Leteszteltük, hogy hálapénz nélkül is túlélhető-e egy műtét a magyar egészségügyi rendszerben

Amikor olyan elváltozást diagnosztizáltak a szervezetemben, mely műtéti – orvosi szakzsargonban invazív – beavatkozást igényel, elhatároztam, hogy belefogok egy sajátos kísérletbe. Elterjedt vélekedés a magyar lakosságban, hogy komolyabb (például kórházi tartózkodással, altatásban végzett operációval, illetve azt követő utógondozással járó) ellátási szintű beavatkozásnál elkerülhetetlen, hogy a páciens – érvényes biztosítási jogviszonyától függetlenül – magánzsebből is „tejeljen”. Hálapénz leszurkolása, valamint saját „fogadott” orvos nélkül az emberrel rosszul fognak bánni, lekezelően viszonyulnak hozzá. Ennek szerettem volna utánajárni.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mi van, ha a páciens nem fizet, senkinek nem csúsztat borítékot? Ehelyett – mint aggódó beteg – kérdésekkel bombázza az altatóorvost, valamint a műtétet végző kezelőorvost, és az ápolószemélyzetet? Mi több, rámenősen követeli a tájékoztatást a kórház főigazgatójától és betegjogi képviselőjétől is? Mi lesz a sorsa a betegnek, ha nemcsak hogy nem fizet, de még a jogait is hangoztatja? A válaszok a lentebbi szubjektív betegnaplóból kiderülnek.

A diagnózis

Epekövesség miatt epehólyag-eltávolító laparoszkópos műtét szükségességét állapították meg nálam. Ez nem tartozik a legsúlyosabb vagy gyógyíthatatlan betegségek közé, de ha nincs invazív beavatkozás, hosszú távon akár súlyos egészségkárosodást vagy halált is okozhat. A kezeletlen, gondozatlan epekő görcsöket idézhet elő. A felfúvódó epehólyag ugyanúgy perforálhat, mint a vakbél. A hasüregbe kerülő epesár akut tüneteket – például gyulladást – okoz. A kóros epehólyag akár el is rákosodhat.

Szemben az ultrahangos vesekőzúzással, az epekövek és epehólyag „ártalmatlanná tételének” a műtéten kívül nincs alternatívája. Az operációnak kétféle alaptípusa van. A már említett laparoszkópos beavatkozás, valamint a hagyományos nyílt hasi műtét. Bár mindkettő futószalagon végzett rutinbeavatkozásnak számít, természetesen vannak, illetve lehetnek kockázatai és szövődményei.

A módszertan

Eme írás nem objektivitásra törekvő újságírói alkotómunka terméke, hanem a magánemberként szerzett tapasztalatok szubjektív, naplószerű rögzítése. Így egyrészt a tárgyilagosság és távolságtartás szándéka nyilván kevésbé tud érvényesülni. A kórházban a vizsgálatokkal, előkészítéssel, műtéttel, valamint lábadozással töltött idő során hangsúlyozottan betegként léptem fel. Az orvosokkal, ápolószemélyzettel való találkozások, beszélgetések során nem mondtam el, hogy a médiában is dolgozom, hogy sajtómunkás vagyok – mert nem akartam, hogy ez a hozzáállásukat fellépésüket pozitív vagy negatív irányba befolyásolja.

Mondhatni: természetes környezetükben akartam megfigyelni őket, a külső beavatkozás zavaró hatásai nélkül. Az intézményt, illetve annak konkrét osztályait, szervezeti egységeit megnevezem, ám a konkrét dolgozók nevesítésétől, beazonosításától eltekintek. Csak azon – intézményvezetői rangú, illetve betegjogi képviselettel foglalkozó – személyek nevét közlöm, akiket tájékoztatáskérési céllal, írásban kerestem meg, s ők is ugyanilyen formában válaszoltak.

Kórházi jelenlétem során egyetlen, velem páciensként foglalkozó dolgozónak sem adtam hálapénzt, ajándékot vagy bármiféle, informálisan ösztönző juttatást. Továbbá nem használtam semmilyen ismerősi, rokoni, politikai, baráti vagy más összeköttetést annak érdekében, hogy jobb, gyorsabb vagy magasabb fokozatú ellátásban részesüljek. (Megjegyzem: ilyen kapcsolataim nem is voltak, s most sincsenek.)

Nem vettem igénybe a kórházakban esetlegesen hozzáférhető formális „VIP-fokozatú” ellátást sem. Befekvés előtt jártam a kórháztól független egészségügyi magánszolgáltatóknál – egész pontosan kettőnél. Az egyikben betegségemet diagnosztizálta ultrahanggal egy ott praktizáló magánorvos, illetve a kórházi szakorvos diagnózisa után másodvéleményt kértem egy magántulajdonú egészségügyi szolgáltatóközpontban.

Dramaturgiai okokból a betegnapló kronológiája nem lineáris, hanem retrospektíven visszakanyarodó. Kezdjük tehát a végén – illetve majdnem a végén.

2016. június 21. Valamikor délelőtt 10 körül. Maszk kerül az arcomra, infúziós tű a karomba. A műtőasztalon fekszem, leszíjazva, s utólag nem emlékszem rá, mikor vesztettem el az öntudatomat. Volt bennem halálfélelem, átvillant az agyamon, hogy nem ébredek fel. Azt mondják, ilyen helyzetben a szürkeállományunk mozijában lepereg a teljes pályafutásunk filmje. Rá kell cáfoljak a legendára – velem speciel semmi ilyesmi nem történt. Pedig a mögöttem lévő hónapok eseménydúsak voltak. Hogy is kezdődött?

2016. március 29. Szokásos éves hasi és lágyéktáji ultrahang-vizsgálat. Ezt végző magánorvosom közli, hogy epeköveim, valamint az epehólyag felfúvódása, továbbá a benne lévő epesár olyan fázisba jutottak, amely elkerülhetetlenné teszi a műtéti beavatkozást. Meglehetősen higgadtan fogadtam – ámbár belül azért generált némi lelki feszültséget. Utoljára csaknem két évtizede voltam kórházban, akkor is csak kivizsgálás céljából.

Még soha nem operáltak. De nem akartam tovább halogatni. Illetve egy újságíró mindig újságíró marad – akkor is, ha épp nem dolgozik. Hisz egy dolog, mikor az ember riporterként bemutatkozva, diktafont lengetve csinál interjút kórházi vezetőkkel, illetve más betegek nyilatkozatát használja forrásként. S egészen más, amikor saját bőrén tapasztalhatja meg az egészségügy helyzetét, állapotát.

Április 1. Reggel a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház (továbbiakban: PAMOK) 3. emeletén, a Sebészeti Szakambulancián jelentkezem a magánorvosi diagnózisom papírjával. Előtte jártam háziorvosnál is, nem mindennapi élmény: körülbelül tizenöt éve voltam utoljára. A közegészségügyet mindig próbáltam nagy ívben elkerülni. Bármi gondom volt, eddig csakis magánpraxisban dolgozó orvossal kezeltettem. Alapvetően a több biztosítós piaci finanszírozásmodell híve vagyok, s mint ilyen, eleve bizalmatlan a költségvetésből üzemeltetett állami gyógyítással szemben.

A sebészeti járóbeteg ambulancián rögtön azt kérdezik: van-e saját orvosom? Nem tudom, hogy pontosan mit értenek ez alatt: hogy van-e fogadott (tehát fizetett) orvosom, vagy netán azt, hogy van-e már kezelőorvosom? De mivel egyik sincs, nemmel felelek. Leülök az előtérben várakozó betegek közé. A páciensek behívása hangszóróval történik, egymás után szólítják őket.

Egyszer csak betolnak egy hordágyon fekvő idős férfit, aztán otthagyják. Az illető talán kábult lehet az altatástól, esetleg fájdalmai vannak, netán mentálisan zavart, fogalmam sincs. Engem idegesít, hogy láthatóan mondani akar valamit, de nem tudok rájönni: mit. Meg az is irritál, hogy senki nem mozdítja füle botját sem, nem akarnak (vagy mernek) szólni. Pedig nagyon valószínű, hogy az öregember segítséget kér. Bekopogok a legközelebbi ajtón. Egy asszisztensféle lép ki, de rám se néz, hanem sietve tovább megy. Azért utána szólok, hogy a magára hagyott páciens kér valamit.

