Csöbörből vödörbe, avagy egy nyomornegyed dinamikája

Ha nem muszáj, ki sem teszem a lábam a nyócból – szoktam volt megjegyezni magam is, mintegy lokálpatriotizmusomat bizonyítandó. Ez persze korántsem igaz, nem csak általában, bár a komfortzónám részben tényleg csak ebben a kerületben van. Ám önmagában az állítás még a nyócker vonatkozásában sem állja meg a helyét, mert a negyedek jó részében nem hogy semmi dolgom sincs, de sosem jártam, vagy csak „átutazóban”.

Efféle hely a Magdolna negyed is, amiről Balázs András szociológus könyve szól. Csakhogy Közép-Józsefvárost ugyanúgy balgaság (már) egységes egésznek venni, ahogyan mondjuk Nyugat-Magyarországról vagy épp Budapestről beszélünk. Persze, e negyedről mindenki hallott a szakmában, de a médiából is ismerős lehet annak, aki a romák (és nem romák) mélyszegénységével, a szegregációval, a rendszerváltás veszteseivel, a gettósodással, vagy aztán a városrehabilitációval foglalkozik. Még azt sem mondhatjuk, hogy ennek ne lenne szakirodalma, sőt, amolyan „népszerű” tudományos, avagy szociográfiai irodalma, mint amilyennek Ambrus Péternek a nyolcvanas években írt A dzsumbuj c. műve számít (bár az a dzsumbuj éppenséggel a IX. kerületben volt).

Balázs András disszertációja terepmunkán alapszik, és a helyi roma (avagy cigány) családok hétköznapjaiba enged betekintést: kikkel és hogyan élnek együtt, mit fogyasztanak, mivel foglalkoznak, miből élnek, miképpen alakulnak társas kapcsolataik? Nagyon leegyszerűsítve: ha itt olyan rossz, miért nem hagyják el a Magdolna negyedet? Továbbá, miképpen változott az utóbbi évtizedben itt élő cigányok életmódja, túlélési stratégiái e városrészben, mely a magyarországi szegregáció egyik tipikus példájává vált?

Itt jegyezzük meg, hogy a szerző szinonimaként használja a roma és a cigány kifejezést, részben azért is, mivel a negyed a magukat mindig is cigánynak valló cigány muzsikusok frekventált területe (értsd: otthona). Valamint hangsúlyozza, hogy nem csak az lehet cigány/roma, aki annak vallja magát, hanem az is, akit annak tartanak, illetve itt is működik az, hogy aki itt él mélyszegénységben, vagy például beházasodik, maga is cigánnyá válhat, miközben más romák e közegből kiemelkedve viszont már nem fognak annak számítani, tehát nagyon is létezik a magyarból cigánnyá és a cigányból magyarrá válás útja. Vagyis az etnikai előítéletektől terhelt mélyszegénység a Magdolna negyedben (is) magával hozza a „cigány stigmát”, miközben azok a szegény roma családok, akik a nyolcvanas-kilencvenes években kerültek ide, idővel maguk mögött hagyják autentikus falusi kultúrájukat, ahogy azt a kutató megállapítja.

Balázs András: Család és szomszédság a Magdolna negyedben. Gettó-e a szegregátum? Budapest: Balassi Kiadó – ELKH Társadalomtudományi Központ, 2021. 188 oldal, 3000 Ft

A kötet bő harmada szakirodalmi áttekintés, a kutatási kérdések és a módszertan felvázolása, a Józsefváros és a Magdolna negyed szakszerű bemutatása, lévén szó doktori disszertációról (jegyezzük meg, még egy kör olvasószerkesztés nem ártott volna). Balázs András már korábban megismerkedett a negyeddel, amikor segítőként dolgozott itt. Így könnyebben ment neki aztán a kutatás, a terepmunka is, mivel a helyiek egyre inkább befogadták, már nem idegen volt több éven át, hanem a bérlakásokban, az udvarokban, a gangon, a boltok előtt élők haverja, barátja, sőt, bizalmasa, akik olyasmikről is beszámoltak neki, amiről egy kívülről beeső kutatónak aligha (aminek főleg a szégyen az oka, már ha a szegénységről van szó).

Terepnaplót vezetett, interjúkat készített, de alanyait arra is megkérte, írjanak naplót, pl. a bevételeikről és kiadásaikról. Az effajta könyvekben persze a legéletszerűbbek az interjúrészletek. Noha aki csak kicsit is otthon van a magyarországi – legyen az falusi vagy fővárosi – nyomornegyedek vagy a szimplán szegényebb környékek életében, annak nem minden nóvum, amit itt olvashat. Teszem azt, nekem is van olyan, most már az építőiparban dolgozó magyar ismerősöm, akinek inkasszó van a bankszámláján, és heti beosztással próbál meg megélni. Vagy aki albérletben él a Józsefvárosban, az előbb-utóbb megismerkedik az oly tipikus történetekkel, amikor egy-egy bérházban jönnek-mennek a lakók és velük együtt az alkalmi barátok, a párok, vagy épp a gyerekeiket maguk nevelő fiatal nők.

Épülettípusok

A kérdés persze az, városrehabilitáció ide vagy oda, miképpen alakul át a Magdolna negyedben élő romák élete, hogyan alakultak át a családi, rokonsági, baráti és szomszédsági viszonyok. Erre természetesen nincsen egy darab válasz, egy jól lehatárolható és megadható minta Balázs Andrásnál sem, inkább ő is a tendenciákat igyekszik feltérképezni. Meggyőző, és hogy klisészerűen mondjam, érdekes, ahogyan feltérképezi, ki mikor és miért hagyja el a Magdolna negyedet, mármint napi vagy heti szinten.

