A menekültválság ötödik évében már nem a szíriai menekültek alapvető szükségleteinek a fedezése a cél. Ehelyett egyre inkább az a kérdés, hogy hogyan fognak a menekültek beilleszkedni a libanoni társadalomba, és fordítva: mihez kezdnek a libanoniak velük? Sipos Zoltán helyszíni riportja, második rész.
Bár Libanonban menekültek hivatalosan nincsenek, valójában nagyjából minden harmadik ember menekült. És bár a menekültáradat óriási terhet ró az egész társadalomra, nem láttunk menekült-ellenes plakátkampányt: a libanoniak bámulatos nyugalommal, empátiával és pragmatizmussal kezelik a merőben új kihívást. Helyszíni riportunk első része:
Ételosztás helyett társadalmi kapcsolatok újjáépítése
„Téves az a felfogás, miszerint mi, a válságövezetekben dolgozó nemzetközi civil szervezetek, ételt és pénzt osztogatunk. A munkánk ennél sokrétűbb: mi azokat a társadalmi kapcsolatokat és készségeket próbáljuk újra felépíteni, melyek révén a menekült családok beilleszkedhetnek a fogadó ország társadalmába, és melyek révén minél hamarabb saját lábukra állhatnak”– magyarázza az ülésen hátrafordulva Pierre-Yves Malgorn, a Concern Worldwide programigazgatója, miközben buszunk egy sokszor lehetetlenül meredeknek és szűknek tűnő szerpentinen araszol, annyira lassan, hogy sokszor attól félünk, visszagurulunk.
Ekkor már túl vagyunk már a Concern Worldwide halbai irodájában tartott, pörgős hangulatú sajtótájékoztató-szerűségen, ahol a civilek az újságírók számára 30 percbe sürítve megpróbáltak átfogó képet adni munkájukról, a menedék (shelter), a folyóvíz- és tisztálkodás (WASH), az oktatással, valamint a családon belüli erőszakkal és a munkaerőpiaci felzárkóztatással kapcsolatos programjaikról.
Záporoznak az információk, mi alig bírunk jegyzetelni, rengeteg kérdés lenne, miközben sietni kell, akkor is, ha mindegyik program annyira összetett, hogy arról órákig lehetne beszélni.
A túlélés titka a család
A buszon Malgorn szemmel láthatóan megkönnyebbülve, a hely kiváló ismerőjeként sztorizik: szerinte az, hogy a szíriai menekültek helyzete mégsem teljesen tarthatatlan, annak köszönhető, hogy sokszor egész családok, szomszédok, kisebb közösségek kelnek útra és telepednek le egymás közvetlen közelében.
Körükben valamilyen szinten továbbra is működik a kölcsönösség, így például egy csonka család számára közösen elő tudják teremteni az egzisztenciát.
A meredek, bokrok borította hegyoldalakat elnézve adja magát a kérdés, hogy mit keresnek itt a menekültek? Malgorn szerint nem véletlen, hogy sokszor a hegyek közé húzódnak a szíriaiak: a nehezen hozzáférhető helyeken általában kevesebb az ellenőrzőpont, így azok akik nem rendelkeznek iratokkal, valamivel nagyobb szabadságot élveznek, lakhelyüktől távolabb is tudnak munkát vállalni.
Én leginkább arra lennék kíváncsi, hogyan működik a családon belüli erőszak-programjuk: hogyan közelítik meg ezt a témát, ami azért a nyugati társadalmakban is sok helyen tabutémának számít? Vagy hogyan lehet fellépni a törvények által nem tiltott gyermekmunka, a gyermekházasság ellen? Malgornnak azonban nem jut ideje arra, hogy igazán kifejtse a választ: időközben a busz célhoz ér.
Szerpentinen ereszkedünk az Akkar tartományba. Fotó: Sipos Zoltán
Iskola mellett nyelvtanulás
Egy olyan, Akkar tartománybeli iskolában vagyunk, ahol szíriai menekült gyermekek számára tartanak iskolán kívüli, felzárkóztató jellegű foglalkozást. A felzárkóztatás azért fontos, mert az egykori francia gyarmaton az iskolában jelenleg is franciául, illetve újabban angolul oktatják a tantárgyak többségét, ez pedig a Szíriából érkezett, kizárólag arabul beszélő gyermekek számára nagyon nagy problémát jelent.
