A Bárcenas-leak: Feketekasszából tápolta politikusait a pártpénztárnok

A korrupciókutatók álma válhat valóra Spanyolországban, amennyiben sikerül bizonyítani a január végén nyilvánosságra került ún. Bárcenas-lapokról, hogy valóban a kormányzó néppárt feketekasszájának titkos könyveléséből származnak. Az állítólag a pártpénztárnok által vezetett „B-kassza” a spanyol sajtónak kiszivárogtatott könyveléséből úgy tűnik, a néppárt számos vezető politikusa kapott majd két évtizeden keresztül, feketén jelentős bérkiegészítést, a hierarchiában betöltött szerepük függvényében többet-kevesebbet, 200 és 500 eurós bankjegyekben. Az ügynek van magyar vonatkozása is.

Majdnem pontosan egy évvel azután, hogy a spanyol jogtörténet emblematikus perében felfüggesztették az ország leghíresebb vizsgálóbíráját, Baltasar Garzónt, állítólagos túlkapásai miatt melyeket a közelmúlt kiemelkedő korrupciós afférjának felderítése közben követett volna el, maga az affér, azaz a Gürtel-ügy egy időzített bombája a kormányzó néppárt ablakai alatt robbant. Az időzített bomba Luis Bárcenas névre hallgat, és a kormányzó néppárt (Partido Popular, PP) ügyvivője, majd 2008-tól pénztárosa volt, amíg a Gürtel-ügy lassú tűzön fel nem emésztette maradék hitelét, és 2009-ben kénytelen volt lemondani posztjáról, majd nyolc hónappal később szenátusi székéről és párttagságáról is. Bárcenas majd harminc éven át, gyakorlatilag azóta, hogy Franco egykori minisztere, majd a mai néppárt elődjét alapító Manuel Fraga unokaöccsének hívására pártmunkásnak állt, a jobboldali politikai formáció pénzügyeinek bennfentese volt.

Ez a jól megtermett, elegáns andalúz úr egyebek mellett azért kerül az igazságszolgáltatás érdeklődésének középpontjába, mert Francisco Correa, a Gürtel-ügy egyik kulcsfigurája egy rögzített beszélgetésben azzal kérkedik, hogy ő maga vitt „vagy hússzor” cipősdoboznyi pénzt Bárcenasnak. A magát előszeretettel Don Vitónak nevező Correa (nevének jelentése ’öv, szíj’, ebből lett a német gürtel) civilben rendezvényszervező, és ígéretes madridi kezdetek után – az egykori kormányfő Aznar veje vezeti be a legmagasabb politikai körökbe – Galícia, majd Valencia tartományban kamatoztatja tehetségét. Tevékenysége főképp abban áll, hogy a gazdasági szféra különböző szereplőit hozza össze politikusokkal, akiket mellesleg személyes ajándékokkal is elhalmoz. Kaviár, bájos hölgyek, öltönyök – igény szerint. Dőlnek a megrendelések és a kedvező szerződések a bennfentes vállalkozókhoz, a haszonból pedig jut a pártkasszába, de persze a politikusok és Correáék magánszámláira is.

Az üzlettel mindenki jól jár, kivéve a valenciai közvagyon – ez az első spanyol tartomány, amely tavaly fizetésképtelenséget jelent; illetve az éveken át tartó ámokfutás gazdasági hasznát nem élvező és a csillagászati árú, fenntarthatatlan beruházások terhét ma is nyögő adófizetők.

