A születéskor leosztott lapoknak hatalmas szerepe van a magyar társadalomban

Huszár Ákos kötetének lényegi mondanivalója, hogy a mai magyar társadalom úgy be van állva, mint Józsi bácsi a tizedik feles után. Vagyis be van betonozva: életlehetőségeinket, a társadalmi mobilitásunkat leginkább, sőt törvényszerűen az határozza meg, hová születtünk.

Persze sokan reménykednek most, a Fidesz-kormány bukása után, hogy igazságosabb társadalomban élünk majd, megnyílnak a mobilitási utak a legszegényebbek, a legmarginalizáltabb kisebbségi közösségek tagjai előtt is, de a választások előtti kutatások adataira és a történelmi múltra alapozó Huszár Ákos könyvéből az olvasható ki, hogy a társadalmi folyamatokba ugyan bele lehet nyúlni, lehet tervezni, programokat indítani stb., de a strukturális változásokhoz sok minden kell: a politikai akaraton túl nemcsak pénz, hanem például idő is, vagy – teszem hozzá én – a habitus avagy a mentalitás megváltozása.

Meg kell jegyezni, ez a kötet ilyen értelemben nem politizál, hanem inkább szakmai látlelet, amely a korábbi és kurrens hazai és nemzetközi elméletek, a magyar kutatások összefoglalásával, kritikai továbbgondolásával térkövezi ki a kiindulópontot.

Persze, az osztály fogalmának hallatán nem csak a szakértőknek jut Marx az eszébe, és itt is olvashatjuk az adekvát bírálatokat az osztályelméletek kapcsán; Huszár azonban tovább megy, ilyen értelemben a kötet címe „hatásvadász”, illetve kiemeli a legfontosabbat, ami miatt az EU-ban oly sok mindenben sereghajtók vagyunk olyan témákban, mint a társadalmi mobilitás lehetősége, illetve fordítva, negatív értelemben az élen járók közt vagyunk, így a társadalmi egyenlőtlenségek terén. Magyarán mondva a jövedelmi viszonyokat nézve nehéz olyan országot találni egész Európában, szűkebben az EU-ban, ahol oly óriási a különbség a legtöbbet kereső igen pici szuper-elit és a több milliós ultra-szegény jövedelme közt, mint nálunk. És ezen most az se változtatna lényegében semmit, ha Balásy Gyula még többet adna vissza sírva az államnak, mint amit megígért.

Huszár Ákos: Az osztály hosszú árnyéka – A mai magyar társadalom osztályszerkezete
Napvilág, 2025
221 oldal, 5500 Ft

Az egyébként nem terjedelmes, ám statisztikai adatokkal kellőképpen megtűzdelt művet tehát egyszerre ajánlhatjuk a reménykedőknek, de társadalmunk új tervezőinek is, mert jól látszik, ezt a kását bizony forrón eszik. A poszt-MTA-s, most az ELTE Társadalomkutató Központjának szociológusa ugyanis szisztematikusan és jól érthetően tekinti át, hogy a származás, a családi háttér továbbra is meghatározó, vagyis erős előnyt vagy hátrányt jelent az életben.

Azaz azt nézi meg, hogyan hat az emberek eltérő gazdasági helyzete, munkája, foglalkozása, iskolázottsága és kulturális háttere arra, milyen oktatási lehetőségeik vannak, milyen karrierre számíthatnak, mekkora lesz a jövedelmük, milyen lesz az egészségük, sőt, a politikai gondolkodásuk is.

Egy metaforával élve: az utóbbi évtizedekben, mondjuk a rendszerváltás után, egyre inkább megerősödött az a tendencia, hogy valójában már születésünk napján – vagy hát már előtte is – le vannak osztva a lapok a kártyaasztalnál abban a tekintetben, mire vihetjük a nagybetűs életben, és ez már generációk óta így van, még ha 1948-tól jelentősen bele is nyúltak. A szerző a KSH volt munkatársaként azért óvatos is, mit mivel lehet összehasonlítani (a KSH sokat variált a módszertanokon az utóbbi évtizedben, hogy szebb legyen az eredmény, így az EU-országokkal is sokszor még problematikusabb emiatt az összevetés), de a tendencia egyértelmű, és a szerző erre számos világos példát is hoz.

Az osztály fogalmának óvatos használata mellett bőségesen elemzi a foglalkoztatási csoportokat, utalva a foglalkoztatottsági adatokkal való manipulálásra is (munkanélküliek száma, közmunkások), kiemelve azt, hogy mit nekünk, ha a foglalkoztatottság aránya magas (szinte teljes is volt), ha a minimálbér – így a közmunkásoké is – még azt az összeget sem érte el, ami a létminimumhoz elég lett volna vagy lenne.

Hovatovább ez a kérdés annyiban is komplikált, hogy a diploma sem jelent rögtön magasabb jövedelmet, így a jól keresők közt, annak felső ötödében is jelennek meg különböző munkásrétegek tagjai (ilyenkor a CNC-esztergályosokra gondolok), míg a diplomások közt épp a tudományos munkások vannak jövedelmi tekintetben a béka segge alatt, az óvónőkkel, a felsőoktatásban dolgozókkal együtt. És az egészségügyi bérrendezés is úgy igaz, hogy az orvosok keresetkiigazításától jóval elmaradt az egészségügyi szakdolgozók fizetésének növekedése, így tovább növekedett az e két csoport keresete közötti egyenlőtlenség is.

