„Átbújtak a léc alatt” – egy nagydoktor az elnöki plágiumügyről

Darvas Béla címzetes egyetemi tanár, az MTA doktora, az OTKA Bizottság és több doktori iskola tagja, az Élet és Irodalom rendszeres szerzője. Az MTA, majd a VM egyik intézetének kutatójaként többször szembekerült a genetikailag módosított haszonnövények fajtatulajdonosaival és más gazdasági, politikai és tudományos hatalmasságokkal. Rendszeresen bírálja a Magyar Tudományos Akadémiát, még az is előfordult hogy rágalmazási pert indított ellene egy akadémikus. Ezúttal a doktori címek valódiságáról, értelméről, a botrány lehetséges következményeiről faggattuk a lemondott köztársasági elnök plágiumügye kapcsán. Interjú.

*****

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A plágiumbotrány során kiderült hogy Schmitt Pál doktori dolgozata nyomokban sem tartalmaz saját gondolatot: mennyire lehet ez általános az akkoriban íródott disszertációkban?

Darvas Béla: Úgy gondolom, hogy a válaszom előtt tisztáznunk kellene, hogy az egyetemi doktori (kisdoktor, 1984-től dr. univ.) az nem szorosabb értelemben vett tudományos minősítés, hanem csupán cím, amit a diploma megszerzése utáni munkára egy egyetem valamely tanszéke által összehívott pár fős alkalmi bizottság egy benyújtott dolgozat és néhány szóbeli vizsga alapján 1993-ig kioszthatott, s amelyet a 2005-ös törvény gondolt újra és szabályozott. A jogászok dr. jur., az orvosok dr. med., a gyógyszerészek dr. pharm. és az állatorvosok dr. vet. címe viszont már a diplomájuk része. Jó kérdés, hogy vajon miért.

Schmitt Pál 1992-ben a Testnevelési Egyetemen szerzett dr. univ. címmel rendelkezett, amelyet későbbi angol nyelvű anyagaiban (NOB, valamint az Európai Parlament honlapjára feltöltött önéletrajzában) hibásan PhD (philosophiæ doctor) fokozatnak tüntetett fel. Ehhez viszont sohasem kérte (1997-ig tehette volna) a dr. univ. címének PhD fokozattá való minősítését. A bajnok PhD minősítése bizony valótlan állítás, s hogy ezzel Schmitt Pál is tisztában volt arra jó példa, hogy egy nem régi nyilatkozatában (mikor a dr. univ. címét visszavonták) arról beszélt, hogy megmutatja majd az országnak, hogy hajlott kora ellenére megszerzi az ezen túlmutató PhD minősítést.

Legyen tehát világos, hogy a dr. univ. címet hajdanán pár egyetemi ember segédkezése mellett adták ki. Tudományos tartalmú az ennek érdekében írt dolgozat éppúgy lehetett, mint terjedelmes szakfordítás, ahogy a bajnok esetében húsz év után kiderítették. Képmutató a tudományos körök egy részének elzárkózó magyarázkodása, arra utalás, hogy ez egyedi eset volt. Én bizonyosra veszem, hogy jelentős számú gagyi disszertáció maradt valóságos kritika nélkül, vagyis az ambiciózus urak és hölgyek ugrás helyett lazán átbújtak a léc alatt, majd felálltak a dobogóra mintha más történt volna. „A császár új ruhája” – ugye még emlékszünk.

A kilencvenes évek elején nyoma sem volt még a mai PhD képzésben meghonosított doktori iskoláknak, amely tagjainak a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) eljárása során kell a megfelelőségüket bizonyítani. Nem állítom, hogy ez már elégséges feltétel, de azért valami. A bajnok esetében ma a Semmelweis Egyetem Sporttudományi Doktori Iskolája adhatna ki ilyen PhD minősítést, amely iskola alapítási dátuma: 2000.

Mi a helyzet az egyetemi habilitációs és akadémikusi címekkel, ott létezik valamiféle minőségbiztosítás?

