Hazaárulás másképp: magyar sorstalanok

Gervai András 18 ember történetét mutatja be nemrég megjelent kötetében különböző források alapján. Egyfelől folytatta több évtizedes történészi kutatómunkáját, elsősorban az állambiztonsági szolgálatok szocalizmusbéli iratainak feldolgozásával, de újságíróként és szerkesztőként utánament minden másnak: (ön)életrajzoknak, akár szépirodalmi műveknek, folyóirat- és újságcikkeknek is.

A történészek, a történelmi emlékezet egyik nagy – mert népszerű és eladható – csapásiránya a nagy emberek, hősök többnyire teljesen kritikátlan tömjénezése (ilyen például Churchill ajnározása); a másik a nagy gonoszokkal, mondjuk a Hitlerrel való foglalatoskodás, bár az ilyen esetekben sem ritka a szerecsenmosdatás, sőt. Gervai egy egészen más utat választott, éppen mostanság, amikor újra, s már megint dívik a nemzet- és hazaárulózás. 

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A fókuszba most tizennyolc ember került, akiknek sorsa egyszerre drámai (hisz többségük belehalt a meghurcoltatásba így vagy úgy), és kalandos is. Egyetlen külföldi, Raoul Wallenberg kapott itt portrét, hisz elsősorban magyarországi aktivitása miatt ismert a svéd diplomata, akit – mint több más embert is a kötetből – a szovjetek hurcoltak el és meg.

A szerző számos helyen kisebb-nagyobb történelmi hátteret rajzol meg s magyaráz, ez sokszor feleslegesnek tűnhet annak, aki alapszinten azért tisztában van Magyarország 20. századi hányattatott sorsával (még ha ezt sokszor maguknak is okozták a magyarok), de épp Wallenberg kapcsán tesz egy érdekes kitérőt. Mert az ugyan közismert, hogy Svédország nagy vas- és egyéb beszállítója volt a náciknak, átengedte csapataikat az országon, de az kevésbé, milyen erős is volt ott a nemzetiszocialista mozgalom (még a filmrendező Bergman is vagy tíz évig Hitler nagy csodálója volt), és 1944-ig akár csatlós államnak is számíthatott volna.  

Gervai András: Akiket elárult a hazájuk – Sorsokba zárt történelem
Gondolat Kiadó – ÁBTL, 2023
341 oldal, 4400 Ft 

Önmagukban ezek az írások inkább ismeretterjesztő jellegűek, beleillenek a tudománynépszerűsítő folyóiratokba, s persze, érdekfeszítő olvasni egy-egy portrét, hisz enyhén szólva is színes alakokról, kacskaringós életutakról van szó a 20. század mély bugyraiban. Ahhoz képest, milyen hányattatott sorsokról van szó (bár többen nagyon sikeresek is voltak életük egy-egy szakaszában), fölöttébb élvezetes olvasmányok ezek a mini életrajzok. Ráadásul így, egy könyvben ezekből összeáll egy nagyobb freskó, mondjuk így, 18 magyarról, avagy Wallenberg esetében a magyarsághoz kapcsolódó mártírról – a hatalom által meghurcolt, emigrációba kényszerített „apostolokról”, de akár olyan kommunista káderekről is, akikkel sajátjaik bántak el.

Gervai András régóta s több könyvében foglalkozik az ügynökök tevékenységével, az ÁVO-val (ÁVH-val), a titkosszolgálatokkal, a megfigyelt művészekkel, elsősorban színészekkel, filmesekkel, vagy olyanokkal, akik egy időben maguk is a szocialista-kommunista rendszer hívei, működtetői, ilyen értelemben akár bűnösök is voltak, hogy aztán maguk is meghasonlott áldozatokká váljanak. (Ezek a sorsok valójában olykor nagyon is tipikusan magyar életutak.)  

Akadnak itt olyan bemutatott alakok, akiknek neve nekem, s különösen az újabb generációknak nem mond semmit, pl. Ábrahám Pál zeneszerzőé, aki a két világháború között „felfedezte” a dzsesszoperettet. Ő itthon és Berlinben is igen népszerű volt, ahonnan 1933-ban menekült haza, de ebben sem volt köszönet, hisz ekkor itt is elkezdték kiszorítani a zsidókat a művészeti életből. A világháború alatt New York-ban élt, de nem sok babér termett neki a Broadwayen és környékén. Szellemileg kissé, vagy nagyon is zavarodottan tért vissza, a Rákosi rendszer viszont indexre tette, hogy 1957-től ismét játsszák darabjait. 

