Franciaország kényszerpályán: nyakig a pandémiában és a morális pánikban

A két hetes őszi szünet utáni első tanítási napon ma 12 millió diák tisztelgett tanáraival egyetemben egy perces néma csönddel az október 16-án meggyilkolt Samuel Paty emléke előtt, az immár újra kijárási tilalommal sújtott országban. A földrajz-történelem tanár megölése nyomán elszabadult a muszlimellenes és a „muszlimsimogatókat” a terrorizmus cinkosainak kikiáltó diskurzus Franciaországban. Az elmúlt két hétben dúló morális pánikban egymásra licitáló politikusok és kommentátorok közül is kiemelkedtek a szélsőjobb fogalmait, ideáit magukévá tevő kormánytagok. Macron „iszlám szeparatizmus” ellen hirdetett küzdelmét látszólag legitimálhatják az újabb merényletek, de a több évtizede sikertelen receptek ezúttal is legfeljebb ideológiai és hatalmi érdekeket szolgálhatnak, a társadalmi probléma megoldását aligha.

Támogatási kampány

A végzetesnek bizonyult tanórára október 6-án került sor: Samuel Paty szokásos diaporámájával vezette fel a „morális és állampolgári nevelés” program keretében, a hivatalos tanterv szerint előírt témák – „az állampolgárság elvei, értékei és jelképei” közt –, az alapvető szabadságjogok, így a szólás- és a sajtószabadságról folytatott beszélgetést negyedikes diákjainak, a Párizstól mintegy 40 kilométerre, észak-nyugatra fekvő Conflans-Sainte-Honorine-ban.

A 47 éves földrajz-történelem tanár ezúttal is, ahogy már több éve, a Charlie Hebdo szatirikus magazin két karikatúráját is megmutatta a tanulóknak: a 2015-ös merényletek utáni első címlapon szereplő Mohamed figurát, amely egy „Je suis Charlie” táblát tart kezében, felette egy felirat: „Minden meg van bocsátva”. És egy másikat, ahol egy meztelen férfi látható, négykézláb, fenekén egy csillaggal, a szöveg ezúttal “Mohamed, csillag születik”.

A tanár szokás szerint az előző órán figyelmeztetett mindenkit, hogy a képek között sokkolóak is lehetnek, de aki tart ettől, az elfordíthatja a tekintetét, vagy kimehet. Egy másik osztályban néhányan éltek is ezzel a lehetőséggel, október 6-án azonban felügyelő hiányában a gyerekek nem mehettek ki. A diaporámát követő vita rendben lezajlott a sajtónak nyilatkozó diákok szerint, Paty megkérdezte a véleményüket, így azt is, szerintük jó ötlet volt-e publikálni ezeket a rajzokat.

A nap folyamán azonban egy édesanya sírva hívta fel az iskolaigazgatót, hogy lányát azzal az ürüggyel küldték ki óráról, hogy muszlim, és ezt diszkriminációként élte meg. Az igazgató arra kérte Paty-t, fogadja a szülőt, az osztályban beszéljék meg, mi történt, és „kérjen elnézést, ha ügyetlen volt”.

A 13 éves diáklány apja, Brahim Chnina, másnap egy Facebook-videóban teszi közzé lánya történetét arról, hogy azért zárták ki két napra az iskolából, mert ellenállt, amikor Paty felszólította a muszlim diákokat, hogy tegyék fel a kezüket, és menjenek ki az óráról. A feldühödött apa mindenkit arra kér, hogy írjon az iskolának, a tanfelügyeletnek, az oktatási miniszternek.

Valójában, lánya, úgy tűnik, tényleg összeszólalkozott a tanárral korábban, de tiszteletlensége miatt zárták ki két napra, és egyáltalán nem vallása miatt – az iskolai nehézségekkel küzdő diák azonban kissé kiszínezte otthon a történetet.

Az iskolaigazgató október 8-tól már tiltakozó üzeneteket kap, köztük olyanokat is, amelyek még nem szakadtak el teljesen a valóságtól: „A jelenlegi légkörben, az iszlamofóbia légkörében, miért akarják megosztani a gyerekeket ilyen fiatal korban?”