A férfiak egy jó része például alkalmi munkákból vagy éppenséggel az építőiparban dolgozik, reggel együtt hagyják el a kvartot, estefelé meg ismét együtt kötnek ki a kocsmában, míg a nők – minthogy rájuk hárul a gyereknevelés és a háztartás, így főleg csak alkalmi munkákra akad idejük – csak akkor lépik át a Magdolna negyed vagy a Józsefváros határát, ha a rokonokat látogatják meg.

Buda számukra már a külföld, de a Margit szigeten sem tudnak komfortosan piknikelni, és már a pláza is a világjárást jelenti.

Mindeközben nem is a vérségi kapcsolat marad az elsődleges, ha a túlélésről, egymás segítéséről, a kölcsönadásról vagy akár a lakhatásról van szó. A munkaszerzéshez vagy épp a kölcsönkéréshez más típusú erős kapcsolatok is kellenek, azaz ezek a viszonyok mintegy családiassá válnak, „fogadott családok” jönnek létre, „nagyháztartásban” élnek, ahol pontosan tudni, kire miben lehet számítani, a gazdasági kooperáció, a cserehálózat határai meddig terjednek. A férfiak esetében a rokonsági-szomszédsági alapon szerveződnek a munkabrigádok, a nők viszont a helyi intézmények mindennapjaiban vesznek részt.

A kapcsolati elkülönülés egyik megmaradó eleme, hogy „a családon belüli etnikai keveredés szinte kizárólag azonos státuszú személyek esetén fordul elő”. Balázs András arról is plasztikusan számol be, hogy amikor leült egy-egy kiskonyhában alanyával interjúzni, hogyan jelentek meg mintegy magától értetődően a ház lakói, a szomszédok vagy épp rokonok, beleszólva a legintimebb beszélgetésekbe is, vagy éppen szó nélkül kérve „kölcsön” lisztet vagy éppen azt, ami kellett az ebédhez.

Világtérkép

Ha röviden akarom összefoglalni, miről szól a kötet, akkor arról van szó, milyen nehéz kilépni e közegből, átlépni a társadalmi határokat. Legyen szó a párkapcsolatokról (elenyésző a vegyes etnikai házasságok száma) vagy akár a munka világáról, azaz a jövedelemszerzésről, meg aztán a fogyasztásról is. Például nem keverednek a negyedben jelen lévő kínaiakkal, vietnámiakkal stb., a vásárlásaikat meg jellemzően a helyi kisboltokban ejtik meg, noha azok drágábbak, mint a negyeden kívüli áruházak, bevásárlóközpontok, ugyanakkor itt az ismertség okán megvan a bizalom a boltos és a vevő között.

A szerző pedig mintha maga is furcsállaná, hogy oly kevesen számoltak be arról, hogy létezik az uzsora, a kamatos kamat – pedig biztos van, csak ez meg annyira bizalmi kérdés, hogy – mondom én – mintha omerta létezne ezzel kapcsolatban, azaz a hallgatás törvénye.

Azt meg persze fejből is kitalálhatjuk, hogy a nyomorban élők, ha az új médiáról van szó, csak a mobiltelefont használják, ahogyan ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy elképzeljük, egyik napról a másikra élnek sokan, vagy hogy a hónap végére nem marad semmi, miközben cigire és alkoholra mindig futja, ahogy az alkalmi bulikra, a nagy evészetekre is (vö. „hiánykompenzáló túlfogyasztás). De mégis más így összeszedve olvasni mindezen fogyasztási és egyéb szokások alakulását e családokban, közösségekben. E minták állandósága, változatlansága is arra utal, hogy ebból a rétegből szinte lehetetlen kikerülni.

Noha a szerző szerint a „Nyócker”, s részben a Magdolna negyed stigmája mára már veszített egységesen negatív konnotációjából a városrehabilitációnak köszönhetően, az egyes utcanevek említése még mindig stigmatizál. Azaz egyes utcák még mindig a nyomor és a bűnözés szinonimái, így például a „jobb” helyen élők a „Dióba” vagy a „Korányiba” (Diószegi Sámuel, illetve Korányi Sándor utca) el sem engedik a gyereket csavarogni. Némi hiányérzetem leginkább éppen a bűnözés kapcsán maradt, no, nem azért, mert a kormánypropaganda vagy a volt kerületi vezetés, mióta itt kikerültek a hatalomból, állandóan azt szajkózza, hogy nő a bűnözés, hanem mert nyilván e téren is történtek változások, kezdve az újabb drogok megjelenésén át a biciklilopásos zsarolásokig vagy épp a csicskáztatásig.

Balázs András munkájának számos erénye van, aki a Józsefvárosban él, annak a hely-, ember- és témaismeret miatt még pluszba’ is érdekfeszítő olvasmány. Sajnos vagy sem, ráadásul megerősíti a mai magyar szociológia legfőbb állításait – utaljunk csak Kovách Imre és kollégái mobilitás- és integrációkutatásaira az elmúlt évekből –, miszerint a magyar társadalom bebetonozódott, a felfelé irányuló mobilitás gyakorlatilag lehetetlen.

Vagyis: nagy valószínűséggel oda fogsz beragadni, ahová születtél.

Szerbhorváth György