Nemsokára engem szólítanak. Előadom a bent ülő sebésznek, hogy mi járatban vagyok. Átnézi a leleteket, végigtapogatja a hasamat, aztán szakszerűen és barátságosan tájékoztat, mi vár rám. A várólista alapján két és fél hónap múlva kerül sor a műtétre. Mivel panaszaim, tüneteim (láz, fájdalom, görcsök stb.) nincsenek, a sürgősségi beavatkozás nem indokolt. Felteszem „aggályoskodó” kérdéseimet: részletesen válaszol, abszolút nem kioktató, ingerült vagy arrogáns. (Pár nappal később felkeresek egy privát sebészt másodvéleményért: gyakorlatilag ugyanazt mondja.)

Van több hónapom rá, hogy utánajárjak a dolgoknak, mielőtt befekszem. Elhatározom, hogy letesztelem a betegjogi képviselet, valamint az intézményvezetés tájékoztatási hajlandóságát is. Mielőtt ezt megtenném, beszélek dr. Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogásszal, az Egészségbiztosítási Felügyelet korábbi vezetőjével. Neki is ugyanazon kérdéseket teszem föl, mint aztán később aggódó betegként a betegjogi képviselőnek és a kórház főigazgatójának. (Kérdezősködésem gyümölcsét alább publikálom.)

Június 6. Háziorvosnál vagyok – előzetes vizsgálat, szakvéleményezés céljából. EKG-t csinálnak. Direkt provokatívan rákérdezek: „Mennyi az esély rá, hogy operáció közben leáll a szívem?” Az orvos azt feleli, hogy a szívhangom alapján nagyjából semmi. A háziorvos egyébként inkább pozitív csalódás. Felnőttkoromban eddig többnyire másodkézből hallott családi rémtörténetekből ismertem csak a „körzeti orvosokat.” Melyek alapján alulmotiváltak, kompeteciazavarosak, unott rutingesztusokkal igyekeznek a pácienst minél hamarabb lerázni, szakorvosnak átpasszolni: nem igazán a szakma krémje.

Ráadásul a szabad orvosválasztás itt de facto nem létezik. Mindenki csak a körzetileg kijelölt orvoshoz mehet. Több, körzeten kívüli háziorvosnál is próbálkoztam korábban: a válaszuk elutasító. Betelt náluk a felső létszámkorlát. Az én „körzetimmel” nincs komoly gond, nem tudom megítélni, hogy szerencsésen kifogtam egy, az átlagnál jobbat vagy netán túlzóak a korábban hallott lesújtó beszámolók. Ez a háziorvos (illetve asszisztense) még arra is képes, ami a legtöbb közegészségügyi intézmény és szolgáltatás intelligenciakapacitását meghaladja: sorszámot osztanak, így a beteghívás érkezési időrendben, gördülékenyen halad. Ez a logisztikai bravúr nem mindig és mindenütt jön össze.

Június 10. Vér-, és vizeletvételezés a szakambulancián, utána mellkasröntgen. Nincs különösebb zsúfoltság, tumultus, rövid időn belül mindenütt átesek a szükséges vizsgálatokon. Igazából a bánásmód nem lépi át a határértéket. Nagyrészt mindenki udvarias, szakszerű, az egész nem tűnik különösen felháborítónak vagy szóvá teendőnek. Akad persze időnként disszonáns mozzanat, türelmetlen vagy arrogáns beszólás, de összességében az ember mindennél lényegesebb rosszabbra van felkészülve az állami egészségügyben. Így aztán  megkönnyebbül: úgy érzi, olcsón megúszta.

Június 13. Elkészültek a labor-és röntgenleletek, azok birtokában találkozom az aneszteziológiai szakambulancián egy altatóorvossal. Kicsit szorongok –  s nem elsősorban azért, hogy legutóbb úgy kerültem altatóorvossal kapcsolatba, hogy leleplező posztot írtam róla. Némi várakozás után behívnak, fiatal srác az orvos. Megvizsgál, átnézi a leleteimet, tájékoztat, aztán válaszol a felvett kérdéseimre.

Nem mondhatnám, hogy megnyugtatott. Ez persze nem feltétlenül csak az ő hibája. A hangneme talán nem a legempatikusabb – beidegzetten távolságtartó – de a mondandója akkor is ijesztő volna egy laikusnak, ha nagyon kedves stílusban tudatná. A beteg természetesen azt szeretné hallani: biztos nem lesz gond, garantálják, hogy felébred a narkózisból. Ilyet persze egyetlen orvos sem szavatolhat. Ehelyett tételesen felolvassa az altatás lehetséges szövődményeit a beleegyező nyilatkozatból:

„…gyógyszerek mellékhatásai, allergiás reakciók (a felismerést nehezíti az altatott állapot!) keringési, légzési-lélegeztetési zavarok, nehéz légútbiztosítás következményei (fogak, szájüreg vagy orrüreg lágyrészeinek, gégének a sérülése, oxigénhiányos állapot kialakulása) a kikapcsolt izomműködés mellett fektetéskor kényszertartás, következményes gerinc, végtagi fájdalom, esetleg bénulás alakulhat ki, gyomortartalom légutakba jutása, légzési elégtelenség, mindezek következtében elhúzódó ébredés, idegrendszeri károsodás, halál.” – szerintem ezt hallva mindenki idegesebb lenne.

Persze ugyanúgy rajta van az ilyen (vagy hasonló) lista a gyógyszerek betegtájékoztatóján is. Meg amikor repülőgépre vagy autóbuszra szállunk, szintén tudhatjuk: érhet baleset. De a gyógyszert és a tömegközlekedést gyerekkorától annyiszor használja az átlagember, hogy unalmas rutinná válnak, így már nem félünk annyira a járulékos következményektől. Ám operálni viszonylag ritkán szoktak. Az altatóorvosnál igen sok mindenre rákérdeztem. A fogak és fogászati implantátumok lehetséges sérülésétől egészen ama horrorig, amely a mosonmagyaróvári kórházban történt:

 „Érthetetlen – a szakma így reagált a történtekre, pontosabban a sejthető verzióra, amelyet megosztottunk több neves, tapasztalt orvossal. Abban egyöntetű volt a vélemény, hogy ilyen esetről eddig még senki nem hallott, s mert több intézményben is hasonló felújítást  végeztek már, így tudják, milyen egy új műtőt használni. Alapvetés, hogy nem lehet kétségük abban, hogy a csövekből olyan gáz jön, amilyennek jönnie kell. Az átadás-átvételnél nem orvosok asszisztálnak, de mert „egy olyan precíz eljárásról van szó, mint amilyet a repülésbiztonságnál is alkalmaznak, ezért el sem tudták képzelni, hogy ilyen banális hiba lehetőségként felmerülhet”.

Hamar kiderült, hogy a repülős hasonlatot nem véletlenül hozták fel. Tudják ugyanis, hogy egy ilyen haláleset akkora vihart kavar az adott kórház életében, mintha egy légitársaság valamelyik gépét veszítené el. Azt is elmondták, hogy minden intézménynek vannak vitatható esetei, de általában a halálesetek oka nem fekete vagy fehér. „Egy olyan kategória van, amely védhetetlen, az pedig a vércsoport-tévesztés. Pontosabban eddig egy volt. Mert ha bebizonyosodik, hogy valóban rossz gáz jött a csövekből, akkor lesz egy második kategória is.” (Kisalföld, 2013. július 31.)

Az ügyben nemrég született első fokú ítélet: négy személy kapott felfüggesztett szabadságvesztést.

Utóbbi lehetőség az altatóorvosi válasz alapján gyakorlatilag kizárható, hiszen ott egy újonnan átadott műtőblokkban a legelső beavatkozás során derült ki, rossz helyen kötötték be a gázt továbbító csöveket. Viszont a beleegyező nyilatkozatban tételesen feltüntetett dolgokra nem mondta, hogy azok biztos nem fordulhatnak elő. Ez az első műtétes betegnél felér egy pszichés lórúgással.

És hát ama levelezés sem nyugtatott meg különösen, amit a műtét kiírása és elvégzése közötti hetekben zajlott köztem, valamint a kórház betegjogi képviselője, az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ (OBDK), valamint a PAMOK főigazgatója között.

A levelek kiküldése előtt megkerestem Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogászt, ügyvédet, a 2010-ben megszüntetett Egészségbiztosítási Felügyelet korábbi vezetőjét, akitől lényegében ugyanazokat tudakoltam, amit a kórházi és betegjogi funkcionáriusoktól is. Nem tagadom, kicsit élveztem a szituáció adta lehetőségeket. Mert amennyiben újságíróként keresek fel valakit interjú céljából, sajtótájékoztatón próbálok választ kicsikarni tőle, avagy elektronikusan juttatok el hozzá nyilatkozatkérő kérdéseket – az gyökeresen más helyzet.