Azonban Brahim Chnina mellett hamarosan feltűnik egy „Franciaország imámjainak felelőseként” bemutatkozó prédikátor, Abdelhakim Sefrioui, aki az igazgatóhoz is elkíséri a családapát: a férfiak hajthatatlanok, a tanár felfüggesztését követelik, a média riasztásával, tüntetések szervezésével fenyegetőznek.

A látogatás után közzétett újabb videójában Chnina már „gazembernek” nevezi a tanárt, és mozgósításra hív, hogy „megálljt mondjunk”. Egy kísérő szövegben Samuel Paty neve és az iskola címe is megjelenik. Még aznap este apa és lánya feljelentik a tanárt „pedopornográf” kép terjesztéséért – bár a karikatúrát a kislány nem is látta.

A következő napokban teljesen elszabadul a történet, az iskolában, a gyerekek között a legvadabb pletykák keringenek – a terjesztők között akad olyan diák is, aki már maga is részt vett ezen az órán, és nem kavarta fel különösebben –, de most felháborodottan reagál. Közben az intézményes válaszok is érkeznek, foglalkozik az üggyel a szekularizáció kérdésében felelős oktatási hivatal, az igazgatónő levelet ír a szülőknek, és a diákokkal való újabb beszélgetést helyeznek kilátásba.

Október 9-én Brahim Chninát egy csecsen származású, Moszkvában született fiatalember is felhívja. A Le Monde szerint a friss menekült státusszal rendelkező Abdoullah Anzorov ekkor már több napja nyomoz egy lehetséges célpont után, és legalább három olyan embernek megpróbálta megtudni a címét, aki szerinte megsértette a prófétát.

A normandiai Évreux-ben családjával élő, 18 éves Anzorov tweetjeit több ízben jelentették július óta a Mediapart portál információi szerint a törvénysértő – gyűlöletkeltő, antiszemita, homofób – tartalmai miatt, a rendőri szervek által üzemeltetett Pharos platformon. Rendőrségi források alapján legalább egy ilyen bejelentést az antiterrorista csoporthoz is továbbítottak: Anzorov már augusztus végén publikált egy lefejezést ábrázoló fotómontázst.

Október 10-én két kivétellel törli minden tweetjét, 5 nappal később 2 csecsen barátjának társaságában vesz egy 35 centiméteres kést, majd egyikükkel két légpisztolyt is. Másnap, október 16-án pénteken újra egyik barátja autóján érkezik a lakóhelyétől 80 kilométerre fekvő Conflans-Saint-Honorine-ba, feketébe öltözve. Már délelőtt megírta revindikációját telefonján, és az iskolához érve a diákokat kéri, mutassák meg neki Paty-t. Végül ketten, mintegy 300 euróért cserébe eligazítják. Abdoullah Anzorov néhány perc múlva megöli és lefejezi a hazafele tartó tanárt, majd megosztja Twitteren a revindikáció szövegét: „Abdullahtól, Allah szolgálójától Marconnak (sic), a hitetlenek vezetőjének, kivégeztem az egyik pokolbeli kutyádat, aki le merte aljasítani Mohamedet, csendesítsd le a hozzá hasonlókat, mielőtt kemény büntetéssel sújtunk titeket.”

Még egy hangüzenetet is rögzít, orosz nyelven, arról, hogy megbosszulta a prófétát, és arra kéri testvéreit, hogy imádkozzanak, Allah elfogadja mártírként. Az üzenetet még elküldi egy Instagram profilra, amelyet egy Idlibben tartózkodó orosz dzsihadista kezel, aki gratulál neki. Majd megjelennek a rendőrök, akikre öt lövést ad le a légpisztollyal, majd kilenc golyót kap, és a helyszínen meghal.

Október 21-én 7 személy ellen emeltek vádat az ügyben: köztük van Brahim Chnina és Abdelhakim Sefrioui, akik Chnina lányával egyébként még egy harmadik videót is rögzítettek és közzétettek.; Anzorov három barátja és a két diák, aki a pénzért cserébe beazonosította Samuel Paty-t.