DB: A dr. univ. hajdani elbírálásához hasonló szubjektivitás napjainkban talán az egyetemi habilitációs cím (dr. habil.) odaítélése kapcsán tapasztalható. Néhány egyetem vezetői ezen a területen így-úgy, de megoldják a belső munkaerőhiányukat. Vannak kedvezményezettjeik, akikről személyes kapcsolatok alapján döntenek, pedig a teljesítmény iránti igényesség itt sem ártana. Innen egy ugrás csupán az egyetemi címzetes rangok osztása. A dr. univ.-hoz hasonlóan nem elkülöníthető tudományos teljesítményre épül az akadémikus cím, amelyet ajánlás után szavazással – amiben a kapcsolati tőke játssza a fő szerepet – adományoznak a kiválasztottnak az akadémikus pályatársak. Izzanak ilyenkor a telefonvonalak, megy a szavazati csere-bere. A dr. univ. cím hozadéka az életen át a családi név előtt viselhető dr. jelölés, míg az akadémikusé komoly és rendszeres állami juttatás, amely későbbi kiemelkedő munkateljesítményhez általában már nem kapcsolódik.

Valamiféle aktív tudománypolitikai státusz lehetne az akadémikusé, de ma inkább késői anyagi elismerés (kártérítés forma), a kiválasztottnak adott extra juttatás. Sokszor nem látom, hogy a döntés kiemelkedő teljesítményre alapozott, hogy több mint az akadémiai kapcsolatok jelzője. Valóságos tudományos minősítés a PhD (korábban kandidátusi) és az MTA doktora (DSc) fokozatok esetében történik, amely kifejtett és részben a nemzetközi lapokban megjelent, önálló tudományos teljesítmény bemutatására épül. Ha itt az önálló szó körül kezdünk el bolyongani, akkor bizony a PhD fokozatnál komoly fenntartásaink támadhatnak, hiszen a doktori témavezető teljesítménye sokszor meghatározó a nála végzett doktoranduszok munkájában. A tudományos minősítések munkaköri átsorolással járnak és a DSc esetében rendszeres állami juttatással is. Az MTA doktora fokozat megszerzéséhez PhD fokozatot kell előbb szerezni, míg akadémikust csak DSc fokozatot szerzők közül lehet választani.

Az első kérdésre az eddig elmondottak alapján az a válaszom, hogy Schmitt Pál egyéni „szerencsétlensége” az, hogy egy olyan rendszerben, amely ellenőrző- és mérlegelési képessége fölöttébb szerény, célponttá tette a magas állami funkciója. Nem mentegetni akarom ezzel a mosolygós bajnokot. A svindli nem bocsánatos nálam. Nincs azonban bennem szemernyi kétség sem azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi két évtizedben a megváltozó hazai cím és minősítési rendszer sokat gyöngült, minőségében szétszóródott (doktori iskolája és témavezetője válogatja a doktorandusz valóságos minőségét), amihez a hazai értékzavaros közéleti háttér jól illeszkedő kulissza. Valahogy ma a legtöbb darabot második szereposztással játsszák.

A PhD bevezetése óta javult a helyzet, azóta már tényleg nem fordulhat elő, hogy egy másolt dolgozat átcsússzon?

DB: A PhD fokozat nem egyértelmű alapokon jött létre. Egyidejűleg cserélte a dr. univ. és az akadémiai kandidátusi fokozatot (CSc) is. Több volt mint a dr. univ., és kevesebb mint a CSc. A dr. univ. PhD-vé való átminősítésére 1993 és 1997 között volt lehetőség. Ehhez a dolgozat minőségét is vizsgálták. A kandidátusi fokozatot automatikusan minősítették át, ha valaki kérte. A kandidátusi fokozat véleményem szerint magasabb tudományos szintet teljesített, mint a mai PhD. Ehhez hozzájárult, hogy általában 40-60 éves korában lett valaki kandidátus, azaz hosszabb és önálló szakmai pályafutás után. Én például nem is kértem a kandidátusi értekezésem átminősítését PhD-ra.