Operación Gürtel

A közvélemény 2009-ben értesül Gürtelék létezéséről, amikor a messze földön ismert Baltasar Garzón vizsgálóbíró eljárást indít az ügyben, amely idővel a korrupciós ügyekben amúgy sem szűkölködő spanyol közélet kiemelkedő politikai botránnyá duzzad. Nyilvánosságra kerülnek azok a lehallgatott, illetve a PP egyik helyi, a maffia-jellegű működést megelégelő képviselője által rögzített beszélgetések, amelyekből a szivárogtató média révén a nagyérdemű hétről-hétre követheti Don Vitóék mindennapjait, akárcsak egy krimisorozatban. Kiderül, hogyan rendel telefonon egy politikus kaviárt a karácsonyi vacsorához (nemes egyszerűséggel), hogyan sürget később titkárnője egy másik szívességet (Kicsim, van valami hír Ricardo iPhonejáról?). Hogyan emlékezteti a köztudottan hívő, az Opus Dei támogatását is élvező tartományi elnök gengszterbarátját, hogy a lekötelezettje (Bocsáss meg, nem csak néhány évre, hanem, a kurva anyád, egy egész életre!), és így tovább – Gürtelékről, Bárcenasról szórakoztató összefoglalók spanyolul itt elérhetők.

Bár a Gürtel-ügy nyakig besározza a PP számos tisztségviselőjét (a 2011-es önkormányzati választásokon induló valenciai jelöltek közül például kilenc ellen folyik hatósági eljárás), mégis sikerül megtartaniuk a tartományt – mint a 35 éves demokrácia történetében mindannyiszor; ahogy a botrányban szintén érintett Galíciát és Madridot is. Hab a tortán, hogy miközben a Gürtel-ügyben eddig a néppárt jó 70 tagja ellen emeltek vádat, a mai napig az egyetlen elítélt személy az a Baltasar Garzón, aki a nyomozást megindította, és akit egy formai hibáért 11 évre felfüggesztett a spanyol Legfelsőbb Bíróság, néhány nappal azelőtt, hogy a Franco-rezsim áldozatainak ügyében indított eljárással kapcsolatosan is felelősségre vonták volna.

Garzón nagy nemzetközi visszhangot kiváltott félreállítása tavaly februárban méltó kezdete volt annak az évnek, amelynek során a spanyol demokrácia több jelentős intézményével kapcsolatosan merült föl vagy bizonyosodott be a korrupció, csalás vagy visszaélés gyanúja. Jó egy éve folyik eljárás a pechére in flagranti elefántvadászaton kapott spanyol király egyik veje, az Excelentísimo Señor Urdangarin ellen sikkasztás és korrupció vádjával. Tavaly decemberben tartóztatták le pénzmosás, csalás és adóelkerülés vádjával Gerardo Díaz Ferránt, aki 2010 végéig a legnagyobb munkaadói szervezet elnöke volt. Ferrán épp akkor bonyolította veszteséges cégeinek eladását fantomcégeken keresztül, miközben a spanyol munkavállalókat jelentősen megrövidítő munkaügyi reformot egyeztette a szórakozottsága miatt panaszkodó szakszervezetekkel. José Carlos Dívar, a Legfelsőbb Bíróság elnöke tavaly júniusban kényszerült lemondani hivataláról, mert több ezer eurót számlázott az andalúz üdülővárosok non plus ultrájában, Marbellában eltöltött és munkaidőnek álcázott romantikus hétvégékért.

E kontextus és a 2007 óta keservesen húzódó, óriási munkanélküliséggel, sorozatos megszorításokkal, bércsökkentéssel kísért válság ismeretében talán jobban érthető, miért robban akkorát a Barcenas-ügy idén januárban.

Luis el Cabrón

Luís Bárcenas 2011 szeptemberében végre fellélegezhet, aktáját bizonyítékok hiányában félreteszik, azonban az ügyészség antikorrupciós osztálya fellebbez, és szívós kutatással tavaly decemberben ráakadtak egy 22 millió eurós svájci bankszámlára. Az idén januárban a sajtóban is publikált infót két nappal később követi a jobboldali El Mundo revelációja: az állítólag a volt pénztáros által vezetett „B-kassza” az újság birtokába került  könyveléséből úgy tűnik, a PP számos vezetője kapott majd két évtizeden keresztül feketén bérkiegészítést, a hierarchiában betöltött szerepük függvényében többet-kevesebbet, 200 és 500 eurós bankjegyekben.