Sajtómunkásként az ember lehet rámenős, határozott, aki nem hagyja lerázni magát, ám bizonyos határokat nem léphet át. Egy ügyfél viszont magánemberként nyugodtan lehet akár ingerült, kötekedő, bosszús, elégedetlen. Ahogy folyt a levelezés a betegjogi képviselővel, rádöbbentem, hogy a felháborodottan méltatlankodó pácienst nem is kell megjátszanom. Arra gondoltam: ha a betegjogi képviselő (akinek akár a kórház, az orvos ellenében, azokkal szemben is védenie kell a páciens jogait) így áll a dologhoz, ugyan mit várhatok a fehér köpenyesektől?

Május 19-én írtam első levelemet a győri kórházban területileg illetékes betegjogi képviselőnek.

Arra vonatkozólag érdeklődtem: van-e arra a PAMOK-ban konkrétan előírt határidő, hogy egy elektív (előre tervezett/tervezhető, nem sürgősségi) műtéti beavatkozásnál meddig kell tájékoztatni a beavatkozás menetéről, előnyeiről, kockázatairól a beteget? Van-e mindennek kidolgozott, írásba foglalt protokollja, rendje, menete? Ha igen, akkor szeretném megismerni.

Nyilván nem tekinthető informált beleegyezésnek, ha a nyugtatótól már kábult (vagy a műtét, a narkózis közelsége miatti stressz okán az idegességtől koncentrálni alig tudó) betegnek aznap, közvetlenül a műtét előtt tolják az orra alá a papírt. Ugyan mennyire önkéntes és informált a beleegyezés, ha a beteget az utolsó pillanatig váratják, s akkor próbálják jóváhagyatni vele az operációt, amikor már ott áll a stáb beöltözve, bemosakodva, sürgetően nézve rá, hogy „Írja már alá!”)

A műtét kockázataival, szövődményeivel, mellékhatásaival összefüggésben is tettem fel kérdést.  Nyilván léteznek statisztikák, tudományos kimutatások, hogy egy adott műtétnél százalékosan – világszerte, továbbá ország szerinti bontásban – mennyi az elhalálozás, egészségkárosodás, műhiba, stb. aránya. De van-e olyan, a PAMOK-ra vonatkozó belső statisztika (s ha igen, én betegként hozzáférhetek-e?) hogy az adott intézményben milyenek az arányok? Jobbak vagy rosszabbak? Jogom van-e tudni továbbá, hogy az én műtétemet végző orvosoknak volt-e már műhibapere, elmarasztalták-e őket a múltban szakmai vétségért? Vagy mondjuk jogomban áll-e megtudni, hogy történtek-e a kórházban a már idézett mosonmagyaróvárihoz hasonló esetek?

S mivel a laparoszkópos műtét során „először egy apró, egy centiméter körüli metszésből feltöltik a hasüreget szén-dioxiddal, hogy az egyébként szorosan egymáshoz fekvő hasi részek között a műtéthez kellő tér álljon rendelkezésre.” nyilván aggódik a páciens, hogy nem kerül-e  valami hasonló tévedés folytán a tüdejébe a szén-dioxid? (Ami egy laikustól tán elnézhető.)

Mi a helyzet a beavatkozás, a műtéti folyamat dokumentálásával, illetve annak beteg általi követhetőségével? Mennyire férhetek hozzá a betegként a dekurzushoz, az állapotom romlását, javulását, státuszát folyamatában követő dokumentációhoz? Mennyire fordulhat elő, hogy a beteg elé tárt dokumentáció és a ténylegesen elvégzett beavatkozások nem fedik le egymást?

Mennyire lehetnek igazak Szebik Imre bioetikusnak a dokumentáció hitelességét érintő – egy laikus számára rendkívül aggasztó, nyugtalanító – szavai? Aki szerint „…nincs azzal semmi baj, hogy orvos ítél meg orvost. „Máskor meg rendőr rendőrt, önmagában ennek nem volna szabad gondot okoznia. Ha egy orvos vétkessége megállapítható, azt egy kollégának is el kell ismernie. Persze ez sokszor egyetlen ember lelkiismeretén múlik. Ha például a patológus oda nem illő tárgyat talál a boncolt testben, kiveheti és eldobhatja. Nem tudja meg senki. Vagy ott a dokumentáció mint tárgyi bizonyíték, amit a személyzet ír. Tudok több esetről, amikor egyszerűen mást írtak be, mint ami a valóságban történt. Ám ha a napnál világosabb helyzetben a szakértő a józan észnek ellentmondó szakvéleményt hoz, azzal aláássa a szakma becsületét. Ideig-óráig lehet védeni a mundér becsületét egy rosszul értelmezett összetartással, de ez megbosszulja magát. Az is probléma, hogy Magyarország kicsi ország, túl jól ismerik az emberek egymást.”

S mennyire helytállóak dr. Ábrahám László mondatai? Ő úgy véli: „Törzsi összetartás van az egészségügyben. Problémás esetekben a szakma összezár, a szakértői vélemény gyakran az uralhatatlan vérzés esetét említi, ami valóban nem kivédhető. Így műhiba esete nem áll fenn.” – ezután másfél hetet vártam arra, hogy a betegjogi képviselő jelentkezzen, illetve válaszoljon. Mivel ez nem történt meg, a munkáltatójához fordultam.

Május 30. Levelet írok az OBDK-nak. Arra kértem őket: nézzenek utána: milyen okból késik a válasz, illetve mikorra várhatom azt? Ideér akkora, amikor (június 10-én) bemegyek a kórházba kivizsgálásra, illetve egy héttel később, a műtét elvégzése céljából?

„Ha nem, akkor miért szenved késedelmet, illetve nem gondolják-e úgy, hogy ezzel vétenek az intézményüket létrehozó jogszabály szelleme, illetve betűje ellen? Kérem tehát, hogy tegyenek lépéseket kérdéseim megválaszolása ügyében. Ha a területileg illetékes betegjogi képviselő nem képes megválaszolni azokat, kérném, hogy jelöljenek ki eme feladatra másvalakit. Végül egy utolsó kérdés, illetve megjegyzés. Tudtommal az Önök intézményét pont azért hozták létre, hogy a betegek, ellátottak jogai fölött őrködjön. Például, hogy az illető pácienseket ne várassák meg feleslegesen, ha várniuk kell, tudassák velük annak okát és körülbelüli időtartamát, illetve megfelelően informálják őket. Nem érzik-e visszásnak, hogy pont eme intézmény az, amelynek dolgozója annyira sem képes, hogy röviden válaszoljon? Mondjuk valami ilyesmit: „Tisztelt Uram, levelét megkaptam, arra alábbi határidőn belül fogok érdemben válaszolni.” Megjegyezném, hogy egy egészségügyi szakjogászt is megkerestem kérdéseimmel. Aki – bár ez, ellentétben az Önök közpénzből működő intézményével szemben, nem lenne kötelessége – azonnal, részletesen, érdemben felelt nekem. Ingyen és bérmentve. Önök szerint rendben van ez így?” – írtam némiképp türelmetlenül.

Május 31. Csodálatos módon rögtön ezután megérkezett Farkas M. Mariann betegjogi képviselő első válasza. Ezt teljes egészében idéznem. Terjedelmileg nem gond, hisz meglehetősen rövid – s tartalmilag sem túl bonyolult.

„Kérdéseire a válaszok megszerzése időt vett igénybe. Megkeresésére tájékoztatom, hogy a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház honlapján nem tesz közzé sem műtéti, sem altatási beleegyező nyilatkozat formanyomtatványt. A műtétre váró betegeknek az altató orvossal történő találkozás/vizsgálat során lehetőségük van kérdéseiket feltenni (érdemes előre megfogalmazni, leírva magával vinni), ezekre SZÓBAN válaszol az orvos. A műtétet végző orvos is csak SZÓBAN ad felvilágosítást, a műtétet megelőző időben, a beleegyező nyomtatványt is előző napon el lehet olvasni, értelmezésben segítséget kérni, és csak teljes megértést követően aláírni. Bízom abban, hogy minden kérdésére kielégítő választ kap az orvosaitól, műtéte során semmiféle komplikáció nem lép fel, elégedetten hagyja el a kórházat.” – felelte.

