Migránshorror posztnáci rendezésben – svéd választási útinapló némi dániai kalandozással

A cikkírónak alkalma nyílt, hogy Svédországban, illetve Dániában töltsön egy szűk hetet, vagyis NER-újbeszélre fordítva: leereszkedjen a migrációs pokol legmélyebb bugyraiba. Tette mindezt a svéd választás hétvégéjén. Úti riportunk során Dániában egy No-photo zónába is eljutottunk. Ami nem teljesen olyan, mint a No-go zóna, de maga módján szintén egy párhuzamos társadalom, amelyről oly sokat beszélnek a migráció apropóján. Félni kell-e a választásokon előretört „posztnáci” Svéd Demokratáktól? És a bevándorlástól? Ott voltunk, megnéztük, s átruccantunk Dániába is.    

Ha a NER-média skandináv országokról szóló, bevándorlással kapcsolatos híreit olvassuk, mintha egy fejlődő világbeli polgárháborús övezetről lenne szó. Migránsterror, terjeszkedő No-go zónák, fundamentalista enklávék, a saját hazájában kisebbségbe szoruló őslakosság, párhuzamos társadalmak, ahol a nyugati civilizáció törvényei betarthatatlanná válnak, bűnbandák szabadon garázdálkodnak.

81%

Év végéig még

19 885 062 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A közmédiában olyan beszámoló jelent meg, hogy svédek menekülnek hozzánk a bevándorlás elöl. Nem mintha a 2021 novemberében született konkrét riport, amely szerint egy svéd házaspár Magyarországra telepedett a migráció miatt, ne lehetne amúgy igaz. Csak hát sanszos, hogy ezt a (lássuk be), eléggé atipikus szituációt az Orbán-rendszer párhuzamos valóságában élők általánosan, társadalmi szinten igaz tényként fogadják el. Azok valószínűleg még inkább, akiknek nincsenek közvetlen helyszíni tapasztalataik a konkrét országokról, soha nem jártak ott. Az egész migránskérdés legabszurdabb paradoxona, hogy a bevándorlástól ott rettegnek a legjobban, ahol alig vannak bevándorlók.

Egyébként a tavaly őszi közmédiás riport nem egy friss történésről számolt be, a házaspár még 2018-ban érkezett Magyarországra. Ha már házaspár: Stockholmba érkezésünk után nem sokkal a Városháza mellett egy, láthatóan más kultúrájú család esküvőjének lehettünk szemtanúi, csak hogy tovább borzoljuk a migrációs horrortól rettegők idegeit.

Viccen kívül: ez a propaganda, illetve az általa kiváltott félelem valamennyire azokra is hat, azokat is reagálásra készteti, akik nagyon távol állnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől. Már csak azért is , mert ha az ember nem akar a saját buborékjába zárkózni, akkor nem csinálhatja reflexből, zsigerből azt, ami pont az illiberális, autokrata rezsimek szokása. Hogy mindent, ami a saját táborán, gondolatvilágán kívülről jön, automatikusan elutasít, hazugságnak nevez.

Stockholm belvárosában járva sikerült rögtön odakeveredni az Alternatíva Svédországért választási gyűlésére.

Róluk azt mindenképp érdemes tudni, hogy ők Orbán Viktor legjobb svéd barátai, a vezetőik idén nyáron olyan cikket kanyarítottak a NER-ről, ami felér egy szerelmi vallomással. Eszerint „a magyar családpolitikát kell másolni„, mert „ez egy egyedülálló fordulat, amiből Svédország sokat tanulhat.” Ugyanis „24 százalékkal nőtt a születési arány és 43 százalékkal a házasságkötések száma, miközben 41 százalékkal csökkent az abortuszok száma.” Nem tudni, az Alternatíva Svédországért politikusai milyen statisztikából dolgoztak, hisz a cikkük 2022. július 19-i megjelenése előtt nem sokkal, 2022. április 29-én jelent meg a KSH-statisztika, amely a születések 12 százalékos visszaeséséről számolt be. A sátruk előtt volt érdeklődés, de azért hatalmas tömeg nem.

