Káosz a horvát-szlovén határon – Magyarország áttolta a menekültproblémát szomszédaira

Október 17-én, szombaton nulla órától Magyarország lezárta a horvát-magyar határt. Ezzel felborult a korábbi status quo, és a menekültek útvonala-áradata áttevődött a horvát-szlovén határszakaszra. Szombat este léptük át a horvát határt Letenyénél, az átkelő nyugodt volt, csak a szokatlanul nagy magyar rendőri és katonai jelenlét bizonyította, hogy nem a szokásos menetrend szerint zajlanak errefelé a dolgok manapság. A legközelebbi szlovén-horvát határátkelő, Muraszerdahely felé kanyarodtunk, hátha elcsípünk egy izgalmas sztorit. Videóriport.

77%

Év végéig még

23 909 991 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Káosz a horvát-szlovén határon – Magyarország áttolta a menekültproblémát szomszédaira from atlatszo.hu on Vimeo.

A Mura parti kisváros semmi jelét nem mutatta izgalomnak, leszámítva a szokásos szombat esti mulatozás zaját, annak ellenére, hogy a túloldalon, Lendván a szlovén hatóságok már kialakítottak egy regisztrációs központot. Menekülteknek semmi jelét nem láttuk. Éjjel elfáradva és kissé letörve mentünk a csáktornyai szállásunkra. A hallban belebotlottunk egy ENSZ-brigádba, akik némi csevej után egy megjegyzést tettek: „Ha menekültekkel akartok találkozni, menjetek ki hajnalban a vasútállomásra.”

Hajnali fél hatkor futott be a menekültvonat Opatovácból Csáktornyára, 1800 menekülttel a fedélzetén. Semmi sajtó, csak a horvát rendőrök, a helyi Vöröskereszt és mi. A Policija elég nyugodtan fogadta a jelenlétünket, kérdéseimre korlátozottan bár, de kézségesen válaszolgattak, már amire tudtak. Érdekes, hogy a magyar oldalon tapasztalt korábbi gyakorlattal ellentétben itt csak rendőröket találtunk, semmi horvát katonaság, és ugyanezt tapasztaltuk a későbbiekben is a horvát részről. A menekültek fázósan, elcsigázva tűrték, hogy kisebb csoportokban a várakozó buszokra tereljék őket a rendőrök. Interjúzni nem lehetett velük, mert a körbeszalagozott vasútállomást csak kívülről filmezhettük.

Pirkadatra a buszok megteltek és lassan elgurultak a szlovén határátkelők felé. Ekkor értek ide a helyi sajtó és a UNHCR képviselői. Babar Baloch, az ENSZ menekültügyi biztosságának szóvivője készségesen állt kameránk elé. A UNHCR folyamatosan monitorozza a menekültek áradatát. Jelen vannak Törökországtól Németországig minden fontos állomáson, átkelőn. Próbálják a maximumot nyújtani, mert ebben a népvándorlásban egy humanitárius katasztrófa lehetősége is benne van, főleg most, hogy hidegre és esősre fordult az időjárás.

Baloch azt mondta, többet vártak volna a magyar kormánytól ebben kiemelt ügyben, mert „azzal, hogy Magyarország lezárta a határait, csak áttolta a problémát másra”. A UNHCR attól tart, hogy a magyar kormánynak ez a lépése dominóeffektust indíthat el, és ha a többi ország is lezárja a határait, akkor beláthatatlan következményekkel kell számolni. Efféle nyilatkozatokat máris lehetett hallani a szlovén politikától, sőt, Szerbia, Bulgária és Románia vezetői közösen is tettek hasonló nyilatkozatot, határzárakat kilátásba helyezve arra az esetre, ha Németország már nem fogadna több menekültet.

A buszra „vagonírozott” menekülteket elsősorban Macelj és Skredice ob Dravi határátkelőkre irányítják. Mi a hegyvidéki Macelj felé vettük az irányt, ahol a legnagyobb meglepetésünkre óriási volt a turistaforgalom, menekülteket szállító buszok viszont sehol. Aztán észrevettünk a határ szlovén oldalán egy szlovén katonai buszt, majd egy lebetonozott parkolót, amit normálisan a teherfuvarozók használnak, de most homokszínű, óriási sátrak sorakoztak ott katonás rendben.

A szlovén rendőrök rögtön ránkszálltak, amikor meglátták a kameránkat, és rögvest közölték, hogy itt mindenféle forgatás tilos. Szerencsénkre kisvártatva megérkezett Maribor tartományi rendőrség kommunikációs vezetője, Bojan Keitel, és vele egyidőben egy menekültkonvoj 300 menekülttel. Keitel elmondása szerint Maceljben a menekültek nem sokat tartózkodnak, ez itt elsősorban egy regisztrációs központ, a lehető leghamarabb elszállítják őket Szlovénia belsején át a sentili gyűjtőtáborba.

