Akták és listák az állampárt kritikusairól – akcióban a szocializmus ügynökei

Oroszországban 2012 novemberében lépett életbe az ügynöktörvénynek nevezett jogszabály, amelynek értelmében minden olyan közéleti (például antikorrupciós, környezetvédelmi, jogvédő) tevékenységet végző civil szervezet, amely külföldről (is) kap támogatást, külföldi ügynökként köteles nyilvántartásba vetetni magát az orosz igazságügyi minisztériumnál; és a weboldalukra, továbbá minden dokumentumukra, kiadványukra és sajtóközleményükre ki/fel kell írniuk, hogy „Külföldi ügynökök vagyunk”. Idén májusban ráadásul szigorítottak a törvényen: ezentúl az orosz igazságügyi tárca önkényesen is az ügynök-kategóriába sorolhat egy-egy NGO-t.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Magyarországon itt még nem tartunk. Egyelőre. Azonban hasonló irányba mutat az a vehemencia, amivel Lázár János támadja a Norvég Civil Alap (NCA) hozzávetőlegesen 4,4 milliárd forintos összegéből átlagosan 100-100 ezer eurónyi, vagyis egyenként körülbelül 30 millió forint támogatást kapott, számára nem szimpatikus magyar társadalmi szervezeteket. Állítólagos baloldali kötődésük alapján a Miniszterelnökség kilistázott tizenhárom civil – jellemzően főként jogvédő (emberi jogi, nőjogi, melegjogi, romajogi), valamint a közélet átláthatóságáért, és a korrupció ellen küzdő – szervezetet, Lázár levelet írt a norvégoknak, hogy függesszék fel az NCA kifizetéseit, és ráküldte az ehhez szükséges jogkörrel egyébként nem rendelkező Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt az NCA támogatásait osztó Ökotárs alapítványra. Akárcsak a megboldogult kommunizmusban: mindenki gyanús, pláne akinek a kormányzatitól eltérő saját véleménye van.

Horváth Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának tagintézményeként működő Történettudományi Intézet (TTI) tudományos főmunkatársa, a jelenkortörténet-témacsoport vezetője – maga is több könyv, és számtalan publikáció írója – szerkesztette a kötetet, amelyben vele együtt húsz történész tanulmányai olvashatók. A szerzők között van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) főigazgatója és több munkatársa, az OSZK 1956-os Intézet és Oral History Archívum, valamint a Történettudományi Intézet néhány, továbbá az ELTE, a Károli Gáspár Református Egyetem, az MTI, a Politikatörténeti Intézet, a Közép-Európai Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, és a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Sincai Kutatóintézetének egy-egy munkatársa. Van köztük akadémikus, egyetemi adjunktus, egyetemi docens, címzetes egyetemi tanár, tudományos kutató, munkatárs és főmunkatárs, osztályvezető, újságíró, szociológus és levéltáros egyaránt, igazán illusztris tehát a kötet szerzőinek névsora.

Az ügynök arcai

Mindennapi kollaboráció és ügynökkérdés

Szerkesztette: Horváth Sándor

2014, Libri, Budapest, 460 oldal, 4990 Ft

A könyv három fejezetbe tagolja a tanulmányokat. Az első részben a kollaboráció közbeszédben való megítéléséről, a magyar társadalom(történet) előtt álló feladatokról a témában, illetve arról olvashatunk, hogy miként lettek „a vágy titokzatos tárgyai” az ügynökakták. Kiemelkedően érdekes Gyarmati György, az ÁBTL főigazgatójának írása, amely tulajdonképpen csökkenteni próbálja az ügynökakták jelentőségét, és nyilvánosságra hozataluk ellen érvel. Zsurnaliszta kórust, közéleti túldimenzionáltságot emleget velük kapcsolatban, és a társadalmi elégtételszerzés igényéből fakadó funkcionális pótcselekvésnek nevezi az ügynökkérdést. Gyarmati véleménye szerint tartózkodni kell attól, hogy a mai ismeretek szerint mintegy negyedmilliónyi ügynököt kiáltsuk ki a szocializmus bűnbakjainak, mert tevékenységük morális elítélése mellett figyelembe kell venni azt is, hogy ők maguk szintén a rendszer áldozatai voltak, akik közvetlen vagy közvetett kényszer hatására vállalták a beszervezést. „Jó nyomon járunk-e, ha a letűnt rendszer rangos üzemeltetői helyett az ügynököt kiáltjuk ki egy szabályozatlan és nonstop vadászidény szabad prédájává?”

