajlandóságot mutat az általunk meghatározott irányvonal betartására, úgy a kapcsolat további elmélyítése érdekében a kiutazás előtti időkben újabb találkozókra hívjuk. Vagyis biztosítjuk a beszervezés előfeltételeit.

Ha a beszélgetés során megállapítást nyer, hogy bár a figyelmeztetéseket jól fogadja, de a beszervezést nem vállalná, úgy a 004-es Miniszteri Parancs[26] szellemében zárjuk le a beszélgetést.

Abban az esetben, ha magatartása visszautasító, láthatóan ellenséges lenne, javaslatot teszünk útlevele bevonására.”[27]

Kézzel az iratra Szabó elöljárója, Temesi őrnagy a következőket vezette rá: “végrehajtható azzal, hogy nem mehet túl a személyes megismerés keretein, és a meghívást a szóban megbeszéltek szerint kell intézni.”[28]

1965. július 30-án a III/I-3-j alosztály (politikai-gazdasági hírszerzés Olaszország, Vatikán, Svájc) a BM panaszirodától helyiség biztosítását kérte augusztus 2-ra Szabó János őrnagy részére, aki a MEFESZ bomlasztásával is foglalkozott, és Marinovich konspirált meghallgatását kellett lefolytatnia. Érdekes, hogy az eredeti tervet, azaz Marinovich útlevélosztályra történő behívását elvetették. Nyilván azért, mert még a látszatát is kerülni akarták a megfélemlítésnek, illetve annak, hogy az érintett azonnal összefüggést feltételezzen nyugati útja és a meghívás között.

Látható, hogy a hírszerzés viszonylag szigorú és előre mérlegelt protokoll szerint készült az akcióra. Temesi őrnagy, Szabó elöljárója nem akart egyből beszervezéssel indítani, hiszen a jelöltet egyelőre csupán csak korlátozott hírszerzési feladatokkal akarták ellátni – és a személyes megismerés első mozzanatát amúgy sem volt szabad azonnali beszervezésre felhasználni. Csak feltételezés, hogy Temesi fékezni is kívánta beosztottját az átgondolatlan, csak papíron létező beszervezésektől, amiből a hírszerzésnek már így is rengeteg problémája volt. Sietniük nem kellett, és pszichológiailag mindenképp tanácsos volt a fokozatos, lassú és észrevétlen bevonás módszerét alkalmazni.

Fontos látni, hogy az állambiztonság már 1965-ben három lehetőséget hagyott nyitva beszervezési alanyának. Ebből csak egy eset járt volna azzal, hogy Marinovich nem kapja meg az útlevelet és ezzel utazása meghiúsul. Megtehette volna azt is, hogy nem ellenségesen ugyan, de jelzi, hogy a feladattal kapcsolatban fenntartásai vannak. Ebben az esetben sem vesztette volna el külföldi tanulási lehetőségét, csupán titoktartási nyilatkozatot vettek volna tőle. Azt természetesen Marinovich nem tudhatta előre, hogy az állambiztonságiak mit terveznek vele: a megismerkedő beszélgetésen azonban neki is lehetősége volt letapogatni a másik fél álláspontját és ennek ismeretében kialakítania sajátját.

Megismerkedés

A beszélgetés megtörténtéről Szabó János őrnagy 1965. augusztus 6-án készítette el jelentését.

Szabó jelöltjéről igencsak pozitívan nyilatkozott, szó szerint visszaigazolva a korábbi KT megállapításait (pl. „precizitás és a szabálytalanságoktól való óvakodás”), kiemelte a jelölt jó szellemi képességeit, és azt írta, hogy “célszerűnek tartjuk Marinovich beszervezését”, mert “feltétlen őszinteségét és segítőkészségét bizonyította.” Ki kell emelnünk, hogy a tartótiszt nagyítóval sem talált olyan mozzanatot, amely Marinovich részéről az állambiztonsági kapcsolattartás miatt fenntartásaira vagy gátlásaira utalt volna. Sőt, ő maga is készséggel legendázta a konspirált meghallgatást, munkahelyén arra hivatkozott, hogy közlekedésrendészeti ügyben hívatták be.[29] Szabó felettesei utóbbit elfogadták, a beszervezés szükségességével kapcsolatban azonban még mindig kételyeik lehettek, amiről a szövegbe beszúrt kérdőjel is utal. Ez a kétkedés minden bizonnyal azzal függhetett össze, hogy ekkor még egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy hosszútávon a jelölt milyen állambiztonsági hírigényt tud kielégíteni, illetve milyen célok elérésében lehet távlatilag hasznos.

Így nem sokkal később Szabó János már azt írta, hogy “javaslom Marinovich Endre társadalmi kapcsolat szintjén történő eligazítását.”[30] Ez meg is történt, Marinovich az iratokban “Matulai” fedőnevet kapta, ami arra utal, hogy az állambiztonság a kapcsolatot nem „társadalmi” hanem hálózati jellegűnek ítélte és csak az „eligazítását”[31] rendezte utóbbi szerint. A társadalmi kapcsolatot ugyanis az előírások szerint a név kezdőbetűjének fordított alakjával (ebben az esetben E.M.) kellett volna jelölni. Hozzá kell tenni, hogy a fedőnévről Marinovich nem tudott, az csak belső konspirációra szolgált. Kiutazása előtt összesen négy alkalommal találkozott vele az állambiztonság, az utolsó ilyen alkalomról 1965. október 20-án készült jelentés.