Június 1. Ekkor lett „drótpostára adva”  viszontválaszom a betegjogi képviselőnek. Részletesebb, mint az ő válasza, így csak kivonatosan citálnám önmagam:

„Az Öntől kapott válasszal – annak minőségével, részletességével, érdemi tartalmának színvonalával – rendkívül elégedetlen vagyok, számomra az csalódást keltő. Válaszaimra részben egyáltalán nem, részben pedig csak nem kielégítő módon kaptam feleletet. Akár vehetném gúnyolódásnak (vagy az ügyfél, a páciens lekezelésének) is ama mondatát, hogy: „Kérdéseire a válaszok megszerzése időt vett igénybe.”

Őszintén szólva, először lázasan keresgéltem, gondolván: biztosan van a levélhez csatolmány, ahol az érdemi válaszok találhatóak, de semmi ilyesmire nem bukkantam. Nehezen tudtam ugyanis elhinni: egy – közpénzből ezért fizetett, erre a célra alkalmazott, a feladatellátáshoz szakmai képesítéssel rendelkező, e területen évek óta dolgozó – szakembernek 11 nap kell arra, hogy ilyen (számára evidenciának minősülő) kérdésekre választ tudjon adni. S akkor is csak ennyire – ilyen terjedelmű és minőségű válaszra –  futja tőle. S gyanúm szerint ez a soványka válaszféle is csak azért jött, mert előtte való nap panasszal, kifogással éltem a reagálás hiánya miatt az Ön munkáltatójánál. […]

Itt jegyezném meg, hogy az egyik – magánpraxisban dolgozó – egészségügyi szakjogász, akihez szintén a kérdéseimmel fordultam, Önnel ellentétben részletes és alapos választ produkált. Holott (szintén Önnel ellentétben) Neki ez abszolút nem lett volna kötelessége, mert őt nem én fizetem az adóforintjaimból. Emellett azonban hiába kaptam tőle alapos választ, bizonyos dolgokra nem adhatott feleletet, hisz arról Ön – a területileg illetékes, a helyi intézményviszonyaiban járatos – hivatalos betegjogi képviselő tud felvilágosítást adni. […] számomra, mint járulékfizető páciensnek hozzáférhetőek, megismerhetőek-e azok a helyi, intézményi rendelkezések, melyek azt szabályozzák, amire az általános, nemzeti szintű jogalkotás és jogalkalmazás nem tér ki?

Mondjuk a PAMOK szintjén ama főigazgatói és osztályvezetői utasítások, amelyek arról szólnak: mi adható ki a betegnek, és mi nem? Tehát, ha van, amit nem ismertetek meg, akkor talán jogos, hogy tudni szeretném: ki és miért tiltotta meg azt? Meggyőződésem, hogy sem az orvos, sem a betegjogi képviselő részéről nem tekinthető érdemi tájékoztatásnak, ha néhány, gépesen eldarált vagy odavetett sorral letudja a dolgot, a beteg kérdezősködését pedig türelmetlenül fogadja, igyekezvén lerázni az illetőt.” – fogalmaztam némiképp ingerülten.

Június 3-án befutott az OBDK válasza is:

„Az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központhoz (a továbbiakban: OBDK) érkezett megkeresésével, valamint Farkas Mariann betegjogi képviselőtől kapott válaszával kapcsolatban az alábbi kiegészítést tennénk.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Törvény) rendelkezik többek között a betegeket megillető jogokról, valamint kötelezettségekről. Engedje meg, hogy feltett kérdéseivel kapcsolatban az alábbiakról tájékoztassuk.” Válaszuk lényegében annyi, hogy a levélbe bemásolva átküldték a fenti jogszabály ide vonatkozó részleteit.

Ugyancsak június 3-án a betegjogi képviselő is válaszolt. Mindössze ennyit:

„Második levelét megkaptam, hogy kérdéseire választ tudjak adni, mások közreműködése is szükséges. Amint birtokomban lesznek az információk, tájékoztatni fogom.”

Június 3. Válaszom a betegjogi képviselőnek: „visszajelzését köszönöm, érdemi válaszára a korábbi leveleimben részletezett kérdésekben e hét folyamán számítanék.”

Június 6. Betegjogi képviselő újabb válaszlevele:

„A folyó év június 1. napján érkezett levelére hivatkozással tájékoztatom, hogy az OBDK központtól kapott információi szerint az Ön részére az alábbi e-mail került továbbításra június 3. napján. A fentiekre való tekintettel, mivel az egészségügyi ellátásával kapcsolatos betegjogi kérdéseire választ kapott, ezért kérjük tájékoztatásunk szíves tudomásul vételét.”

Június 7. Némiképp dühös válaszlevelem a betegjogi képviselőnek és az OBDK-nak:

„A levelezésünk kezd mindinkább süketek párbeszédére hasonlítani. Bár meggyőződésem szerint itt, a konkrét esetben nem én vagyok az, aki nem tudja (vagy nem akarja) meghallani és megérteni, amit a másik mond. Leveleimben a gyógykezelésem, ellátásom (műtétem) helyszínére – az önhöz tartozó Petz Aladár Megyei Oktató Kórházra (PAMOK) – vonatkozó KONKRÉT kérdéseket tettem fel. (Belső statisztikák, utasítások, szabályozások, rendelkezések hozzáférhetősége, annak korlátozása esetén ennek indoka.)

Erre nem válasz az, hogy Ön, illetve az Önt foglalkoztató intézmény elküldi nekem az egészségügyre vonatkozó általános – a világhálón bárki számára hozzáférhető – jogszabályt. (Amelyet a levelezésünket megelőzően ismertem már, sőt: első levelemben hivatkoztam is rá.) Önök komolyan ezt tekintik tájékoztatásnak? Hogy átküldenek valamit, amit már addig is tudtam? Ezért tartják fent magukat, ezért kapják az adófizetői pénzt???? Értem én a viccet – csak ebben a szituációban nem tudok rajta nevetni.

Főleg akkor fagy arcomra a mosoly, ha elképzelem, hogy esetleg nem egy magamfajta önérzetes – s szerencsére nem súlyos, gyógyíthatatlan beteg – polgár, hanem mondjuk egy kiszolgáltatott, rákbeteg, csóró nyugdíjas néni fordul önökhöz hasonló kérdésekkel, s kap hasonló „kiszolgálást”. […] Egyvalamire azonban valóban kiválóan alkalmas volt ez a levelezés: bebizonyosodott számomra, hogy Önök tényleg egy alibiből létrehozott sóhivatal, akik a közpénz elköltését leszámítva semmire nem jók.

Amennyiben valaha megkérdezi tőlem bármelyik páciens, forduljon-e Önökhöz a panaszával, akasztófahumorral azt felelem majd neki: csak ha mazochista, aki kedveli a reménytelen ügyeket. Egyszóval: kösz a nagy semmit!” – Újságíróként nyilván nem így fogalmaznék, de betegként kicsit „elereszthettem magamat.” Főként, hogy nem is kellett rájátszanom a dologra, tényleg eléggé „felidegeltem” magam ezen a hozzáálláson.

Június 7-én befutott a betegjogi képviselő utolsó válasza: „Sajnálattal vettük tudomásul, hogy az OBDK által, – a jogszabályokban biztosított kompetenciájának megfelelő válaszainkat – Ön nem tartotta kielégítőnek. Bízunk benne, hogy a PAMOK az ellátásával kapcsolatban felmerült kérdéseire az igényelt és a jogszabályokban előírt tájékoztatást biztosítani fogja.” – Na, itt szálltam ki a levelezésből. Június 6-án elküldve kérdéseimet a kórház főigazgatójának, illetve orvosigazgatójának elektronikus levélcímére is.

Dr. Kovácsy Zsombor szakjogászt, volt felügyeleti vezetőt is megkérdeztem a betegjogi képviselet intézményének minőségéről. „A betegjogi képviselő személyes ambícióin sok múlik. Elláthatja a feladatát kénytelen-kelletlen módon, de akár főszereplőjévé, motorjává is válhat az intézményi mediációnak, a gyakorlatok fejlesztésére irányuló törekvéseknek. Általában elhivatott, jó szándékú szakemberek, akik közül sokaknak beletörik a bicskájuk a kelletlen hozzáállású intézményi felelősök nemtörődömségébe.” – válaszolta.

Június 15. Kórházba vonulásom előtt két nappal érkezik meg az intézményt vezető Dr. Tamás László János főigazgató válaszlevele. Bár inkább nemleges, illetve elhárító jellegű (többnyire arról szól benne, miért nincs információ, miért nem lehet valamiről felvilágosítást adni, illetve hogy nem ő a kompetens) de mégis sokkal korrektebb, mint a betegjogi képviselő „nesze semmi, fogd meg jól” típusú levelei.