Utána a Svéd Demokraták kampánybuliját is meglátogattuk. Ez utóbbi párt lett a választás igazi nyertese. Mégpedig azzal, hogy bár az eddig kormányzó szociáldemokraták kapták a legtöbb mandátumot, (107-et) de mivel szövetségesei jórészt alulmúlták korábbi teljesítményüket a 73 helyet megszerző Svéd Demokraták immár hatalmi tényezővé válhatnak. (A szocdemek vezette koalíciónak 173, a jobboldali szövetségnek pedig 176 képviselője lett a svéd törvényhozásban, vagyis szoros végeredményről beszélhetünk.) Ugyanakkor a választás után még az sem egyértelmű, bekerül(het)nek-e a Svéd Demokraták a kormányba vagy csak kívülről támogat(hat)ják azt. Egyelőre a NER-közeli elemző is úgy látja, „nem garantált, hogy a Jimmie Åkesson vezette párt az új többpárti koalíció tagjává válik„

A Svéd Demokraták szélsőjobbról indultak, de politikusai szerint a párt sokat változott. „A kopaszra nyírt fejek, a csizmák és a náci karlendítések helyett kezdtek ápolt frizurát viselni, tiszta cipőben járni, és látszólag úgy viselkedni, mint a többi politikai párt” – írja Jan Stocklassa svéd újságíró a 2018-as riportkötetében. (Stieg Larsson titkos iratai. A Palme-gyilkosság kulcsa. Animus Kiadó, Budapest. 2019.) Tény, hogy túl sok kopasz, fekete egyenruhás arcot nem láttunk. Pár bakancsos fiatalról ránézésre úgy tűnt, ebbe a körbe tartoznak, de a közönség oroszlánrészét szolid középosztályos és munkásarisztokrata arcok tették ki.

A párt még a logóját is megváltoztatta, „az egyik elődszervezet jelszavát, a „Maradjon Svédország svéd” mottót mindörökre törölték, a szenvedélyesen lobogó lángot pedig egy svéd nemzeti színekben pompázó, szelíd virág logójával cserélték le” – említi az Euronews tudósítása. Valóban, a gyűlésen mi is ezt láttuk a párt kampánybuszán.

A Svéd Demokraták jelenlegi elnöke, Jimmie Åkesson „2005-ben vette át a párt irányítását. Tíz éve „zéró toleranciát” hirdetett a rasszizmussal és a szélsőségekkel szemben, hét éve, 2015-ben pedig a párt teljes ifjúsági tagozatát felfüggesztette a szélsőjobboldallal való kapcsolata miatt” – említik a fentebbi cikkben. A hazánkban a Tetovált lány szerzőjeként ismert, de újságíróként is dolgozó Stieg Larsson az Expo című lapnál dolgozó kollégájával, Mikael Ekmannal közösen írta a Svéd Demokraták című kötetet, mely „azt mutatta be, hogyan nőtt ki a náci talajból, és alakult át olyasvalamivé, ami kívülről elfogadhatónak tűnt.”

Ilyenkor persze, amikor egy párt részben vagy akár egészben megtagadja korábbi önmagát, felmerül a kérdés: lehet-e hinni nekik, vagy csak arról szól a történet, hogy a farkas PR-céloktól vezetve báránybőrt húzott magára. Ez Magyarországon is több pártnál előjött a rendszerváltás óta magunk mögött hagyott évtizedekben. Elhiggyük-e az MSZP-nek, hogy ők már nem Moszkvához lojális kádárista állampárt, hanem nyugatos szociáldemokraták? Bevehető-e a középpárti cukiságkampányt folytató, de korábban antiszemita és cigányozó Jobbik az ellenzéki összefogásba? S a korábban liberális, (2000-ig a Liberális Internacionáléban tag) Fidesz esetén is sokáig megkérdőjelezték a jobboldali szavazók, hogy tényleg „rendes” nemzeti-keresztény párt lett-e belőlük, vagy titkon még mindig liberálisok.

