A segélyszervezetek közötti féltékenység miatt dobhatták fel Phenjannál Lukács Csabát

Lehel László elnök és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet neve szerepelt annak a levélnek az aláírásában, amelyet észak-koreai diplomata forrása mutatott Lukács Csaba újságírónak egy phenjani szállodában. A férfi szerint ez volt az az iromány, amelyben besúgták Lukácsot a diktatúra bécsi nagykövetségénél, miszerint a Magyar Nemzet szerzője cikkeiben lejáratja országukat. Lehel, aki azt már elismerte, hogy együttműködött a magyar kommunista állambiztonsággal, ezt az akciót tagadja. Lukács szerint azonban eléggé életszerű, hogy így történt, s motivációként a segélyszervezetek közötti féltékenységet sejti. Interjúnk a baptistáknál önkénteskedő riporterrel.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

– Veszélyben vagy? Tapasztaltál bármit, ami erre utal?

– Kis pont vagyok szerencsére. Utazásaimon azt tapasztaltam, az észak-koreai rezsimnek nincsen pénze nagyszabású külföldi akciókra, az ilyesmihez olyan nagy halnak kel lenni, mint Kim Dzsongun testvére volt. Ezzel együtt igenis van benne kockázat, ha megorrol rád a rezsim, igen.

– Hogyan jutott a tudomásotokra, hogy befújtak?

– 2013-ban kétszer is jártam Észak-Koreában, ahogy minden esetben, a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként. A két utazás között, áprilisban kaptunk jelzést az ország bécsi nagykövetségéről, hogy bejelentés érkezett velem kapcsolatban, amely szerint inzultálom az országukat, a szeretett vezetőt, és figyelmeztettek: az efféle viselkedés azzal a következményekkel jár, hogy megszakítják velem a kapcsolatot. Arra is felhívtak, hogy tisztázzuk a történteket. Mivel mindenképpen ki akartam utazni újra, elküldtünk a nagykövetségre egy, a korábbi utazás tapasztalatairól kiadott, óvatos megfogalmazású MTI-közleményt. Megkaptuk a vízumokat, úgy tűnt, elrendeződött a dolog.

– Bárki jelentkezhetett a nagykövetségen, aki olvasta a riportjaidat. Miképpen került gyanúba éppen Lehel László?

– Kijutottunk végül, ahogyan már említettem. Fontos tudni, hogy Észak-Koreában egyetlen külföldi sem mozoghat helyi kísérő nélkül, mi kaptunk ilyen „árnyékot”, általában valamennyi utazás során ugyanazt a személyt. Szükséges ugyanis, hogy az illető ne csak az angolt, hanem a vendégek nyelvét is jól beszélje, hogy értse, egymás között miről társalognak. Márpedig magyarul beszélő, megbízható elvtárs kevés akad az országban. Kísérőnkkel éppen ezért volt már bizonyos ismeretségünk, még ha bizalomnak nem is nevezném. Az is szokás, hogy a kísérőket a vendégek meghívják a vacsoráikra, leginkább azért, mert előfordulhat, hogy aznap ez az egyetlen lehetőségük normális ételhez jutni. A búcsúvacsorán vodkáztunk, kísérőnk talán többet is ivott a kelleténél. Egyszer csak előkapott egy papírt, nem adta a kezembe, csak lobogtatta. Annyit mondott, hogy „Csaba, nagy fasz voltál, most fosthatsz, mert nem engedünk ki az országból”. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ez a bejelentés, fénymásolaton vagy faxon, ami eredetileg Bécsbe érkezett.

– El tudtad olvasni a szöveget?

– Nem. De az aláírást láttam. Lehel László neve szerepelt rajta, és az, hogy Magyar Ökumenikus Segélyszervezet. A szöveg angolul készült.

– Lehetett hamisítvány is. Vagy teljesen másról szóló, ártatlan iromány, nem?

– Természetesen. De mi értelme lenne?

– Úgy képzelem, hogy a hasonló rezsimektől nem idegen a zavarkeltés az úgymond imperialista beszivárgók között.

– Másképp látom. Az a helyzet, hogy Észak-Korea mint állam, kísérőink pedig személyesen nagyon is érdekeltek a látogatásainkban. Az ország a világ egyik legdrágábbja. Nem elhanyagolható mennyiségű készpénzt, amerikai dollárt vagy eurót kell magunkkal vinni, és fillérre bejelenteni a belépéskor. Az ott-tartózkodás idején semmiért sem fizetünk, ellenben a végén a kísérő mond egy összeget, amennyibe az egész út került. Ez csaknem fillérre azonos a bevitt pénzzel. Trükközni nem lehet és nem is érdemes, legjobb esetben is a kiutasítást kockáztatjuk. A rendszer lényege, hogy ezt a pénzt lenyúlják, abból a kísérő is leszedi nyilván a maga alkotmányos költségét. Éppen ezért azt gondolom, az illető figyelmeztetni akart, hogy állítsuk le Lehelt valahogyan, mert bukhat a mi munkánk, de az ő üzletük is.

– Miután láttad a papírt, még volt egy éjszakátok az országban.

– Komolyan megijedtem, minek tagadjam. Általában is stresszes idők jártak, a háborús fenyegetés miatt a külföldi nagykövetségek éppen evakuálták a munkatársaikat. Másnap kísérőnkkel mentünk a repülőtérre, ő, amíg csak tehette, velünk volt, az elbúcsúzáskor annyit mondott, hogy eddig tudtam rád vigyázni, innen a te felelősséged. Mit mondjak? Akkor nyugodtam csak meg, amikor leszálltunk Pekingben, és elhagytam a gépet.