A mai PhD dolgozatra nem sok idő van, általában 5-7 év. Hangsúlyos benne a posztgraduális képzés, amelyben a meghirdetett tárgyak újdonsága és színvonala aligha állhat ki több egyetemen komoly kritikát. A PhD során elvégzett kutatómunka hangsúlyozottan könyvtári és laboratóriumi. A szabadföldi vagy körülményesebb munkákhoz az idő kevés. A természettudományokban kialakultak az ösvények a gyors megtérülés felé. A lassú tudományok – társadalmi fontosságuktól függetlenül – művelő nélkül maradtak. A PhD képzés elhibázott abban a tekintetben, hogy főállású kutatóhelyek nem szerezhetnek jogot doktori iskolák működtetésére és csak egyetemeken keresztül kapnak nappali PhD hallgatói helyeket, ahol a fizetést a Kincstár állja. A mai PhD szervezeti forma tehát éppen azokat a munkahelyeket szorította a perifériára, akik részére folyik a képzés.

A PhD képzés így ma az egyetemek ügye, ahol a nemzetközi szintű kutatás – tisztelet a kivételnek – nem mindig eredményesen gyakorlott. Kétségtelen, hogy a PhD színvonala a kibocsátó egyetemet fémjelzi, azaz fölöttébb változatos. De hát nincs ez másképpen a nemzetközi gyakorlatban sem. Másolt dolgozat átcsúszására a természettudományok területén viszonylag csekély az esély, hiszen ebben a témavezető, a doktori iskola ügyvitele, az opponensek közreműködése is szükséges lenne. Gyönge teljesítmény azonban – amire nemet kellene mondani – nagyon is előfordulhat, hiszen sok doktori iskola nem követeli meg a nemzetközi szintű egyéni publikációt, mert törzstagjainak ebbéli teljesítménye sem falrengető.

Kutatásunk szerint ma is virágzik a szemináriumi dolgozatok, szakdolgozatok és doktori disszertációk feketepiaca, a szellemírók az interneten hirdetik a szolgáltatásaikat. Lebukásról viszont nem nagyon hallani. Valóban kiszűrhető ha valaki nem a saját munkáját adja be?

DB: Szakdolgozat-gyártó feketepiac régóta létezik. A világháló erre kitűnő segítség. PhD szintű dolgozatot írni azonban természettudományi területről elég bizarr vállalkozás lenne. Ebben nem is mások eredményeinek szolgai eltulajdonítása az, amit el tudok képzelni, mint mások adatainak mintázatára gyártott „hasonló-közelit”. Ez nem olyan könnyen felismerhető mint a gyanútlanul naiv és egyidejűleg szemérmetlen szakfordítás, amely tudományos teljesítménynek gondolja azt, ha mások eredeti gondolatait elismétli.

A témavezető beavatása nélkül ez a típusú akció sem képzelhető el. Etikusan működő témavezetővel kizárt a csalás. Ehhez viszont olyan témavezetők kellenek, akik bizonyosan saját eredeti teljesítményt mutattak fel, így képesek annak számonkérésére másokon is. Ha viszont egy ilyen „elemelt” dolgozat bekerül a mai egyetemi minősítési rendszerbe én alig látok esélyt a bukásra. Az opponenseknek nincs ideje arra, hogy csekély fizetségért rengeteg munkaórát dolgozzanak és nyomozzanak egy szöveg körül. Akkor arról még nem beszéltem, hogy ez a száz körüli oldal kézirati minősítésű, nem szorosabb értelemben vett tudományos publikáció. Segíthetne, ha minden disszertáció kereshető és vitatható formában a világhálóra kerülne. Persze így a hamisítók munkája is könnyebbé válna, mert nő az elektronikus „alapanyag” mennyisége.

Szellemírók a felsőoktatásban: Háromszázezer forint egy doktori disszertáció

Kutatásunk szerint virágzik a szemináriumi dolgozat, szakdolgozat és disszertációírás feketepiaca Magyarországon. A szellemírók személyes ajánlásokon keresztül vagy az interneten hirdetik szolgáltatásaikat, nem ismernek lehetetlen témát és kifejezetten alacsony árakon dolgoznak: egy szakdolgozat 150 ezer, egy doktori disszertáció 300 ezer forint, angol nyelvű szakdolgozat 1000 eurótól kapható. Az online szakdolgozatárusok garanciát is vállalnak a munkájukra, csak a sikeres dolgozatokat kell kifizetni. Nevük elhallgatását kérő egyetemi oktatók arra panaszkodnak, hogy bizonyos diákok hiába buknak le, akkor is át kell őket engedni, míg nevüket vállaló egyetemi forrásaink szerint a plágiumszűrő szoftverek ma már jól használhatók. Tovább a teljes cikkre.