Közben azonban váratlan esemény történt. Unger László augusztus 17-én azt írta Marinovichnak hogy jobb lenne, ha ösztöndíjkérelmét visszavonná, mivel a MOTI-ösztöndíjakat finanszírozó Szabad Európa Bizottság betekintést kér az ösztöndíjasok személyi anyagaiba és fennáll a veszély „emberek behálózására szubverzív dolgokra”.[32] Hozzá kell tennünk, Unger ezen vádaskodása semmilyen adattal nem támasztható alá, az azonban igen, hogy Unger a MEFESZ illetve nyugati kapcsolatai felé nem mondott igazat, mert éppen azt állította, hogy azért fulladt kudarcba az ösztöndíjakció, mert nem volt, aki jelentkezzen rá.[33] Akarva-akaratlanul, de ebben az ügyben Unger az állambiztonság koncepciójának megfelelően járt el.

Unger levelében csak annyit ígért, hogy megpróbál majd később más forrásokat szerezni, Marinovich azonban más külföldi kapcsolatokkal is rendelkezett, és ennek köszönhetően talált egy ismerőst, aki hajlandó volt svájci tanulmányai finanszírozására. 1965. szeptember 24-én ezzel kapcsolatban megszületett az állambiztonsági verdikt: kiutazását engedélyezték. Unger esetleges segítségét elfogadhatta, viszont arra utasították, hogy ne buktassa le őt. A tartótiszt utasítása szerint azt kellett mondania: „ha valaki megkérdezné, miért mondott le a MOTI ösztöndíjról ha mégis kiutazott, hivatkozzon arra, hogy bizonytalan volt, meg tudja-e szerezni a fizetés nélküli szabadságot és a MOTI tevékenységét sem ismerte, ezért nem akarta lekötni feleslegesen az ösztöndíjat. Ez a magyarázat szükséges Unger védelme szempontjából, mert jelzéseink szerint Unger azzal akarja magyarázni az ösztöndíjak szétosztásának kudarcát, hogy a jelentkezők azt nem vették igénybe.”[34]

Ez a pont különösen figyelemre méltó, hiszen Marinovich legkésőbb itt meg kellett, hogy tudja, hogy neki állambiztonsági feladata Unger védelme is. És ezen a ponton vált eligazítása hálózati jellegűvé.

Ez kitért arra is, hogy feladata megismerni a st. galleni magyarokat „igyekezzen megtudni további terveiket, elhelyezkedési lehetőségeiket, esetleges hazatérési szándékukat. (…) Ha visszatéréskor levél vagy csomag továbbításával bízzák meg, azt fogadja el, de kézbesítés előtt ezt mutassa be nekünk.”

Az utasításhoz három elöljáró is észrevételeket fűzött:

„Szabó et.! Beszéljük meg! A legfontosabb kimaradt IX.28.” Temesi

„A javasolt eligazítás cél- és szükségszerű, ezt aláhúzza a Glückön[35] keresztül hozzánk jutott dokumentum. Egyetértek. 1965.IX.27.”

„Pontosan el kell igazítani a) magatartására, b) ha beszervezzük, mi a teendő” Hasó Csaba?[36]

Ezek a megjegyzések arra utalnak, hogy az eligazításokon sok olyan is elhangzott, ami nem található a leírt szövegekben. Mindezt azért is fontos kiemelni, mert emiatt válik érthetővé, hogy a fennmaradt szövegeken túl is szükséges következtetéseket levonni, ha a kapcsolattartást értékelni akarjuk.

Az eligazítást követően Marinovich akadálytalanul elutazhatott. Személyéről a beszervezési folyamat megindulásának csalhatatlan jeleként figyelőkartont állítottak ki, amit onnan lehet tudni, hogy fennmaradt egy kérdőjegy[37], amelyen a III/I-3-j osztályt értesítették arról, hogy Gyuris elvtárs 1966 elején a III/II-3a osztályról Marinovichot priorálta (azaz megpróbálta lekérdezni a BM nyilvántartótól adatait). Társadalmi kapcsolat esetén figyelőkarton kiállítására nem került volna sor.

Hazatérés

Marinovich 1966. március 16-án számolt be tapasztalatairól Szabónak (“nyilvános helyen”), amiről utóbbi március 21-én írta meg jelentését. Ebben támaszkodhatott kapcsolatának két oldalas géppel írt jelentésére is, amiben saját magáról egyes szám harmadik személyben írt – sajátos és finom érzékeltetéseként annak, hogy a szöveg valójában mégsem útibeszámoló, hanem valami más…

„A st. galleni egyetem első heteiben az ott tanuló magyar diákok bizalmatlanok voltak vele szemben. Hallott olyan megjegyzéseket is, hogy ő szimatolni ment az egyetemre.”[38] Annak fényében, amit az „útibeszámolóban” olvashatunk, ez az értékelés egyáltalán nem volt túlzás, mivel Marinovich 11 személyről adott információt. Ezek között olyat is, amit az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára szükségesnek tartott anonimizálni, mivel olyan szenzitív adatot tartalmazott, ami kóros szenvedélyre vagy szexuális szokásokra utalt.[39]

Az „útijelentést” Szabó a következőképp értékelte: „Matulai [azaz Marinovich U.K.] vonakodás nélkül leírta tapasztalatait, bár az írásos beszámolója nem eléggé átgondolt. A felsorolt személyekről bővebb ismeretekkel rendelkezik, ezért szükségesnek tartom egy-egy személyre kiegészítésként ismételten részletesen kikérdezni. A következő találkozón Ghéczy Iván[40], Agócs Attila és Majerovits András személyére történő kikérdezését javaslom.

