Az oligarchák kora – Nem a demokrácia korrupt, hanem mi magunk

Történelmi Magyarország-térkép az irodája falán, a szomszéd szobában Štúr és Štefanik képe – Pozsonyban járunk, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében, ahol Vörös László szlovákiai történésszel, a Forum Historiae történelmi folyóirat főszerkesztőjével beszélgetek irodájában a korrupció jelenségéről, annak történelmi változatairól és előfordulásáról.

Vörös László a 19. századi specialista azon fiatal történészgeneráció tagja, aki magas szakmai színvonalon, de kifejezetten olvasmányosan ír a közvélemény számára is érdekes témákról. Ilyen volt a nemzeti és az analitikus történetírás összehasonlításáról, a trianoni békeszerződésről írt munkája is. A korrupciós jelenségekkel foglalkozó, történelmi korokra visszatekintő tudományos összeállítást kollégájával, Peter Šoltésszel 2011-ben szerkesztette. Mint mondja, a társadalomtudósok meglehetősen későn, a 20. század folyamán kezdtek el Nyugat-Európában foglalkozni a korrupció jelenségével, Kelet-Európában ez még később, a rendszerváltás után indult meg.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„A korrupció az, amiből kihagytak” – hangzik az ismert bon mot. Mégis, a társadalomtudományok és történettudomány szerint mit tekintünk korrupciónak?

Az attól függ, mit tartunk annak, tehát hogyan határozzuk meg, illetve legfőképp attól, hogy a mindenkori törvényhozók mit nyilvánítanak korrupt tevékenységnek. A két dolog szorosan összefügg, ugyanis a korrupció alapjában véve törvényt sértő tevékenység; amit a törvény megenged – még akkor is, ha mondjuk, olyan aktusokról lenne szó, hogy nyilvánosan megajándékozom a bírát az ügyem tárgyalása előtt – azt nem lehet korrupt viselkedésnek minősíteni. Legalább is nem történetírói s társadalomtudományi szempontokat követve. Tehát a korrupció valóban egy társadalmi jelenség par excellence, mert mindenkor csak az volt korrupt, amit az adott társadalmi rend, illetve azon belül élő emberek annak tekintettek.

És mi a szó magyarázata?

Korrupció a latin corruptio kifejezésből származik, ami annak idején a latin közbeszédben is hasonló jelentésekre utalt, mint ma – megront, elcsábít, lefizet, elferdít, tönkretesz.

A hétköznapi beszédben nagyon szabadon, általánosítva használjuk a korrupció megjelölést többnyire szitokszóként. Hogyan szűkíthetjük le még a jelenség meghatározását?

Fontos, hogy egyértelműen el tudjuk különíteni a korrupciót más fajta bűnözéstől, mint például a lopástól, sikkasztástól vagy más vagyon elleni bűncselekményektől. Az egyik alapmeghatározás szerint a korrupciónak három alanya van. Két önkéntes, aktív részvevő mellett egy harmadik, passzív elszenvedőről is beszélünk, ő a cselekmény áldozata. A két aktív részvevő, tehát a korrumpáló személy, aki ad és a korrumpált, aki szolgáltat, ők ketten ebben a képletben a haszonélvezők. A harmadik fél a társadalom, mivel a cselekmény a „többiek”kárára történik. Fontos definíciós elem az önkéntesség, tehát hogy a két aktív résztvevő önszántából és nem kényszerítve cselekszik.

A „közönséges” bűnözés is társadalomellenes, tehát azon is veszít a társadalom. Mi a lényeges különbség a korrupció és a „közönséges” bűnözés között?

A „közönséges” bűncselekmények elkövetői kívülről törnek be a törvényes rend által fenntartott világba. Azonban a korrupció belülről történik, a törvényeknek nem a direkt megszegéséről, tehát nem maga a törvényes rend elleni támadásról van szó, hanem annak „csak” az elferdítéséről. A korrumpáló személy a hivatalnoktól vagy politikustól nem azt akarja, hogy úgy járjon el vagy intézkedjen, hogy az nyíltan és szemmel láthatóan a szabályokba vagy a törvényekbe ütközzön. Pont ellenkezőleg, szabályosnak kell látszania, mert csak akkor működik, csak akkor van értelme lefizetni, megvesztegetni. Ebből következik a korrupció relatív nagyobb társadalmi kártékonysága is, mivel a rendszert belülről és nehezen észrevehetően bomlasztja. A másik fontos különbség, hogy míg a „közönséges” bűnözés általában egyértelmű társadalmi elítélésben részesül, a korrupció bizonyos formái nem feltétlenül.

Ezt hogy értésük?

Az emberek különbséget tesznek a korrupt viselkedés egyes formái között. Van olyan korrupció, amit egyértelműen elítélnek, de van olyan is, amit saját maguk is rutinszerűen művelnek. A korrupt cselekedetek társadalmi megítélése nagyon fontos tényezője a korrupció a mértékének és elterjedtségének. Arnold J. Heidenheimer, a politikai tudományok professzora mutatta be először frappánsan ezt a jelenséget híres színes tipológiájával.

Ki tudnád ezt egy kicsit bővebben fejteni?

A fehér korrupció olyan cselekmény, amit a társadalom tagjainak túlnyomó többsége nem tekint károsnak és elítélendőnek, illetve nem is tart korrupciónak – például az orvosnak adott hálapénz. A fekete korrupció ellenkező jelentéstartalmú, a társadalom egyhangúan elítéli ezt a cselekményt, konszenzus uralkodik abban is, hogy az ilyen aktusokat szigorúan büntetni kell és tenni kell ellenük – ide tartoznak például az egyes oligarchákkal kapcsolatban emlegetett nagy lefizetések, állami beruházások kétes megszerzése és még kétesebb kivitelezése. A szürke korrupciós cselekmény nem esik egyértelmű társadalmi megítélés alá. Az emberek és a politikai elit egy része úgy gondolja, hogy nem veszélyes, fehér korrupciónak tekinti, míg a társadalom másik fele épp ellenkezőleg, súlyos problémának tartja, tehát fekete korrupciónak tartja.