„Nincs a PAMOK-ban konkrétan előírt határidő arra, hogy egy elektív műtéti beavatkozásnál mikor kell megadni a beteg részére a tájékoztatást. Ez függ a betegellátás menetétől, az orvos-beteg találkozó időpontjától. A vonatkozó törvényi előírásokat tartjuk be.” – közölte a főigazgató.

A probléma viszont az, hogy miközben a főigazgató egy központi szabályozóra, a törvényekre hivatkozik, a tájékoztatási gyakorlat nem egységes, nincs standardizálva – az informálásban kulcsszerepet játszó – beleegyező nyilatkozat sem. „Nincsenek egységes nyilatkozatminták, az OBDK elkezdett ilyen munkát, de intézményenként eltérnek a használt anyagok.” – mutat rá Kovácsy Zsombor, bíráló szavakkal jellemezve a páciensek informálásának de facto módját. – „A kórházakban erre nem fektetnek hangsúlyt, a gyakorlat számos ponton támadható, a betegek jellemzően nem tudják, mit írnak alá, ha sokat pattognak, jól leteremtik őket, az ellátó személyzetnek pedig nincs ideje kérdésekre válaszolni, megfelelően személyre szabott tájékoztatással bajlódni, örülnek, ha a műtéteket el tudják végezni.” – véli a szakjogász.

„Nincs a PAMOK-ra vonatkozó statisztika arra, hogy egy adott műtétnél %-osan mennyi a kórházban az elhalálozás, egészségkárosodás aránya. Ezúton tájékoztatom, hogy a „műhiba” nem jogi kategória, így ilyen tartalmú statisztikák nincsenek.” – folytatódik a kórházvezető tájékoztatása. Melyből kiderül az is: „Azt, hogy a beteget operáló orvosnak, mint magánszemélynek vagy vállalkozónak volt-e kártérítési pere szakmai mulasztás miatt, arról a kórháznak nincs tudomása. Amikor a kórházzal szemben indítanak kártérítési pert, az az intézmény ellen irányul és nem az orvos ellen.” – áll a főigazgatói válaszlevélben.

Előbbi dolognál a feletet egyértelmű (nincsenek ilyen adatok, legfeljebb azon vitázhatunk: jó-e, hogy nincsenek?) a másodiknál viszont enyhén szólva is sajátos a válasz. Ügyvédi logikával nézve a főigazgatónak akár igaza is lehet: jogilag esetleg valóban nem köteles tudnia, az orvos ellen indult-e per mulasztás okán? De egy laikus beteg nehezen tudja elképzelni: egy munkáltató nem kérdez rá (nem néz utána) hogy beosztottja volt-e már elmarasztalva szakmai vétség miatt? Ha mégis így volna, az a páciensi nézőpontból meglehetősen életszerűtlennek (sőt, potenciálisan életveszélyesnek) tűnik.

„Álláspontom szerint ezeket az információkat joguk volna tudni a betegeknek, de nem közlik velük. Az az Egészségbiztosítási Felügyelet (EbF) annak idején sokat kardoskodott az adatnyilvánosság mellett, azóta ismét a „nem szabad felzaklatni a lakosságot félreértelmezhető adatokkal” elv uralkodik – lásd a kórházi fertőzésekkel kapcsolatos dezinformálást.

Tény, hogy önmagában egy műtét sikerességi aránya semmit nem mond, mert ha a Semmelweis Egyetem rosszabb eredményt produkál, mint egy kisvárosi kórház, annak inkább az az oka, hogy a klinikák súlyosabb eseteket látnak el, de ez nem kellene, hogy gátját képezze az adatnyilvánosságnak, inkább jó, ténylegesen következtetések levonására alkalmas indikátorokat kellene választani, és megfelelő, közérthető magyarázatokat kellene az adatok mellé tenni, ahogyan azt az EbF tette.” – mondja Kovácsy Zsombor.

Nemrég publikáltak egy 100-as „toplistát” arról, kik a legjobb orvosok? Kérdés, vajon mennyire objektív egy olyan felmérés, amely azon alapul: „Szakorvosokat, kórházigazgatókat, intézetvezetőket kérdeztek meg, hogy szerintük „kik tartoznak a szakma krémjébe”? S amennyiben összeállítható a 100 legjobb orvos listája, akkor meg lehetne csinálni a 100 legrosszabb orvos listáját is? Azt nem? Miért nem? Ha objektív módszerekkel ki lehet listázni, ki a 100 legjobb, akkor miért ne lehetne ugyanígy beazonosítani és felsorolni a legrosszabbakat is?

Az objektív mutatók (betegforgalmi adatok, halálozási/gyógyulási/hibaszázalékos statisztikák, képzettségi és minősítési paraméterek, korábbi páciensek reprezentatív, kritikus tömeget átlépő véleménye, tapasztalatai) melyek alapján egy orvos teljesítménye, értéke, minősége „kidekázható” volna, nem publikusak vagy nehezen hozzáférhetők, kereshetők, összevethetők. A rendszernek – úgy tűnik – nem is érdeke, hogy azok legyenek.

„A beavatkozást a törvény előírásai szerint dokumentáljuk, a dokumentációba a beteg betekinthet, arról másolatot kérhet. Ez a teljes dokumentációra érvényes. Nem fordulhat elő, hogy a beteg elé tárt dokumentáció és a ténylegesen elvégzett beavatkozás nem fedik le egymást.” […] „Szebik Imre bioetikus gondolatait nem kívánjuk kommentálni. Nevezett személy alkotói szabadságánál fogva leírhatja amit ő jónak lát.” Dr. Ábrahám László ügyvéd gondolatai szintén személyes vélemény, amelyet nem kívánunk kommentálni. A fent hivatkozott szerzők egészségügyi szolgáltatókat sértő véleményét visszautasítjuk.” – áll a főigazgató levelében. Melyben a további kérdésekkel összefüggésben az operáló, illetve altató orvost adja meg válaszadásra illetékesként.

Borúsabbnak látja az összképet Dr. Kovácsy Zsombor. „A hatékonyabb problémafeltáráshoz más érdekviszonyok volnának szükségesek. Életképes kísérlet volt az általam vezetett EbF, azonban jobban pártolnék olyan szerves, evolutív rendszert, amelyben a biztosító (most szüntetik meg), esetleg a felelősségbiztosító (ott meg igen szegényes a piac, részben a kórházak fizetésképtelensége miatt) dolgozik azért, hogy a hibákat feltárjuk, és megelőzzük a továbbiakat. Angliában azt támogatják, aki feltárja saját vagy más hibáját, nálunk az elfedés a követendő stratégia, és mindenkinek tévedhetetlennek kell lennie, különben meg akarja hurcolni a társadalom. Álomvilágban élünk, ahol a jó nem hibázhat. Voltak jó kezdeményezések, például intézményi standardok létrehozására, melyek többek között az ellátási hibák kiküszöbölését is célozzák. Ezek a projektek az 1-2 évenként ismétlődő intézményi átszervezések (GYEMSZI – ÁEEK – mostani megszüntetés stb.) miatt rendre megfeneklenek. Az egészségpolitika sem érdekelt a saját intézmények hibáinak feltárásában, minden tökéletesen működik, aki mást mond, ellenség (ld. kórházi fertőzések).” – mutat rá az intézményrendszer Achilles-sarkaira.

Június 17. Reggel nyolc körül jelentkezem a megyei kórház negyedik emeletén, az Általános Sebészeti Osztályon. A betegfelvétel után fogad a kezelőorvos, aki a műtétet végzi. Szakszerűen megvizsgál, csináltat egy kontroll vérképet, aztán tájékoztat az operáció részleteiről. Nagyjából ugyanazt mondja, amit egészségügyi szakportálokon már végigolvastam. Átadja otthoni tanulmányozásra a beleegyező nyilatkozatot. Nem titkolva el azt sem: hányféle tünet, panasz, mellékhatás és szövődmény jelentkezhet a műtét alatt és után. Abszolút nem érzem rajta, hogy elvárná a pénzt. Miután a fenti dolgok lezajlottak, a műtét előestéjéig hazabocsátanak. Az osztály tulajdonképpen egész lakályos. A recepció mellett van egy társalgó – könyvespolccal és tévével. A felvétel részeként az egyik nővér megmutatja a kórtermet, ahová elhelyeznek. A médiában látott és a környezetemben hallott rémtörténetek után a valóság inkább köznapian unalmas, mint ijesztő.