Értékelés: A jelentés nem tükrözi teljes egészében Matulai tapasztalatait. Kiegészítésre szorul elsősorban Ghéczy Iván magatartásával kapcsolatos feljegyzés és annak kapcsán Unger László bírósági kihallgatása.[41] A következő találkozón újabb feladatként részletesebb beszámolót kérünk, ezúttal a Géczyvel kapcsolatos ügyről, másrészt Agócs Attila és Majorovits tevékenységéről, magatartásáról kérünk bővebb tájékoztatót.”[42]

Itt érdemes megállni egy pillanatra, annak érdekében, hogy az a kevés információ, ami ezekből a szövegekből kihámozható, értékelhető legyen. Mint említettem, már az eligazítás kapcsán fellelhető széljegyzetek is utalnak arra, hogy Marinovich olyan feladatokat is kapott, amelyek nem lettek leírva eligazítási tervébe – ezekről csak spekulálhatunk. Hazatérte után Marinovich több alkalommal – legalább kétszer – találkozott még kapcsolattartójával. A Ghéczy-ügy azért érdekes, mert Marinovich szerint Ghéczy feljelentette a svájci rendőrségen Ungert amikor Marinovich elkotyogta neki azt, hogy utóbbi neki saját „titkos kasszájából” 1800 svájci frank „ösztöndíjat” fizetett. Az ügy folytatása jelenleg nem ismeretes. Sokatmondó, hogy mind a MEFESZ, mind a MOTI irattára nyomtalanul eltűnt, hollétéről a MEFESZ utolsó vezetői mind a mai napig nem hajlandóak információt adni volt tagtársaiknak.

Marinovich információi és Svájcban tanúsított magatartása az állambiztonság számára hasznosnak bizonyultak. Egyrészt segítségével fedezni tudták Unger alias „Ugly” pozícióját (akiről azt is megtudták, hogy rendkívül rossz viszonyba került a MEFESZ többi vezetőjével), másrészt pedig hasznosítható adatokat kaptak arról, hogy az emigránsok közül kit lehet még megkörnyékezni.

Ezekkel az ügyekkel párhuzamosan a III/II-3. osztály fejléces papírján maga Karasz Lajos csoportfőnök is jelentkezett[43] a hírszerzésnél azzal az információval, hogy Marinovich munkahelyén egy ellenőrzés 1300 liter benzinjegy hiányt állapított meg 5000 forint értékben – amit az érintett utólag egyébként befizetett (és egyébként is úgy tűnt, hogy az ügy nem sikkasztásból, hanem könyvelési hanyagságból adódott). „A vállalatvezetés véleménye szerint Marinovich – abban az esetben, ha hivatalos feljelentést nem is tesznek – nagyon súlyos fegyelmi fenyítésben fog részesülni.”[44] Az ügy folytatása jelenleg nem ismeretes, nem zárható ki azonban, hogy ez fejezte be a formális beszervezés megalapozását.

Marinovich foglalkoztatására a III/I-3-j alosztály éves beszámoló jelentése is kitért: „Hazai bázisról társadalmi kapcsolat szintjén foglalkoztattuk „Matulai” és „Földes” fedőnevű személyeket. „Matulai” 5 hónapot töltött Svájcban MOTI ösztöndíjjal. Hazatérése után beszámoltattuk. Értékes adatokat szerzett a MOTI ösztöndíj rendezéséről, a MOTI ügyvivőjének magatartásáról. Öt személyről adott használható információt. „Matulai”-val jelenleg nincs kapcsolatunk. Irányított levelezésre, valamint kiutaztatásra, kapcsolatfelvételre kívánjuk a jövőben felhasználni.”[45]

Az irathoz Szabó elöljárója a következő megjegyzést fűzte:

„tájékoztatásul felterjesztem M. jelentését. A javaslattal (M további foglalkoztatása) egyetértek. Ha a lehetőségei végleg bedugulnak, felajánljuk M-t az elhárításnak.”[46]

Arról, hogy mi történt ezt követően, az eddig fellelt állambiztonsági iratok már nem tudósítanak.[47] „Matulai” formális beszervezését a hírszerzés nem végezte el, mivel ehhez több körülmény együttes jelenléte kellett volna: hírszerzési lehetőség, hajlandóság hosszabb külföldi tartózkodásra, kreativitás és kockázatvállalás. Utóbbiak ugyan adottnak tűntek, de az iratokból egyértelmű hogy a hírszerzési lehetőség „Matulai” esetében legfeljebb a MEFESZ felé volt meg, azonban a MEFESZ 1966-ban feloszlott, vezetői közül kettő is hazatért, és „leleplező” beszámolókkal próbálta lejáratni a nyugati emigrációt, így „Matulai” hírszerző lehetősége is megszűnt.

Egy eset:  négy interpretáció

Marinovich Endre előbbiekben ismertetett életútja érdekes párhuzamokat mutat a rendszerváltás után kormányzó párt számos politikusának életével. Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, miért rendelkezett az iratnyilvánosság és az átvilágítás az MDF és utódpártjai illetve szövetségesei részéről szinte zéró támogatással. Az, hogy a közszereplők állambiztonsági kapcsolatokra történő átvilágítása Magyarországon bohózattá vált, ezekből az életutakból következett.

Egyesek számára az itt szereplő információk jelentéktelen csekélységnek tűnhetnek. A pártállami diktatúra működtetése azonban nem azért volt lehetséges, mintha minden sarkon géppisztolyos munkásőrök terrorizálták volna az embereket. Az apparátus elsősorban abból táplálkozott, hogy mindig elég olyan állampolgár akadt, aki „szabálykövető” módon, önmagáról az erkölcsi felelősséget elhárítva megtette azt, amit a rendszer kért és minden jel szerint nem okozott aggályt az érintetteknek az, hogy ezzel másokat veszélybe sodorhatnak.