Spanyolországban, ahol az ingatlanlufit duzzasztó években óriási összegek forogtak a feketepiacon, ami az eurózóna ötszázas bankjegyeinek jelentős részét igénybe vette, és ahol sokan még ma is az akkortájt felvett hitelek fogságában vergődnek, a hír nagyot szól, de még nem okoz földindulást. A lavina moraja lassan erősödik elviselhetetlenné: a hónap végére kiderül, hogy Bárcenas annak ellenére legalizált 11 millió, szintén Svájcba menekített és eltitkolt eurót a PP által tavaly márciusban meghirdetett offshore adóamnesztia védelmét élvezve, hogy az illetékes miniszter ezt több ízben is ügyes mellébeszéléssel tagadta, és a kormány a kezdetektől kizárta, hogy eljárás alatt álló személyek ezúton kerüljék el a felelősségre vonást. Azóta azt is tudjuk, hogy a 11 millió kifehérítéséhez szükséges 1,5 millió euró további eltitkolt svájci számlákról ered.

E botrány kibontakozásával párhuzamosan az El País vezető spanyol napilap előbb részleteket közöl Bárcenas feltételezett B-könyveléséből, majd február 3-án közreadja a 14 lapnyi kézzel írt jegyzetet. Azóta egy vicces applikációban bárki rákereshet dátumokra, cégekre, nevekre a 18 év állítólagos könyvelését tartalmazó adatokban az újság honlapján. A két héttel ezelőtti végzetes bakija ellenére is tekintélyes lap szerint a néppárt eminenseire is gyanú vetül. A „bérpótlék” szisztéma ötletgazdájaként José María Aznart, a PP legsikeresebb politikusát jelölik meg, aki 1996-tól nyolc éven át volt kormányfő. Az általa választottt utód, a 2011 novemberében miniszterelnökké választott Mariano Rajoy, de a párt második embere, María Dolores Cospedal is részesülhettek a B-kassza juttatásaiból. A pártfőtitkár Cospedal ugyan csak egy éven át, Rajoy azonban 1998-tól évi 27 ezer euró körüli összeggel egészíthette ki egyéb jövedelmeit. A bevételi oldalon az üzleti szféra „adományait” találjuk, itt számos olyan vállalat is szerepel, amelyek állami megrendeléseket kaptak a vonatkozó években.

A Bárcenas-gate

A február 7-én az ügyészségnek is átadott lapok eredete a sajtó forrásvédelmének köszönhetően ismeretlen, és miközben Bárcenas a füzet létét is tagadja, a jobboldali média nagy része és a PP is azt állítja, az irat hamisítvány, „kivéve néhány dolgot”. E nagyvonalú megfogalmazás Mariano Rajoy kormányfőtől ered, aki ezúttal is eltűnt néhány napra a nyilvánosság elől, ahogy ezt a korábbi, a pártot vagy épp az országot tépázó viharok alkalmával tette. Első nyilatkozatát az újságírók egy különteremben monitorról élvezhették, valódi kérdések feltevésére csak Berlinben, a spanyol-német csúcs után kerülhetett sor. Itt hangzott el a Rajoy sajátos bájú aranyköpéseinek egyike: „A papírokból minden hazugság, kivéve néhány dolgot”. E „néhány dolog” közé sorolható most már bizonyosan több tétel: a listán szereplő személyek közül egyesek elismerték, hogy valóban ki- vagy befizetők voltak (büntetőjogi felelősségük a 2008-ban záruló „könyveléssel” kapcsolatosan már feltehetően elévült). Tizenöt nagylelkű vállalkozó ellen már vizsgálat indult; a feltételezett pénzforgalom egy része ugyan bankszámlákon landolt, de az illegális pártfinanszírozás valószínűsíthető.