Igaz-e, hogy ma is vannak „protekciósok” a felsőoktatásban, akiket valamilyen okból át kell engednie a bizottságnak akkor is, ha súlyos problémák vannak a teljesítményével, vagy gyanússá válik a dolgozata?

DB: A kapcsolati tőke szerepét fölösleges lenne tagadni. Egy egyetemi kollégám mesélte, hogy nicknéven írat zárthelyi dolgozatokat és ez alapján megbuktatta valamely egyetemi hatalmasság kisfiát. Jött is, na nem a fontos ember, hanem annak beosztottja a kezét tördelve. Mondta neki a jó oktató, hogy de hiszen nem is tudta ki viselte a „Csörgőfa” nevet, ő csak az írásban megörökített teljesítményt mérlegelte, és megmutatta neki a nullás teljesítményű vizsgalapot. Néhány éven belül a kollegám már nem volt tanszékvezető. Az egyetemek jó részében nem megbecsültek a szigorú tanáregyéniségek. Inkább a „közös boldogulás” akadályai. Előbb utóbb őket teszik felelőssé a hallgatói létszám apadásáért. A támogatási fejkvóta megteszi azt, amit megtehet: kontraszelektálja a választott tárgyakat és az oktatókat. Győz a kvaterkázó, minimálprogramot hirdető tanár. A hallgatók imádják azt az oktatót, aki csoportos beszélgetéssel vizsgáztat, aztán mindenki ötöst kap. Az egyetemi adminisztráció boldog, a tanulmányi grafikon meredeken felfelé tör, a fejkvóta szerint érkező összeg maximális.

Schmitt Pál lebukása elindíthat-e egy olyan lavinát, amelyben visszamenőleg megkérdőjeleződik számos doktori disszertáció eredetisége?

DB: Nem gondolom azt, hogy bármelyik egyetem most felül fogja vizsgálni a dr. univ. minősítéseit. Ez a címféleség már nem is létezik, helyét a PhD vette át. A bajnok példáján most láthattuk azt, amit mindig is sejtettünk. Voltak és vannak még egyenlőbbek; létezik a dr. gagyi. Szerintem az egyetemenkénti PhD színvonala az, ami felülvizsgálat tárgyát képezhetné. Valóban szükség van annyi doktori iskolára, mint jelenleg? Valóban kell, hogy ekkora országban, azonos profillal több doktori iskola működjön? Valóban körültekintő a törzstagok és témavezetők teljesítményének vizsgálata? Megfelelő szintű a PhD képzésben választható tárgyak színvonala és díjazása? Lehetséges európai követelményszint állítása minden PhD iskolában? Megtörtént már, hogy az egyetemek kibocsátó képességét az igényekhez igazítottuk?

Becslése szerint a ma tudományos munkakörben dolgozók hány százaléka lehet érintett plágiumgyanús ügyekben?

DB: Természettudományos területen ezt a számot alacsonyra becsülöm. Más területekre nincs rálátásom. Ráadásul ez utóbbiakban – úgy hallom – a nemzetközi publikációs teljesítmény sem mérhető, amely ítélete független a hazai „gyógymedencéktől”. Ha akad azonban gyanúsítható PhD hallgató, akkor szerintem az aligha maradhat meg tudományos pályán. Az igazság pillanat az, amikor egy kutatóhely munkaszerződést kínál. Ha ezt a lehetőségét kétes minőségre vesztegeti, akkor a pályázati piacon az osztály, tanszék vagy intézet előbb vagy utóbb elbukik. Remélem ezt minden vezető tudja.

Felelős-e a magyar tudományos elit azért, hogy az egész rendszer hitelessége megkérdőjeleződhet a plágiumbotrányok nyomán?