Kapcsolódó cikkeink

Velünk élő kommunizmus: Észak-Korea belülről

Patyomkin Műszaki Egyetem – az észak-koreai elitképzés belülről

Nem énnek való vidék – betekintés egy diktatúra mindennapi túlélési technikáiba

–  Léptél, léptetek valamit Lehel felé? Miért nem írtad meg azon melegében a sztorit?

– Székely gyerek vagyok. Mifelénk ezt másképpen intézik. De most mondjam azt egy hetvenes férfinak, hogy komám, gyere ki a hóra? Elengedtem a dolgot. Annyi azért megmaradt, hogy később, amikor kértek tőlem egy Lehel-interjút, megtagadtam az elkészítését, mondván, arcba csapnám, ha találkoznánk.

– Most mégis aktuális lett. Miért? Azért, mert kiderült, Lehel együttműködött a rendszerváltás előtti BM-mel?

– Azt is én ástam ki. És azt is gondolom, a besúgó besúgó marad, igen. De ne legyen félreértés, nem utaztam rá. Más ügyben kértem kutatói engedélyt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. A migránsválság apropóján kezdtünk adatgyűjtést. Dokumentumfilmet forgattunk a két évtizeddel ezelőtti bevándorlási helyzetről, a Románia és Kelet-Németország felől érkezőkről. A levéltárban bukkantam rá, voltaképpen teljesen véletlenül Lehel nevére az iratokban, majd tovább ástam, és előkerült a hatos karton is. Sokáig tartott a munka, mivel jelentéseket nem találtunk. Kereszthivatkozásokból, más aktákból kellett összerakni a sztorit. Mihelyt készen lettem, publikáltuk.

– Mondod, az ügynök ügynök marad. Van-e bármilyen információ arra, hogy a Lehel által vezetett szervezet voltaképpen a hírszerzésnek, akár a magyarnak, akár más országoknak is bedolgozik?

– Én ilyesmiről nem hallottam, de nem is különösebben érdekel. Normálisnak tartom, hogy ha válságzónákban jár az ember, a magyar szolgálatok, de akár külföldi diplomaták is megkérdezik, mit tapasztalt. Én is voltam ilyen beszélgetéseken. Nem látok benne semmi kivetni valót, az a dolgom, hogy bárkivel beszélgessek, és nem mondok nekik sem mást vagy többet, mint ami az újságban is megjelent. Lehellel, konkrétan vele, és nem általában az önkumenikusokkal énszerintem az elnök ádáz természete a gond. Az hogy szereti a saját szervezetét a középpontban tudni, méghozzá mindenáron. Nem egyszer tapasztaltuk ezt a Magyar Nemzetnél is. De arra is volt példa, hogy Indonéziában a baptistákkal leszerveztünk Kövér László házelnöknek egy eseményt, amelyben egy vulkánkitöréssel érintett falu iskolájában oszt tanszereket. A hír bejárta a médiát. Elég pontos tudomásom van róla, hogy Lehel tajtékzott, s amerre csak lehetett értetlenkedett, hogy az Országgyűlés elnöke miért nem az ökumenikusokkal közösen akciózik, miért a baptistákkal.

– Nyomatékosítja vajon az efféle kirohanásokat, hogy az ökumenikusok jószolgálati nagykövete, vagy ha úgy tetszik, pr-arca Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége?

– Én ezzel sem szívesen foglalkoznék, ahogyan az sem izgat különösebben, hogy mennyi állami pénzt kapnak. Sokat egyébként. Azt ellenben mérhetetlenül hipokritának tartom, hogy megúszták a civilek vegzálását, addig csavargatták a tervezet paragrafusait. Miközben külföldről nagyvonalúan, évente több százmilliós nagyságrendben kapnak támogatást. Ráadásul annak az Act Alliance protestáns nemzetközi ernyőszervezetnek a tagjai, amely nem csak a menekültek, de a gazdasági bevándorlók befogadására szólította fel Európa kormányait. Vagyis ha úgy tetszik, a kormányzat szóhasználatát kölcsönözve, a migránsbiznisz haszonélvezői.

Lehel Lászlót az alábbi kérdésekkel kerestük meg

– Vett fel Ön kapcsolatot az észak-korai rezsim bármilyen hivatalával bármilyen okból? Úgy értem: lehet-e Phenjanban bármilyen okból Ön által szignált dokumentum?

– Abból az okból vett-e fel kapcsolatot, hogy véleményezze Lukács Csaba cikkeit? Ha igen, kérem, indokolná ezt a lépését?

Ha Lehel László válaszol, közöljük. Addig pedig idézzük korábbi cáfolatát, amely a Kötőszó evangélikus közéleti blognak adott interjújában szerepel:

„– Megpróbálta ön az észak-koreai hatóságoknál elkaszálni Lukács Csabát, a Baptista Szeretetszolgálat önkéntesét, a Magyar Nemzetben megjelent cikk szerzőjét?

– Soha nem tettem ilyet. A cikkben említett, általam írt állítólagos feljelentés nem létezik. Ez rágalom, ennek kapcsán jogi lépéseket fogok tenni. Aki ilyet állít, annak bizonyítania kell a szavai megalapozottságát.

– Mivel magyarázza, hogy éppen most és éppen a MÖS „piaci konkurensének”, a Baptista Szeretetszolgálatnak az egyik önkéntese állt elő ezzel az üggyel?

– Sokféle szál kuszálódott össze ebben a mostani történetben. Nyilván van erről véleményem, de ezt most nem szeretném a nyilvánossággal megosztani.”

Rádi Antónia