A Bárcenas-papírok tartalmát nyilvánosságra hozó újságírók szerint az ex-pénztáros hónapokon át többeknek beszélt kompromittáló jegyzeteiről, és az igazságszolgáltatással vívott harca legfeszültebb pillanatiban nyíltan fenyegetőzött is. Néppárti források elképzelhetőnek tartják, hogy a Cospedal főtitkárra vonatkozó két tétel manipulatív célú: ugyanis épp ő lett volna az, aki véget vetett e praktikáknak, és kiszorította a pártból a pénztárnokot, akivel köztudottan gyűlölik egymást. E vesztes csata ellenére is maradtak azonban Bárcenasnak lekötelezettjei: az ex-szenátor még tisztségeiről és mandátumáról való lemondása után is irodával, majd személyes irattáraként funkcionáló különteremmel rendelkezett a PP Genova utcai székházában. Ügyvédjét, titkárnőjét, autóját is a párt fizette, mígnem a sajtó megszellőztette e meglepő kiváltságokat. De ezután is szabadon járt-kelt a Genova utcai épületben, és az őt 2008-ban pénztárnokká választó Rajoy máig nem merte kritizálni.

Az ex-kincstárnok titkaiban rejlő veszélyek másokat is nyugtalanítanak: a svájci számla felfedezése óta még nagyobb az igazságszolgáltatásra nehezedő nyomás, és sokan tartanak attól, hogy a kormány s a néppárt is beleroppanhat a Bárcenas-gate-be. Annál is inkább, mert Rajoyék ellenfeleit nem csak a lemondást követelő ellenzékben kell keresni; így például a saját piszkos ügyeinek elévült volta miatt is könnyed mosolyú Esperanza Aguirre, Madrid korlátlan ura egy évtizeden át, máris jelezte, szívesen részt vállal a pártot megtisztító misszióban. Az sem egyértelmű, hogy a külföldön talált összegek valóban a pénztáros magánvagyonát képezik-e. Ugyan párttársaival összehasonlítva fizetése különösen méltányos, évi 200 ezer euró körüli volt, nehezen elképzelhető, hogy luxus életvitele és ingatlanjai mellett, csupán üzleti zsenialitásából futotta volna a Svájcban talált minimum 23,5 millióra. Az ügyészség nyomoz a saját jövedelemmel nem rendelkező neje ügyében is, aki egy szép napon ötszázezer euró (mintegy 145 millió forint), állítólag műtárgyeladásból származó készpénzzel sétált be a számlavezető bankjába.

Ha a néhány nap alatt világhírűvé vált füzetlapokon szereplő információ nagyrészt vagy egészében igaznak bizonyul, az a közelmúlt egyik legsúlyosabb politikai-intézményes válságához vezethet Spanyolországban. Egy közvéleménykutatás még a papírok nyilvánosságra kerülése előtti mérése is kivételesen magas, és a demokratikus konszenzust veszélyeztető szkepszist jelez a polgárok részéről, akik szerint az ország harmadik legsúlyosabb problémája a politikai elit. Már a svájci számla és a bérpótlékok hírének megszellőztetése után készült Metroscopia felmérés az utóbbi három évtized legalacsonyabb szavazási hajlandóságát hozta. Az eddig domináns kétpárti modell összeomlóban: a két nagy politikai formáció együtt sem kapná meg a voksok felét. A lakosság 85 százaléka nem bízik a kormányfőben, saját szavazóinak 58 százaléka elégedetlen az eddigi magyarázkodással, és 80 százalék elvárja, hogy akik feketén jutottak mellékeshez, mondjanak le hivatalukról.

A Bárcenas-gate utolsó cseppnek tűnik egy évek óta túlcsordulni látszó pohárban, amely korántsem csak a szűken vett korrupcióról szól, sokkal inkább egy gazdasági-társadalmi modellről. Az eurózóna strukturális hibáin túl ma már vitathatatlan, hogy a spanyol növekedési modell fő pillére, a nemzetközi összehasonlításban is gigantikus ingatlanlufi és a ráépülő hitelezési gyakorlat óriási és hosszú távon is csak keservesen korrigálható károkat okozott az országnak. Hogy csak egyetlen morbid példával éljünk, az egymillió üres lakás országában többen a kilakoltatásuk napján lettek öngyilkosok.