Erre tudnál egy példát mondani?

Például a dualizmus kori Magyarországon a választások előtti korteskedés. A társadalom választójoggal rendelkező részének jelentős hányada a politikai harc e formáját hagyományosnak és ezért elfogadhatónak, sőt jónak tartotta. Ugyanakkor létezett egy jelentős szociális mozgalom, amely magát a dualista választójogi rendszert tartotta a korrupció fő forrásának. Egyébként történelmi távlatból Heidenheimer szerint globális szinten annak vagyunk ma a tanúi, hogy a fehérnek tartott korrupciós cselekvést szürkére, ill. feketére határozzuk át, minek következtében a korrupció ellenes harc egyre célzottabb és rendszerszerűbb.

Történelmi távlatból mióta lehet korrupcióról beszélni? Ki lehet jelenteni a korrupcióról, mint a prostitúcióról, hogy egyidős az emberi társadalmakkal?

Igen is, meg nem is. Általában elmondható, hogy amióta léteztek állami struktúrák, amelyeken belül valamilyen formában redisztribúciós mechanizmusok működtek, tehát amióta létezett közpénz és ennek a megfelelő felhasználásához kötődő közérdek és szabályozás, létezett korrupció is. A Római Birodalomban létező korrupcióról viszonylag sokat tudunk – gyakorlatilag ennek a jelenségnek mindazon formája, amelyeket ma számon tartunk már előfordult az antik korban – tehát lefizetés, hivatalvásárlás, nepotizmus, politikai klientelizmus, választási korrupció különböző formái stb.

A Római Birodalom végül túlterjeszkedett, megbukott, darabjaira hullott. Vajon ez lett a sorsa a korrupciónak is a keresztény Európában, vagy zavartalanul élt tovább?

Ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés. Ami a kora középkortól kora újkorig tartó korszakot illeti, nem lehet a mai értelemben egyértelműen korrupcióról beszélni pont azért, mert nem létezett közvagyon. A feudális rendszerek egyoldalúan elvonó-jellegűek voltak, tehát a hatalmi elit, az uralkodó, a nemesség és az egyház-hierarchia, akik az összlakosság alig tíz százalékát tették ki, behajtotta az adót a fennmaradó kilencven százaléktól, azonban ezekből a forrásokból vajmi kevés került vissza a társadalomba. Ugyanakkor, ez nem jelenti azt, hogy azok a viselkedés- vagy eljárásformák, amelyeket ma korruptnak tartunk, nem léteztek volna.

Tehát ezek a cselekedetek a korabeli társadalmakban nem voltak korrupt viselkedésnek meghatározva?

Vegyük például a bíráskodást. A középkorban nem számított szokatlan dolognak a bírák megajándékozása a per elkezdése előtt. Igaz, e megajándékozás nyilvánosan és általában mindkét pereskedő féltől megtörtént. Persze, ezen kívül működött a titokban történő lefizetés is, ami már viszont bűnténynek számított, de ezek szankcionálása rendkívül esetleges módon történt.

És mi a helyzet az egyházzal, amely szervezet e korban gyakorlatilag állam az államban szerepet töltött be, az egész kontinensre kiterjedő hálózatban működött?

Az egyházon belül terjedtek el leginkább azok a praktikák, amelyek ma a korrupció alapformái közé tartoznak. Ez a szimónia és nepotizmus. Szimónia egyházi és „lelki” javakkal való üzletelést jelentett. Elsősorban magas egyházi tisztségek és búcsúcédulák árulásáról volt szó. A 11. században vádolták meg először VI. Gergelyt (1045-1046), hogy a pápaságot pénzért vette meg magának, ez később bevett gyakorlattá vált. A helyzet tovább romlott a búcsúcédulákkal a 15. és 16. század első felében, amely a reformáció elindulásának egyik közvetlen oka volt. Négy évszázadon át kumulatív módon fejlődő, egyre jobban kiszélesedő „üzletelésről” volt szó, amely csak komoly válság árán tudott elhalni.

De miért tudott ez a korrupt, azonban hivatalosan nem korrupt gyakorlat fennmaradni, sőt egyre jobban terjedni olyan hosszú időn át?

Azért, ami miatt minden korrupciós séma létrejön és működik: a pénz, vagyon, befolyás és hatalom beszerzése, fenntartása, növelése miatt. Ne feledjük, az egyház is alapjában véve csak egy hatalmi intézmény és szervezet volt, amely állandó bevétellel és óriási vagyonnal rendelkezett, a lefizetés, sikkasztás, csalás és az összes többi pénzhez és vagyonhoz kötődő visszaélés szinte törvényszerűen jelenik meg. A magas egyházi hivatalok azon kívül, hogy státuszt és befolyást jelentettek, komoly bevételi forrásnak is számítottak. Egy püspöki, érseki vagy bíborosi hivatal megvásárlása nagyon jól megtérülő befektetésnek számított. De ez természetesen nem csak az egyházi hivatalokra érvényes. A világi hatalmi struktúrán belül is a hivatalvásárlás létező jelenség volt, sőt egyes királyságokon belül elfogadott gyakorlatnak számított.

És mi volt a helyzet a világi igazgatási szférában, tehát az állami igazgatás terültén?