Úgy igazságos, ha a Svéd Demokratákkal is akképp járunk el, mint a posztkommunista MSZP-vel, a posztnáci Jobbikkal vagy a posztliberális Fidesszel. Adjunk nekik esélyt, utána meglátjuk. Miért lenne feltétlenül rosszabb a Svéd Demokraták, mint az ellenzéki összefogásba bevett (s a homofób pedofiltörvényt lazán megszavazó) Jobbik? Egyébként a Mi Hazánk svéd változatának is tekinthető Alternatíva Svédországért „erősen kritikus a legerősebb bevándorlásellenes párttal, a Svéd Demokratákkal (SD) szemben is, akiket szerintük túlzottan is lefoglal az, hogy a náluk erősebb pártok elfogadják őket. Ezzel szemben az AfS célja “a jó irányba terelni Svédországot, és nem az, hogy elfogadjanak olyan pártok, akik az ország problémáit okozták” – írta róluk a Magyar Demokrata.

A svéd fővároson mindenesetre nemigen látszódtak a weimarizalódás jelei, az óváros vidám, nyüzsgő, krisnásokkal színesített forgatagában el is tévedtünk kicsit.

A választási plakátok a női politikusok fokozódó számbeli fölényét jelezték a férfiakkal szemben. A szavazás előtt pedig az egyik plakátot szemügyre véve úgy látszott, nem is annyira a bevándorlás, inkább a NATO-csatlakozás tartja izgalomban a választókat.

Érdekes kampányjogi adalék: a svédeknél a jelek szerint rendőrként is lehet a választáson indulni, mi több: az egyik jelölt egyenruhában szerepelt a plakáton.

Az kétségtelen, hogy a Svéd Demokraták gyökeresen mást gondolnak a bevándorlásról, mint az eddigi kormány. „Az eredmény „választóvonalat” jelent a svéd történelemben” – idéz az Euronews egy szakértőt. Mikor a párt a „A bűnözők által feldúlt Svédországról festett képet, ahol bandák járják a vidéket, betörnek a házakba, lopnak a kertekből és még az emberek „csónakmotorjait is elviszik”. az eléggé hajaz a Fidesz migránshorror-kampányára. Szlogenjükről pedig  („Itt az ideje, hogy esélyt adjanak nekünk arra: Svédországot újra naggyá tegyük”) az altrigtos Trump-jelmondat ugrik be.

Mindezekkel együtt is furcsa, amikor a hazai sajtó NER-szekciója úgy kommentál egy ilyen politikai fordulatot, hogy lám-lám, már a svédeknek is elegük van a migránsokból. S ezt az orbáni migránsozás önigazoló diadalaként tálalja. Ugyanis egészen más tészta az, mikor sok évtizeden át milliószámra fogad be egy ország menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat a dániai zsidóktól, a náci korszak alatt és után áttelepülő németektől kezdve fekete-afrikai és közel-keleti rendszerek menekültjein keresztül a délszláv, a, szíriai majd az ukrajnai háború elől jövők tömegeiig. Aztán, miután ennyit segített, s az ide érkezettek lettek a szomszédjai, kollégái, mi több, a családjába beházasodva a rokonai is, kicsit besokall. Ez azért nagyon eltérő attól, hogy egy, a fővárost leszámítva de facto kulturálisan homogén miliőjű ország úgy lesz torkig a bevándorlással, hogy nem is nagyon látott migránst. Olyan tömegben legalábbis biztos nem, mint Svédországban. Azért ez nagyon másfajta szituáció.

Stockholm, de akár Göteborg, Helsinborg, Örebro (és főleg Malmö) utcáit járva a más bőrszínű, kultúrájú, öltözékű emberek látványa annyira természetes, hogy az ember Magyarországról oda csöppenve nemhogy félni kezdene, de igazából meg sem lepődik. Azon sem mondjuk, hogy Malmőben az egyik választási plakáton a „svéd„ jelölt arab nyelven, „migráns” tagtársa pedig svédül kampányol.

Nem elitszállodákban laktunk, hanem olcsóbb külvárosi hotelekben. Ahol a pincérek, a szakácsok egy része afrikai és közel-keleti volt. Európaibb módon szolgáltak ki, mint sok magyar vendéglátóhelyen. Az ajándékboltban pedig az indiai tulajdonos csomagolta be nekünk nagy műgonddal a Gamla Stan színes házait ábrázoló bögrét. S pont ők azok, akiket a média kevésbé lát.