• (1) Marinovich Endre arra hivatkozik, hogy ő csak „útijelentést” írt, senkiről semmi rosszat nem mondott és egyébként is megbeszélte mindenkivel, hogy amennyiben hazatérte után jelentenie kell, akkor mit fog mondani. Emellett azt is kiemelte, hogy első rendőrségi behívásán hosszan megvárakoztatták és egy elsötétített szobában megfélemlítették.

Ez az interpretáció némi kiegészítésre szorul. Az Átlátszó egy újságírójának korábbi kérdésére[48] Marinovich még azt is tagadta, hogy valaha BM tisztekkel találkozott volna.

https://blog.atlatszo.hu/2019/07/hazudni-nem-szabad-letagadta-a-veritas-foigazgato-helyettese-hogy-beszamoltatta-az-allambiztonsag-a-rendszervaltas-elott/

Azok közül, akikről jelentett, e sorok szerzője egyet biztosan ismer, aki nem tud arról, amit most Marinovich állít, nevezetesen hogy megbeszélte volna vele, hogy mit fog majd jelenteni róla. Egyébként is komoly kockázatvállalási hajlandóság kellett ahhoz, hogy egy ilyen dekonspirációs lépést valaki elkövessen, hiszen soha sem lehetett biztos abban, hogy akciója nem jut vissza az állambiztonsági szervekhez. Emellett kiemelendő az is, hogy útijelentés és „útijelentés” között igen nagy a különbség. Egy igazi, nem idézőjelbe vett útijelentést először is egyes szám első személyben írnak. Másrészt az ilyen szövegek nem mások jellemzéseit tartalmazzák, hanem csupán azt a szakmai [!] feladatot, amit az érintett kapott. Történeti szempontból az itt ismertetett szöveg tartalmilag nem útijelentés, hanem állambiztonsági ügynöki jelentés, még akkor is, ha azt nem beszervezett ügynök, hanem társadalmi kapcsolat vagy ügynökjelölt adta.

Fontos leszögezni, hogy az állítólagos megfélemlítés legendájának minden körülmény ellentmond. Marinovich természetesen félhetett, de ebben az esetben kiváló – és azóta is mélyen eltitkolt – színészi tehetséggel kellett rendelkeznie, mivel az állambiztonsági tisztek ebből semmit sem vettek észre, holott alapvető feladatuk lett volna ennek észlelése. Ami biztos, az az hogy az első találkozáson az állambiztonság mindent elkövetett hogy a stresszt csökkentse, ezért is választották az Útlevélosztály helyett a BM panaszirodát, sőt Temesi őrnagy még azt is ellenezte, hogy a beszélgetés során utaljanak az útlevél esetleges bevonásának lehetőségére. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában több mint száz olyan meghiúsult hírszerzési beszervezési kísérlet dokumentációja található meg, amelyre az 1960-as évek első felében került sor. Ezekben még olyat, amely megfélemlítésre épült volna, nem találtam (kémelhárítási és belső elhárítási vonalon természetesen rengeteg ilyen van). Ellenkezőleg: a körültekintés és az óvatosság süt ki ezekből az anyagokból.[49]

• (2) A korabeli állambiztonság „Matulai” azaz Marinovich tevékenységét hálózati tevékenységnek tartotta, amit részben a „társadalmi kapcsolat” szintjén valósított meg. Ettől függetlenül a tevékenységet mint olyat értékesnek ítélte.
• (3) A szakmában 1990 után is dolgozó szakemberek[50] szerint is tartalmilag hálózati tevékenységet valósított meg, amire az is utal, hogy az érintett operatív eligazítást kapott (ezt társadalmi kapcsolattal soha sem tették).
• (4) Történészként természetesen más szempontok alapján lehet megítélni ezt a történetet. A legfontosabb kérdésfeltevés talán a „mozgástér” és „kényszerpálya” fogalmakkal írható le. Amennyiben ebbe a keretrendszerbe helyezzük az eseményeket, akkor arra kell jussunk, hogy a történet valójában egy gyümölcsöző állambiztonsági együttműködésről szól. Lehet ugyan próbálni tartalmilag mentegetni a történetet azzal, hogy hiszen csak apróságokról volt szó, ez azonban a probléma eltussolása. A hálózat tagjai, a beszervezettek vagy a társadalmi kapcsolatok ugyanis soha sem tudhatták, hogy a látszólag jelentéktelen adatok mivé válhatnak a szakértő állambiztonsági tiszt kezében. Nem véletlen, hogy az emberek jelentős részének elvi kérdés volt, hogy együttműködik-e az állambiztonsággal vagy sem, illetve elvi kérdés volt az is, hogy mindezt készségesen vagy vonakodva teszi. A diktatúra sajátossága, hogy nem egyéni döntésen múlt az, hogy kapcsolatba kerül-e valaki az állambiztonsággal. Elvileg bárki kerülhetett abba a helyzetbe, hogy „társadalmi kapcsolat”-tá vált, és még védekezni sem tudott egy ilyen megkeresés ellen, annál is kevésbé, mert minden törvénytisztelő állampolgártól elvárható volt, hogy segítse a rendőrség munkáját. Ebből az is következik, hogy egy ilyen kapcsolat ténye önmagában nem lehet dehonesztáló. Csak akkor válik azzá, ha megállapítható, hogy a kapcsolatba kerülő személy együttműködése nélkülözi azokat a fenntartásokat, amelyek ezen a területen elvárhatóak lennének. Az itt ismertetett történetben többször is feltűnik ezen fenntartások teljes hiánya. Először akkor, amikor az érintett természetesnek veszi, hogy neki is fedőtörténetet kell kreálnia, másodszor akkor, amikor semmilyen módon nem érzékelteti az őt kontaktáló személlyel hogy a rendszeres találkozásokat sajátosnak tartja, harmadszor akkor, amikor vállalkozik állambiztonsági kombinációk végrehajtására nyugaton (azzal, hogy a MOTI-ösztöndíjak kapcsán valótlanságot terjeszt), negyedszer pedig akkor, amikor a tanulmányútról készített beszámoló helyett teljes készséggel ad személyi információkat ismerőseiről, sőt ezeket kérdésre ki is egészíti. Kiemelendő, hogy a MEFESZ kapcsán mozgatott ügynökök és társadalmi kapcsolatok jelentős részénél éppenséggel több fenntartást és kevesebb együttműködési hajlandóságot lehetett tapasztalni, mint Marinovich esetében. Ruszka Péter „Carter” tartójával állandó ideológiai vitákat folytatott, Szondi György „Faison” teljesen fegyelmezetlen volt, Ruszka Magdolna társadalmi kapcsolat kerek perec közölte az őt felkereső tartótiszttel, hogy nem hajlandó unokaöccsének egy üzenetet átadni – bár ezzel útlevélkérelmét tette kockára.[51]