A középkori egyház az akkori viszonyokhoz képest egy nagyon jól kiépített és működő szervezet volt, több szempontból is strukturáltabb és jobban működő, mint a korabeli világi állam-rendszerek. De a mai kritériumok szerinti korrupciós viselkedés ez utóbbinál is jelen volt. Például 16. században a Francia királyságban már nem számított különleges dolognak a hivatal-, illetve tisztségvásárlás a királyi udvaron belül. Sőt, XIV. Lajos uralkodása alatt ez rendszeresített törvényes gyakorlattá vált: a király bevételi forrásként kezdte kezelni a felsőbb hivatali pozíciók betöltését.

Maradjunk még az egyháznál egy pillanatig. Szimónia, azaz hivatalvásárlás mellett a nepotizmust is említetted, mint a korrupciónak egyik alap változatát…

Igen, a nepotizmus a középkori és koraújkori egyházi hivatalok betöltésének gyakorlatában szorosan összefüggött a szimóniával. Családtagok hivatali, hatalmi pozíciókra való előnyben való részesítését nevezték el nepotizmusnak a 17. században. A gyakorlat természetesen jóval régebbi volt, mint maga az elnevezés. Szimóniával ellentétben a nepotizmus az egyházon belül egész a 17. század végéig tartott ki. Pápai dinasztiák, vagy tágabb értelemben, családi klánok jöttek létre, melyek közül a legismertebbek a Borgiak. Csak 1692-ben adott ki XII. Ince pápa egy nepotizmus elleni bullát – miután néhány évtizeden belül a nepotizmus gyakorlata az egyházon belül gyakorlatilag teljes mértékben megszűnt.

Visszatérve a világi hatalomhoz, szűkebb pátriánkban, a Magyar Királyságon belül is ez volt a helyzet?

Valószínűsíthető, hogy bizonyos mértékben igen, de biztos nem olyan mértékben és módon, mint a 17. századi Francia Királyságban. A Magyar Királyságon belül a vármegyei közigazgatás volt a nepotizmus melegágya. Janura Tomáš szlovák történész Árva és Liptó megyéken belül és között 17. vége és 18. század első két harmada folyamán kialakult családi hivatalnok-hálózatok kialakulását tanulmányozta. Az Okolicsányi-, és Abbaffy-családok három–négy generáción át tartották kézben a két megye főbb hivatali pozícióit, házasodási politikájukat is ennek rendelték alá. Ezzel összefüggő jelenség volt a tisztség kumuláció, amikor egy személy párhuzamosan három, négy vagy akar több hivatalt vagy funkciót lát el, vagyis pontosabban a fizetéseket veszi fel.

Mikor vált a hivatalvásárlás és a nepotizmus bűncselekménnyé a Magyar Királyságban?

A királyi helytartóság és a királyi kormányzat is természetesen tudtak az ilyen nemesi megyei tisztségi-hivatalnoki klánokról, de tolerálták ezeket. A korabeli törvények egyszerűen nem szabályozták a családtagok alkalmazását. A 18. század folyamán az államigazgatási feladatok egyre több és bonyolultabb, szaktudással és felkészüléssel járó kihívást jelentett. A Habsburgok illetve a magyar országgyűlés az 1720-as évektől kezdődően kezdték el folyamatosan törvényen kívül helyezni a nepotizmus különböző formáit. A folyamat 1723-ban kezdődött el a hivatal kumuláció betiltásával.

A 19. században létrejöttek a modern nemzetállamok. Mi változott a korrupció területén? Az államigazgatás bővülése jelentette a korrupció kiszélesedését is?

A 19. században a korrupció már azokban a formákban és társadalmi szférákban létezett, ahol és ahogyan napjainkban. A hivatalvásárlás és a nepotizmus visszaszorult, de az államigazgatás fejlődésével megjelent a korrupció egy új formája: a hivatalnoki korrupció. Ezzel majdnem párhuzamosan jelent meg a választásokkal és megyei tisztújításokkal kapcsolatban elhíresült politikai korrupció. Végül a 19. század végén már jelen van Magyarországon is a „nagy biznisz” korrupció, tehát a nagytőke és a magaspolitika közérdeket sértő összefonódása: illegális pártfinanszírozások és a nagy állami beruházások osztogatása. A 20. században, egyes politikai rendszereken belül, már csak egyik vagy másik korrupció típus elterjedésének mértéke változott.

Mit lehet tudni a magyarországi politikai korrupció 19. századi formáiról?

A választási korrupcióról legújabban Cieger András publikált a témában nagyon fontos munkát. A 19. század elejétől nagyon gyorsan kialakult egy korrupciós spirál: aki nem fizetet le és nem csalt annak egyre rosszabbak voltak az esélyei, hacsak nem rendelkezett komoly hatalmi háttérrel vagy támogatással, ami megint csak a szabályos választás elvével ellentétes volt. A gyakorlat ellen azonban nem történt határozott fellépés, tehát elkerülhetetlenné vált a korrumpálás különböző formáinak az alkalmazása. A választási korrupció így normává, a rendszer elfogadott részévé vált.

Ezt legjobban Deák Ferenc paradox esete illusztrálja. Deák 1843-ban reformprogrammal indult a választásokon, aminek egyik fő pontja a korrupció elleni harc volt. Azonban Deák támogatói aggódtak, hogy a tisztességtelen választási versenyben Deák alul maradna, ezért ugyanúgy, mint az ellenjelöltje támogatói tették, lefizettek Deák érdekében. Deák, amint utólag tudomást szerzett a dologról felháborodásában lemondott a mandátumáról. Publicitást ugyan kapott az eset, de a választási korrupció gyakorlatára nem volt hatással.