Június 20. Kora este jelentkezem az osztályon, lezajlik a „behajózásom”. Ténylegesen is elfoglalom az ágyamat. Rajtam kívül még ketten vannak a 411-es kórteremben, amelynek ablaka épp szemben van a Győr Plázával. De éjszaka meglepően csendes a környék. Van erkély, de kimenni nem lehet, az ajtó be van zárva. Az első kórházi furcsaság. Az ügyeletes nővér közli a műtét időpontját (valamikor reggel 9 után), illetve a játékszabályokat: ma este hattól semmit nem lehet enni, inni pedig csak éjfélig szabad. Ad egy gyomorvédő tablettát, amit kötelező bevenni. Fakultatív, opcionális viszont a nyugtatószer, amit ugyancsak odakészítenek az éjjeliszekrényre. Bár mind idegesebb vagyok, úgy döntök nem élek vele.

Egy valamire való újságíró civilben is született megfigyelő kíván lenni. Eléggé neurotikus személyiségtípus vagyok – aki paradox módon többé-kevésbé jól elvan a szorongásaival. Nem szedek pszichikus gyógyszereket, meglehetősen elutasító vagyok a tudatbefolyásoló szereket illetőleg. A műtéti narkózisban is az nyugtalanít legjobban, hogy tudatvesztéssel jár. Nekem a tudatom a szabadságom része, idegesít ha megfosztanak tőle. A személyzet teljesen korrekt, a bánásmódban nem észlelem jelét a fizetés, a borítékcsúsztatás hiányának. Első műtétes, középkorú férfiként hülye gondolatok keringenek az agyamban.

Arra gondolok, nem ártana búcsút venni azoktól, akikhez közel állok, amennyiben bekövetkezne a nyilatkozatban felsorolt rémálomszerű forgatókönyv. Hosszan gondolkodom, a legszűkebb rokonságon kívül kit volna érdemes felhívni. A fejemben létrehozok egy viszonylag hosszú, egy A4-es lapot betöltő listát a potenciális nevekkel. Aztán sorban kihúzom őket, egyiket a másik után. Végül olyan lesz ez a bizarr mentális rítus, mint a Hegylakó: csak egy marad. Őt felhívom, vele beszélek. A kiléte – a személyzet tagjaiéhoz hasonlóan – maradjon homályban. Nehezen tudok elaludni, szokatlan a hely, fülelek és kémlelek.

Június 21. Ébresztő korán reggel, öt után. Egyes, hajnalban fekvő, dél körül ébredő bohém intellektueleknek ez valószínűleg komoly megrázkódtatás lenne. Nekem azonban meg sem kottyan, hisz minden hétköznap ilyentájt kelek: most is túlélem. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a műtétet is túl fogom élni. Gyanúsan barátságos mindenki. Ez tényleg az az egészségügy, amelyről temérdek rémtörténetet hallani? Jön egy újabb nyugtató pirula, ez viszont nem fakultatív, be kell venni.

Soha nem kaptam még ilyet, kíváncsian figyelem magamon a hatást. Biztosan van, ugyanis a helyzethez kevéssé passzoló módon vidám leszek. Mellettem lévő párommal csinálunk egy szelfit, lazán megjegyzem, hogy jó nap ez a halálra. Elmegyek még tusolni, a fürdőhelyiség szépen néz ki, akár egy középkategóriás hotelben is elmenne. Jönnek értem, mint a halálra ítéltért a smasszerek, tolnak a műtőblokk felé. Ami hipermodern, a Nyolcadik utas a Halál űrhajójában nem volt ilyen profi a robotdoki helyisége. Leborotválják a hastájéki szőrzetet, utána áttesznek a műtőasztalra.

Aztán leszíjaznak, amiről a méreginjekciós kivégzések ugranak be. A borotválós pasas után megjelenik egy középkorú nő: az aneszteziológus asszisztens. A gyógyszerallergiámról, majd a fogpótlásaimról érdeklődik. Mondom, hogy csak egy hidam van jobboldalt felül. De már 12 éves, szóval lehet, hogy a stabilitása nem a legjobb. Azt feleli, ez hülyeség, az övé negyedszázada megvan. Befut az altatóorvos, ő is feltesz pár kérdést, aztán – gondolom lazításképp – a munkámról érdeklődik, hogy mit csinálok.

Már csak a reakcióért is megérné benyögni, hogy Átlátszó.hu, illetve, hogy épp nemrégiben posztoltam egy altatóorvosról. De nem akarom a kísérlet megfigyelői státuszát veszélyeztetni. Így azt mondom kockázatelemzéssel foglalkozom, döntéselőkészítő projekteket csinálok, ami nem is áll távol a valóságtól. S már csak azért is kapóra jön, hisz így a műtét rizikófaktoraira terelhetem a beszélgetést. Például az elhalálozás százalékos arányaira. Miután bekötik az infúziót egy maszkot látok közelíteni a fejem irányába. Onnantól képszakadás. Mikor felébredek, újra a kórteremben vagyok.

A feleségem szerint a műtőből távozóban is eszméletemnél voltam, de eléggé tudatzavaros fázisban. Állítólag mindenre újból és újból rákérdeztem, mint egy Alzheimer-kóros. Egyik oldalt dréncső, a másikon infúzió lóg ki belőlem. A nap folyamán sikerül először felülni, aztán este már némi segítséggel felkelni is. Inni már lehet, enni viszont még nem.

Június 22. A reggeli ébresztő után jön a feketeleves: a vállam úgy fáj mintha tüzes vassal szurkálnák. Ez a hasüregbe pumpált szén-dioxidtól van, amit a műtét befejezésekor persze leeresztenek, de pár buborék azért ott reked. Nincs magyarázat viszont a jobb lábamon térd fölött, a comb külső részén, tenyérnyi felületen bekövetkező zsibbadásra. Az orvosok is csak találgatnak, hogy esetleg a láb műtét közbeni rögzítése, az elektromos szike miatti leföldelése okán nyomódhatott be valami. A járásban mindenesetre nem akadályoz, fájdalom sincs, az ezernyi tűszúrás ami olyankor van ha elfekszi az ember a végtagját, itt kimarad.

Napközben kézremegés és hányinger tör rám. Odaballagok a nővérpulthoz, hogy rákérdezzek: mi ez. Megtudom, hogy az altatószer nem ürült ki a szervezetemből, erről én tehetek, mivel nem iszom elég folyadékot. Igazuk lesz, az ujjaim mintha önálló életre kelnének, de egy üveg ásványvíz után múlni kezd.

Az ápolószemélyzet rendkívül készséges. Kérni sem szükséges, maguktól rákérdeznek, igénylünk-e fájdalomcsillapítót. Éjszaka ugyancsak ránk néznek, nincs-e valami probléma. Bármi kérdésem van, azonnal felelnek rá. Az egyikük megmutatja hogyan kell majd beadnom távozás után otthon a trombózis-megelőző véralvadásgátló injekciósorozatot.

Egy újságíró persze genetikailag kódoltan rosszhiszemű. A fejemben egymást kergetik az összeesküvés- elméletek. Mi van ha azért ilyen kedvesek, mert leszóltak a főigazgató titkárságáról, hogy ez egy kötekedő bajkeverő, vigyázzatok vele? Talán leguglizták a nevemet, s rájöttek, hogy Átlátszó-munkatárs vagyok? A teóriámat cáfolja viszont, hogy egyrészt nem látok semmi különbséget a velem, illetve betegtársaimmal történő bánásmódban. Ugyanúgy kezelik őket is. Ugyancsak ellentmond a feltételezésnek, hogy a vizitelő orvosok nem igazán nyújtanak osztályon felüli kiszolgálást.

Két orvos járja végig az osztályt, egy idősebb, ő lehet az osztályvezető főorvos – vagy a helyettese, illetve egy fiatalabb, szintén főorvos. Megkérdezik, hogy vagyok, de úgy tűnik nem igazán kíváncsiak a válaszra. A lábukban van a mozdulat, hogy mennének tovább. Érdeklődő kérdéseimtől sem igazán lelkesek. Kezelőorvosom – aki az operációt végezte – azonban nagyon is profi, empatikus módon folytatja az utólagos kezelést. Eltávolítja a dréncsövet, aztán lecseréli a varratokat borító vagy fedő sebtapaszokat. Amennyiben nem változik semmi, holnap reggel távozhatok is. Viszont  járulékos következmény gyanánt leállt a bélműködésem, így bevetettnek velem két Stadalaxot.

