Kerítés előtti last minute: így jöttünk át a szerb-magyar zöldhatáron

Forgattunk már a menekültekről a szerbiai Szabadkán, a szegedi vasútállomáson, és a röszkei menekülttáborban is, tehát kézenfekvő volt, hogy kipróbáljuk, hogyan jutnak egyik helyről a másikra a Magyarországra érkező migránsok, ezért megtettük azt az utat, amit közülük oly sokan: a szerbiai Martonosról indulva átkeltünk a szerb-magyar zöldhatáron. Videóriport.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A mintegy 15 kilométeres utat jól letaposott, ám sok helyen meglehetősen szűk, alul-felül benyúló ágakkal, kiszáradt patakmedrekkel keresztezett erdei és mezei csapásokon tettük meg javarészt a Tisza mentén, 37 fokos hőségben, fényes nappal, vízzel és élelemmel felszerelkezve. Így sem volt egy leányálom, sok kisebb sérülést és rengeteg óriási szúnyogcsípést beszereztünk, de ez semmi ahhoz képest, amit a Magyarország felé éjszaka, gyakran kisgyerekekkel útra kelők élhetnek át a vaksötétben megtett több kilométeres gyaloglás során.

Az 1 méter vízből és 1 méter iszapból álló patakon a keresztbetett férficsukló vastagságú ágakon mászva átkelni, majd a túloldali meredek parton felmászni például kifejezetten nem volt könnyű még nappali fénynél sem, mikor láttuk, hogy hova lépünk; és ugyanez a helyzet a fej-, térd-, derékmagasságban benyúló ágakkal is: nappal félre tudsz hajolni, át tudod lépni, éjjel simán nekimész, és a végére tele leszel ütésekkel, vágásokkal, zúzódásokkal, amikből pár kisebbet mi is beszereztünk, akárhogy vigyáztunk is.

Utunk során szinte mindenütt a menekültek által eldobált tárgyakkal (görög és macedón hatósági iratokkal, gyerek és felnőtt ruhákkal és cipőkkel, ételmaradékokkal, simkártya-tartókkal, táskákkal, babahordozóval, tisztasági és egészségügyi dolgokkal) találkoztunk, és több nagyobb „táborhelyet” is találtunk, ahol minden bizonnyal rövidebb-hosszabb időre megállnak enni, pihenni, aludni.

Még több videóriport a menekültekről

Rácsok, konténerek, sátrak: a röszkei menekülttábor és a szegedi határrendészet belülről

“Meglepően sokan próbálnak segíteni” – önkéntes ételosztók és rasszista taxisok a szegedi éjszakában

“Ha Afganisztánban béke lenne, visszamennénk” – migránsok a szerb határon, videóriport

A szerb oldalon egyetlen határőrrel sem találkoztunk, és nem is láttuk őket még messziről sem. Szeged felé közeledve többször hallottuk és láttuk a magyar rendőröket, de megbújtunk előlük a sűrűben, ahova nem jöttek be, és igazuk is van: Szeged határában a gyálaréti gátnál lehetetlen elkerülni őket, így elég ha ott várják a Szerbia felől érkező menekülteket, hogy aztán autóba rakva Röszkére vigyék őket.

Velünk nem foglalkoztak amikor a szemük láttára kijöttünk az erdőből, nyilván látszik rajtunk, hogy nem afgán, szír, pakisztáni stb. állampolgárok vagyunk. Így akadálytalanul sétáltunk még 2 kilométert a szegedi vasútállomásig, ahol a helyi civilek osztanak ételt, italt, ruhát, és éjszakára takarókat a migránsoknak.

Nőknek, férfiaknak egyaránt, a gyerekeknek pedig főként kemény lehet egy ilyen túrát – és az ezt megelőző többezer kilométeres utat – megtenni, majd utána az állomás előtti tér kövén aludni, de érthető, hogy inkább ezt, a Nyugat-Európába való továbbutazást választják a saját országukban fenyegető halálos veszélyek helyett.

Erdélyi Katalin – Halász Áron

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1120 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.