Az 1880-as éveket követően a helyzet rohamosan rosszabbodott. A Szabadelvű párt hatalmasainak sikerült saját hatalmi rendszert létrehozniuk. A választások, három évtizeden át, csak hatalommegtartási, bohózattá degradálódtak. Persze nem olyan értelemben, mint később a kommunista rendszer alatt, mert létezett a többpártrendszer, de ugyanakkor az közös volt a két rendszerben, hogy a mindenkori Kiegyezés-utáni kormányok, ahol csak tehették, az államigazgatásba kinevezett embereikkel, saját javukra durván visszaéltek.

Kollégáiddal a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetéből az 1918-utáni korszakot is szemügyre vettétek. A két világháború-közöti Csehszlovák Köztársaság, a tágabb közép-kelet európai térségben az egyetlen általános választói jogon alapuló parlamentáris demokrácia volt. A Magyar Királyság időszakához képest miben változott a korrupció jelensége ebben az újonnan kialakított társadalmi berendezkedésben?

A választási korrupció gyakorlatilag teljesen megszűnt, legalább is abban a formában, ahogy az 1918 előtti Magyarországon működött, ami érthető, hiszen ha minden felnőtt férfi és nő választhatott, a szavazatvásárlás értelmét veszti. A pártok a meggyőzés más eszközeihez nyúltak, mint a propaganda, lejáratás, titkos koalíciók, stb. de ezek már a definíció szerint nem számítanak korrupciónak. Más területeken viszont a korrupciós sémák és viselkedési formák továbbéléséről lehet beszélni. Ne feledjük, az első generációs csehszlovák politikusoknak döntő többsége még a Monarchián belül, a magyar parlamentben, az osztrák birodalmi-, illetve tartományi gyűlésen kezdett politizálni. Nem meglepő, hogy amit ott tanultak, tovább vitték magukkal az új állam politikai életébe is.

Tehát országtól függetlenül, a 20. században a nagytőke és a magaspolitika összeért. Tudunk konkrét esetekről is?

Milan Hodža, későbbi csehszlovák miniszterelnök, az 1920-as évek derekán jelentős állami támogatást eszközölt ki az egyik csőd szélén álló szlovák bank számára. Cserébe a bank kénytelen volt anyagilag támogatni politikai pártfogóit. 1926-1930 között összesen majdnem két millió koronát utaltak át Hodža bankszámlájára, illetve pártja kasszájába. Legalább is ennyivel számolt el a bank vezetősége. Egyelőre nem állnak rendelkezésünkre részletesebb információk, még a kutatás elején járunk, de úgy tűnik, Csehszlovákiában a kormányzó politikai elit egy része képes volt erős befolyása alatt tartani a bankszektort, amelyből nem csak forrásokat merítettek a pártjaik finanszírozására, hanem azt sok tekintetben a saját politikai érdekük szerint irányították.

A korrupciós jelenségek már a Monarchiában is a politikai életen kívül, az állami befektetések kapcsán merültek fel leggyakrabban. Például a csehszlovák földreform lényege az volt, hogy a főleg német és magyar származású nagybirtokosok vagyonának egy részét államosították, tehát a csehszlovák állam óriási vagyonra tett szert. Törvényszerű, hogy ilyen esetekben megnő a korrupció is?

Ha megnézzük a 20. századi csehszlovák, szlovák államosítások és vagyoni újrafelosztások történetét, láthatjuk, hogy egy ismétlődő jelenségről van szó. Ilyen volt a kérdésben már jelzett 1918-utáni földreform. Az 1939 márciusában megalakult szlovák állam a zsidók vagyonát kobozta el, illetve államosította. Az újraosztást arizációnak nevezték el. Ez egy olyan mértékű, elképesztő korrupt folyamat volt, hogy még a Tiso-féle rezsim kormányzata is besokallt: 1943-ban az egész folyamatot ideiglenesen le is állította és vizsgálatot indított. A második világháború után következett az eddig legnagyobb „vagyon elvonás”, az 1948-utáni kommunista államosítás. Az állami szocializmus rendszerén belül kialakult korrupciós gyakorlat egy külön fejezet.

Sokan a korrupció mai nagymértékű elterjedtségének a gyökereit a szocialista rendszerben keresik.

Az államszocialista rezsimekben a korrupció szerkezetileg több fontos tekintetben különbözött a korábbi rendszerektől, ill. a párhuzamosan fejlődő közép-, és nyugat-európai demokráciáktól. Egyrészt, a korrupció bizonyos formái eltűntek, másrészt, éppen ellenkezőleg, más formában nagyon elterjedtek. A korrupció olyan társadalmi-gazdasági szektorokban is megjelent, ahol korábban kisebb mértékben volt jelen, illetve a különböző korrupciós viselkedésformák ötvözve voltak más fajta vagyon elleni bűncselekményekkel, mint például a visszaéléssel, sikkasztással, lopással.

Konkrétabban?

Természetesen az úgynevezett nagy „biznisz korrupció” szűnt meg létezni, mivel a gazdaságban megszűntek a magánvállalkozások, államosították a magántőkét.Természetesen a magas- és közép-szintű pártvezetőségi és kormányzati szinten voltak pénzt, ingatlan vagyont, árukat stb. érintő visszaélések, de mint mondtam, ezek inkább (köz)vagyon elleni bűncselekménynek számítottak, mint korrupciónak. Ugyanakkor hihetetlenül megnőtt a hivatalnoki korrupció aránya. Főleg a hetvenes évek folyamán kezdett rohamosan romlani e tekintetben a helyzet úgy a kádári Magyarországon, mint az ún. normalizációs Csehszlovákiában. Ekkor vált egyre gyakoribbá a „protekció”, a hálapénzek s a kenőpénzek osztogatása gyakorlatilag minden hivatalnál, az egészségügyben, ahol a borítékozás már hagyománynak számított azelőtt is, de az oktatásban, a szolgáltatások szektorában stb. A korrupció óriási elterjedtségének talán a legjellemzőbb szimbólumává a pult alóli árulás vált.