Kiderül, hogy a hegyekben levő települések szinte ugyanannyira zsúfoltak, mint a tengerpart. Kisebb-nagyobb, habkőből vagy téglából húzott, sokszor vakolatlan épületek sorakoznak szorosan egymás mellett – a Concern Worldwide által működtetett iskola egy kisebb, udvar nélküli, emeletes családi ház.
A gyermekektől megtudjuk, kedvenc sportjuk a foci – csakhogy az iskola körüli sziklás, dimbes-dombos területen sehol nem látni olyan helyet, ahol nyugodt szívvel lehetne rúgni egy 11-est, szabályos focipályáról nem is beszélve. Van rendes focipálya valamivel fennebb – világosítanak fel a gyermekek.
Kilátás az iskola teraszáról. A hegyvidék is szinte ugyanolyan zsúfolt, mint a tenger melletti síkság. Fotó: Sipos Zoltán
Az osztályokban a hangulat ugyanolyan vidám, mint bármely más iskolában az alsó tagozaton: a gyermekek imádják, hogy egy csapat, mikrofont és jegyzettömböt lóbáló, angolul kérdezősköző idegen miatt megszakad az óra.
A menekült gyermekek 58 százaléka marad ki az iskolából
A délelőtti foglalkozás lényege a nyelvtanulás. Együtt megoldják a házifeladatot, ha szükséges, akkor a tanító még egyszer elmagyarázza azt, amit esetleg az iskolában nem értettek meg. A gyermekek egyébként „rendes” állami iskolába is járnak délutánonként – a menekültválság okozta túlterhelés miatt ugyanis a libanoni iskolákban két műszakban, délelőtt és délután is folyik az oktatás.
Becslések szerint a Szíriából érkező menekült gyermekek 58 százaléka nem jár iskolába, ez pedig a polgárháború elhúzódásával egyre nagyobb problémává válik. A kimaradásnak számos oka van: előfordul, hogy a gyermeknek dolgoznia kell, de van olyan is, hogy a helyi iskolában egyszerűen nincsen hely, vagy hogy a csak arabul beszélő gyermek nem boldogul az angol vagy francia nyelvvel.
A beszélgetések visszatérő motívuma, hogy a szíriai menekült gyermekeket csúfolják az iskolákban. A helyzetet súlyosbítja az, hogy az állami iskolák tanárai nem igazán kapnak olyan felkészítést, mely képessé teszi őket arra, hogy az új környezet és a nyelvi kihívások mellett sokszor háborús traumákkal küszködő szíriai gyermekekkel külön foglalkozzanak.
A Libanonban tevékenykedő civilek másik nagy beavatkozási területe a menekültek szállásaival kapcsolatos. És bár a házak között felhúzott sátrak a leglátványosabbak, valójában csak a menekültek mintegy 20 százaléka lakik ilyen táborokban – a többiek „rendes” albérletben húzzák meg magukat.
A Norwegian Refugee Council által működtetett, ún. „shelter” projekt lényege, hogy a menekülteket befogadó ingatlant vagy annak egy részét lakhatóvá teszik, illetve felújítják – cserében az ingatlan tulajdonosa beleegyezik, hogy a menekültek bizonyos ideig nem kell lakbért fizessenek.
Mindenki jól jár: a menekült családok egy ideig fellélegezhetnek, viszonylag kényelmes lakásban húzhatják meg magukat, és az ingatlan tulajdonosa sem panaszkodhat, hiszen nem ő állja a munkálatok költségeit. Ha a menekültek távoznak, a tulajdonosnak akkor is megmarad a felújított ingatlana.
Az izraeli határhoz közel fekvő Tyr (Türosz) városa fele tartunk: a projekt helyszíne ugyanis Al Rashidija, az egyik palesztin menekülttábor. A palesztin menekültek 1947-ben, Palesztina felosztásakor és az izraeli állam megalakulásakor menekültek Libanonba – ők azóta is itt élnek, a lakosság mintegy 10 százalékát teszik ki, és kevés a remény arra, hogy valaha hazatérhetnek.