Újságíróként persze tudom, hogy a nyilvánosság, (így ez az orgánum is, melybe a választási útiriportot írom) úgy működik, hogy a negatívumot, a visszásságot, a balhét, a konfliktust veszi észre leginkább. Nincs is ezzel gond, ez a dolga. Csak így sajnos elsikkadhat, hogy miközben nem vitatjuk a bevándorlással kapcsolatos problémákat, hány teljesen asszimilálódott, svédül és angolul is beszélő bevándorlóval találkoztunk. Hogy a menekültek mennyire szorgalmas nyelvtanulók, arról a Duolingo alkalmazás is tanúskodik, melynél Svédországban a legnépszerűbb tanult nyelv a svéd. Érdemes a dolgot kettéválasztani. Egyrészt vannak ténylegesen létező jelenségek, melyeket a cikkíró soha nem vont kétségbe. Ilyenek a más kultúrában szocializálódott emberek beilleszkedési zavarai, amelyek gettóbűnözésben, fundamentalista terrorizmusban, családon belüli erőszakban, gyűlöletbűncselekményekben is megnyilvánulhatnak.

Amúgy ez nem az első (s nem is az utolsó) bevándorlási krízis Svédország történetében. A ’90-es évek elején (a délszláv háborúk alatti menekülthullám  kezdetén) szintén volt ilyen. Akkor is szigorítottak a letelepedés feltételein. Birgit Friggebbo svéd bevándorlásügyi minisztere 1991 végén úgy nyilatkozott: „Már a puszta gyanú és egy bűntény kivizsgálása is ok lehet arra, hogy valaki ne kapja meg az engedélyt az országban maradáshoz.” (Tamás Gellért: A lézeres gyilkos. Egy merényletsorozat anatómiája. Corvina, 2008. 230. o.) Ekkoriban tűnt fel a bevándorlókra, menekültekre vadászó „lézeres gyilkos”. 2010 novemberében pedig Malmőben fogtak el egy rasszista sorozatbűnözőt, aki hasonlóképpen próbált a migránsokkal leszámolni. Ironikus egyébiránt, hogy amikor pártról írott kötet szerzője, Mikael Ekmann a Svéd Demokraták politikusairól kikérte a bűnügyi nyilvántartás adatait, kiderült, „hogy az a kijelentés, miszerint a bevándorlók bűnözők, sokkal inkább illett a párt képviselőire. Testi sértés, nők bántalmazása, fenyegetés, állatkínzás: hosszú volt a bűncselekményfajták listája, amelyek miatt elítélték őket.”

E sorok írója nem habozott kritizálni a multikulturalizmus, a politikai korrektség árnyoldalait, ha okot látott rá. Még akkor is, amikor a migránsozós NER-kampányt vagy a bevándorlási különadót bírálta. Nem gondolom, hogy a bevándorlás esetleges negatív hatásait ne lehetne civilizált, kulturált formában bírálni, ne létezhetne a migrációra, a más kultúrákból érkezők integrációjára vonatkozóan többféle álláspont. A bevándorlás kockázatait és mellékhatásait éppenséggel liberális oldalról is be lehet mutatni. Olyan szemlélet jegyében, amely pont nyugati értékekeket, a nők egyenjogúságát, a szólásszabadságot, az LMBTQ-közösség (speciel a NER által is veszélyeztetett) jogait óvja azoktól a bevándorlóktól, akik ezt nem akarják elfogadni. Miként az sem igaz, hogy a magyar ellenzéken belül ne lennének olyanok, akik kritikusan szemlélik a bevándorlást, és pont azért bírálják a migránsozós kormányt, hogy veszélyes migránsokat is beenged. Mikor az ellenzék 2002-es miniszterelnök-jelöltjét egy interjúban megkérdeztem, enyhítené vagy szigorítaná-e a bevándorlást, Márki-Zay Péter habozás nélkül így felelt:

„Szigorítanék természetesen, hiszen a Fidesz olyan migránsokat is betelepített az országba, akiket sehol máshol nem fogadtak volna be. Nemzetközi körözés alatt álló bűnözőket és iszlamista terroristákat is beengedett Orbán Viktor, ha fizettek neki. A kerítést meg fogjuk tartani, a Fidesz által betelepített bűnöző migránsokat viszont azonnal kiutasítjuk az országból.”