Tehát a korrupció a hétköznapi ember életében mindennapi jelenségnek számított, sőt, aktívan művelte…

A rendszer utolsó éveiben ez már bizony majdnem így volt. Azonban fontos figyelembe venni, hogy gyakran nem is volt más választása az embernek, ha el akarta érni a célját. Persze különbséget lehet tenni a hivatalnoki korrupció különböző megjelenései között, és az olyan korrupció között, amelyet a hiány kényszerített ki. Például a vámhivatalnál vagy a rendőrségen, ahol az ember gyakran nem azért fizetette le az állami alkalmazottat, hogy gyorsabban vagy előnyösebben intézzen el valamit, hanem hogy egyáltalán elintézze. Az ilyen esetekben a hivatalnok részéről tiszta cinikus pragmatizmusról volt szó. Ez a fajta korrupciós gyakorlat nem amiatt fejlődött ki, hogy a hivatalok el lettek volna halmozva munkával. Többnyire nem ez volt az eset. A hivatalnok egyszerűen potenciális bevételi forrásnak tekintette a hivatalát.

Így jött létre a mindennapi korrupció kultúrája?

Igen, míg a hivatali korrupció normává vált, az árukereskedelemben, a háztartási eszközök, élelmiszer, ruházkodás, stb. területén az áruk általános hiánya kényszerítette rá az embereket, korrupt módon, szükségleteik pótlására. Ezen kívül van még egy másik dimenziója is a korrupciónak az államszocialista rendszer utolsó tíz – húsz évében. Mivel a társadalom egyre nagyobb része, különböző okokból, egyre rosszabbul viszonyult az államhoz és a rendszerhez, az önérdekű/önhasznú rendszerellenes tevékenység virtusnak, az ügyesség jelenék számított! Attól félek, nagyon sokaknál ez az attitűd megmaradt 89-en után is.

Tehát valamilyen szinten ez megválaszolja a fenti kérdésemet, a mai korrupciónak a szocialista korszakba nyúlnak vissza a gyökerei. Lehet itt egyáltalán éles törésről, diszkontinuitásról beszélni a rendszerváltással kapcsolatban? Nem lenne inkább megfelelő mély kontinuitásról beszélni?

Mindkettő meg volt egyszerre, folytonosság és a radikális változás. Például nagyon hamar a rendszer bukása után sikerült a legtöbb területen visszaszorítani a hivatalnoki korrupciót a közszolgálati szférában. 1989 előtt sokak számára nem volt egyszerű a gyereküket jó középiskolába juttatni, egyetemről már nem is beszélve. Hiába volt jó tanuló vagy tehetséges, önmagában ez nem volt elég, a szülőnek gyakran a lefizetés valamilyen formájához kellet nyúlnia. Szintén gyakorlatilag azonnal megszűnt a pult alóli árulás is, mivel megszűnt az áruhiány. Ugyanakkor 40 év után újra megjelenik a politikai és a biznisz korrupció, tehát a nagyvállalkozók és a magas politika törvénysértő összefonódása.

Hogy sikerült visszaszorítani a hivatalnoki korrupciót? Ha ez valóban napról napra szűnt meg, minek volt köszönhető?

Bizonyára több tényezőről volt szó, új rendszer, új szabályok, részben új politikai és társadalmi elitek, bizonyos mértékben az újrakezdés utáni vágyból táplálkozó entuziazmus mind közrejátszhattak ebben. Előbb említettem az oktatásügyet. Az államszocialista rendszerben az állam pontosan megszabta a társadalom milyen hányada kaphat felsőbb végzettséget, mondjuk a diákok 15 százaléka tanulhatott gimnáziumban, és 10 százaléka mehetett tovább egyetemre. Ezen kívül lényeges, a rendszer ideológiáján alapuló politikai és társadalmi (osztály-eredetű), megkötések is voltak. Ezek a tényezők összességükben a gimnáziumi és egyetemi végzettségből egy hiány árucikket csináltak.

…és mivel hogy a rendszerváltás után ezek megszűntek, és aki tehetséges volt szabadon továbbtanulhatott, nem volt szükség a protekcióra, megvesztegetésre…

Igen, pont erről van szó! Paradox módon, a korrupció az államszocialista rendszerekbe visszahozta a kapitalista szabadpiac gazdaság elemeit. A hivatalnoki korrupció, ugyanúgy a pult alóli árusítás az esetek többségében kínálat-kereset elv alapján működött. Amikor végül a rendszer már annyira korrumpálttá vált, hogy nem bírta fenntartani magát, összeomlott és a reális kapitalista piacgazdaság helyettesítette. Az új rendszerben pont a hivatalnoki teljesítmény szűnt meg „portékává” lenni, legalább is az 1989 előtti viszonyokhoz mérve. Természetesen a hivatalnoki korrupció sem szűnt meg teljességében, tovább létezett és létezik mindmáig, csak kisebb mértékben.

Hogyan érintette az 1989-1990 utáni gazdasági rendszerváltás a korrupciós praktikákat?

