Régen főbűn volt, de mára elfogadott a bujaság és a lustaság is

A 2010-es évek elején jelent meg a hét főbűnről hét olasz szerző hét könyve magyar fordításban (a legnevesebb Sergio Benvenuto például a jóra való restségről írt). A sorozat kiváló, így amikor kezembe vettem Mirkó Erika A hét főbűn – Az emberi gonoszság eredete c. kötetét (melyben hivatkozik a fenti szerzők némelyikére is), kissé tartottam attól, hogy utánlövés lesz ez a munka – szerencsére nem az.

A kötet egyedisége annak köszönhető, hogy a szerző nem „egyszerű” bölcsész, filozófus vagy teológus, hanem etológus (is). E szakirányon doktorált, azaz az etológia és evolúciós pszichológia, valamint a kognitív vallástudományok felől közelít témájához. Ahogy egy interjújából kiderül: pszichológiai algoritmusokkal foglalkozik, azaz az olyan viselkedési hajlamokkal, melyek a „történelmi korszaktól, földrajzi elhelyezkedéstől, vallási hovatartozástól és kulturális háttértől” függetlenek.

De előbb a hét főbűnről. Anno sokunk nagy kedvence volt a Hetedik című krimi-thriller, Morgan Freemannel, Brad Pittel, Gwyneth Paltrow-val és Kevin Spacey-vel. Aligha véletlen, hogy bűnügyi filmet kerítettek a téma köré, hisz a bűnökről és a vétkezők jogos vagy épp jogtalan, önkényes megbüntetéséről van szó. Azért mondom, hogy jogosan vagy jogtalanul, mert hogy mi mikor számít bűnnek, s ha igen, milyen mértékben büntetendő (a minimális társadalmi szintű lenézéstől, megvetéstől egészen a halálbüntetésig), az erősen társadalom- és korfüggő.

Mirkó Erika: A hét főbűn – az emberi gonoszság eredete
L’Harmattan, 2024
249 oldal, 3490 Ft

Mirkó Erika pedig éppen kronologikusan és kontextuálisan megy végig a hét főbűn történetén, minden egyes fejezetben először az evolúciós hátteret vizsgálva meg. Elnagyoltan fogalmazva azt, hogy egy-egy jelenség, ami előbb vagy utóbb bűnnek számított, valójában hogyan járulhatott hozzá az ember, illetve a közösség alkalmazóképességéhez, s így túléléséhez. Hogy rögtön egy példát mondjunk: a bujaság, tágabban véve maga a szexualitás eredendően aligha lehet bűn, „mert fajunk fennmaradása múlik rajta”, ám mindaz, ami már nem a fajfenntartást szolgálja (így pl. a prostitúció, a maszturbálás, a homoszexualitás, a szodómia és persze a pedofília), bűnné válik bizonyos körökben.

A szerző mind a hét esetben (illetve az irigységet és a kapzsiságot összevonva hatban) szisztematikusan tekinti át, mit jelentett mindez az ókori görögöknél, illetve a rómaiaknál, a középkorban, majd az újkorban és a modern korban. Ez a struktúra talán iskolásan hathat, de végül inkább lesz hasznára a könyv áttekinthetőségének is – nem folyik szét egy-egy téma –, és valójában a mű simán elmehet egyetemi tankönyvnek. Gyanítom, Mirkó Erika épített a kurzusaira is.

Az alcím – Az emberi gonoszság eredete – talán kissé félrevezető. Mert az máig örök diskurzus tárgya, mit tartunk (fő)bűnnek: a már említett bujaságot, az irigységet, a kapzsiságot (a fösvénységet), a kevélységet (más néven a gőgöt, a büszkeségérzetet), a haragot, a jóra való restséget (avagy a lustaságot) és a torkosságot (a mértéktelen zabálást, magyarul). A Biblia minderről ugyanakkor ilyen formában egy szót sem ejt, de a kereszténység jó ezerötszáz éve ezen molyol. A listázásnak, egyáltalán egy-egy bűn elnevezésének tehát komoly hagyománya van. Így a bujaság porneia néven is futott, értve alatta a prostitúciót és a fajtalankodást.

Az irigységet értelmezték szomorúságként is, ti. hogy mások jószerencséje felett keseredünk el, stb. hogy aztán kialakuljon a végső sorrend és elnevezések. A hazugság mint főbűn le is került a (halálos) bűnök listájáról – az (ál)hírek világát látva persze nem is tudjuk, ez jó-e.

Sajnos (vagy sem), mindegyik fogalom eredettörténete, értelmezési kerete igen bonyolult, tanulságos, ezért egy recenzióban ezek bemutatására aligha vállalkozhatunk. De épp ezért van előttünk ez az egyébként élvezetesen megírt, így könnyedén olvasható könyv, noha a téma miatt érdemes meg-megállnunk, másképp nem is tehetünk.

Mi sem bizonyítja ezt legjobban, hogy a hét főbűnben úgymond legilletékesebb Vatikán is 2008-ban átgondolta a témát, miután érzékelték, egyre kevesebb ember gyón. Azaz a kérdés: mivel is sérthető meg Isten? Ha jól értem, rájöttek, hogy nem csak lopással, pedofíliával és más klasszikus módokon, de akár a környezetszennyezéssel, a morálisan megkérdőjelezhető tudományos kísérletekkel, a kábítószerezéssel, a szegénységet növelő társadalmi igazságtalanságokkal, és így tovább.