A szólásszabadságnak szentelt tanórával indult és tragédiába torkolló epizódról néhány nappal korábban a belbiztonsági szervek jelentése még azt állapította meg, hogy az iskola vezetése és a szülők közti kommunikáció elsimította az indulatokat. A jelentésnek brutálisan ellentmondó

merénylet valóságos földcsuszamlást okozott Franciaországban.

Nem csupán a gyilkosság és annak borzalmas körülményei, vagy a karikatúrák révén, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni támadással indult, 2015-ös merényletek traumájának újraéledése miatt. Az iskola és a tanító alakja ugyanis ma is meghatározó intézményei, egyben jelképei a köztársaságnak – megkockáztatható, hogy Anzorov nehezen választhatott volna olyan áldozatot, akinek meggyilkolása nagyobb megrendülést váltott volna ki a francia politikában és közvéleményben, mint egy tanáré.

Még akkor is, ha a ma a Köztársaság Iskoláját éltető politikusok tegnap még arról beszéltek, hogy a tanárok privilegizáltak, vagy a tanári állások finanszírozása nem éri meg, mert az nem segít „az ország felállításában”, mint Emmanuel Macron és miniszterelnöke, Jean Castex fogalmazott:

Dans le genre foutage de gueule : pour Macron et Castex, les enseignants ne „servent pas à redresser le pays”… (Aoűt, @canardenchaine) pic.twitter.com/FoNi37Gyrb

— Matthieu Lépine (@MatthieuLepine) October 20, 2020

A földcsuszamlás azonban leglátványosabban a politikusok és a média jelentős részének reakcióiban volt tetten érhető, a merénylet nyomán ugyanis olyan erővel tört fel a muszlimellenesség, a szélsőjobbos ihletésű eszmék és propaganda, ami még a rutinos megfigyelőt is megdöbbenthette.

A kezdő sípszót maga Emmanuel Macron fújta meg, aki még a merénylet estéjén kijelentette, hogy „tettek” következnek, méghozzá „szigorúan, gyorsan” – ezzel azt sejtetve, hogy a történtek pontos ismerete nélkül is indokolható valamiféle riposzt, és ad hoc politikai akciók közelebb vihetnek bármilyen megoldáshoz.

Hétfő reggel a belügyminiszter fenyegetően ígérte, hogy 51 egyesületet „meglátogatnak” majd az állami szervek, konkrétan is említve, sőt, a merénylettel is kapcsolatban hozva a talán legismertebb iszlamofóbia ellen küzdő szervezetet. Gérard Darmanin – ahogy mondani szokás – sötét időket megidéző kifejezésekkel dobálózva többek között azt jelentette ki, a rendőri szervek felelőseként, hogy olyan információkkal rendelkezik, amelyek szerint a szóban forgó CCIF „a köztársaság ellensége”. A nyomozás állásától látszólag függetlenül közölte, hogy a köztársasági elnök kérésére és az ő javaslatára több civil szervezetet fel fognak oszlatni. Október 26-án a CCIF bejelentette, hogy több ezer sértő és fenyegető üzenetet kaptak, ezért úgy döntöttek, tevékenységük jelentős részét megpróbálják külföldre áthelyezni biztonsági okokból, és támogatásért fordulnak nemzetközi szervezetekhez.

Je vais proposer la dissolution du CCIF et de BarakaCity, des associations ennemies de la République.
Il faut arrêter d’être naïfs et voir la vérité en face : il n’y a aucun accommodement possible avec l’islamisme radical. Tout compromis est une compromission. #Europe1

— Gérald DARMANIN (@GDarmanin) October 19, 2020

A merényletek után már-már hagyományosnak mondható, de még a szokottnál is gátlástalanabb, komplexusok nélküli ötletbörze már a hétvégén megindult a politikusok és mainstream kommentátorok körében, ahol – sokakban mintha elpattant volna valami – tragikomikus verseny kezdődött a „tudjuk, kik”, azaz a köztársaság ellenségeit felszámoló háború megtervezésére.