Maribor tartomány 3000 embert képes regisztrálni naponta, míg egész Szlovénia regisztrációs kapacitása 7000 fő. A probléma viszont az, hogy a regisztrációs eljárás időigényes, a menekültek pedig csak jönnek és türelmetlenek az efféle eljáráshoz. Egyszóval a lelkiismeretes regisztrálás csak felduzzasztja a menekültek áradatát, és ez az, amit egyik ország sem szeretne.

Kapcsolódó videók

Így is lehet: szervezetten és észrevétlenül jut át napi több ezer menekült az országon

„Míg vert, mosolygott” – a Röszkénél bántalmazott újságírók a TEK akciójáról

Nagyüzemi menekültcsempészet hatósági szemhunyással? Ezek az érintett budapesti szállók

“Együtt élünk vagy együtt halunk” – egy szír család a tengeri átkelésről és az embercsempészekről

Menekültexodus: Salzburgig utaztunk az autópályán menetelőkkel

“Íróasztal mögül nem lehet megérteni” – Görögországtól Magyarországig utazott a menekültekkel egy újságíró

Nem csak a gyűlöletnek van támogatottsága, hanem a szolidaritásnak is

Kerítés előtti last minute: így jöttünk át a szerb-magyar zöldhatáron

A Skredice ob Dravi táborban alkalmunk volt beszélgetni a menekültekkel. Odajöttek a fémkerítéshez, többségük szívesen mesélt az útjátról. Volt ott szíriai, iraki is, de főleg hazarák Afganisztánból. A hazarák elnyomott kisebbséget alkotnak a mai Afganisztán területén, legnagyobb számban Bamiyan környékén laknak, ahol a híres óriás Buddha szobrok voltak, amíg a tálibok fel nem robbantották azokat. A dárit beszélik, ami Irán hivatalos nyelvével, a fárszival rokon.

Az egyik beszélgetőpartnerem egy 25 éves hazara filozófus, Khuda Dad volt. Igen, filozófus, két éve végzett az egyetemen filozófia-szociológia szakon. Munkája nem volt – azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, hogy a mai Afganisztánnak miért nincs szüksége filozófusokra. Elmesélte az útját: Pakisztán, Irán, Törökország, Görögország, Macedónia, Szerbia, Horvátország és most Szlovénia. Eddig 8000 dollárt költött az utazásra, ami nem kis összeg.

Amikor a pénzekről beszélgettem a menekültekkel, mindig elcsodálkoztam, hogy milyen sokba kerül a szenvedés, mert ezek az emberek bizony szenvednek. Persze nem minden pillanat kín, de összességében nem egy vakáció, és nagyon sokba kerül. Ha Németország befogadja a háborús menekülteket, akkor miért nem repülhetnek mondjuk Afganisztánból vagy Szíriából egyenesen oda?

Khudának két keserve is volt az úttal kapcsoltaban: az egyik, hogy amikor a tengeren gumicsónakkal keltek át Görögországba, akkor a lélekvesztőjüket a görög rendőrök feltartóztatták, és még ott a vizen alaposan megverték őket. Gyerekek és nők is utaztak velük, és csak akkor engedték őket ki a partra, amikor már fulladoztak az emberek. A másik még érdekesebb probléma, Khudán ugyanis arra panaszkodott, hogy irániak is tömegével jönnek Európába a menekültáradattal úgy, hogy afgánnak adják ki magukat!

Az interjú egyszer félbe is szakadt, mert a türelmüket vesztett menekültek egymásnak estek a táborban. A fiatal férfiak közt szakadt el a cérna sorbanálláskor. Egyszer csak az egyik egy hangos Allah Akbart! kiáltott és már ütött is. Pillanatokon belül tömegbunyó lett, a rendőrök alig tudták szétválasztani és lecsillapítani őket. Ezután némileg lehiggadtak a kedélyek, buszra szálltak a legények és irány Sentil, mi pedig visszakanyarodtunk Magyarország felé.

Hétfőn megváltozott a helyzet: Drávamgyaródon (Skredice ob Drávi) feltorlódtak a menekültek az éjszaka folyamán és a szlovénok nem győzték a regisztrációt. Eleredt az eső, az emberek fáztak, kimerültek. A szlovén rendőrség hirtelen lezárta a határt, erre a horvát hatóság is lezárta. Patthelyzet alakult ki, a türelmüket vesztett menekültek be akartak jutni Szlovéniába és ennek dulakodás lett a vége. A szlovénok könnygázt is használtak. Végül másnap délelőtt, ha lassan is, de elkezdték az embereket beengedni Szlovéniába.

Skredice másnap békés volt, bár a határon több átkelőt is lezárt a horvát rendőrség, karöltve a szlovén erőkkel. A legnagyobb menekülttömeget a Zágrábhoz közeli határszakaszhoz irányították a horvát hatóságok. Azért írok szakaszt és nem átkelőt, mert itt azokat ideiglenesen lezárták. Ilyen volt a hamicai átkelő is, ahol be akartam lépni Szlovéniába.