De a most leköszönt szociáldemokrata svéd miniszterelnök is bírálta az etnikai gettók kialakulásának tendenciáját. „Nem akarunk Chinatownt Svédországban, nem akarunk Somalitownokat vagy Little Italy-kat” – fogalmazott Magdalena Andersson. Nem ördögtől való tehát a bevándorláskritika, egyes migrációs tendenciák bírálata.  De ami nálunk évek óta a csapból is folyik, az nem tényalapú  vita, hanem egy, politikailag irányított kurzusmédia által generált torzkép. Egy alternatív híruniverzum, ahol valós tényekból, féligazságokból és propagandahazugságkból generálnak fals pszeudorealitást. Tudom, hogy rengeteg ember jóformán szentírásnak veszi, amit a kormánypárti médiában Svédországról vagy Dániáról írnak. Leginkább azok, akik soha nem jártak ott (s a közeljövőben valószínűleg nem is fognak), senkit nem ismernek, aki ott él, egyetlen idegen nyelven sem értenek, az „ellenséges” médiát pedig már csak dacból sem olvassák.

Viszont ezek az emberek is jól, közvetlen tapasztolatokból ismerhetik azt, amit roma integrációs problémának nevezünk. Talán arra is emlékeznek, hogy 2008-2009 táján a csapból is a „cigánybűnözés” folyt. Nagyjából hasonlókat mondtak akkor a Fidesz-holdudvar véleményformálói a magyarországi többségi-roma helyzetről, mint jelenleg a svédországiról. Hogy szinte már polgárháborús helyzet van, bizonyos településeken a roma származású bűnözők átvették a hatalmat, a rendőrség tehetetlen. Nem valószínű, hogy az elmúlt évtizedben a romák szociális, munkaügyi, oktatási helyzete akkorát javult, a hazai társadalom pedig annyira befogadóvá vált volna, hogy ne lehetne ma is tucatjával, százával hírt adni a többségi és kisebbségi csoportok közötti együttélési problémákról, egyes helyeken akár gettóbűnözésról, horribile dictu ungarische No-go zónákról. (Ahogy az egyik, No-go zónának nevezett stockholmi kerületről is jelent meg 2016-ban riport az akkor még biztosan kormányfüggetlen Indexen.)

De ha (a migránsterrort taglaló NER-médiás cikkekhez hasonlóan) ilyesmiről jelenne meg tudósítás a svéd köztévében, azt a magyar kormány azonnal az ország lejáratása, megrágalmazása gyanánt tálalná. Ahogy azt is annak tartotta, mikor a svéd Aftonbladet arról írt,szerintük tévesen: verik a migránsokat Magyarországon.

De nem nagyon vannak ilyen hírek, legalábbis olyan sűrűséggel, mint 2010 előtt. Egy 2018-as cikkben hosszabban kifejtettem, miért „engedte el” a politikai elit (kormánypárt, ellenzék, s a hozzájuk közel álló értelmiség főárama egyaránt) a romatémát. Mindezzel arra szeretnék utalni: nem biztos, hogy egy probléma súlyossága egyenesen arányos a róla megjelent cikkek, híradások, tudósítások számával. Agyonhallgatott probléma is lehet súlyosbodó, és túltárgyalt ügy is kevésbé veszélyes.

Érdekes amúgy (és az úti riport következő, dániai fejezeténél lesz igazán releváns) hogy bármerre jártunk is, sehol nem éreztük úgy, hogy félnünk kellene. Ennek köze lehet az északi, skandináv városépítészeti hagyományokhoz. Bill Hillier dolgozta ki a térszintaxis-elméletet, amelynek révén megállapítható, hogy „az emberek a tervezett lakóövezetekben, városrészekben, üzletekben és munkahelyeken biztonságban, harmonikus és ösztönző környezetben érzik-e majd magukat vagy éppen ellenkezőleg, nyugtalanságot, szociális problémákat és azok nyomán bűnözést váltanak-e ki” – írja fentebb már idézett kötetében Jan Stocklassa. A skandináv városok térszintaxis-mutatója tapasztalatom alapján nagyon pozitív, s ez a múltban gyökerezik.