Némiképp hasonlóan járt Kabos Gyula és Jávor Pál is (az ő nevük még ma is közismertebb), persze mindenki a maga módján élte meg a sikert, hogy aztán megszenvedjen mindent, s sztárból váljon számkivetetté. A 20. századi magyar diktatúráknak általában is bögyében vannak a kicsit is kilógó művészek, főleg a népszerű színészek, ráadásul e világokon belül is akadnak kollaboráns áskálódók, feljelentők. Nem különösebben szeretem a történelmi analógiákat, de e színészsorsok kapcsán persze mi más, mint az SZFE jut eszembe, no meg a mai rezsimhű színészek és direktoraik. Hogy ez mennyire magyar sajátosság és átok, azt pontosan nem tudom, de más, környező hibrid rezsimek is hasonlóan bánnak a sajátjaikkal, bár ez aligha vigasztalhat bárkit is. 

A kötetben szereplők közül ismertebbnek számít Petschauer Attila vívó, olimpiai bajnok sorsa is, aki a Horthy-rendszerben egy ideig még nagy magyar hazafi volt, még Horthynál is járt, de zsidósága őt is utolérte. Gervai itt is tisztázza – mint már mások is –, hogy a mítosszal ellentétben Petschauer nem kikötve és a ráöntött víz miatt szétfagyva halt meg, hanem a keretlegények kegyetlenségei és az embertelen körülmények okozta betegség miatt, hadifogságba kerülve, egy szovjet kórházban. Sorsa azért különösen megrendítő, mert amikor az amszterdami olimpiáról visszaérkeztek, Petschauer akkora beszédet tartott a magyarságról, a magyar kardról, hogy mai nemzetmentőink is csettintenének:

„Megmutattátok a világnak, hogy a magyar él, hogy a magyar erős, hogy a magyart nem lehet eltemetni”

– mondta, s tovább csörgette kardját. Újságíró lett, ám olimpiai cím ide, nacionalizmusa amoda, a ’30-as években egyre kevesebb hely jutott neki, aztán jött a megaláztatások sora és a halál. A korban ez is tipikus életút volt, a magyar hatalom (hadd ne mondjam, nemzet) olykor a végletekig hálátlan tud lenni. 

De akadnak ennél – noha ugyanennyire tragikus – kalandosabb utak is, mint Huszár Károly Pufié is, aki 1913-tól forgatja első szkeccseit, majd a húszas években Berlinben, később Amerikában lesz sztár, a Paramount forgatókönyvírója, de az Universal elnöke is kikéri véleményét minden filmjükről. A harmincas években hazatér, hogy zsidóként ő is a „hazaffyak” célkeresztjébe kerüljön, és kiszorítsák a pályáról. Későn kezd a menekülésbe feleségével, a szovjet kirakat-turistairoda, az Intourist révén utaznak a Szovjetunióba, hogy Japánon át jussanak majd el San Franciscóba. Csak hát 1941. június 21-én, a német támadás előtti napon érkeznek meg Moszkvába, és ugyan még elindulnak Vlagyivosztokba, de internálják őket Kazahsztánba, itt is hal kb. éhen, mert mindig iszonyatosan kövér volt (erre rá is játszott szkeccseiben és egyik könyvében is). 

Nem fogom végigszpojlerezni a többi életutat – és még csak a kötet harmadánál járunk –, egyes esetek ismertebbek is, mint Nagy Ferencé, a csak hat elemit végzett, paraszti világba született, majd megpuccsolt miniszterelnöké, aki Svájcban ragadva lett emigráns, majd az USA-ban élt, s direkt nem vette fel az állampolgárságot, élete végéig hontalan maradt, és noha 1979-ben hazatérhetett volna, az út előtt pár hónappal elhunyt. A világhírű, Wolf-díjas (ez a matematika Nobel-díja) Erdős Pál még kalandosabb életet élt, bár ő „legalább” idősen, 1996-ban halt meg – mondjuk, őt még az FBI is zargatta, ki is tiltották az USA-ból, de a „kommunistagyanús” emberrel az ÁVH se nagyon tudott mit kezdeni.  