A korábbi, laza hangulatú „security briefingekkel” ellentétben Türoszban világossá válik, hogy ez nem egy kötelezően kipipálandó formaság. A táborokba a libanoni hadsereg nem megy be, palesztin szervezetek ügyelnek a biztonságra, és ez nem jó hír számunkra. Szigorú utasításokat kapunk, biztonsági okok miatt a táborbeli utcákon fényképezni egyáltalán nem lehet.
Egy négyzetkilométeren 20 ezer ember
Ha Libanon zsúfolt, akkor az egy négyzetkilométer kiterjedésű, körülbelül 20 ezer ember által lakott Al Rashidija tábor egyenesen klausztrofób élmény. Vannak utcák, ahol utcákon szinte centire pontosan egy autó fér el, körülöttünk mindenhol 2-3 emelet magas, ad-hoc módra felhúzott épületek állnak. A falakon mindenhol palesztin mártírok fotói és mozgósító feliratok, benyílókba zsúfolva kisebb műhelyek, boltok, vendéglők. A tábor egyik, állítólag menő pizzázója nem sokkal nagyobb, mint egy garázs.
A szűkös hely ellenére autó visz be, és autó is hoz ki – a táborban nem sétálhatunk úgy, mint korábban a sátrak között. Ez az egyedüli alkalom utunk során, amikor kísérőink gesztusaiból kiolvasható az aggodalom: a tábort elhagyva az autóban a fényképezőgépét felemelő kollégára például ellentmondást nem tűrő hangon szólnak rá, rejtse el a gépet.
Egy, Damaszkusz mellől menekült palesztin család fogad: ők azért költöztek ebbe a táborba, mert itt rokonaik élnek. A család egész története menekülésről szól – 1947-ben eredetileg a Golán-fennsíkra költöztek, onnan 1967-ben, a hatnapos háború után kellett távozniuk.
A szíriai fővárosban polgári jólétre sikerült szert tenniük – egy 25 főt foglalkoztató építkezési vállalkozás tulajdonosai voltak. A polgárháború miatt menekülniük kellett, négy éve érkeztek Türoszba, az Al Rashidija menekülttáborban levő ház második emeletén levő szobába.
„Ülünk” – mondja lemondóan az idősödő családfő, amikor rákérdezünk: mégis mivel telnek mindennapjaik? A semmittevést szemlátomást a harmincas éveiben járó fia, Aseel rosszul bírja: ő a télen összesen tíz napig tudott dolgozni, egy épületet festett ki. (A cikkben szereplő menekültek nevét saját biztonságuk érdekében megváltoztattuk)
Mobiltelefonján büszkén mutatja körbe azokat a díszes csobogókat és szökőkutat, melyeket Szíriában a család épített: ilyesmire itt, Türoszban nincsen kereslet. Bejrút nem lenne reménytelen, de az ellenőrzőpontokon túlra merészkedni tartózkodási engedély nélkül veszélyes.
Építkezni tilos, de azért megoldják
A Norwegian Refugee Councillal kötött megállapodás értelmében a civil szervezet állta a szoba lakhatóvá tételének költségeit: a vakolást, az ajtók és ablakok behelyezését, valamint egy fürdőszoba kialakítását – cserében a házigazda 1 évig nem kért lakbért az öttagú, Szíriából érkezett palesztin családtól. A projekt a második évben folytatódott: a padlóra padlócsempe került, valamint ki is festették a kis lakást.
„A tábor megtelt, már csak felfele lehet terjeszkedni” – így a palesztinok. Azonban az építkezés nem olyan egyszerű: a libanoni hatóságok nem adnak építkezési engedélyt új épületekre, csak a meglévő ingatlanokat szabad tatarozni.
És bár hivatalosan építőanyagokat sem lehet behozni a táborba, azért megoldják – mosolyognak házigazdáink. A tilalom azonban azt eredményezi, hogy az építőanyagok sokkal drágábbak a táborban, mint pár száz méterre levő városban.
A sérültek a legkiszolgáltatottabbak
A menekültek között is a legkiszolgáltatottabbak azok, akik valamilyen sérüléssel érkeznek Libanonba: nem tudnak dolgozni, és legtöbbször állandó, sokszor drága kezelésre szorulnak. Ők orvost, szakszerű kezelést ritkán látnak: már csak azért sem, mert iratok nélkül az országban utazni nagyon problémás, arról nem is beszélve, hogy a korszerű ellátás költségeit kevesen tudják közülük előteremteni.