Tovább autózva, a Sutla vasútállomás melletti üres parkolóban, Kljuc Brodovecki faluban, megpillantottam két zágrábi rendszámú kocsit, cigarettázó kamerás fazonokkal. Melléjük parkoltam, bízva abban, hogy valami használható infót tudok meg arról, hogy hol lehet átmenni Szlovéniába. De jobbat mondtak, információjuk szerint egy 2000 fős menekült vonat tart Sutla felé, amit a horvát rendőrök itt akarnak a zöld határ felé terelni! Két, három óra és itt lesz a vonat.

Vártunk. Három óra elteltével mindenki kezdte elveszíteni a türelmét, amikor megjelent egy helikopter és kisvártatva egy rendőrkonvoj. Csupa új terepjáró és busz, amikből sorra pattogtak ki a horvát speciális rendőrök. Megtermett legények voltak, első osztályú, vadonás felszereléssel. Még fél óra, és befutott a szerelvény. A rendőrök körbevették, de mivel előbb ott voltunk, mint ők, nem problémáztak a filmezés miatt. Odamentem a vagonokhoz és elkezdtem beszélgetni az ablakon kihajoló menekültekkel.

Cigarettát kért a legtöbbjük, és elég közlékenyek voltak. Az egyik szír srác elmondta, hogy ő már négy éve eljött Szíriából és Törökországban élt azóta, de mivel a barátai nekivágtak az útnak, így ő is elindult. Semmi mást nem kellett tennie csak elbuszozni a török tengerparti Izmírbe, ott kifizetett 1300 dollárt egy csónakhelyért és átcsónakázott egy csomó másik emberrel a szomszédos görög partokra. Onnan a hatóságok szállították őket országról országra. Egy hete van úton.

Egy óra után elkezdték a horvát rendőrök leterelni az embereket a vonatról. Megindult a karaván a falun keresztül a zöldhatárra. Mindenkinél volt valamilyen hátizsák vagy szütyő, nagyjából akkora, amilyet mi egynapos kirándulásra viszünk magukkal. A falusiak többsége visszahúzódott a házába, csak néhányan kíváncsiskodtak, de ők is csak rosszalló pillantásokat vetettek a kígyózó tömegre. A megviselt tömeg erős szagot és komoly mennyiségű szemetet hagyott maga után, amerre csak elvonult.

Beálltam közéjük, velük együtt araszolgattam a határra. Itt nincs hivatalos hatátárkelő, csak egy keskeny kis híd a Sutla patak felett. Ezen keltünk át Szlovéniába. Itt a horvát újságírók visszafordultak, mondván, hogy nem akarnak illegális határétlépők lenni, és engem is erre figyelmeztettek. Mondtam, hogy köszi, de majd megoldom, és kamerával a kezemben, helikopterrel a fejem felett ballagtam tovább a tömeggel. A faluban a horvát rendőrök  laza vonalat alkottak, inkább csak mutatták az utat mint biztosították, a szlovén oldalon pedig megjelentek a szlovén rendőrök, és beterelték a népet a Dobova-i táborba.

A  horvát Senkovec szlovén oldalán a brezicei tábor van. Itt fel is gyújtották a menekültek a sátrakat az egyik reggel, és a térkép is csak ezt a települést jelöli. A valóság viszont az, hogy előtte van a dobovai tábor. Először ide érkeznek a menekültek, majd van, hogy odébb viszik őket Brezicébe, amikor onnan már továbbszállították az előző turnust Ausztria irányába.

A dobovai és a brezicei tábor hasonló kapacitású. Mindegyiket 3-400 főre tervezték, és mindegyik túlzsúfolt, minimum kétezer fő alszik benne. Általában egy vagy két napot töltenek itt a menekültek, aztán viszik tovább őket Ausztria felé. Itt már komoly a szlovén katonai jelenlét is, különösen a gyújtogatás óta. Forgatni csak a kordonon kívül lehet, ott pedig már nem érdemes, mert annyi a tévés, mindegyik stábnak szinte bérelt helye van.

Bejutni lehetetlen, de a tábor a Száva partjára épült, így a töltésen átmászva lehetett néhány hasznos felvételt készíteni. Aztán kocsival kerültem egy nagyot és hirtelen vonuló embertömeget pillantottam meg a Száva töltésén a sárban egy irányba vánszorogni. Újabb menekülthullám érkezett vonattal, és néhány kilométerrel odébb rakták ki őket a vagonokból a horvát oldalon. Beoldalaztam közéjük.

Az emberek annyira ki voltak merülve, hogy sokan lerogytak a töltés oldalán vagy az egyik útbaeső híd alatt próbálták összeszedni magukat. Láttam egy apukát, aki a töltésen feküdt, karjában csecsemőkorú kisfiával. Sokan sírtak a fáradtságtól. Találkoztam egy családdal, akik Indiából jöttek. A fiatal családfő aranyműves, és kérdésemre, hogy miért hagyták el a hazájukat, nevetve azt mondta, hogy Indiában túl nagy a szegénység és túl sok ott az indiai. A tábor kapujában egy szír srácba botlottam, aki benyúlt az ingébe, előhúzott onnan egy apró fakeresztet, és azt kérdezte, hogy hol van a Vöröskereszt, miért nincs itt? Próbáltam megnyugtatni, de majdnem összerogyott.

Banai Tibor Péter

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.