„Mert ugyan minden vörösben és aranyban csillogott, de hol marad a grandiózusság, a hivatalosság, ami tiszteletet ébreszt a döntéshozók irányában? Ez az átkozott, visszafogott józanság olyan beidegződés, amitől Észak-Európa egykor oly szegény demokráciája a mai napig egyszerűen képtelen volt megszabadulni.” – mondja a norvég parlamentről ironikusan, az egyik hőse szájába Jo Nesbø a Leopárd című krimijében. Ilyen a dán parlament épülete is, ahol egyébként együtt van az alkotmányjogilag szétválasztott törvényhozó, a kormányzó és a bírói hatalom.

A dán kormányfőnek valahogy nem jutott eszébe, hogy a XXI. században fel kéne költözni a királyi várba. Amúgy a grisholmi svéd királyi kastély is inkább egy vidéki nemesi kúriára hajaz belülről, mint egy, Magyarországnál ötször nagyobb ország uralkodójának pihenőhelyére.

De hozhatunk időben közelebbi példát a koppenhágai kikötőben álló Maersk-székház sem úgy néz ki, mint a világ egyik legnagyobb hajózási vállalatának központjáról kelet-közép-európai fejjel elvárnánk. Ez lenne az? – kérdezzük hitetlenkedve.

Egyébként pedig: ha találni akarunk valamit, ami tutira dühít, bosszant és idegesít egy, a hagyományos iszlám értékekben bigottan hívő migránst, az a szivárványos Pride-zászló Koppenhága szívében, a Városháza mellett.

Sokat beszélnek a bevándorlás kapcsán a párhuzamos társadalmakról: olyan kerületekről, ahol de facto nem érvényesül a közhatalmi jogrend. Koppenhágában létezik egy ilyen városrész, de azt több mint fél évszázaddal ezelőtt, 1971-ben jött létre.

Ekkor alapította egy hippiközösség Christianiát, ahol például legálisak (de legalábbis eltűrtek) a könnyűdrogok, s nem ismerik el a dán állam fennhatóságát. És ezt ma már valamennyire a hatóságok is respektálják.

A korábbi években rendszeresen jelen voltam a hazai goabulis milliőben, ahol a tudatmódosító szerek használata eléggé megszokott dolog (riportot is csináltam róla), tehát Christiania bejárata, illetve „külső övezete” nem gyakorolt rám sokkhatást. Mintha egy psytrance buli díszletei közé érkeztünk volna.

Ahogy közeledtünk Christiania „belső öve” felé úgy jöttek elő az autonóm drogpolitikára utaló feliratok. Melyek arról tanúskodtak:a kemény drogok itt se toleráltak, de a marihuána igen.

Passport, passport! – szólt tréfásan egy, a No photo zóna határán ücsörgő (őrködő?) fekete, „afroeurópai” srác (afroamerikainak nem mondanám, mert sanszos, hogy nem az USA-ban született) igazából nem is nekünk, hanem az arra járó haverjának. Bár viszketett az ujjam, abban a nem túl tágas utcácskában nemezen lehetett volna feltűnésmentesen lefotózni az ott ácsorgókat. Akik között volt egy-két olyan fazon is, akiket (a Tankcsapda-számot idézve) úgy jellemezhetnénk. a legrohadtabb arcok az egész északi féltekén. De a többség békésnek festett, és a térszintaxis-mutató itt is bőven pozitív tartományban volt.

Koppenhágára is áll, hogy a házak, a középületek nem úgy magasodnak föléd, hogy az fenyegető legyen, nem érzed azt a nyomasztó alárendeltséget, hogy itt valami nagy ember lakik, akiknek hatalma van, és ezt ki is mutatja. Skandináviai körútunk alatt egy városban sem láttunk olyan agyontérkövezett, fák nélküli lehangoló betonfelületet, mint a győri Dunakapu tér, ahol nyáron megsülünk, hisz 50, sőt a mélygarázsnál 63 fokot is mértek. Pedig