Bezárás
Bronzplafon

Még állatoknak is több szobrot állítottunk Budapesten, mint ahány nem meztelen nőnek

Bronzplafon – az üvegplafon mintájára ez a kifejezés arra hívja fel a figyelmet, hogy nagyon kevés nőnek állítanak köztéri szobrot. Márpedig egy társadalom azokat önti bronzba (vagy faragja ki kőből), akikre felnéz és akiket példaként akar állítani az utókor számára. Épp ezért több nyugati országban és nagyvárosban kampány indult azért, hogy a történelem fontos nőalakjai is kapjanak végre szobrot. Budapesten ugyanez a helyzet, kevés női szobor áll a fővárosban. Még kevesebb az, akinek „neve is van”, azaz történelmi alak. A legtöbb nőszobor ugyanis dekorációs elem: táncoslányok, napfürdőzők, zenészek.  

A Budapest Galéria honlapját forrásként használva, az Átlátszó által összegyűjtött adatbázis szerint 1173 olyan köztéri alkotás áll a fővárosban, amelyet a fővárosi önkormányzat kezel. Ebből 150 ábrázol nőket, 45 pedig férfi-nő párokat vagy embercsoportokat, amelyekben nők is akadnak.

A 150 női szobor vagy dombormű közül összesen 35 az, aki történelmi személyiség, azaz egyszerűbben szólva: neve is van. A szentek és királynők mellett olyan magyar nőknek jutott szobor vagy emléktábla, mint Déryné Széppataki Róza, Tormay Cécile, Kéthly Anna, Solt Ottília, Veres Pálné, Szeleczky Zita vagy Kaffka Margit.

Ám a női szobrok többsége mégis allegória (a szabadság, béke, nyugalom, tavasz, nyár stb.) megjelenítése, nagyon gyakran aktként. De ugyanilyen gyakoriak a teljesen random meztelen nők is: ülő, táncoló, napozó, véradó, zenélő, guggoló aktok. Számuk különösen a Kádár-korszakban ugrott meg látványosan.

45 szobor ábrázol állatokat – ezek között van számos turul, békegalamb és több, feltehetően a gyerekek kedvéért felállított mackó is. A lovasszobrokban szereplő lovakat, illetve a szoborcsoportok főalakja mellett megjelenő állatokat nem számoltuk ide.

Azaz még állatszoborból is több van Budapesten, mint női történelmi alakból.

Ezzel szemben 785 olyan szobor van, amely férfit vagy férfiakat ábrázol, és közülük 618 állít emléket konkrét történelmi személyiségnek. Államférfiak, királyok, politikusok, tudósok, írók és költők népesítik be Budapest utcáit.

Az alábbi adatvizualizációkat tetszőlegesen kattintva szűrheti.

Eleinte annak állítottak szobrot, aki eszükbe jutott

Kéthly Anna szobra az V. kerületben, Nagy Benedek munkája – Fotó: Szakál Szebáld

Egy társadalom annak állít szobrot, akit ismer, márpedig a 20. századig a nőknek kisebb szerepe volt a történelem alakításában, ezért egyértelmű, hogy kevesebb szobruk van – mondta el az Átlátszónak Prohászka László, aki számtalan könyvet írt a magyar szobrászatról.

„Persze sok olyan férfinak is állítottak szobrot egykor, akikre már nem is emlékszünk, mert igazából nem voltak jelentős alakok” – mondta a szakértő.

Prohászka László szerint Magyarországon a köztéri szobrok állítása az 1890-es évektől lendült fel, és ekkor még a politika mellett sok más szempont is szerepet játszott abban, ki kap szobrot.

„Emberek voltak. Nem volt átfogó koncepció, csak irányok, és annak állítottak szobrot, aki eszükbe jutott. És ha tudtak rá pénzt szerezni, elkészült – mondta Prohászka.

Mindez 1945 után sokat változott: innentől már egyértelmű politikai döntés volt, ki kaphat szobrot.

Még a politikamentes szobrok esetében is politikai döntés volt, ki és hova állíthat fel ilyeneket. Aki nem tetszett a következő kurzusnak, annak a szobrát összetörték vagy raktárba helyezték – és ez alól a női szobrok sem voltak kivételek.