Nem csak a MEFESZ-ügyben egyértelműek azok a mozgásterek, amelyek az állambiztonság által megkörnyékezett személyek számára rendelkezésre álltak. Azt, hogy az itt ismertetett magatartás egyáltalán nem volt szükségszerű, éppenséggel a történészekkel kapcsolatos beszervezési kísérletek és kudarcok mutatják meg a legjobban. Ránki György zaklatásért feljelentette az őt látogató BM-tiszteket, kezdettől fogva visszautasította a konspirált kapcsolattartás látszatát is. Glatz Ferenc gyakorlatilag hülyének tetette magát, mondván „semmire sem emlékszik”, Juhász Gyula és Varga István látványosan elszabotálta a nekik osztott feladatokat, bár korábba zsarolással mindkettejüket beszervezték; ugyanúgy járt el a nyelvész Mannherz Károly is (közülük sem Mannherz, sem Varga vagy Juhász nem voltak párttagok, sőt mindegyiküknek volt olyan „pötty” az életrajzukban, amivel elvileg presszionálhatták őket). Említhetjük azonban Torgyán Józsefet is. Őt egy sokkal kritikusabb időszakban, 1957 őszén kereste meg az állambiztonság mint Marinovich Endrét. Ekkor még akasztottak. Torgyánt ráadásul Marinovichhal szemben bizonyíthatóan zsarolták is. Ehhez képest Torgyán, aki frissen végzett jogász volt és házasság előtt állt, súlyos ideológiai vitákat kezdeményezett a tartótisztekkel, és közölte hogy soha sem lesz hajlandó megkeresni őket – a sors fintora, hogy éppen Marinovich kabinetfőnöksége alatt került mégis sor arra, hogy Torgyánt hírbehozásos módon ellehetetlenítsék állítólagos besúgói múltjával.

Az itt említettek érdekes módon pontosan tudták, hogy az állambiztonsággal nem lehet következmények nélkül együttműködni, még akkor sem, ha a tartótisztek arra hivatkoznak, hogy csak „útibeszámoló” jellegű információkat kérnek. Az érintettek ugyanis nem tudhatták, hogy az általuk szolgáltatott – elsőre jelentéktelennek tűnő adatok – milyen kombinációban jelennek meg később és kinek okoznak károkat. Az előbbiekben ismertetett MEFESZ-t 1959-1966 között döntően semmitmondónak induló pitiáner információk tették tönkre.

Arra, hogy az együttműködés elvi kérdés, jó példa Juhász Endre, aki Brüsszelben Martonyi János utódja volt. Mivel elődjével a BM már bejáratott kapcsolatot ápolt, így az ő esetében is abból indultak ki, hogy Juhász hajlandó lesz számukra legalább a fecsegés szintjén információkat adni. Nagyon meglepődtek, amikor az érintett szabályosan kikérte magának azt, amikor látszatra jelentéktelen információkat kértek tőle és azt mondta, akkor inkább ő külföldre se megy, ha ez az ár.[52]

Szerencsére a tartózkodó és gátlásokat mutató magatartás az állambiztonság fókuszába kerülő személyek többségére jellemző volt. A beszervezési kísérletek 50%-a már az első találkozón meghiúsult. Néhány példa azokra az elhárító mechanizmusokra, amelyeket az érintettek bevetettek. A komárom megyei rendőrfőkapitányság politikai osztályának 1970-ben készült jelentése pl. a következő eseteket sorolja fel: „Kiss Péter” fn. inf. 1967 augusztusában lett beszervezve hazafias alapon, és 1968 márciusában zártuk ki. Az előzetes tanulmányozás jónak látszott. A személyes megismerés alkalmával készségesnek mutatkozott. Becsületbeli kötelességének tartotta, hogy az általa észlelt rendellenességekről a belügyi szerveket tájékoztassa. A beszervezést szívesen vállalata, azonban a találkozókra nem járt el, jelentést nem adott. Arra hivatkozott, hogy a beszervezése óta nagyon nyugtalan, attól fél, hogy őt is megölik, mint az általa olvasott kémregényekben szereplő ügynököket. Lakhelyétől távol vállalt munkát, hogy ezzel is okot szolgáltasson a kapcsolat megszakítására.

„Csik István” (…) a tanulmányozás során úgy tűnt, hogy az együttműködést szívesen fogja vállalni. Egyes személyekről őszintén elmondta a véleményét, és felhívta az operatív tiszt figyelmét hogy bármikor felkeresi, szívesen rendelkezésére áll.