A kettős állampolgárságúak kitoloncolása, börtönszigetek létrehozása, biztonsági életfogytiglan a radikalizációval gyanúsíthatóknak; a fátyol kitiltása az egyetemekről, sőt, a közterekről, a „szexuális apartheid eszközének” megtiltása a közszolgáltatásokat használók, a gyereküket iskolai kirándulásra kísérő anyák körében; az arab nyelv tanításának hanyagolása; az alkotmány módosítása, hogy a korábban alkotmányellenesnek minősített törvényeket át lehessen tolni; a francia keresztnevek kötelezővé tétele, és olyan mantrák, mint hogy „a jogállam a probléma” vagy az „emberi jogok fegyvereznek le bennünket”. Az elképesztő kavalkádban, amelyben már végképp elmosódott a határ a terroristák, a radikálisok és általában véve a muszlimok, sőt, olykor a bevándorlók között, az ő jogaikat védőkről már nem is beszélve, lélegzetelállító szóváltásokra is sor került.

Az alábbi videóban pl. Pascal Bruckner filozófus azzal vádolja meg az antirasszista aktivista Rokhaya Diallót, hogy a Charlie Hebdóval kapcsolatos kritikája (még 2011-ben aláírt egy szöveget, amely elutasította a Charlie valamiféle ikonná emelését a szólásszabadság nevében), előidézte az újság 12 munkatársának halálát. Bruckner többször is elismétli, hogy Diallo „felfegyverezte” a terroristákat – miközben az Arte csatorna stúdiójában senki sem érzi úgy, hogy közbe kellene szólnia.

Ce soir Pascal Bruckner m’a accusée d’avoir par mes propos « entrainé la mort des 12 de Charlie » et d’avoir « armé le bras des tueurs » après avoir précisément rappelé que j’étais une « femme musulmane et noire».
J’ai rarement été la cible d’une telle violence sur un plateau. pic.twitter.com/gDlfVMZFbD

— Rokhaya Diallo (@RokhayaDiallo) October 21, 2020

Az ötödik hadoszloppal kollaboráló baloldal, értelmiség és szakszervezetek

Már vasárnap délben, a Paty emlékére rendezett felvonulás közvetítésekor elhangzik egy televízióban a fentiekhez hasonlóan szintén szélsőjobboldali elmékből kipattant „islamo-gauchisme” kifejezés, amely arra utal, hogy a baloldal egyes szereplői a radikális iszlám cinkosai.

A fogalom mélységét stílusosan az egykor a Szocialista Párt színeiben belügyminiszter, majd kormányfő Manuel Valls, volt pártjának jeles sírásója villantotta fel, amikor néhány órával később elkezdi sorolni egy infócsatornán, hogy a CCIF nyomában „kinek van még felelőssége” [a terrorizmusban? Paty meggyilkolásában?]: „Ez a politikai baloldal, a France Insoumise párt, a baloldali újságírás” – kezdte a jelenleg barcelonai képviselő, majd konkrét főszerkesztők, (diák)szakszervezetek és olyan jogvédők következtek, mint az Emberi Jogok Ligája. Valls szerint a szekuláris modellre felügyelő Observatoire de la laïcité orientációjával, vezetőivel is baj van – ahogy persze az alkotmányt is módosítani kell, sőt, az európai jogrendszertől is el lehet távolodni ennek a mindennél fontosabb „háborúnak” érdekében.

Blanquer oktatási miniszter, Pascal Bruckner filozófus, Gérard Darmanin belügyminiszter / Twitter.

Még ebből a rendkívül erős mezőnyből is sikerült kiemelkednie az újdonsült belügyminiszternek (aki ellen megfogalmazott nemi erőszak és visszaélés vádjairól itt írtunk korábban.) Tudván, hogy a belügyi tárcától nem ritkán a legmagasabb pozícióig vezet az út (Valls, Sarkozy is itt alapozta meg renoméját), Gérard Darmanin igyekvése egész odáig vitte, hogy a „halal” élelmiszerek, pontosabban az ezeket külön részlegekben árusító szupermarketek ellen intézzen kirohanást.

Szerinte ugyanis itt kezdődik a „kommunitarizmus”, a kóser vagy halal részlegekben, amik „őt mindig is sokkolták”. (A communautarisme kifejezés, amely vallási-etnikai alapú csoportidentitásra utal, 1989 és az első muszlimfátyol ügy után terjedt el, és kapott pejoratív színezetet – e negatív konnotáció szerint a csoportidentitás olyan normákat ír elő, amelyek alávetik az egyéneket, és elszigetelik őket más identitásoktól.)