Csehszlovákiában és Szlovákiában a 90-es évek folyamán lezajlott úgynevezett kis, nagy és vagyonjegyes privatizáció szintén nagyon ködös és átláthatatlan folyamat volt, amelyben a spekuláció, megvesztegetés, uram-bátyámozás, nepotizmus, politikai klientelizmus, tehát gyakorlatilag a korrupció majdnem minden ismert formája erősen jelen volt. Ennek következményei mindmáig nagyon érezhetők, ekkor születtek meg az első „oligarchák”, és ekkor alakultak ki a „nagy biznisz” és a „nagy politika” együttműködésének, ill. kölcsönös befolyásolásának mindmáig működő sémai. Sőt, az elmúlt másfél – két évtizedek alatt ezek tovább fejlődtek és szofisztikálódtak.

Tehát úgy, mint a korábban említett földreform és arizáció esetében, az 1990 utáni privatizáció esetében is, egy újonnan megalakuló rezsim és elit a vagyonújraosztással is próbálja megszilárdítani a pozícióit – egy lojális vállalkozói csoport létrehozásával, ill. már a létező gazdasági elit magához vonzásával, lefizetésével, megvásárlásával. Ezenfelül meg egy szélesebb függő-támogató réteget is alkottak kisebb vagyonok szelektív juttatatásával. Mindezt a hatalom illetve a rendszer erősítése érdekében. Egyébként a 2000-es évektől egy negyedik hatalmas újraosztás tanúi vagyunk, és a korrupció tekintetében ez sem marad el semmiben az előbb említett háromtól – ez az EU-s pénzek – eurómilliárdok – elterítése.

Maradjunk az „oligarchák” kialakulásánál. Őket ekkor még nem így emlegetik. Hogy jöttek létre ezek a csoportok?

Ez egy hosszabb és bonyolultabb folyamat volt. Mint már mondtam, óriási vagyonmennyiséget kellet valamilyen módon visszajuttatni a társadalomba, hogy létrejöhessen a magánszektor és a piaci gazdaság. Ezt a folyamatot bizonyos politikai csoportosulások saját hatalmuk és anyagi bázisuk erősítésére használták ki, miközben egyértelműen törvénybe ütközően jártak el. A térségben hasonló folyamtok zajlottak, amelyeket csehszlovák, ill. szlovák példák alapján tudok bemutatni.

Csehszlovákiában, majd 1993-tól Szlovákiában, három fokozatban zajlott le a privatizáció. Vladimír Mečiarnak ebben milyen szerepe volt?

A Mečiar féle privatizáció köztudottan egy nagyon kétes folyamat volt, amelyben a korrupció különböző formáin kívül valószínűleg más fajta törvénysértések is történtek, legalább is erre lehet következtetni az oknyomozó újságírók megállapításaiból, mert a hivatalos nyomozások zöme eredmény nélkül zárult le. Ez is jellemző tulajdonságává vált a Mečiar által létrehozott rendszernek, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás olyan mértékű befolyásolása, hogy a felszínre jutott és botránnyá duzzadt korrupciós ügyek ne kerülhessenek rendes kivizsgálásra. Az ún. nagy privatizáció Mečiar által hirdetett irányelve az volt, hogy Szlovákiában elsősorban egy „hazafias szlovák nagyvállalkozó réteget” kell létrehozni. A baj csak az volt, hogy ez a réteg nem volt sem hazafias, sem vállalkozó.

Honnan jöttek ezek a „hazafias nagyvállalkozók”?

A privatizáció mögött egy erős politikai-hatalmi érdek húzódott meg, tehát természetszerűleg különféle alakok kopogtak be Mečiarék ajtaján. Abban hogy ki privatizálhatott nagy mértékben, korábbi ismeretség és kapcsolatok döntöttek. A felkészültség, alkalmasság, ill. know-how megvolta nem számítottak döntő kritériumnak – tehát itt a politikai klientelizmus klasszikus esetével van dolgunk. Sajnos ennek katasztrofális következményei voltak a gazdaságra és a társadalomra. Nagy és középméretű termelő egységek, gyárak, cégek százai mentek tönkre a 90-es évek folyamán. Hozzávetőlegesen meg lehet állapítani, hogy csak egy kisebb részük volt életképtelen, a többségük egyszerűen vagy a dilettáns vezetés vagy a célzott vagyonkimentés miatt ment csődbe,. Ezt nevezte el a csehszlovák zsurnalisztika alagutazásnak, azaz: „tunelovanie”. Az elnevezés annyira találónak bizonyult, hogy még az angol nyelvű szakirodalomban is meghonosodott: „tunnelling”.

Kik voltak ezek az emberek, akik iyen módon jutottak vagyonhoz és mit lehet róluk tudni, hol tevékenykednek most?

Érdekes megfigyelni, hogy a mečiari korszakban kialakult „oligarchák” mindegyike, valamilyen formában, a korábbi szocialista rendszer és állampárt aktív résztvevője vagy tagja volt. Az „oligarchák” első generációjából talán a legismertebbek Alexander Rezeš, Vladimír Pór, Jozef Brhel vagy Juraj Široký. Az utolsó három ma is aktívan üzletel az állammal, és a jelenleg kormányon lévő párttal állnak szoros kapcsolatban. Sőt a média Brhel és Široký urakat három másik nagy befektetővel a jelenleg kormányzó SMER párt „részvényeseinek” tartja. Például Široký cégei a hozzáférhető adatok alapján csak az elmúlt két évben 641 millió euró (nagyjából 200 milliárd forintnak megfelelő) értékű állami beruházást kaptak. Ennek ellenére Široký cégbirodalma jelenleg a csőd szélén áll és Szlovákiában az egyik legnagyobb botrány főszereplője.

Milyen más vállalkozói köröket ismerhetünk, a későbbi szlovák kormányok idejéből?