A beszervezés után gyávának mutatkozott. Lelkiismereti problémái voltak. Arra hivatkozott, hogy felesége előtt nem tud titkot tartani. Szakmai munkáját sem tudja azóta rendesen végezni, munkatársai ezt szóvá is tették neki. Nem mer az emberek szemébe nézni, fél a dekonspirációtól. Az operatív tiszt megpróbálta a válságos időszakon átsegíteni, de újabb aggályok merültek fel nála és kérte, hogy keressenek mást helyette. (…)

„Oroszi György” informátor (…) Az együttműködést vállalta, de titoktartási nyilatkozat megírása elől elzárkózott. Jelentéseit csak szóban adta. 1968 tavaszán már egy írásos jelentést is adott, ugyanakkor közölte a vállalat igazgatójával, hogy a rendőrség már egy éve zaklatja a vállalatra vonatkozóan adatokat kérnek tőle. Az igazgató elmondta a főmérnök titkárnőjének, s az közölte az operatív tisztel a történteket.” (…)

„Szigeti Attila” fn ügynök, egyházi személy, 1966 február hóban lett beszervezve, hazafias alapon. 1969 májusában zártuk ki. Az együttműködést vállalta, de kijelentette, hogy írásban nem hajlandó jelentést adni, és ehhez mindvégig ragaszkodott. Feladatát csak vonakodva hajtotta végre, a vezetésére irányuló törekvések elől mereven elzárkózott. Csak a feltett kérdésekre volt hajlandó válaszolni. A belügyi szervekkel való kapcsolatát a rendház védelmére kívánta felhasználni. Arra törekedett, hogy megtudja, milyen értesüléseink vannak a rendházról és egyes személyekről. Csak a rendőrkapitányságon vagy a saját irodájában akart találkozni. Lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy a rendtársairól információt adjon. Konkrét adatok nincsenek, de alapos a gyanú, hogy a rendház vezetői tudtak a belügyi szervekkel való kapcsolatáról.(…)

„Kiss Sándor” fn. informátor 1967 februárjában lett beszervezve hazafias alapon ifjúsági vonalra. 1968 májusában zártuk ki. Csak az első találkozón jelent meg, feladatát akkor sem hajtotta végre. Velünk való kapcsolatát állampolgári jogai megsértésének tekintette és kijelentette,: ha nem szakítjuk meg vele a kapcsolatot, az intézet fegyelmi bizottsága előtt fog nyilatkozni. Tanítóképzős hallgató volt. (…)

„Vértes László” fn. ügynök egyházi személy 1966 decemberében lett beszervezve erkölcsi kompromittáló adatok alapján. 1968 februárjában zártuk ki. A találkozókon pontosan megjelent, de jelentést csak szóban adott olyan dolgokról, amelyekről gondolta, hogy mi is tudjuk. Lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek tartotta ezt a munkát, mely idegállapotára nagy kihatással volt és félt a súlyosabb idegösszeroppanástól.”[53]

Darvassy Endre tervügyi előadó esetében beszervezője egy tipikus és szinte minden esetben sikeres elhárító reakcióról számolt be: „A beszervezés elvileg simán ment, amikor azonban a gyakorlati kérdések megbeszélésére került sor, kijelentette, hogy ő ilyen formában nem hajlandó vállalni az együttműködést, ugyanis felesége előtt nem titkolt semmit és nem is tudna előtte semmit eltitkolni.”[54]

Dr. Kovács László belgyógyász főorvos beszervezésével a III/III-1-c alosztály foglalkozott: (…) „felhasználták azt a körülményt, hogy sokat jár külföldön, és ott több személlyel megismerkedik, az itthoni hozzátartozókat felkeresi üzenetátadás és gyógyítás céljából.

A beszervezési beszélgetés során kijelentette, hogy ez a beszélgetés életének legnehezebb napja, annyira megviselte, hogy nem tud érdemben gondolkodni. Soha nem gondolta, hogy a legjobb szándéka mellett, ami a segítés és a kötelesség teljesítéséből állt, ilyesmi is megtörténhet. Továbbá elmondja, hogy a tervezett stockholmi orvos-kongresszust is lemondja, és soha többet nem utazik külföldre, mert nem akarja magát gyanúba keverni.

A beszervezésről szóló jelentésben azt írják, hogy sikerült megnyugtatni, és megbeszélni hogy továbbra is saját maga irányítja az életét és ne mondjon le külföldi útjairól.”  [kiemelés tőlem U.K.][55]

Ennek a tanulmánynak nem célja egy teljes életrajz bemutatása. Csak egy szempontra: a diktatúrával történő hallgatólagos együttműködésre fókuszál. Éppen ezért fontosnak tartom leszögezni, hogy Marinovich Endrét környezete kiválóan felkészült, barátságos és jóindulatú emberként ismeri. Mindez azonban nem lehet ok arra, hogy életének ezzel a fejezetével ne foglalkozzunk, annál is kevésbé, mert jelenlegi funkciójával sem férne össze a történet elhallgatása. Emellett legalább annyira érdekes az, hogy hogyan vélekedik erről az ügyről ma – több mint ötven évvel az események után. Mint láthattuk, mai interpretációja nem hozható összhangba azokkal az értékelésekkel, amelyeket a történeti források nyújtanak illetve azokkal, amelyeket az állambiztonsági szakértők akkor vagy ma adtak illetve adnak. Ma és akkor is igaz, hogy minden helyzetben létezik mozgástér. Ahogyan tanulmányom záró részében bemutattam, mindig voltak, akik tudtak nemet is mondani. Marinovich nem ezek közé tartozott. Többször állt választás előtt, de mindig azt az utat választotta, ami leginkább megfelelt a hatalom elvárásainak.