A nővér bead egy fájdalomcsillapító injekciót, ami rám is fér, a vállam ugyanis hihetetlenül fáj, alig tudok felülni. A legjobb ha az ember fixálja a testhelyzetét, mert a legapróbb mozdulat is kínokat okoz. Főleg, ha az illető könyvekkel, valamint jegyzetekkel teleírt lapokkal bástyázza körül magát, s folyamatosan azokat rendezgeti. Kórházban fekvő pácienst gyakran önti el szeparációs pszichózis. Kiszakad a családi, munkahelyi rutinból az egészségügy steril világába csöppen. Én viszont másfajta izolálódás „áldozata” leszek.

Aznap este van a futball Európa-bajnokság ama mérkőzése ahol a válogatott játszik – ki ellen is? Fogalmam sincs, úgy kellett naplóírás közben utólag rákeresnem. A társalgóból hisztérikus eufóriazajok szűrődnek ki. Mi a párommal a folyosó végén egy asztalnál ülünk nyelvet tanulva. Tökéletesen immunis vagyok a foci nevű drogra.

Június 23. A reggeli vizit után kiadják a zárójelentést. Elmehetek. Az ügyeletes nővér mindettől függetlenül odaadja nekem a szokásos joghurtomat. Ja, a kórházi menü: hát arról nemigen tudok reprezentatív beszámolót produkálni. Natúr joghurtot, üres levest, főzött krémpudingot adtak csak. Amelyeket nehéz volna elrontani. Készülök a hazainduláshoz. Furcsa érzés mennyire legyengíti az embert egy ilyen operáció. Korábban simán felcipeltem az ötvenkilós beteg kutyámat a harmadik emeletre – az sem zavart, ha korábban nekifeszült a póráznak.

Most egy szimpla bevásárlókosarat is nehezen tudnék felemelni. Ráadásul ingerültebb vagyok a sokévi átlagnál, a mentális tűréshatárom lesüllyedt a bányászbéka segge alá. A járulékos posztoperatív tünetek a kognitív funkciókra is negatívan hatnak. Ugyanakkor nem tudok lepihenni, gondolom amiatt, hogy napokig feküdtem. A hosszú nyugalmi pozíció után extrém kihívásokra vágyom. Felmenve a világhálóra, szakszerű előadást hallgatok a Turing-gépről, illetve Chomsky programozási nyelvéről. Nem vagyok matekzseni, de a formális logika alapján valószínűleg többet felfognék belőle, ha nem lennék ennyire kiütve.

Július 5. Két héttel a műtét után jelentkezem a kezelő-operáló szakorvosnál. Megvizsgál, kiszedi a varratokat. Igazából komoly panaszom nincs – se az ellátásra, se az állapotomra. Annyi, hogy a lábzsibbadás továbbra se múlik – a javallat az, hogy amennyiben pár héten belül nem szűnik meg, keressek fel egy neurológust. Egy héttel később meglátogatok egy reumatológus szakorvost, akihez a hátfájásommal is járok. Valószínűnek tartja, hogy az operáció közbeni (illetve előtti-utáni) fektetés, mozgatás során derék-, illetve gerinctájon benyomódhatott vagy meghúzódhatott valami, az hathat ki a lábamra is. Nekem még hagyján, a számítógép előtt ülni, láb-, illet derékproblémával is lehet. Ám egy fizikai munkát végző embert komolyan visszavehet a teljesítményében az ilyen panasz. Egyszóval még egy rutinbeavatkozás is többhetes kiesést, romlást, zavart idézhet elő a megszokott létfázisban.

Kapcsolódó cikkek

Kórházi fertőzések: orvos-, nővér- és fertőtlenítőszer-hiány egy dunántúli kórházban

Kórházi szuperbaktériumok – a szívműtét sikerült, de a beteg meghalt

„A kórházak azokat a betegségeket jelentik le, amelyekre nagyobb a támogatás” – egy orvos a kórházi fertőzésekről

„A boncolási jegyzőkönyvben szó sem volt fertőzésről” – kórházi horrorsztorik

Felmelegedett inkubátorok, újrasterilizált injekcióstűk, használt köpenyek – így gyilkol az egészségügy

Kipereltük a kilenc újszülött életét követelő kórházi járványról szóló eltitkolt ÁNTSZ-jelentést

Háromszorosára nőtt a többszörösen ellenálló baktériumfertőzések száma a magyar kórházakban 2005 – 2010 között

Így alakult a bejelentett fertőzések száma 2007-2014 között a magyar kórházakban

Vadászat a multirezisztens szuperbaktériumokra

Támadnak a szuperbaktériumok, a modern orvoslás következményei

Összegzés

Amit leírok, szubjektív tapasztalat. A főáramú közfelfogás szerint a kórházi fekvőbeteg ellátásban hálapénz nélkül – ami gyakorlatban legtöbbször nem utólag, a megfelelő „kiszolgálás” miatti elégedettségből adott, hanem a gyógykezelés előtt vagy közben, a tisztességes, korrekt bánásmód reményében gazdát cserélő összeget jelent – képtelenség minőségi szolgáltatáshoz jutni. Így a legtöbb ember (de legalábbis a páciensek jelentős hányada) kizárólag fizetett, „fogadott” orvossal mer egy operációnak nekivágni.

Betegként szerzett tapasztalataim minderre rácáfolnak. Páciensként az intézményrendszerben való tartózkodásom alatt senki nem utalt vagy célzott arra, hogy fizetnem kéne. Még közvetett, ráutaló módon sem. Páciensként megkérdeztem egy, magánszolgáltatónál, illetve állami kórházban egyaránt dolgozó, vezető beosztású orvost: van-e jelentősége annak, hogy egy ilyen típusú műtétet ki végez, illetve ha valaki fizet, van-e lehetőség arra, hogy ténylegesen gyorsabb kiszolgálásban, emelt szintű bánásmódban részesüljön? A felelet az volt, hogy rutinszintű, majdhogynem futószalagon végzett beavatkozásoknál ennek de facto semmi relevanciája. (A műtéteket amúgy is egy legalább három-négy fős stáb végzi (operáló, illetve altató orvos, valamint az asszisztenciájuk) egy vagyonba kerülne, ha mindegyiküket meg akarnánk fizetni, így toborozva egy „álomcsapatot.”)

A várólistákat persze – akármilyen más protokollhoz hasonlóan – egy bennfentes személy tudhatja manipulálni. De nyilvánvalóan ennek látható korlátai vannak. A borítékot csúsztató páciens legtöbbször annak reményében (is) „tejel”, hogy cserébe soronkívüliséget, gyorsabb ellátását kap. Akkor is, ha ez szakmailag nem indokolt, csupán lélektani okokból szeretne mihamarabb túlesni rajta. Valójában erre kevés az esély. Egy régióközponti, megyeszékhelyi kórház sebészeti osztályán napi szinten is tömegméretekben jönnek sürgős, akut esetek, amelyeknél feltétlenül be kell avatkozni. Ha egy ilyen nagyobb kórházban nyolc-tíz orvos is pénzért folyamatosan előbbre rakatná a betegeit, az egész rendszer felborulna. A paraszolvenciának az esetek nagy részében csupán lélektani jelentősége, placebohatása van. Semmiféle konkrét, megfogható előnnyel nem jár.

Sok tekintetben olyan a „fogadott orvos” intézménye, mintha egy bűncselekménynél a sértett/feljelentő akarná pénzzel megszabni, az ügyében ki végezze a nyomozást. Egyébként a hálapénz – paradox módon – lényegében csak akkor jogszerű, ha semmit nem kérnek vagy adnak érte. Az elég nyilvánvaló, hogy egy közkórházban nem teheti meg (de egy magánkórházban se: ott aztán végképp nem) az orvos, hogy az intézményfenntartó kontójára biztosít jobb, gyorsabb elbánást, miközben a beteg ezért nem a tulajdonosnak, hanem neki fizet. Számla nélkül, adózatlanul. Egyetlen piaci cég sem engedné, hogy munkatársai az ügyféllel a hátuk mögött „leboltolva” az ő kárukra „fusizzanak.”

Hasonlóképp látja ezt Kovácsy Zsombor is. „Ha előnyt remélhet a beteg (nem is kell, hogy ténylegesen megkapja, sokszor nem tisztázott, hogy mit is kap, várhat cserébe, csak az esélyeit növeli a több odafigyelésre), akkor nettó vesztegetés, illetve az orvos részéről a vesztegetés elfogadása. És emiatt nehéz izolálni azokat az eseteket, amikor a borravaló szerepét tölti be minden egyéb szándék nélkül. Még az ellátás végén is tudhatjuk, hogy visszamegyünk kontrollra, kötözésre, lehet máskor is más betegség miatt szükség a megfizetett orvos előzékenységére stb. Ezért álságos az előzetesen és utólag adott hálapénz rossz/jó minősítése.