Darmanin egy héttel később azt is kifejtette, hogy a franca kapitalizmus nem riad vissza a „kommunitarista”, azaz  célzott marketingtől, pedig sok muszlim valójában nem szeretné, ha vallása, fogyasztása miatt megkülönböztetnék. „Jogunk van kritizálni a tőkét ebben az országban”, tette hozzá a miniszter, akinek főnöke fiatal kora ellenére már kifejezetten jelentős hasznot hajtott politikáival a nagytőkének, miniszterként 2014 és 2016 között, majd 2017-től a köztársaság elnökeként.

Hasonlóképp megmarad majd az évkönyvekben az oktatási miniszter több nyilatkozata, amelyekben kikelt az egyetemeken is „romboló iszlamo-bal”, a Valls által már felemlegetett diákszakszervezet és persze a France Insoumise (FI) ellen. Jean-Michel Blanquer szerint ezek a szervezetek favorizálják a terrorizmusba torkolló ideológiát, a „kollektív öngyűlölet” mozgatja őket, és az FI vezetője, Jean-Luc Mélenchon ezzel az „árulással” fog bekerülni a történelembe.

A 10 évvel ezelőtt még egyébként a fátylat viselő baloldali képviselőjelölteket durván diszkvalifikáló Mélenchon („magukat stigmatizálják”), aki még öt éve is elzárkózott az iszlamofóbia kifejezéstől („jogunk van nem szeretni az iszlámot”) főbűne az, hogy bizony részt vett egy darab tavalyi tüntetésen az iszlamofóbia ellen – azaz legitimálta a kirekesztés és diszkrimináció vádját, ami megbocsáthatatlan.

A France Insoumise veterán vezetője amúgy azzal indította a merénylet után adott nagyinterjúját, hogy közölte, „probléma van” a franciaországi csecsen közösséggel, és azoknak a csecseneknek kiutasítására hívott fel, akik a „politikai iszlám terepén” aktívak. Ezért egy európai csecsen egyesület arra bíztatja tagjait, tegyenek panaszt gyűlöletkeltés ellen. Mélenchon reakciója, sok más kollégájához hasonlóan jól illusztrálja, mennyire megosztják ezek a kérdések a baloldalt is, és mennyire pocsék formában van ahhoz, hogy ellenálljon ebben az ideológiai-hatalmi harcban.

Sovány vigasz, hogy a szélsőjobbnak is stratégiai problémákat okoz, hogy szinte a teljes politikai osztály kisajátította eszméit: ha Marine Le Pen körei behajthatnák a szerzői jogokat, jelentős összegekre tettek volna szert az utóbbi két hétben is.

Szélsőséges receptek a népszerűtlenség ellen

Mindez persze nem a semmiből tör elő: ahogy arról már írtunk, Emmanuel Macron még tavaly ősszel vette elő a “bevándorlás-kártyát”, és vele az állam szekuláris jellegével és persze a közbiztonsággal kapcsolatos témákat, a jóideje jobbra tolódó francia politika szélsőjobbtól átemelt, régi örökzöldjeit.

A manőverre épp egy olyan esztendő után került sor, amikor a sárgamellényesek 2018 őszén kezdődött lázadása nyomán is, teljesen háttérbe szorultak ezek a kérdések. A viták, a mozgalmak és a kormány komolyabb konfliktusai az oktatás, a jóléti rendszerek reformja és működése (így az egészségügy), a munkanélküliség, a megélhetés és az egyenlőtlenségek, és nem utolsósorban a klímaváltozás körül zajlottak.

Macron nem foglalkozik a klímaválsággal, és előhúzta a „bevándorlás-kártyát”

Világtérkép Kövess minket, vagy lépj velünk kapcsolatba! Még saját pártjának icipici „bal szárnya” is lázad ellene, hogy Emmanuel Macron is elővegye a francia politika régi toposzát, és „tabuk nélküli vitát” gerjesszen a bevándorlás, a szekuláris modell vagy a közbiztonság kérdéséről.