DB: Bárhogy igyekszem, nem tudom dimenzionálni a tudományos elitet. Ha ez a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete lenne és abban kiválasztottjai az akadémikusok, akkor azt gondolom, hogy ők általában már nem aktív részei a mai tudományos minősítésnek. A megdicsőültek már felsőszintű bizottságokban szunyókálnak és jobb esetben megvilágosultan hallgatnak. Sok közülük a mai követelményrendszer szerint talán az MTA doktora sem lehetne. Abszurd helyzet; akit egyszer felkentek az már boldog is marad. Nem is véletlen, hogy „historikus” neveket sem találunk néha az Országos Doktori Tanács adatbázisában. Sok akadémikus tisztában van azzal, hogy a teljesítményének bizalmas kezelése számára nagyon is kívánatos.

Ha a tudományos elit az akkreditálókat és az egyetemi doktori iskolák vezetőit jelentené akkor azt mondhatom, hogy ezek inkább helyi érdek-, mint az általános tudományos teljesítmény fölött őrködő közösségek. A Schmitt-ügytől független és régibb keletű az én szkepszisem a tudományos minősítés hazai gyakorlatával szemben. Ismerek nyolc osztályt végzett gyakorlati embert, akitől hamarabb kérnék tanácsot, mint némely akadémikustól.

Akadémikus válhat-e valakiből Magyarországon elégtelen tudományos teljesítménnyel, hatalmi vagy politikai különalkuk során?

DB: A Kádár-rendszerben az akadémikusi címhez az illetékes pártbizottság ajánlása is kellett. Aki nem volt ellenük az velük volt? Nem tudom, de úgy tűnik. Viszont nagyon is esendő szakmai tájékozottságú akadémikusokról is van tudomásom. Némelyek nyilatkozataik alapján egyetemi főtárgyakból is pótvizsgára szorulnának. A rendszerváltás előtt nem kellett nemzetközi lapokban publikálni, fontosabb volt a kapcsolati tőke, a használhatóság. Ez szerintem ma is így van, csak a „kontaktszemélyek” változtak. Mindig voltak olyanok akiket meg kellett csinálni. A PhD minősítés egyetemekhez való kerülése után sok, addig minősítés nélküli tanszékvezető szerezte meg gyorsan a fokozatát. A kollegáik serényen bólogatva tapsoltak. Én ilyenkor mindig arra gondolok, mi mehet végbe a kiválasztottban odabent. Igényes szellem számára nehéz az önbecsapás.

Mit szól ahhoz, hogy egy akadémikust milliárdos hűtlen kezeléssel gyanúsít a Nemzeti Nyomozó Iroda?

DB: Megerősít abban, amit mindig is gondoltam. Az akadémikusok emberi minősége is egy szelet az átlagos hazai minőségből. Van, akit megsüvegelek, és van akit nem.

Korábban többször kritizálta az MTA működését, most hogyan látja a helyzetet? Működik a reform?

DB: Szavakban nem különösképpen optimistán, személyesen a távozók kiegyensúlyozottságával. Egy nagyszabásúnak címkézett átszervezést látok, amely nem érinti építően a kutatói állományt vagy a hazai kutatóbázis optimalizálását, nem változtatja meg a „kíváncsiságvezérelt” kutatási célokat. Az akadémiai gördülő terv inkább telkekről szól, a megszerzett akadémiai vagyonnal való gazdasági lépésekről, a drága telephelyek feladásáról és az olcsóbb helyeken való építkezésről. Eközben a kutatói állomány viszont könnyen szétszéledhet. A pénztelenség ezeket a munkahelyeket már így is az összeomlás felé sodorta. A kutatói életpálya presztízse zéró körüli; meggyőződésem hogy hosszú ideje nem a legrátermettebbek választják azt. Persze üdítők a kivételek. De jól csak a mezőgazdasági kutatásokat ismerem, aminek mintha nem lenne ma különösebben komoly ázsiója, bár a föld még hazai tulajdonban van, vagyis az ide befektetett K+F pénz nálunk hasznosul.

De hogy tényleg van valahol koncepció a mezőgazdasági oktatás és kutatás reformjára, nekem – aki ebbe több helyen betekinthettem – nem így tűnik. Azt látom csak, hogy valaki telkeket méreget, hivatalt jár, oszt és szoroz, adna és venne, áthelyezne, vagyis kutatási infrastruktúrával kapcsolatos gazdasági tevékenységet folytat. Számomra tudományos szempontból nem lényegit.

Bodoky Tamás