Ungváry Krisztián

Marinovich Endre válaszát a fenti tanulmányra itt lehet elolvasni:

https://blog.atlatszo.hu/2019/07/marinovich-endre-eszrevetelek-ungvary-krisztian-tanulmanyahoz/

Címlapfotó: Budapest, 2001. 02. 28. A Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriuma március 1-jén várhatóan megválasztja az intézmény új elnökét. A kuratórium a pályázók közül Marinovich Endrét, Antall József kormányának egykori kabinetfõnökét, a Külkereskedelmi Fõiskola fõigazgató-helyettesét jelölte. A képen: Marinovich Endre a dolgozószobájában. MTI Fotó: T. Asztalos Zoltán

[1] A témakörbe bevezetőnek saját könyvemet ajánlom: A szembenézés hiánya. Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Magyarországon. 1990–2017. Budapest, 2018., Jaffa.

[2] A kéziratot először magának az érintettnek, Marinovich Endrének küldtem meg. Ő több észrevételt is tett, amelyeket hasznosítottam. Sajnálatos módon azonban újabb kérdéseimet nem válaszolta meg. Az 56-os Intézet rendeleti beolvasztása után új munkahelyemen eltöltött rövid idő is nyilvánvalóvá tette számomra, hogy alapvető kérdésekben eltér a véleményünk. Mivel a helyzetet összeférhetetlennek tartottam, közös megegyezéssel munkaviszonyomat a Veritas Intézetnél 2019. július 9-én megszüntettem.

[3] Lásd Várallyay Gyula: Tévúton. Ügynökök az ötvenhatos diákmozgalomban Nyugaton. Budapest, 2011., Harmattan.

[4] Nincsen bizonyíték arra, hogy Ungert formálisan beszervezték volna. Az iratok alapján sokkal inkább az valószínű, hogy Ungert az állambiztonság akaratlanul is instrumentalizálni tudta.

[5] Várallyay: Tévúton, 170-171.o.

[6] Tanulmányom korábbi változatában „Pápai”-t tévesen az ugyanilyen fedőnéven beszervezett Forgács Marcellel azonosítottam. Valójában az ebben a tanulmányban szereplő „Pápai” megnyugtató azonosítása még nem történt meg.

[7] ÁBTL Mt.-486/2, 69.o. Unger László a velem folytatott levelezésben tagadta, hogy tudomása lenne bármilyen átadásról, Forgács Marcellre pedig csak felületesen emlékezett.

[8] Várallyay: Tévúton, 164-166.o.

[9] A Szabad Európa Bizottság (SZEB) 1949-ben jött létre az USA-ban a Szovjet uralom alá került államok lakosságát tájékoztató egyik intézményeként. Ez a szervezet üzemeltette a Szabad Európa Rádiót is.

[10] Várallyay: Tévúton, 201.o.

[11] ÁBTL Mt-486/2, 110-111.o. A III/I-3-j alosztály jelentése 1965.03.17.

[12] Uo.

[13] Lásd Orgoványi István: Az állambiztonsági szervek hálózaton kívüli kapcsolatai. In: Betekintő, 2011/13, http://www.betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2011_3_orgovanyi.pdf

[14] Lásd Urbán Attila: Kádár Politikai rendőrsége. A BM III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség felépítése és működése. In: Rubicon, 2002/6-7, 64.o.

[15] ÁBTL O-8-095/5, 346.o., javaslat Marinovich Endre személyes megismerésére 1965.07.26.

[16] Somlai Katalin: Ösztöndíjjal Nyugatra a hatvanas években. Az Országos Ösztöndíj Tanács felállítása. In. Évkönyv XVI. Szerkesztette: Tischler János. 1956-os Intézet, Budapest, 2009, 273–314. o. Az adatért Somlai Katalinnak mondok köszönetet.

[17] Marinovich családját a Rákosi- és Kádár rendszer páriájának nevezte a nekem írt levélben. Nincsen okom kételkedni abban, hogy ő ezt így is élte meg, és állítása az 1960-as évek elejéig igaz is, hozzátéve hogy ebben a sorsban a lakosság igen jelentős részével osztozott. Azonban esete sokkal inkább arra példa, hogy a Kádár-rendszerben a polgári származás már középtávon sem bizonyult hátránynak. Marinovichot az ELTE-re ugyan nem vették fel, de a felsőoktatásból nem szorult ki, és ennek köszönhetően a Kádár-rendszer teljes időszaka alatt meg tudta őrizni középosztálybeli státusát, sőt egyetemi doktori címet szerzett, és egészen a Külkereskedelmi Minisztérium sajtóosztályának vezetői posztjáig jutott, amit ráadásul diplomáciai kirendeléssel (athéni követség külkereskedelmi titkár) koronázhatott meg. Valójában a felső-középosztály tagja volt tehát, és kiválasztottságát jól illusztrálja, hogy már svájci ösztöndíjáról is egy használt nyugati személygépkocsi tulajdonosaként térhetett haza – miközben a nyugati autó bármilyen változata még az 1980-as években is irigyelt státusszimbólum volt (sőt újonnan a szocialista gyártmányokat is csak várólistán lehetett megszerezni).

[18] A szűrést első körben az érintett vállalatok személyzetisei végezték, akik általában belügyi elkötelezettséggel is rendelkeztek. Emellett természetesen a külker vállalatok pártszervezete is kontrollálta az oda kerülő alkalmazottakat. Maga az állambiztonság közvetlenül csak ritkán – és majdnem minden esetben csak az előbbiek jelzése után – intézkedett, ha nem megfelelő jelölt pályázott egy külkereskedelmi állásra. Marinovich esetében biztos, hogy külkereskedelmi állását anélkül kapta meg, hogy ellenőrzésével maga a III/II. csoportfőnökség foglalkozott volna.