Egyébként vissza kell ugorni oda, hogy miért fontos ennek kutatása. Azért, mert ahogy az „amerikai álom” is mítosz (ti. hogy aki akar, önerőből előbbre jut – pedig már a 19. századtól is úgy ment, hogy az elit újratermeli magát, oda bejutni nagyon nehéz, tehát a meritokrácia elve nem épp úgy érvényesül, ahogy oly sokan gondolják, azaz nem épp olyan pozícióba, társadalmi helyzetbe jutunk, ahová érdemeink szerint kerülhetnénk), úgy a „magyar álom” is tévhit (ám széles körben elterjedt), azaz

szó sincs arról, hogy aki akar, szépen gyarapodhat, másfelől aki meg nem, az annyit is ér, és mindenki a maga sorsáért felelős.

A könyv tehát éppen azt mutatja be, és kutatja esetleges okait, miért van az, hogy „az adott osztály demográfiailag is egyre inkább újratermeli önmagát: a társadalmi osztály által átfogott különböző pozíciókba nem áramolnak be más családi háttérrel rendelkezők, az osztályok tagjai ellenben átörökítik gyermekeikre saját osztályhelyzetüket.” Azaz a sorsszerűség uralkodik, és ugyan akadnak kivételek, mint már utaltunk a jól kereső munkás rétegre, ugyanakkor az utóbbi másfél évtizedben kialakult szupergazdagok világa is éles kontrasztban van a szegények mindennapjaival, sőt, az „egyébként tisztes jólétben élő középosztályi családokéval is”. A tömegek tehát persze nem hogy a luxizásból maradnak ki, vagy egy szimpla balatoni nyaralásból, hanem kizáródnak mindenből, így a (magas)kultúra fogyasztásából is, hovatovább még egy focimeccsre sem tudnak eljutni.

Továbbmenve, a párkapcsolatokat, a házasodást is az osztályhelyzet határozza meg, arról nem is beszélve, hogy a társadalmi mobilitásnak e téren ára is van – de erről Durst Juditék máshol nemrégiben már írtak.

A nagy kérdés, hogy az utóbbi tizenhat évben – amikor a munkaalapú társadalomról és a középosztály kiszélesítéséről beszéltek – mi is történt. Lett akkor középosztály vagy sem, és ha lett, mit kellene érteni alatta? Mert a 2008-as gazdasági válság után a gazdaságban is olyan tektonikus változások történtek, hogy azt is lehetne állítani, kialakult egy középosztály, amely itthon dolgozik, megél, építkezik, lakást vesz (ha hitelből is), nyaral – de ez ideig-óráig tartott, márpedig egy osztály nem pár évig létezik, s ragadható meg elméletileg és módszertanilag.

A kötet erre nem ad egyértelmű választ, de az is kérdés, hogy adhatna-e. Mert úgy tűnik ma – ha van adat, ha nincs –, hogy ez a középosztály, ha volt is, és a Fidesz egyes intézkedései (aminek középpontja a családpolitika volt, a családok segítése, párhuzamosan a szegények cserben hagyásos elgázolásával) miatt jött létre, ám oly törékeny, hogy a fene tudja, ma mi van és mi lesz.

Ha már, akkor mindezt inkább a prekariátus fogalmával lehetne részben összefoglalni, azaz hogy

inkább egy olyan óriási réteg jött létre, amely csúszkál le-föl a társadalmi ranglétrán, folyamatos bizonytalanságban él,

s amikor úgy tűnt, jól ment,akkor eladósodott stb. Ám hogy most majd merrefelé lesz mobil, le- vagy fel, netán marad, ahol volt, az megjósolhatatlan.

Ahogyan a könyvben, így utólag, mármint a választások után, szintén meggondolkodtató, hogy miképpen függ össze Magyarországon az osztályhelyzet és a pártpreferencia. A könyv e része április óta akár archiválható is lenne, de a szerző épp arra utal, itt e két dolog összefüggése minden, csak nem szokványos volt eddig is.

Erre most ki sem térnék, csak arra utalnék, hogy egy társadalomkutatónak nagyon izgalmas ma azt figyelni, ki hogyan magyarázza a Tisza fölényes, kétharmados győzelmét, a „rendszerváltó hangulatot”. Mert a szakértőktől a kocsmai asztalokat körülülőkig rengeteg értelmezés merül fel: hogy a magyar a pénztárcájára, a hasára szavaz; hogy a diákok döntötték el a szavazást; hogy a vidéki elit már pár éve elkezdett átállni; hogy a magyar szabadságszerető nép, de van olyan elmélkedés is, hogy Brüsszel vagy Kijev intézte el az egészet, sőt, Magyar Péter és Orbán Viktor az EU-kratákkal leülve megegyezett, és valójában ez egy látszatkormányváltás, a valódi irányítók ugyanazok, és a magyar népet megint kihagyják mindenből.

Tehát van itt minden, mint egy falunapi búcsúban. Aki viszont érveket akar, hogy ne tűnjön Mráz Ágoston vagy Kiszelly Zoltán típusú „szakértőnek” egy beszélgetésben, annak előszeretettel ajánlom e könyvet.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Átlátszó-montázs