Kijivi elemző: Ukrajna szomszédai válaszúthoz érkeztek

Történelmi példákkal érvelve állítja Vitalij Portnikov, hogy illúzió abban reménykedni: Moszkva leállítja az agressziót, ha a mostani követelései teljesülnek. A népszerű ukrán elemző szerint Európa és az Egyesült Államok határozott, egységes fellépésével lehetne megerősíteni a transzatlanti együttműködésbe, a kollektív biztonságba vetett hitet.

Az ukránok abban reménykedtek, hogy a Lengyelország elleni orosz dróntámadás után a NATO túlléphet a puszta nyilatkozatokon. A szomszédos országok pedig több erőforrást mozgósíthatnak Ukrajna támogatására. Úgy tűnt, ez lehet Közép-Európa ébredésének kezdete. Ám ennek ellenkezője történt. A támadás nem egységesítő erőként hatott, hanem új törésvonalként jelent meg.

A szomszédos országokban összeesküvés-elméletek kezdtek terjedni. „Ez Ukrajna provokációja”, „Ez csapda a Nyugatnak”, „Meg kell egyezni Moszkvával”. Ugyanazok az érvek, amelyeket a Kreml propagandája évek óta hangoztat, most Közép-Európa nyilvános diskurzusának részévé váltak.

A Szudéta-vidéki lecke

Láttunk már hasonlót Európában. Amikor Hitler 1938-ban a Szudéta-vidéket követelte, a politikusok és az újságírók sok európai fővárosban kerestek mentséget a németeknek, és a cseheket hibáztatták, amiért „igazságot” követeltek a német kisebbséggel szemben. Minél hangosabb lett a német fenyegetés, annál súlyosabb vádakat fogalmaztak meg Prágával szemben. Ésszerű tárgyalópartnernek ismerték el az agresszort. Ez végül világháborúba sodorta Európát.

Ugyanez a megbékélési logika ismétlődik meg, amikor Kijivet – és nem Moszkvát – hibáztatják, amiért drónok csapódnak be Lengyelországban és Romániában. És a következmények is ugyanazok lesznek. Putyint újabb agresszív lépésekre ösztönzi, ha Közép-Európa félelmet mutat.

Balkáni emlék

Hasonló tapasztalatokat szereztek a balkáni országok is. Milošević agresszióját a Nyugat megkísérelte „belső konfliktusként” kezelni. A kompromisszumkeresés, az elutasított beavatkozás Srebrenicához vezetett, a II. világháború utáni legnagyobb európai tömeggyilkossághoz. Miloševićet mégis meghívták a Bosznia és Hercegovina jövőjéről szóló daytoni béketárgyalásokra. A megállapodás eredményeit ismerjük: létrejött egy gyakorlatilag működésképtelen állam, a koszovói válság pedig elhúzódott.

Amikor pedig az iráni Sahíd drónok megjelentek Lengyelország és Románia felett, egy újabb katasztrófa lehetőségét hordozza magában a sugalmazás, hogy „ez nem a mi háborúnk”. Abban hinni pedig illúzió, hogy képes lesz életképes ajánlatot tenni a világnak az, akinek katonái civileket mészároltak le Bucsában.

A káosz taktikája

Ám nem a NATO területére berepülő drónok jelentik a legnagyobb veszélyt. A támadók a társadalom kohézióját célozták meg, a pártok, a kormányok, a haderő és az állampolgárok közötti bizalmat. A Kreml tudja, hogy a káosz és a bizalmatlanság a rakétáknál gyorsabban rombolja le Európát.

Egy megosztott, szétesett régiót könnyebb külön-külön kezelni. Különösen akkor, ha egyes országokban szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali politikusok kerülnek hatalomra. Akik hatalmuk megőrzéséért készek – a szomszédos országok érdekeinek rovására – kompromisszumokat kötni Moszkvával.

Mi lehet a megoldás?

A kihívásokra Ukrajna az EU-s integrációt, a jószomszédi viszonyt és a szolidaritásra, nem a félelemre építő biztonsági rendszert tartaná megfelelő válasznak. Ukrajna nem csupán az agresszió áldozata: megmutatja Közép-Európa egyetlen reális jövőképét.

Szükség van azonban a legfontosabb szereplőre, az Egyesült Államokra is. Az európai országok hosszasan vitatkozhatnak, mérlegelhetik a szankciók vagy az energiafüggőség következményeit – de csak Washington képes a félelmet határozott cselekvéssé formálni. Így volt ez 1945 után, és így kell lennie most is.

Amerikának és Európának meg kell értenie, hogy a Sahíd drónok Lengyelországban és Romániában nem elszigetelt, helyi incidensek, hanem a transzatlanti szolidaritás életképességének próbái. Ha a válasz ismét felemás lesz, Oroszország újabb lépéseket tesz majd. A határozott válasz a Nyugat újjászületésének pillanata lenne, és visszatérne a kollektív biztonságba vetett hit és bizalom.

Van-e elég bátorság a támadásokat nem „ukrán problémaként” kezelni, hanem a térség jövőjét befolyásoló eseményekként? A válaszúthoz érkező szomszédos államok képesek lesznek-e a félelem helyett a szolidaritás útját választani?

Vitalij Portnikov

A cikk az ungvári Közép-Európai Stratégiai Intézet (ICES) megbízásából, az Európai Unió támogatásával készült. A szerző álláspontja nem feltétlenül azonos az EU álláspontjával.