Az elnök azonban mit sem törődött a kilógó lólábbal, és az elmúlt hónapokban a fentiekhez még a “szeparatizmusok elleni” küzdelmet is beemelte. A kifejezés először talán januárban, a nyugdíjreform elleni maratoni sztrájk idején bukkant fel Macron egyik nyilatkozatában, majd elég hamar kiderült, hogy a decemberre várhatóan törvényjavaslatba foglalt projekt csak egy újabb csomagolása a radikális iszlám ellen már régen meghirdetett harcnak, amely Franciaországban hajlamos a terrorizmus a muszlimokkal való problémaként keretezni.

Ez az elcsúszás – amelynek révén valóságos francia rögeszmévé váltak olyan női ruhadarabok, mint a muszlim fátyol vagy a “burkini” – már szintén régebbi, és korántsem spontán társadalmi jelenség. A látható kisebbségek, így jellemzően arab vagy fekete, muszlim gyökerű lakosság diszkriminációját igazoló iszlamofóbia még a gyarmati múltban gyökerezik, de manapság a médiában jelentős súllyal bíró jobboldal és a szélsőjobboldali műhelyek tudatos ideológiai erőfeszítéseinek és egyre elterjedtebb bizniszmodelljének pillére is.

Mint ahogy azt a kezdetben még a társadalom újraegyesítését ígérő Macron példája is megmutatja, a politikai elit állandósult eszköze a számára érdektelen vagy kellemetlen viták és konfliktusok elfedésére, a közbeszéd (át)tematizálására, az indulatok eltérítésére az így kijelölt bűnbakok és a mellettük kiállók ellen. Az iszlamofóbia és a rasszizmus rokon formái nem utolsósorban legitimálják a lakosság egy részének kizárását, jogos emancipációs igényeik megtagadását, az elnyomást és az ellenük bevetett erőszak szélsőséges formáit is.

A büntetlen erőszak odáig fajult, hogy mérhetően megcsappant a franciák bizalma a rendőrségben

Dübörögnek a reformok Franciaországban, és az ellenük lázadozó csoportok egyre hevesebb fellépéssel találkoznak a rendvédelmi erők részéről. Nemcsak a tüntetéseken: jó egy éven belül már három haláleset kapcsán merül fel a rendőrség és a túlkapásokat nem szankcionáló, sőt, alkalmasint bátorító politikai vezetők felelőssége. [featuredbox text=

A merényletek nyomán eluralkodó morális pánik nyilván felerősíti ezeket a hosszú ideje működésben lévő folyamatokat, amelyeket normalizálnak a kormány hónapok óta tartó retorikai erőfeszítései. Csak egyetlen példa: Emmanuel Macron már júniusban úgy fogalmazott, hogy a társadalomtudományi szakok bátorítják „a szociális kérdés etnicizálását”, és „kettétörik a Köztársaságot”. Blanquer hasonlóképp, már korábban is beszélt arról, hogy „az egyetemi világ porózus a laicitással épp ellentétes elméletekkel”, és hogy kontrollálni kell, nehogy a „kommunitarizmus” értékeit tanítsák a jövendő tanároknak, hanem a köztársaságét.

Rossz belegondolni, vajon mit érezne Samuel Paty ezeket a vitákat hallgatva, ahol élvonalbeli szereplők döngölik a földbe mondatról-mondatra a köztársaság értékeit. És amelyek már réges-rég másról szólnak, mint hogy milyen terhek nehezednek az iskolára a növekvő társadalmi feszültségek közepette, és milyen segítséget kapnak abban a tanárok, hogy ezeknek a feszültségeknek mindennapi megnyilvánulásait jól kezeljék, fenntartva az egyre törékenyebb bizalom légkörét.

A Conflans-Sainte-Honorine-ban lejátszódott tragédia előzményei paradox módon azt is megmutatják, hogy az iskola mindezen nehézségek ellenére, az esetek többségében konfliktusok nélkül, vagy azokat elrendezve képes helyt állni, és még a sokat emlegetett köztársasági értékek közvetítését is megvalósítja – ahogy azt egyébként a témában született kutatások is igazolják.