Szintén még Mečiar kormányzása (1993 – 1998) alatt kezdett kialakulni az „oligarchák” második generációja, akik már befektető csoportokban tömörültek – a Slavia Kapital, Istro Kapital, J & T és a Penta bizonyultak a legsikeresebbeknek. Az utóbbi kettő mindmáig nagyon fontos játékos, és a Pentához fűződik az eddigi legnagyobb korrupciós botrány Szlovákiában. Ezek a befektető csoportok azonban már a Mečiart követő két Dzurinda kormánykoalíció (1998 – 2002 és 2002 – 2006) idején futottak be, és váltak igazán befolyásossá. Robert Fico hatalomra kerülésével 2006-ban kialakult az oligarchák harmadik generációja is, amelyet a média egyelőre kizárólag a jelenlegi kormánypárttal hoz kapcsolatba. Ezek a vállalkozók azonban többnyire már a Mečiar korszakban is középszinten aktívak voltak.

Mi a három „oligarcha”-generáció közötti különbség?

A lényeges különbség a három hullám között talán a politikai hatalomhoz való viszonyban és a tehetségben foghatók meg legjobban. Az első generációs „mágnások” kizárólag politikai vonalon jutottak hozza a vagyonukhoz. Ezek az emberek többnyire nem rendelkeztek megfelelő gazdasági tudással, és ahogy később kiderült, vállalkozói tehetséggel sem. Például a másodgenerációs Penta csoport egyik fő befektetője Jaroslav Haščák állítólag megvetéssel nyilatkozott az „öreg” gárda egyik-másik tagjáról, „abszolút dilettánsnak” nevezve őket.

Igaz a feltételezés, hogy saját „oligarchái” buktatták meg Mečiart?

Sajnos erről a korszákról még mindig vajmi keveset tudunk, de elemzők szerint feltételezhető, hogy Mečiar viszonylag keményen kézben tartotta az ügyeket, és az esetek többségében ő volt az oligarchákkal szemben a kezdeményező és a végső döntéshozó. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy miután a Mečiar rendszer 1996 – 1997 környékén, nemzetközi szinten is teljesen ellehetetlenítette és elszigetelte magát, az általa meggazdagodott nagyvállalkozók titokban az ellenzéki politikai erőket kezdték el anyagilag támogatni.

De miben voltak mások az új formációk? Kikből állnak az új oligarcha csoportok?

A második generációs oligarchák esetében, és talán csak itt alkalmas valójában e fogalmi elnevezéssel élni, már egy jóval szofisztikáltabb és felkészültebb vállalkozói-befektetői csoporttal van dolgunk, mint azt az első generációs privatizőrök esetében láthattuk. Ezek a ma már többnyire 40 – 50 év körüli emberek huszonéves egyetemistákként, illetve frissen diplomázott fiatalemberekként kezdték el a pályafutásukat. Az esetek többségében szüleik vagy szűkebb családtagjaik szintén az 1989 előtti rendszerből az új, mečiari rezsimbe átmentett befolyással és kapcsolatokkal rendelkeztek. E példa is jól mutatja a szocialista rendszer bizonyos továbbélését az új társadalmi berendezkedés között. De a Penta-ban és a J & T-ben tömörülő üzletemberek már jól felkészült és ügyes vállalkozók voltak. Egyelőre szintén nem sokat tudni ezeknek az egyéneknek és csoportoknak kialakulásáról és felemelkedéséről. Annyi azonban bizonyos, hogy a második Dzurinda kormány idején (2002-2006) már erőteljesen jelen vannak az állami befektetői szférában – főleg az infrastruktúra (útépítés, vasúti közlekedés, szállítás, karbantartás), informatikai fejlesztés, energetika, építkezés, egészségügy a fő terültek, amelyeken belül állami megbízásokat szereznek.

Az újonan kialakult, második hullámos oligarcha csoportoknak milyen viszonya volt a politikai elittel? Hasonlóan a Mečiar-korszakhoz, a politika itt is szigorúan kézben tartotta őket?

Ebben a tekintetben sokat elárult az un. Gorilla botrány. Ez az eset, amennyiben valójában úgy történt, ahogy mondják és hiteles, azt árulja el, hogy a befektető csoportok nagymértékben átvették a kezdeményezést a politikusoktól. Mindezt olyan mértékben, hogy a befektési csoportok egyes tagjai a törvényhozást, illetve gazdasági reformpolitikát, reformprogramokat is befolyásolni próbálták – feltehetőleg sikerrel. Sőt, saját befektetési sémákkal jöttek elő, amelyeket azután az együttműködő illetékes miniszter vagy magas állami hivatalnok, mint kormány javaslatot terjesztett elő.

A magyar közvélemény előtt egy kicsit homályos ez a Gorilla-botrány. Össze tudnád foglalni, mi ez az egész, milyen botrányos dolgok történtek Pozsonyban a kétezres években, amelyek végül a Dzurinda-kormány bukásához és az SDKU, szlovák reformpárt szinte teljes politikai erodálásához vezetett?