Azt gondolom, hogy az epizódszerű ellátás legvégén adott kisebb értékű ajándék (ital, bonbon, könyv, színházjegy) beleférhetne a jó ízlés alapján vállalható körbe, míg a másik véglet az orvos által kikényszerített, akár meghatározott összegű kenőpénz, de vesztegetésnek tartom a hallgatólagosan akár bizonytalan előny reményében történő, akár utólagos pénzmozgással megvalósuló megkenést is. Az új Munka Törvénykönyve szerint ahhoz, hogy akár elviekben legális lehessen az ilyen pénzátadás-átvétel, a munkáltató engedélye szükséges. Ezt a szabályt nyilván az éttermekre, benzinkutakra találták ki, de attól még érvényes az egészségügyben is. És akkor még nem beszéltünk az adózási vonzatokról: megnézném, hogy hány orvos adózik az akár jóhiszeműen, előnyök nyújtása nélkül elfogadott hálapénz után…”

Ha ezek után javaslatot, tanácsot kérne tőlem valamely, az én cipőmben járó beteg, én azt mondanám: ne fizessen. Igazából az orvosnak nem sok eszköze van arra hogy kockázat nélkül informális juttatás lerovására ösztökélje betegét. A hatályos jogi szabályozás alapján a hálapénz a beteg által adható, de az orvos által nem követelhető vagy kényszeríthető. Nem szabható az ellátás lefolytatásának feltételéül. Ez utóbbi  szabadságvesztéssel is fenyegetett vesztegetés, amiért indult már orvosok ellen büntetőeljárás Magyarországon.

Az orvosok többsége persze nem nyúl ilyen módszerekhez – nincs is rá szüksége. Mert a betegek jelentős hányada önként, dalolva, mindenféle célzás vagy kérés nélkül is csúsztatja a borítékot. Mert így szokás, mert már a szülei, a nagyszülei is ezt csinálták. Akkor is fizet, ha legutóbb se kapott érte semmit. Amennyiben valamilyen „paraszolvencia-bojkott” keretében az eddigi „fizetővendégek” nem volnának hajlandóak erre a juttatásra, a kényelmes helyzetben lévő szisztéma reagálásra kényszerülne. Az orvosok, akik megszokták hogy mindenféle formális kötelezettség írásbeli vállalása nélkül pénzt kapnak, alapvetően két dolgot tehetnének. Az egyik, hogy durvább, zsaroló módszerekkel kényszerítik fizetésre az embereket – vállalva ennek büntetőjogi következményeit. (Az okostelefonok korában aligha okozna gondot a betegek többségének egy ilyen cselekmény rögzítése.) Másik opció, hogy a politikára gyakorolnak nyomást az egészségügy átalakítása, finanszírozási és strukturális reformja érdekében.

Mint a szabadpiac hívének, nem esett volna nehezemre rosszat írni az állami ellátásról. De igazából semmi borzasztó nem történt velem. Kevésbé megnyugtatóan tudom véleményezni a betegjogi képviselet intézményének ama részét, mellyel kapcsolatba léptem. Ez papíron ama szervezet, melyek akár az orvossal, a kórházzal szemben is védi, képviseli a beteg érdekeit, tájékoztatja arról, mihez van (és mihez nincs) joga. Ha megkérdeznek róla, mi a véleményem, azt mondanám: alibiből fenntartott sóhivatal. (Mikor én kérdeztem ugyanezt mástól, ugyanezt felelte. Lehet, hogy van benne valami?)

Ha pedig arról faggatnának: kitől reméljenek védelmet, segítséget az esetleges orvosi túlkapásokkal szemben, akkor inkább profi egészségügyi magánszakjogászt írnék fel neki receptre. Mindenkinek tanácsolnám, hogy súlyosabb mulasztás, atrocitás esetén azonnal és írásban tegyen panaszt az intézményvezetőnél. Ne féljenek a megtorlástól: a maffia is nagyobb eséllyel öli meg azt, aki még nem tanúskodott, mint azt, aki a vallomását már megtette. Egyébként pedig ne féljenek kérdezni az orvostól, akár ugyanazt a kérdést újból feltenni. A ragadozó is a falka leggyengébb egyedére szokott lecsapni: ha azt látják, a beteg öntudatos, sérelmét panasztétel követi, a további bánásmód inkább javulni, mint romlani fog. Szintén melegen ajánlom, hogy pácienstársaim közül mind többen írjanak efféle betegnaplót. A tapasztalatok összeadódása egyfajta kollektív bölcsességként csökkentheti az információs aszimmetriát.

A leggyakoribb jelenség, amit újságíróként az ágazattal foglalkozva észleltem: a betegek a rossz bánásmód, szakszerűtlen ellátás miatt nem mernek panaszt tenni. Amikor ennek okára rákérdeztem, legtöbbször azt emlegették, hogy az egész rendszer amúgy is a betegekkel való kitoláson, egymás fedezésén alapul. A megkérdezettek egy része komolyan említette ama félelmét, hogy az „árulkodó” páciensen az orvosok bosszút állnak. Az egyik erre utaló beteget viccesen megkérdeztem egyszer: ugyan mit tudnának tenni, ha bepanaszolja őket? Legközelebb hagyják elvérezni? Túladagolják az altatógázt? Szándékosan elrontják a műtétet? – Igen, akár azt is! – vágta rá az illető – Meg tudják ezek úgy is csinálni, hogy ne legyen bizonyítható! – tette hozzá. A szemébe nézve lehervadt a vigyor az arcomról. Rádöbbentem, nagyon sokan tényleg attól rettegnek: ha „felnyomják”, bemószerolják az orvost, akkor csak tepsiben jönnek ki a kórházból.

„Sajnos nem tartom minden alapot nélkülözőnek ezeket a feltételezéseket. Ha nem volna igaz, akkor is elég, ha a betegek félnek a megtorlástól. És mivel hiányos a kínálat, az orvos egyre inkább élet-halál urának érezheti magát, és ez a gyengébb jellemeket rossz útra viheti. Ha a szűkös erőforrások elosztásánál dönteni kell, vajon nyugtathatjuk-e magunkat abban a hitben, hogy mind a 30.000 orvos objektív, szakmai kritériumok alapján dönt, és nem az ellenszenves, mitugrász, nem fizető betegeket fogja kiszorítani? Egészen biztos, hogy az egészségügyet átszövi az urambátyám viszonyrendszer, a csókos, fizetős betegek előnyben részesítése.” – sorolja Kovácsy Zsombor.

Arról is érdeklődtünk a szakjogásznál, milyen esélyei vannak az öntudatos pácienseknek, a betegkurázsinak?

„Van családi és saját tapasztalatom e téren. Apám évekig Németországban élt, majd mikor hazatelepült, szembesült a türelmetlen orvosi hozzáállással. Nem hagyta magát, és a doktornőnek elmondta, hogy ő csak akkor tud együttműködni, ha megfelelően tájékoztatják. A doktornő indulatosan reagált, de a következő alkalommal megváltozott a helyzet: észlelte az orvos, hogy itt valami általa nem ismert jelenségről van szó, és nem biztos, hogy üldözni kell. Ezután jó kapcsolat alakult ki köztük.

Én a fiam egy éjszakás kórházi tartózkodása alatt ragaszkodtam a jogaimhoz jó 15 évvel ezelőtt. Először megpróbáltak a nővérek leszerelni, visszabeszéltek, majd orvost hívtak, aki nagyon normálisan állt hozzám. Valószínűleg egy-két ilyen furcsa szerzetet elbír a rendszer, és ha más miatt nem is, jól felfogott érdekből nem vitatkoznak az ilyen időzített bombákkal, akik önérzetesen ragaszkodnak a jogaikhoz, de ha a betegek jelentős része igényelné a jogainak érvényesítését, az romba döntené az amúgy is végletekig kifeszített egészségügyet.

A későbbi, ismert emberként szerzett tapasztalataim nem relevánsak, mivel az államtitkár úrhoz, az elnök úrhoz más a hozzáállás, sőt mivel még orvos is vagyok, eleve felmerül, hogy a kiválasztottak közé sorol az, aki erről tudomást szerez.” – összegezte tapasztalatait, melyeket – a sajátjaink társaságában – örömmel tettünk közzé.

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.