De szóba kerül az utószóban még a Covid-19 is:

bűn-e, ha pánikot kapva felvásároljuk az összes klozetpapírt, másoknak nem hagyván, azaz nem vagyunk szolidárisak, vagy épp verbálisan agresszívkodunk a közösségi oldalakon?

A téma tehát épp annyira messzire vezet előre, mint amilyen messzire hátra, a történelembe, az emberi faj kialakulásáig. Mirkó Erika minden egyes jelenség – amiből főbűn lett – esetében szisztematikusan, a legújabb tudományos eredményekre is hivatkozva vázolja az evolúciós hátteret, egészen más vizekre evezve, mint azt az írásunk elején említett olasz feldolgozások teszik.

Így például a torkosság kapcsán a szerző kitér a tejfogyasztás elterjedtségére, illetve a laktózérzékenység szerepére, és csak kapkodjuk a szemünket, hogyan is függ ez össze az éhezéssel, amit mindenki le akar győzni, hogy aztán egyesek, főleg az uralmon lévők, vagyis a gazdagabbak ezt túlzásba is vigyék. Mert falánknak sem mindig mindenütt és ugyanúgy tudtak lenni az emberek, ezt számos tényező befolyásolta a hőmérséklettől kezdve az eső mennyiségén át a táplálék megosztásának „feltalálásáig”. Ma viszont a zabálás aligha bűn, pláne nem halálos bűn – a könyvben szóba kerülnek még a ma oly népszerű főzőműsorok is, amelyek a túlfogyasztást generálhatják.

Mint említettem, a főbűnök listája, a sorrend idővel módosult, de talán nem véletlen, hogy az első fejezet a bujasággal foglalkozik, mert ennek megítélése változik talán a leginkább. Amíg a homoszexualitás hol halálos bűn volt, így a náciknál is, mára viszont teljesen elfogadott egyes helyeken, elsősorban nyugaton, miközben egyes iszlám államokban például még mindig halállal lakolnak érte,

Magyarországon pedig úgy dekriminalizálódott, hogy a mai kormányzat álságos módon ítéli meg (vö. pl. Szájer József).

Akárcsak a pedofíliát, amely az ókori görög lakomákon – lásd a filozófusok szimpóziumait avagy lakomáit – bevett volt, azaz miközben össznépileg az egyik, ha nem a legnagyobb bűnnek tekintett cselekedet, addig itthon gyakran látjuk egy-egy pap vagy épp gyermekvédelmi vezető mosdatását, ami tavaly politikai válsághoz és egy új párt kialakulásához vezetett. A prostitúció is dekriminalizálódott mifelénk, hogy ezt is álságos módon kezelje a hatalom, miközben a II. világháborúig még a konzervatív oldal is a bordélyok bűvöletében élt.

A szerző egybevette az irigységet és a kapzsiságot, ezért is ez a leghosszabb rész, s talán joggal, hisz itt esik szó az ember azon igényéről, hogy sikeres legyen, ami elsősorban az anyagiakban mutatkozik meg. Ennek is mély evolúciós gyökere van – egy magányos remete számára (lásd Robinsont) számára értelmezhetetlen a gazdagság fogalma. Mindez összefügg a társadalmi státusszal, de nagyon messze vezetne itt ennek még csak a felvezetése is. Utaljunk csak arra, amit a Direkt36 A dinasztia c. filmje az Orbán-család anyagi felemelkedéséről mond, s amely valahol arra fut ki, hogy gyakorlatilag épp ésszel érthetetlen ez a szintű kapzsiság, mert már annyit összeharácsoltak.

Tiborczéknak egy-egy hotel már csak azért kell, mert hát legyen még egy, ha már van pár.

Mindeközben a széles tömegek, avagy a magyar társadalom harmada, a mélyszegények is mintha csak legyintenének e mohóságra, azaz aligha főbűn már ez az emberek szemében. (Persze a végét majd ki kell várni).

A kevélységről szóló részben olvashatunk a nárcizmusról, illetve az egészséges mértékű önbecsülésről is – összefüggésben a társadalmi megbecsültséggel. Így a modern korban a kevélység már bűnnek sem számít. Hasonló utat futott be a megítélés terén a restség, nézzük csak meg azt, hányan is tehetik meg azt, hogy ne dolgozzanak, mert vagyonuk van, vagy más életmód után néznek, és inkább kvázi lustálkodnak. De itt jön képbe még a depresszió is, amit korábban melankóliának is hívtak, noha – derül ki –, még ennek is lehet olyan evolúciós háttere, hogy az a túlélést szolgálja: „az enervált állapot az energiával való takarékosság miatt alakulhatott ki”.

Mindazonáltal mégse legyünk lusták e könyvet kézbe venni, így végül a haragról szóló fejezetet csak szpojlezerem: itt esik szó az agresszióról, ennek számos formájáról, mint a territoriális, a tulajdonnal, a birtoklással kapcsolatos, a rangsorral összefüggő, a frusztrációs, a szülői stb. agresszióról, azaz a dühről, amit mások iránt érzünk, és esetenként meg is torlunk. Tehát talán a harag mint emberi tulajdonság igazolja leginkább, miért alcíme a kötetnek az emberi gonoszság eredete.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Hieronymus Bosch A hét főbűn c. festménye (1480 körül)