A lefejezett Déryné

Ruttkai Éva Anna Karenina szerepében a Nemzeti Színház előtt, Bencsik István munkája – Fotó: Szakál Szebáld

Prohászka László 2004-ben megjelent, Szoborhistóriák című könyvéből kiderül: az első köztéri szobrok között nagyon sokat állítottak színészeknek és színésznőknek. A mai Nemzeti Színház körül kialakított szoborparkban is találunk több színésznőt is.

Ligeti Miklós Déryné-szobrát 1935-ben állították fel, és az alkotás egyszerre állít emléket két színésznőnek: Dérynének és a szobor készítésének idején az ő szerepét játszó Bajor Gizinek. Ligeti nem is titkolta, hogy Bajor Giziről, illetve az általa megformált szerepről mintázta a szobrot. Az 1944-45-ös harcokban a szobor megsérült, egészen konkrétan lefejezték. A ma Krisztinavárosban látható változat egy 2010-ben állított másolat, Polgár Botond munkája.

Szintén Prohászka könyvében olvasható Erzsébet királyné szobrának a története. Már a hőn szeretett „Sissi” halála után nem sokkal felmerült, hogy állítson neki emléket az ország. Az 1898-ban meghozott döntés után két évig pénzt gyűjöttek, és a „közadakozásból” olyan sok pénz jött össze, hogy az tíz emlékműre is elég lett volna. A könyv szerint itt kezdődött a baj: semmi sem volt elég jó vagy elég nagy, sikertelenné nyilvánított pályázatok követték egymást, végül 1932-ben sikerült felavatni a szobrot.

A szobrokat kísértő, politikai okokból történt hurcolászást Erzsébet sem úszta meg: 1953-ban raktárba került, majd csak 1986-ban állították fel újra Budán, sokkal kisebb alappal és „körítéssel”, mint eredetileg.

A Láncíd lábánál lévő, 1932-ben felállított „nulla kilométerkövet” is egy karcsú nőalak, „Magyarország védelmezője” jelenítette meg eredetileg, ám Budapest második világháborús ostromakor ez is elpusztult. Helyére 1953-ban egy távolba tekintő munkás férfi került, ám ezt 1976-ban inkább lecserélték Borsos Miklós ma is látható szobrára.

A Hősök terén emelt szoborkomplexumban Mária Terézia útja volt rögös: néha levették onnan, mert nem mindig fértek be a Habsburgok a magyar királyok sorába a politikai nézetek szerint. Valamikor az 1950-es években vették le a leghosszabb időre, 2002-ben került vissza egy rekonstrukció után.

Az Orczy-kertben álló, a Ludovika-akadémiát alapító Mária Ludovika királyné szobrát a Tanácsköztársaság idején összetörték, majd egy minta alapján készült egy új bronzváltozat, amelyet 1929-ben állítottak fel. Ám 1945-ben ez is raktárba került, ahonnét csak 1992-ben került elő, amikor visszatették a parkba.

Külföldön is a nimfák vannak többségben

A Nereidák kútja a Deák térhez közel, Győri Dezső munkája – Fotó: Szakál Szebáld

Külföldön sem jobb a helyzet: a New Statesman cikke szerint a brit köztéri szobroknak csak 2,4 százaléka ábrázol olyan nőket, akik történelmi személyiségek, de nem a királyi ház tagjai.

A Time arról ír: a New York-i Central Parkban 22 szobor van, közülük egy sem női történelmi személyiség. Három nőnemű alak akad: Alíz Csodaországban, Shakespeare Júliája és „Liba mama.”

San Francisco 87 szobra között két nő van: Dianne Feinstein demokrata szenátor és az ápolónő Florence Nightingale. A chicagói parkokban egyetlen egy történelmi jelentőségű nőnek sincs szobra – csak néhány istennő és nimfa kapott szobrot, illetve Dorothy az Óz, a csodák csodájából. 48 férfinak viszont sikerült szobrot állítani.

Ez késztette arra a San Franciscó-i városvezetés két jogi munkatársát, Kanishka Karunaratnét és Margaux Kelly-t, hogy elkezdjenek azért lobbizni: szülessen egy olyan szabályozás, amely megköveteli, hogy 2020-ra a város utcaneveiben, köztéri szobraiban 30 százalék legyen a nők aránya. Eközben azért is dolgoznak, hogy a város szobrot állítson a 2014-ben elhunyt neves fekete költőnőnek és polgárjogi aktivistának, Maya Angelou-nak.