A most 25 éves Usamát a hátán érte egy golyó Homsz mellett, a gerincsérülés nyomán deréktól lefele megbénult. A kamaszos mosolyú, csendes, egész lényével optimizmust sugárzó fiú az Akkar tartománybeli Halba városa mellett levő menekülttáborban él családjával.
A Halba melletti, sérültek számára fenntartott menekülttábor. Fotó: Sipos Zoltán
A kifejezetten sérültek számára fenntartott tábor 350 családnak ad szállást, és egy katari civil szervezet tartja fenn, így a menekülteknek nem kell lakbért fizetniük. A hevenyészett, sáros táborok után már-már luxusnak számít az, hogy ebben a táborban betonnal öntötték le a teljes területet, és az esővíz-elvezetés is úgy-amennyire meg van oldva.
Bár mankóval, protézissel minden nap jár körülbelül 200 métert, Usama egy puha matracon fekve fogad a sátorban. Húga kezelte nap mind nap éveken keresztül, azonban ő időközben férjhez ment, így ápolása az anyjára és apjára maradt.
Kórházban könnyen gyógyítható lenne a fertőzése
Szűkszavű beszámolójuk csak sejteti azt, amin Usama sebesülése után keresztülmehetett, és ami a mai napig meghatározza a mindennapjait: a sürgősségi ellátást Homszban kapta, ezután autóval menekültek; a libanoni határt illegálisan lépték át, ami azt jelenti, hogy Szíriába nem mehetnek vissza törvényes úton.
És bár Usama minden nap igyekszik mozogni, felfekvési sebei keletkeztek, melyek aztán elfertőződtek. A táborbeli higiéniai körülmények miatt ezek a sebek nagyon nehezen gyógyulnak. Kórházban, szakszerű ápolással a sebek egy hét alatt könnyen kezelhetőek lennének, azonban a 4000 eurós kórházi számlát nem tudják kifizetni.
Usamának leginkább pelenkára van szüksége, hiszen bénulása miatt a húgyhólyagját egyáltalán nem képes ellenőrizni. Ő azonban mindennek ellenére optimista: WhatsApp-on beszélget barátaival, az az álma, hogy megnősül, és valamilyen irodai munkát talál.
Usama fertőzött sebeit könnyen meg lehetne gyógyítani – kórházra azonban nincsen pénz. Fotó: Sipos Zoltán
„Néha a számok felülírják az elveket”
– magyaráz szenvedélyesen egy régi, hangulatos bejrúti villában berendezett vendéglőben Sami Nader, az Al-Monitor publicistája. A helyi újságírókkal való találkozót a riportút szervezői hozzák össze, hogy a véleményformálók révén képet kapjunk arról, mit gondolnak a libanoniak a menekülthelyzetről.
„Képzeljük el, hogy egy házibulit szeretnék tartani a lakásomban” – folytatja a publicista – „erre a bulira meghívom tíz barátomat, de végül ötszázan jelennek meg az ajtóban. Én be is engedek végül harminc személyt, de a többieket nem tudom már beengedni, mert nincsen hely számukra.”
A publicista hangsúlyozza, személyes szinten a szíriaiak és libanoniak között nagyon ritka a konfliktus. A menekültek dolgozni jöttek, ebben a vendéglőben (a körülöttünk forgolódó pincérekre mutatva) is biztosan vannak szíriaiak.
Ez azonban azt eredményezi, hogy a fiatal libanoniak sokkal nehezebben találnak munkát, a libanoni gazdaság pedig amúgy is gyengélkedik. A közszolgáltatások, a folyóvíz és a villanyellátás is egyre jobban akadozik – sorolja Nader, aki szerint valahogyan ellenőrzés alatt kell tartani a menekültáradatot.
A szíriaiak nagy száma felülírja az emberiesség szempontjait: a törékeny, kulturális-vallási szempontból mozaikszerű libanoni társadalomban máris éleződnek a feszültségek a siíták és a szunniták között (az országba érkezett 1,5 millió szíriai többsége szunnita).
A siíták úgy érzik, lassan, de biztosan háttérbe szorulnak. Ez a feszültség csak nőni fog, hiszen a nincsen realitása annak, hogy a szíriai polgárháború egyhamar véget ér, és a menekültek hazatérhetnek.
Újabb polgárháborúhoz vezethet a demográfiai robbanás
A publicista szerint azonban a menekültek körében tapasztalható születésszám az igazán aggasztó: míg Libanonban évente nagyjából 25 ezer gyermek születik, addig a szíriai menekültek éves születésszáma 40-50 ezer körül alakul.
Nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy a libanoni keresztények, siíta és szunnita muzulmánok közötti egyensúly borulni fog. A szegénységben, frusztrációk közepette felnövő új generációval szinte borítékolható, hogy újabb polgárháború következik – Szíriában is a magas születésszám és egy aszály teremtette meg azokat a társadalmi feszültségeket, melyek aztán a polgárháborúhoz vezettek, így Sami Nader.
A megoldás? A szíriaiaknak haza kell térniük, más lehetőség nincsen, érvel az újságíró. Szíriában most már vannak olyan területek, ahol viszonylagos béke uralkodik, a menekülteket ezekre a területekre kell valahogyan visszavinni.
Hosszú távú szerepvállalásra készül Daniela d’Urso, az ECHO bejrúti irodájának az igazgató-helyettese. Fotó: Sipos Zoltán
„Szíriában nincsenek olyan biztonságos területek, ahova a menekültek visszatérhetnek” – vázolja az Európai Bizottság Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (ECHO) álláspontját Daniela d’Urso, az ECHO bejrúti irodájának az igazgató-helyettese, hangsúlyozva, hogy amennyiben mégis visszamennének Szíriába, a menekülteknek önszántukból kell a hazatérés mellett dönteniük. Erre azonban – néhány kivételtől eltekintve – egyelőre nincsen példa.
D’Urso szerint megfigyelhető, hogy a menekült-helyzet egyre inkább témává válik a libanoni politikában. Az, hogy egyre erősödnek a menekültek hazatérését sürgető hangok, részben annak is köszönhető, hogy Libanon mindig is azon az állásponton volt, hogy a menekültek csak időlegesen tartózkodnak az ország területén.
Gyorssegély helyett hosszútávú szerepvállalás
Az ECHO, melynek libanoni büdzséje évente körülbelül 85 millió euró, jelenleg a hosszabb távú szerepvállalás jegyében tervezi újra a libanoni jelenlétét. Míg a menekültkrízis kezdeti éveiben, 2012-től a Szíriából érkezők alapvető szükségleteire próbáltak megoldásokat találni, addig a továbbiakban a strukturális problémákra fognak koncentrálni mint a menekültek jogi helyzetének a tisztázása, az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz való hozzáférésük – nyilatkozott Daniela d’Urso.
“A pénz persze sosem elég, hiszen a menekültválság elhúzódásával a szükségletek egyre nőnek. De nem a pénz hiánya az alapvető probléma, hanem az, hogy a különböző szereplők, a civil szervezetek, az ENSZ és a libanoni kormány munkája nincsen összehangolva” – így az igazgatóhelyettes.
Megtudtuk, Törökországhoz képest Libanonban alapvető probléma az államapparátussal való együttműködés. Az államelnök kijelölése miatti, két éve tartó politikai vákuum miatt a kormány nem vett részt a menekültkérdés kezelésében – ez csak a tavalyi év végén kezdett el megváltozni.
Törökországban ehhez képest jól szervezett volt a kormány reakciója a Szíriából érkező menekültáradatra, gyorsan felállították a menekülttáborokat, a segélyeket pedig azonnal képesek voltak fogadni és szétosztani – így Fabrice Martin, a libanoni ECHO-képviselet igazgatója.
Bárhogyan is változzon a menekültkrízis kezelésének stratégiája: nehezen hihető, hogy a foghíjtelkeken felhúzott, szedett-vedett sátortáborokban élő szíriaiak helyzetét a közeljövőben rendezni sikerül majd. A menekültek sorsa csak akkor fordulhat jobbra, ha a szíriai polgárháború véget ér – a béke azonban a polgárháborút támogató nagyhatalmak közül senkinek nem érdeke.
Oroszország csütörtökön hajnalban Vlagyimir Putyin elnök utasítására támadást indított Ukrajna ellen. Már aznap tele voltak a hírek a háborúban érintett...