Rögtön az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója által írt tanulmány után következik a kötetben az országos ismertségre Kiss László alkotmánybíró által ellene indított kártérítési per (melyet végül Strasbourgban a történész nyert meg a Legfelsőbb Bíróság ellen) kapcsán szert tett Ungváry Krisztiáné, amelyben a szerző azt próbálja meg bebizonyítani, hogy Gyarmati György álláspontja számos esetben téves. Ungváry véleménye szerint egyáltalán nem szabad leértékelni az állambiztonsági iratokat, hiszen hitelességük kétségtelen, így mindenképpen a szervezet működéséről alapvető információkat szolgáltató lényeges kordokumentumok. Ungváry egyáltalán nem tekinti média- vagy társadalmi hisztériának az ügynökkérdést, és meglátása szerint az aktív, gyakran elképesztő ügybuzgalmú, jelentések garmadáját író ügynökök személye nyilvánosságra fog kerülni előbb-utóbb, és ez így van rendjén.

A kötet második része izgalmas kitekintés külföldre: hat tanulmány foglalja össze, miként kezelik más országokban az állambiztonsági iratokat, és magát az ügynökkérdést. Az egykori szocialista országok eltérő iratkezelési- és kutatási szabályait összefoglaló tanulmányból kiderül, hogy ezen a téren sok szempontból a (sértetlenül maradt dokumentumokon felül) 16 ezer zsáknyi összetépett Stasi-irat rekonstrukciója érdekében egy méregdrága informatikai programmal kísérletező Németország az etalon, a cseh állambiztonsági intézmény honlapján pedig közzétették az egykori polgári hírszerzés 1350 tisztjének kartonját. Lengyelországban 2006 óta korlátlanul kutathatók a közszereplők személyes adatai, és nyilvánosak az egykori állambiztonsági tisztek adatai, emellett az ún. Átvilágítási Iroda folyamatosan hozza nyilvánosságra a megfigyelt személyek listáját. Ezzel szemben Bulgáriában és Romániában az illetékes intézmények semmilyen listát vagy nyilvántartást nem hoztak még nyilvánosságra egykori kollaboránsokról vagy tisztekről, vagyis lemaradásuk a múlt feldolgozásában jelentős.

A harmadik fejezetben az állambiztonsági iratok újfajta elemzésével foglalkozó tanulmányok kaptak helyet. Az érintett dokumentumok közé ugyanis nem csak vaskos akták, és megsárgult papírok tartoznak, hanem a helyszíni, megfigyelési fotók is, amelyeknek szigorú készítési szabályai voltak. Az MTI 1956-os fotóarchívumát nézegetve pedig érdemes arra gondolni, hogy a forradalomról készült fényképek a szocialista állam politikai rendőrségének kezében a bosszú eszközei voltak. A hírszerzésben dolgozó nők azonban sokkal többek voltak a közvélekedésben róluk kialakult képnél: bár szakmán belül is gyakran ábrázolták és írták le őket szexuális csáberejükkel információkhoz jutó könnyű erkölcsű lányokként (ebben persze nyilván óriási szerepe van a leghíresebb kémnő, Mata Hari történetének is), pedig szép számmal akadtak köztük irodai, leggyakrabban rejtjelezési munkát végző hírszerzőfeleségek is. Olvashatunk még a magyar titkosszolgálati objektumokról, az egyház és az állambiztonság viszonyáról Romániában, valamint Mindszenty bíboros és a Beatrice megfigyeléséről is. A különböző témájú tanulmányok közös pontjai az ügynökök, akik adatokat gyűjtöttek és jelentéseket írtak az állampárt által önálló véleményük miatt gyanúsnak bélyegzett személyekről.

A „Kollaboráció és az ügynökkérdés tudományos kutatása” című 2012-es TTI-konferenciára épülő tanulmányokat is tartalmazó vaskos kötet rengeteg jegyzetet és forrást felhasználva aprólékos információkkal szolgál a szocializmus ezen sokakat érdeklő oldaláról, és a téma társadalmi feldolgozottságáról. A három részre való tagoltság segít eligazodni a meglehetősen összetett ügynökkérdésben, amely sajnálatos módon még most, 25 évvel a rendszerváltás után sem véglegesen és megnyugtató módon rendezett téma. Teljesen nyilvánvaló, hogy a hatalom nem akar szembenézni a múlttal, pedig lenne mivel, bőven maradtak ránk akták és listák a Kádár-korszakból. Újakat írni, és melléjük tenni a polcra persze sokkal könnyebb, ahhoz nem kell bátorság.