A magyar kapcsolat

A befulladt sávolyi motorversenypálya-projekt szépreményű befektetőjeként elhíresült, és  ma is kiterjedt magyarországi cégbirodalommal rendelkező Vicente Cotino neve felbukkan a Gürtel-aktákban is: cégét a valenciai PP illegális finanszírozásával vádolja a rendőrség. Akárcsak féltucat, az építőipari bizniszben futó kollégáját, akik érthető módon szintén próbálták szorosra fűzni a szálakat a 15 éven át megaprojektekben és ún. speciális rendezvényekben tobzódó valenciai döntéshozókkal. Az utóbbiak közé tartozik pl. a Cotino üzlettársa által szervezett helyi Forma-1 verseny, melynek pályáját az önkormányzat építette, és amely évente további 30 millió eurónyi közpénzt emészt fel.

A sokmilliárdos sávolyi földspekuláció strómanjai

Az atlatszo.hu birtokába került dokumentumokból kiderül, hogy a Sávolyon belterületbe vont földterületek egy jelentős részét 2007-2008-ban egy bizonyos Kiss Béla és ifj. Kiss Béla szerezte meg. Kiss Béla – a tulajdoni lapok és a cégtörténet tanúsága szerint – azonos azzal a kaposvári illetőségű Kiss Bélával, aki 2009-ig az Evern Invest Hungary Ingatlanforgalmazó Kft. ügyvezetője volt. Az Evern Invest Hungary tulajdonosa a kétes hírű spanyol ingatlancézár Vicente Cotino, a Sávoly mellé tervezett Balatonring kivitelezőjeként elhíresült Sedesa csoport elnöke. Tovább a teljes cikkre.

De a Sedesa részt vett a valenciai modell iskolapéldájának tartott Terra Mítica szórakoztató park létrehozásában is, ami potom 377 millió euró kezdeti költségein túl még 12 évnyi veszteséget hozott a költségvetésnek. Mi tagadás, a helyi politikusok mertek nagyokat álmodni, bár közben némileg elhanyagolták azokat a közintézményeket, hivatalokat, kórházakat, iskolákat, ahol tavaly januárra elfogyott a tinta, az archiválásra szolgáló dvd-k, a wc-papír vagy leállt a fűtés. Más területeken is szórakozottnak bizonyultak; így pl. Cotinóék egy kisajátított földterületét, amelyet egy hosszúra nyúlt hivatali eljárás végén belterületté nyilvánítottak, a késedelmi díjjal kiegészítve végül 2,8 millió eurós felárral fizették ki.

Vicente Cotino neve egy Marrákesben rendezett szülinap kapcsán vált Spanyolhonban is közismertté, amit Francisco Correa szintén pikareszk kollégája, El Bigotes (A Bajusz) szervezett, és ahová Cotino magánrepülőgépén szállította az ünnepeltet, a helyi közmédia igazgatóját. Az RTVV 14 millió eurót állt a pápa 2006-os látogatásának összesen 30 millió eurós önkormányzati költségéből; a par excellence speciális, és természetesen Gürtelék asszisztálásával lezajlott rendezvény ügyében épp a múlt héten indult vizsgálat. Visszatérve a mintegy 1,7 millió köztartozással terhelt Bombardier-re: eladására 2011-ben került sor, akkortájt, mikor Cotino másfél évre megvált a kolosszális tartozásokat felhalmozó Sedesától. A Gürtel-ügyben való érintettsége komolyra fordulásakor létrejött bizarr adásvétel idején a Sedesába bevásároló cégcsoportban fontos pozíciót töltött be – kicsi a világ – Cospedal pártfőtitkár asszony férje.