Aztán akad itt kiművelt káder is, mint Angyal György, aki meg azért volt gyanús az 1945 utáni érában, mert a Francia Kommunista Pártnak is tagja volt, de túl sokat tudott – nyelveket beszélt, meg a filmszakmáról is tájékozott volt. Csakhogy 1945 után éppen a szovjet filmekért nem volt oda (ízlésalapon, gondolom, pedig a rendszer embereként a filmszakma élére került), aztán kémkedéssel vádolták meg, elhurcolták, talán a Gyorskocsi utcába, ahol 1949 augusztusában meg is halt. Családja csak 1957-ben temethette el. Őt sem rehabilitálták rendesen soha, ahogy másokat sem, s emlékezete is így, Gervai András könyve révén jelenhet meg most előttünk. 

A kötetben csak két nő szerepel, az egyikük Hajós Edit orvos, szerkesztő, pártaktivista, aki még Leninnek is fordított, ismerte a moszkovita magyarokat – legtöbbjüket nagy, műveletlen, agresszív, kicsinyes baromnak tartotta. Talán ez a legkacskaringósabb sors a kötetben előfordulók közül, és noha több kommunista párt (így a német, magyar, brit) tagja is volt, angol állampolgársága csak a haláltól mentette meg: visszatérhetett a szigetekre, miután hét évet magánzárkában töltött az ÁVH börtönében, persze, úgymond kémkedésért.

A másik itt megidézett hölgy egy magyar arisztokrata felesége, Mary Allison Walters volt, aki a Gulágot járta meg, bár ő tényleg volt a brit titkos katonai szerv, a híres SOE tagja, és Magyarországgal volt megbízva. 1942-ben könnyedén leleplezték a pesti hatóságok, kötél általi halálra ítélték, végül Isztambulban kicserélték egy londoni magyar diplomatára, vélelmezett kémre. De ezzel még e sztorinak sincs vége, emeljük ki, hogy a visszaemlékezések szerint mégsem tudták megtörni sose (akár Hajós Editet a börtönőrök sem), s később is inkább ő vigasztalt meg másokat: „A legcsodálatosabb asszony, ahogy a sorsát viseli.”

Bátor brit kémnők segítették a francia ellenállást a nácikkal szemben a második világháborúban – Szakirodalom

Tavaly jelent meg egy amerikai újságírónő könyve azokról a brit nőkről, akik fedett ügynökként dolgoztak Franciaországban a II. világháború idején. Sarah Rose titkosítás alól feloldott dokumentumokból, levéltári anyagokból, valamint személyes beszámolókból dolgozott, és egy izgalmas regény formájában mutatja be a történelem szinte elfeledett hősnőinek bátor tetteit. Támogasd az Átlátszót szja1% felajánlásával!

Aztán akad itt még recski történet (Böszörményi Gézáé), kalandorféléké (Maróthy Andrásé) és rengeteg apróság, szereplők hada, kis és nagy embereké, családtagoké egyaránt. Ez elvileg azt is bizonyíthatná, hogy lám, a 20. században, úgy 1920-tól 1990-ig milyen sokrétű és színes életút juthatott azoknak, akik itt éltek. Csak hát, ahogyan a kötet címe is mondja, tulajdonképpen

ezeket az embereket a hazájuk árulta el.

Akkor is, ha többen a kommunizmus ilyen vagy olyan szintű hívei is voltak egy időben. Ráadásul olyan emberekről van szó, akik épp tudásuk, műveltségük, művészi affinitásuk miatt váltak előbb gyanússá, aztán vádlottá, majd áldozattá. Jó esetben emigrációban végezték, a legrosszabbikban meg a halál várt rájuk. 

Legtöbbjükre ma nem is emlékezünk, sírhelyeik elhagyatottak. Sors ide vagy oda, jónéhányuknak végül igazi sorstalanság jutott – és hány hasonló embernek ma már a neve sem kerül elő. 

Szerbhorváth György

Címlapkép: Gervai András hivatalos Facebook-oldala