A második Dzurinda kormány utolsó előtti évében, 2005-ben, a szlovák titkosszolgálat egyik pozsonyi munkatársa észrevette, hogy a szomszéd lakásba viszonylagos rendszerességgel járnak, hosszabb-rövidebb időre, magasrangú politikusok, többek közt a gazdaságügyi miniszter vagy a Dzurinda-pártból (SDKU) a Nemzeti vagyonalap élére kinevezett elnök-asszony. A véletlen műve volt, hogy Jaroslav Haščák, a Penta egyik fő befektető részvényese a titkosszolgálat egyik ügynökének a szomszédságában rendezte be a titkos találkozóhelyét, amely azt a célt szolgálta, hogy ott politikusokkal találkozzon. Ezt követően, ezeket a titkosnak gondolt üzleti randevúkat néhány hónapon át lehallgatta a titkosszolgálat. A lehallgatási akció a „Gorilla” fedőnevet kapta az ügynökségben. Azonban azóta is lezáratlan az ügy. Az érintettek tagadják a lehalhatások valódiságát, politikai manipulációnak tekintik. Talán az sem meglepő, hogy a hangfelvétel eltűnt, és csak az átirata létezik, ami azonban nem számít bizonyítéknak. Haščák jelenleg is rágalmazási perben áll egy újságíróval, aki könyvet írt az ügyről a lehallgatások alapján.

További interjúk a témáról

“A Fidesz kézi vezérlésre állította a nagy kontrollszervezeteket és a független hatalmi ágakat” – Jancsics Dávid korrupciókutató

Görögországban minden komolyabb nyomozás független újságírókhoz köthető – Tomaisz Papaioannou, újságíró

Használhatatlan adatbázis rejti a politikavezérelt közbeszerzéseket

Az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolja egy francia közgazdász

A nemzetközi cégek egy bonyolult csalási szerkezet részévé válnak

Mégis, hogyan lehetséges, hogy a Mečiar-korszak korrupciós korszaknak véget vető, Szlovákiát az Európai Unióba és a NATO-hoz visszavezető demokratikus kormánykoalíció is alaposan besározódott?

Ez valóban egy nagy paradoxon, mert pont a második Dzurinda kormánynak volt az eddigi szlovák kormányok közül legerősebb korrupcióellenes programja. Dzurindáék korrupcióellenes harca nem csak rétorikai szinten nyilvánult meg, hanem konkrét lépésekben és törvényekben is. Például nagyon fontos volt az „az információkhoz való szabad hozzáférés” törvénye, amelynek köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a felszínre került korrupciógyanús ügyek száma. Ezen kívül a kormány komolyan vette a különböző korrupcióval foglalkozó civil szervezetek – például a Transparency International – javaslatait. A folytatás ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a magas politikai és biznisz korrupció rendszerformáló jelenségnek számít a posztszocialista politikai berendezkedésben, és úgy tűnik, hogy nem csak Szlovákiában, hanem a közép- és Kelet-Európában általában.

Dzruindáék tehát nyakig benne voltak, de ahogy tudom, a botrány a szlovák politikai elit több szereplőjét érintette.

Természetesen a Gorilla botrány nem csak a Dzurinda pártjáról, illetve kormánya koalíciós partnereiről szólt, még ha a közvélemény elsősorban a Dzurindáékkal kapcsolta össze. A titkos találkozóhelyen felvett lehallgatás átirata szerint az akkori ellenzék (a mai kormánypárt) képviselői is találkoztak Haščákkal, többek közt Robert Fico is. Egyre inkább úgy tűnik hogy az a modell, ami a Gorilla ügy kapcsán felszínre került, nem egy egyedi és elszigetelt jelenség volt, hanem egy azóta is tovább működő séma. Némi leegyszerűsítéssel talán jogosan feltételezhető, hogy az a nagy biznisz korrupciós modell, amely Mečiar uralma alatt meglehetősen primitív formában jött létre, a következő Dzurinda és Fico kormányok alatt kifinomult és szofisztikáltabb, nehezebben leleplezhetővé fejlődött. Ha egy véletlennek köszönhetően nem robbant volna ki a Gorilla ügy, akkor talán máig sem volna konkrétabb elképzelésünk a nagy biznisz és a magas politika összefonódásáról.

Igazuk lenne azoknak, akik azt állítják, a demokrácia és a korrupció kéz a kézben jár?

Ez téves optika, nem a demokráciával van a baj. A demokratikus berendezkedésnek a lényege, hogy a törvényhozó, végrehajtó és az igazságszolgáltatási hatalom független legyen és egyensúlyban álljon, és hogy létezzenek különböző kontrollmechanizmusok és azoknak az előfeltételei biztosítottak legyenek – úgymint a szólásszabadság, információhoz való szabad hozzáférés, szabad sajtó stb. Mindehhez persze szükséges még a fő alkotórész: az öntudatos polgár. Nem a rendszerrel van baj, hanem az azt elferdítő emberekkel. Ha a rendőrség, ügyészség és a bíróság politikai befolyás alatt álnak, vagy könnyen és következmények nélkül lefizethetők, korrumpálhatók, az a nem normális része a demokráciának.

Belátva, hogy a korrupció jelensége teljes mértékben soha meg nem szüntethető, mégis, mi lehet az az irány, ahol csökkenteni lehetne a közérdeket és közvagyont károsító cselekményeket?

A leghatásosabb, de ugyanakkor a legmegfoghatatlanabb és legnehezebben kvantifikálható dolog a társadalmi attitűd, az emberek, polgárok hozzáállása. Természetesen, nagyon fontos hogy jól működjön a rendszer, hatásos és nehezen kijátszható célzott törvények legyenek, és függetlenül működő rendőrség, ügyészség és igazságszolgáltatás. Mindennek az előfeltétele azonban az öntudatos és informált állampolgár, aki a politikai hatalom megújításánál, tehát a parlamenti, önkormányzati és helyi választásoknál nem bíz meg képviselettel korrupt politikusokat, pártokat. Ez lenne az ideális állapot, ami száz százalékos formájában elérhetetlen. De nem is az a lényeg hogy egy utópia megalakítása legyen a cél, hanem az hogy az ideális állapot mértéknek legyen elfogadva – amihez közeledni akarunk, és nem eltávolodni tőle.

Bőtös Botond

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.