De arra nyilván nem képes, hogy teljes ellenszélben, a fent leírt politikai csaták nyomán csak növekvő szakadékok felett egyensúlyozva biztosítsa a hidat a túlsó parttal. Ennek érdekében egy teljesen másik stratégiára,

egy több évtizede rögzült kényszerpálya megváltoztatására lenne szükség.

Ahogy azt pl. Laurent Bonnefoy kutató megfogalmazta az Orient XXI portálon, a mai fejlemények csak aláhúzzák, hogy “a francia társadalom több évtizede bezárkózik az iszlámmal kapcsolatos kérdések keltette különösen aggasztó polarizációba”.

Az Arab-félsziget országaira szakosodott politológus nem tagadja, hogy a továbbra is marginális “dzsihadistának mondott ideológia” rendkívül jól alkalmazkodik a franciaországi realitáshoz, és a fiatalok körében különösen befolyásos internet, akárcsak a börtönök, egyes bűnözési formák, ahogy bizonyos vallásos egyesületek és mecsetek is táptalajt adhatnak e világlátásnak.

De figyelmeztet arra, hogy

a probléma kizárólag vallási alapon való interpretációja, amit egyes társadalomkutatók is szorgalmaznak, csak szemfényvesztés. És korántsem alkalmas arra, hogy feltárja, miért alkalmas az iszlám egy speciális politikai értelmezése arra, hogy sokak számára megtestesítse az uralkodó társadalmi viszonyok elutasítását.

Ez a kérdés annál inkább fontos, hiszen úgy tűnik, Franciaországban sokkal súlyosabb e probléma, legalábbis a szíriai dzsihadistákhoz csatlakozó franciák, vagy az elmúlt években elkövetett merényletek halálos áldozatainak európai viszonylatban magas száma erre utal.

Bonnefoy aláhúzza, hogy éppen a most sokat emlegetett szólásszabadság védelmében kellene észrevenni, hogy azok a franciák, akik számára fontos muszlim vallásuk felvállalása, már több évtizedes távlatban, és ha lehet, egyre inkább “gyanúsak”. Legitimációjuk ezzel az ürüggyel számos területen megkérdőjeleződik, és pl. a nyilvánosság különféle szektoraiból – legyen szó humoristákról vagy fejkendős énekesekről – is kiszorulnak.

A kutató szociológus kollégáját, Michel Wieviorkát idézi, aki még 1998-ban hívta fel rá a figyelmet, hogy az etnikai vagy vallásos jellegű szerveződéseket, ahelyett, hogy a közösségi élet megújításának aktoraiként kezelné a közhatalom, ignorálja őket, vagy a legborzalmasabb gyanúval és ellenségesen fordul feléjük. Azonban ez az elutasítás nem ritkán éppenséggel létrehozza, megerősíti azt az intergrizmust, magára zártságot, amely ellen elvben küzdene.

20 évvel később, hasonló, ha lehet, még radikálisabb következtetésre jut a kérdés specialistája, Farhad Khosrokhavar, aki a merénylet utáni napokban közölt blogbejegyzésében leszögezi, hogy Franciaország 30 éve rossz úton halad az iszlám kérdésével kapcsolatban.

A törvényhozói és adminisztratív döntések eredményeként a francia szekuláris modell, a laicitás (laïcité) óriási átalakuláson ment át, és az állam semlegességének biztosítása helyett, valamiféle civil vallássá vált, amelynek szent normái konfrontálódnak az iszlámmal.

A szociológus szerint azért is sürgős ezt a stratégiát tetőtől talpig felülvizsgálni, mert több területen is kontraproduktív. Egyrészt a muszlimok (legyenek vallásukat gyakorlók vagy sem) nagy részének elidegenítését eredményezte, mert úgy érzik, ők a célpontjai egy egyre restriktívebb szabályozásnak, amely alkalmas arra, hogy feltételezett vallásuk miatt stigmatizálja őket.

Másrészt előmozdította a fundamentalizmust, annak elutasításával, hogy az iszlámban gyökerező viselkedésekre árnyalt módon tekintsen. (Azaz,