Nagy-Britanniában pedig nyolcvan férfi, mind közéleti személyiségek, írtak egy nyílt levelet a Guardiannak az idei nőnapon, így csatlakoztak ahhoz a nyolcvan nőhöz, akik tavaly óta harcolnak azért, hogy kapjon szobrot Londonban a női egyenjogúság két és fél évszázada élt élharcosa, Mary Wollstonecraft.

Szintén az Egyesült Királyságban működik az Invisible Women, azaz Láthatatlan Nők projekt, amelynek célja, hogy feltérképezze az országban található női szobrokat, illetve minél több női szoborért lobbizik. És persze próbál párbeszédet kezdeményezni a témáról, felhívni a figyelmet annak fontosságára.

Az Invisible Women úgy érvel: sokáig valóban kevés neves, történelmi jelentőségű nő volt, akiről meg lehetett volna emlékezni, hiszen a patriarchális társadalom „elrejtette” őket. Mindennek egy másik oldala is van: a nők nem feltétlenül teljesítettek kevesebbet, mint a férfiak, de a műemlékekben az erőt, hatalmat és hősiességet ismeri el a történelem, nem pedig azokat az erényeket és azt a munkát, amit a nők végeznek: a társadalomért, közösségért és családért végzett munkát.

Kilenc évnyi harc egyetlen emlékműért

A vietnáni háborúban részt vett nők emlékműve Washingtonban, fotó: Cliff / Flickr / Wikipedia

Diane Carlson Evans példája bizonyítja, hogy óriási harcot kell vívni minden egyes szoborért, amely nőket ábrázol. Evans ápolónőként dolgozott a vietnámi háborúban. Mint az Unladylike című podcastban elmondta: ennek semmi köze a háborús ápolónőkről a médiában megjelent mosolygós, fehér fityulás képhez. Sisakban, golyóálló mellényben élt túl bombázásokat, a rengeteg halálesettől és vértől pedig poszttraumás stresszben szenved. Hazatérése után hosszú évekkel is sokkos állapotba került egy műtét látványától.

Amikor a vietnámi háborús hősök emlékére sorozatban avatták az emlékműveket az amerikai fővárosban, feltűnt neki, hogy minden megmintázott alak kizárólag férfi. Sőt, a szobrokat felavató politikusok is kizárólag a férfiakat emlegették, amikor a vietnámi háború hőseiről megemlékeztek.

Evans ekkor döntötte el: a Vietnamban szolgáló nőknek is emléket kell állítani a washingtoni Mallon. Az ötlet 1984-ben jutott eszébe, és kilenc évbe telt, mire sikerrel járt. Hiába sikerült ugyanis összegyűjteni a pénzt, az emlékművet központi helyre, a nemzet emlékhelyének számító, Washington központjában álló területre akarta állítani. Hét éven át járta a hivatalokat és tanúskodott rendszeresen kongresszusi bizottságok előtt, mire megkapta az engedélyt a szoborra.

Sokszor szembe kellett néznie a kudarc lehetőségével: egyszer már majdnem sikerült minden papírt megszereznie, amikor egy hatóságnál közölték vele: már mindenki szobrot akar Washingtonban.

Valaki a katonaságban szolgáló kutyák akar emléket állítani, márpedig ha a nőknek engedünk, akkor a kutyáknak is engedni kell, és az lehetetlen.

„Nem hittem a fülemnek, hogy egy lapra helyezett a kutyákkal” mondta Evans az Unladylike riportereinek.

Ám Evans szerint megérte a kilenc évnyi harc: 1993 óta ott áll az emlékmű az amerikai fővárosban, emléket állítva a 11 ezer nőnek, aki ott volt a vietnami háborúban. Úgy érzi, végre elismerik az általuk hozott áldozatot és munkájukat.

A nyitókép a Duna-parton található szobrot, a Kiskirálylányt ábrázolja, amely Marton László munkája. Fotó: Szakál Szebáld

Ez a cikk egy jóval nagyobb, Budapest köztéri alkotásairól szóló elemzés része. Az adatokat a Budapest Galéria honlapjáról szedtük le. Cikkünk írása közben a Budapest Galéria feltöltött egy Excel-adatbázist, amely kevesebb köztéri alkotást tartalmaz, mint az a lista, ami korábban a honlapon szerepelt és cikkünk alapjául szolgált. A Budapest köztéri alkotásairól szóló készülő anyaghoz fogjuk mellékelni a saját, kibővített adatbázisunkat. 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom