CÖF-Akadémia Georg Spöttlével az utolsókat belénk rúgó balliberális világról

Fotó: Népszabadság / Földi Imre
Fotó: Népszabadság / Földi Imre

 

Néhány napja tartott csoportos motivációs tréninget a belbudai kemény magnak a legcivilebb magyar civil szervezet, a békemenetes Civil Összefogás Fórum. Az eseményt a szervezők Civil Akadémiának nevezték el, a helyszín a Szent Margit Gimnázium, a sztárvendég pedig Georg Spöttle volt, de jutott a hallgatóságnak („szellemi honvédők”) a CÖF-elnök Csizmadia László gondolatfelhőjéből is.

 

Társadalmi célú hirdetés

 

Este 6-kor már nincs ülőhely a volt Kaffka Margit Gimnázium dísztermében. A rövid köszöntőből kiderül, mi mindnyájan szellemi honvédők vagyunk, szükség lesz ránk, mert a nyugati hatalmak exportcikként kezelték a demokráciát, és látjuk az eredményt – először hangzik el hogy terror, migráció és gazdasági bevándorlás, hogy aztán maradjunk is nagyjából ezen a vonalon.

A rövid köszöntés után a Himnusszal indítunk, Papadimitriu művésznő énekel és szaval, negyed hétkor már következik is a CÖF/CÖKA és a civil pénzeket elosztó Nemzeti Együttműködési Alap elnöke. Csizmadia László az első néhány percben még uralja a helyzetet, bár kicsit zavarosan adja elő a Fidesz-rendezvények üdvözlő közhelyeit, úgymint végső csata, sokan vagyunk és elegen, készülni kell, egyebek.

Az első komolyabb képzavart az „utolsókat belénk rúgó balliberális világ”-fordulat alapozza meg, a mondatszövevényből valami olyasmi derül ki, hogy a rúgások célja megakadályozni, hogy Európát a magunkénak érezzük, meg persze, hogy az eredményeinket is tönkre tegyék.

Csizmadia az a fajta szónok, aki soha nem viszi le a mondat végén a hangsúlyt, kíméletlen ragadozó, aki egy pillanatra sem engedi lazsálni a foglyul ejtett közönséget. A rugdosós ballilbek körüli bonyodalom is jó másfél percig tart, míg végre valahogy partot fogunk az „Európát, ha kell, fegyverrel is meg kell védeni”- konklúziónál.

Kapcsolódó cikkeink

Eurábiát csinálnak a Sorosok és Rotschildok – Beépültem a CÖF-be, II. rész

Békemenet, CÖF, CÖKA, Pestisrácok – mi fán terem, kinek szolgál a magyar gongó?

Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet barátság! Így számolt le Putyin elnök a külföldi ügynökszervezetekkel

Köszönjük nektek, hogy az szja 1%-os felajánlások terén ismét legyőztük az agyontámogatott kormánycivileket

Beszéde harmadik percétől az elnök agrammatikus szófelhőbe burkolja a hallgatóságot, amely egyre csüggedtebben próbálja kihámozni a közlések velejét, és hálásan tapsol azokért a hívószavakért, amelyeket van mihez kötni. Igaz, ilyen viszonylag ritkán adódik, a gyorsan fáradó publikum nem rezonál Csizmadia nemzeti konzultációt magasztaló szavaira sem.

A zavar érthető: a véget nem érő mondatokba gabalyodó elnök a nemzeti egységre példaként valamiért az olimpiás aláírásgyűjtést hozza fel, majd észbe kapva hozzáteszi, hogy ez egy nagyon szomorú dolog, „ellopták az unokák vízióját”. Innen rögtön a határok kérdéskörére térünk át, metafizikai síkok nyílnak meg, elrugaszkodunk a rögvalótól:

„Egyetlenegy végtelen dolgot tudok elképzelni, Isten adományát, ami a földi életünkben talán nem igaz, de az örök életet biztosítja számunkra, és ez egy olyan ígéret, amivel élnünk kell. De határokról beszélünk.”

Fél perc sem telik el, és elhangzik Juhász Péter neve, amin a közönség valamiért nevetni kezd, az első tapsot arra a mondatra kapja az elnök, hogy „a saját testükbe sípot építenek, és amikor a síp megszólal, pontosan tudják, hogy a szürkeállományok a legalacsonyabb szintre került”.

Aztán jön Brüsszel. Hogy muszáj, hogy a polgárok, akik a 21. század jövője, megmozduljanak, és „adni kell Brüsszelnek egy transzfúziót, rászorul.” A folytatásnak kicsit fura akusztikája van abban a teremben, ahol a többség minimum a hatvanas éveiben jár: „Miért gondolom? Hát itt az idő, ugye hatvan évről beszélünk.”

Már csak két perc, és végre Sorosnál vagyunk, a Soros-szervezeteknél, amelyek „nagyon jól élnek abból, hogy eljátsszák a karitatív szerepet, és segítik be embercsempészettel Európába a muszlimokat.” Talán, mert a közönség erre sem reagál, Csizmadia merészet húz:

„Én lehet, hogy tévedek, de lehet az is, hogy a tengeri határok is meg vannak valahol húzva, tehát nem kéne szárazföldet érnie a muszlimoknak, és nehogy már azt mondják, hogy kegyetlen ember vagyok, mert nyilván a keresztényi karitatív segítség az mindannyiunkban bennünk van, de hát ha berúgják az ajtódat, nem biztos, hogy azt kérdezzük meg, hogy ebédet kérsz-e.”

Ismét bebizonyosodik, hogy a populista szónoknál gyakran jobb minőséget képvisel a hallgatósága, a közönség ugyanis nem reagál Csizmadia tengerbe fullasztós gondolatkísérletére. Az egyre vadabbul ötletelő szónok megint ugrik egyet, és a kétsebességes Európát kezdi felhánytorgatni, de ma ez sem jön be.

Negyed órája tart a szónoklat, mikor végre elhangzik a kérdés: Mi a teendő a Soros-féle szervezetekkel? Komoly dologról van itt szó, figyelmeztet az elnök:

„Ne felejtsék el, hogy körülbelül 60-70 olyan Soros-szervezet működik Magyarországon, aki kifejezetten támadta a magyar kormányt.”

Várnánk a téma kifejtését, de váratlan fordulattal oda jutunk, hogy a készülő törvény nem róluk fog szólni, hanem arról a 65 ezer rendesen működő civil szervezetről, akinek a gondját-baját a szívén viseli a kormány, segít, ahol tud, hiszen épp a napokban osztott ki közöttük 5 milliárd forintot.

Majd vissza a külföldről jövő pénzhez: abból talán szellemi fegyverkezés folyik? – kérdi az elnök. Pénzért tudnak megvenni embereket, újságokat? Esetleg régi oligarchákat, akik most új szerepben politikusok is szeretnének lenni?

De Simicskával, mint a Soros-civilek által megvásárolt oligarchával még nem vagyunk a tetőponton, az igaz bomba ezután robban:

„Most nagy dolgot fogok mondani. Tudják mikor lennék boldog? Ha legalább harminc Mészáros Lőrinc lenne az országban.”

És ezt végre megtapsolják. Csizmadia rátesz egy lapáttal: „Ne higgyünk semmi korrupciónak!” Újabb taps – Csizmadia talán érzi, hogy innét már csak lefelé van, még egy kis simicskázás, és gyorsan távozik.

Leszállóágban a békemenetelés

Nem számítva a 2009-es, Hősök terén tartott nagygyűlést, a CÖF 2012 óta hat Békemenettel állt ki a kormány mellett. A demonstrációk időbeli eloszlása markánsan mutatja, hogyan olvadt el a szervezet politikai jelentősége: míg 2012-ben háromszor is meneteltek, 2013-ban már csak kétszer, és az utolsó Békemenetre három évvel ezelőtt, 2014. március 29-én került sor.

Az első Békemeneten százezres tömeg vonult az emlékezetes „Nem leszünk gyarmat”-molinó mögött – jobboldali körökben máig tartja magát a vélekedés, hogy Orbánt ez mentette meg egy Brüsszelből inspirált puccstól. A sikeren felbuzdulva a szervezők március 15-én újráztak, de ezen a meneten már jóval kisebb volt a létszám. A harmadik, 2012. október 23-án tartott Békemenetet már a Milla-jelenség miatt érzett félelem és felháborodás inspirálta.

Innét már egyértelműen leszállóágba került a mozgalom: hátra volt még egy ellen-ellentüntetés Gyulán néhány száz résztvevővel, ahol a Fidesz-frakció szezonnyitó ülését kellett megvédeni az elszemtelenedett ellenzéki demonstrálóktól, meg egy kötelező gyakorlat október 23-án.

A Fidesz utoljára a 2014-es országgyűlési választás idején vette igénybe a pártcivileket: a voksolás előtti napon egyszerre volt Békemenet és Fidesz nagygyűlés – igaz, a szerepek ekkorra már teljesen összekeveredtek, hiszen a negatív kampány túlnyomó része ekkorra már a CÖF-höz volt kiszervezve.

Az elmúlt három évben a CÖF szerepe nyilatkozatok kiadására és ankét jellegű rendezvények tartására korlátozódott, és bár többször merült fel az igény, a Fidesz agytrösztje még az olimpia megmentésére sem engedte újra utcára a szervezetet.

Georg Spöttle viszi tovább a műsort.

A migránsszakértő gyorsan tisztázza, hogy mi is volt valójában az arab tavasz; Kadhafi például nem volt egy „matyóhímzés”, de rendet tartott, és a ma polgárháborúba süllyedt országokban jóléti állam működött. Pár perc múlva megtudjuk azt is, hogy a német kormány a menekültválság tetőpontján hermetikusan le akarta zárni a határokat, már felvonult a rendőrség és a hadsereg, de a döntő nap éjszakájának utolsó órájában a kormány mégis elvetette a határzár ötletét.

Miért? A politikai korrektség miatt – mutat rá az előadó, majd mint kiderül, ez alatt a holokauszt okozta német bűntudatot érti. Egyébként meg 2 millió migráns érkezett Németországba, ebből 4-500 ezer el is tűnt, fogalma sincs senkinek, hogy hol vannak – sorolja Spöttle a rideg tényeket, majd hozzáteszi, ugye, Európában eddig 300 áldozata van a terrorcselekményeknek.

A közmédia kettes számú migránsszakértője meredek dolgokat mond ugyan, de Csizmadia után kifejezetten koherens az előadás, a közönség megfelelően szörnyűlködik is. A műsorvezetővel ezután felmondják a kötelezőt, hogy sária-rendőrség működik egy csomó európai országban, hogy már 16 százalék a muzulmánok aránya Németországban, hogy a Tower melletti fish-and-chips árus szálem alejkummal köszön, ilyesmik.

Van persze személyes története is, az egyik szerint például egy barátja Londonból Magyarországra menekült, mert London már nem a régi, és egyedül a magyar kormány csinálja jól. Spöttlének őszintén tetszik a magyar politika irányvonala („Magyarország nagyon klasszul védi a határokat”), azt mondja, alig várja, hogy végre megkaphassa az állampolgárságot, hogy részt vehessen a nemzeti konzultációban, és szavazhasson.

Az est legnagyobb tapsát kapja, senki számára nem kétséges, köztünk a helye.

Becker András

 

tetszett_a_cikk3