[19] A kihagyott részben az érintett lakcíme és személyes adatai vannak.

[20] Ez alatt azt értették, hogy az érintett addig nem került a kémelhárítás fókuszába sem mint megfigyelt, sem mint beszervezési jelölt.

[21] ÁBTL O-8-095/5, 345.o.

[22] A KT adatait Marinovich írásbeli közlésével, valamint az általa írt családregény adataival ütköztettem (Marinovich Endre: Túlélte-e a középosztály? Családregény a 20. századból. Budapest, 2014., Éghajlat).

[23] Marinovich nekem írt levelében „előadó” jelzővel említette az állást, „Túlélte-e a középosztály?’ című kötetének 169. oldalán viszont „tűzrendészeti vezető” kifejezést használ, megemlítve, hogy a fizetés rendkívül alacsony volt.

[24] Lásd ÁBTL O-8.095/5, 358-359.o. Marinovich Endre közlése szerint ez azzal függött össze, hogy édesanyját egy szovjet tanácsadó mentette meg attól, hogy apja letartóztatása után elbocsássák és emiatt kettejük között baráti viszony alakult ki.

[25] Lásd ÁBTL O-8-095/5, 356-357.o.

[26] Vélelmezhetően elírás, mert az ilyen számú 1965 előtti miniszteri parancsok nem tárgyalnak hálózatszervezési kérdéseket. Az utalás arra vonatkozott, hogy sikertelen beszervezés esetén az érintettől titoktartási nyilatkozatot kellett venni.

[27] ÁBTL O-8-095/5, 346.o.

[28] ÁBTL O-8-095/5, 346.o. Temesi Gábor őrnagy 1965.07.28.

[29] ÁBTL O-8-095/5349.o. Jelentés 1965. augusztus 6.

[30] ÁBTL O-8-095/5, 354.o. 1965.09.24. Jelentés Marinovich Endre ügyében

[31] Társadalmi kapcsolatot csak nyílt információkkal lehetett eligazítani. Semmilyen titkos adatot nem közölhettek vele és nem kérhették meg dezinformáció terjesztésére sem.

[32] ÁBTL O-8-095/5, 361.o. Unger levele Marinovichnak 1965.08.17.

[33] Lásd ÁBTL 1965. szeptember 24., 355.o. Jelentés Marinovich Endre ügyében

[34] Uo.

[35] „Glück”=Vermes Gyula, MEFESZ külügyi alelnök, azonosítását Várallyay Gyula végezte el, lásd . ÁBTL O-8-095/5, 355.o. jelentés Marinovich Endre ügyében 1965.09.24.

[36] ÁBTL 1965. szeptember 24., 355.o. Jelentés Marinovich Endre ügyében.

[37] A kérdőjegy az állambiztonsági nyilvántartásokban lekérdezés műveletének formanyomtatványa.

[38] ÁBTL O-8-095/5, 365.o.

[39] Lásd ÁBTL O-8-095/5, 368.o. Jelentés „Matulai” beszámoltatásáról 1966.03.21.

[40] Ghéczy Iván (1930-2019) a Magasházy Ádám és társai bencés szervezkedés ügyében 1951-ben börtönbüntetésre ítélték, 1956-ban emigrált és Svájcban közgazdászként dolgozott, 1989 után a Lakitelek Alapítvány alapító kurátora lett.

[41] Unger László a szerzővel folytatott beszélgetés során tagadta, hogy bíróság előtt meghallgatták volna – ezzel szemben Marinovich azt jelentette az állambiztonsági tiszteknek, hogy ez megtörtént.

[42] ÁBTL O-8-095/5, 367-369.o.

[43] A korabeli szolgálati út szerint a csoportfőnökségek minden esetben csak a csoportfőnök szintjén érintkezhettek egymással.

[44] ÁBTL O-8-095/5,372.o. Tájékoztató jelentés Marinovich Endre Presto dolgozóval kapcsolatban III/II. csoportfőnökség 1966.03.23.

[45] ÁBTL O-8-095/5, Az 1965.07.01.-től 1966.06.30-ig végzett feladatok végrehajtásáról jelentés 1966.06.28. III/I-3-j alosztály, 588.o.

[46] Uo.

[47] Marinovich Endre jelenleg nem szerepel az ÁBTL-nek átadott hálózati adattárban illetve a hálózati azonosításra szolgáló kartonok egyikén sem.

[48] Horn Gabriella közlése a szerzővel. (Horn Gabriella cikke az esetről itt olvasható – a szerk.)

[49] Példa erre ÁBTL K-187 „Édes Péter” azaz Cukor György gépészmérnök, akinek feldolgozása 1963-ban kezdődött, vagy K-1874 „Index Alfréd” azaz Iványi Tamás közgazdász anyaga.

[50] E tanulmány megírása kapcsán a volt III/I. csoportfőnökség egy magát megnevezni nem kívánó és 1990 után hosszabb ideig az Információs Hivatalban dolgozó vezetőjével és Berente Károly alezredessel, az NBSZ volt régióvezetőjével konzultáltam.

[51] Részletekre lásd Várallyay Gyula „Tévúton” című kötetében az egyes életutak elemzését, különösen 83–84, 102–106.

[52] Ezekre az esetekre lásd tanulmányomat: Mozgásterek és kényszerpályák. In: Rainer M. János (szerk.) A felügyelt (mozgás)tér : Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből. Budapest, 2011, Akadémiai 73-99. o.

[53] ÁBTL 1.11.10., 36. doboz, Komárom megye, 2-18.o.

[54] ÁBTL 1.11.10., 2. doboz 3. tétel, 83.o.

[55] ÁBTL 1.11.10., 2. doboz 3. tétel, 108.o.