Az ingatlanlufi robbanása, majd az elhúzódó válság és a korrupciós vádak által megtépázott, családi vállalkozásként üzemeltett cégcsoport fénykorában figyelemre méltó szimbiózisban működött együtt a valenciai önkormányzattal. Kezdeti építőipari tevékenységét kiterjesztette víztisztító és vízszabályozási, bányászati, szélmalom-park üzemeltető, kertészeti és környezetvédelmi specializációval is, miközben Vicente nagybátyja, Juan Cotino a valenciai önkormányzat vízügyi, környezetvédelmi, területi és lakossági felelőse volt. Korábban Juan bácsi a jóléti tárcánál felügyelte többek között az öregotthonok építését. Ekkortájt érte az a szerencse a történetesen öregotthonokban is érdekelt Sedesát, hogy a közpénzből finanszírozott helyek 170 százalékkal megnövelt száma mellé még 25 százalékos áremelkedés is társult.

Juan Cotino, aki a PP színeiben 1991 óta a helyi, majd regionális önkormányzat tisztviselője, 2004-től a tartományi kormány elnökhelyettese, 2011-től, tehát már a Gürtel-akták nyilvánosságra kerülése után lett a valenciai parlament elnöke. A közismerten Opus Dei-tag Cotinót, aki egy feszület társaságában elnököl a Cortesben, és a Twitteren arra buzdítja híveit, Szent Morus Tamásnál imádkozzanak érte, a múlt héten megpróbálta kérdőre vonni az ellenzék. A Sedesával sorozatos szabálytalanságokkal kötött szerződéseket régóta eredménytelenül kritizáló szocialisták ezúttal azt szerették volna megtudni, hogyan vélekedik Juan Cotino a Bárcenas-papírok szerint a Sedesától befolyt 200 ezer eurónyi „adomány” és a cég által 2000 és 2009 között elnyert kb. 900 millió eurónyi közbeszerzési pályázat összefüggéseiről.

Fejétől bűzlik

A fent vázolt folyamatok fenntarthatatlanságával nyilván tisztában lévő politikai-gazdasági-pénzügyi elit óriásit akasztott. A modellt felturbósító PP felelőssége jóval nagyobb, és sokatmondó hogy a pártkönyveléseket négyévnyi késéssel, de mégis átfésülő hivatalos szerv szerint a jobboldali pártok sokkal hatékonyabbak a pénzgyűjtésben, mint szocialista riválisaik: a PP 1992-től 2007-ig ötször annyi anonim adományt gyűjtött, mint a szocialisták. De az utóbbiak (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) sem álltak időben a bulldózerek elé. És mindenkinek ugyan nem lett 22 millió eurós svájci titka, de kevesekben akadt bátorság, hogy szembe menjenek egy biztos voksokat és kampánypénzt szállító struktúrával.

Végezetül, az európai partnerek és a hazai gazdasági elit által is bátorított válságkezelési stratégia a munkanélküliség növekedése, az életszínvonal brutális csökkenése, a közszolgáltatások minőségének romlása, a kutatás-fejlesztés és a közoktatás büdzséjének megkurtítása, és a társadalmi egyenlőtlenségek ugrásszerű növekedése, továbbá a becsődölt bankok megmentése mellett a köztulajdon jelentős részét engedi át a magánszektornak. Így például az egészségügyi vagy az oktatási rendszer folyamatban lévő átalakítása úgy rontja az állami intézmények szolgáltatásainak és az ott dolgozók munkafeltételeinek színvonalát, hogy közben a „piac” gazdaságilag jövedelmező vagy közpénzből támogatott, de államilag már kevésbé szabályozott ágazatokhoz jut.

Talán nem is érdemes feltenni a kérdést, hogyan képviselhetik a közérdeket a fenti átalakítások levezénylői, ha rájuk ég a korrupció nehezen levakarható bélyege, ha nem bízik bennük a lakosság majd 80 százaléka, és ha vezetőik esetleg épp a vállalkozói szférától kapták fizetésük egy jelentős részét éveken át.

Dobsi Viktória

(Fotó: innen.)