1 %
EN

Franciaország

A brutális rendőri erőszak és a kiszórt milliárdok megállíthatják a „sárga mellények” lázadását?

15
48365717 349142442543892 8118884010861527040 O

Múlt szombaton a franciaországi „sárga mellényesek” ötödik akciónapján a hivatalos adatok szerint valamennyivel több – csaknem 80 ezer  – rendőr volt az utcákon, mint tüntető. Az előző héten alkalmazott drasztikus „rendfenntartás”, és Emmanuel Macron múlt hétfőn bejelentett intézkedései, illetve a hideg és a strasbourgi merénylet nyomán a lázadás úgy tűnik, lecsendesedhet. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a rendhagyó mozgalom által felvetett kérdésekre működőképes válaszok születtek, épp ellenkezőleg: a francia elnök időnyerési kísérlete csak elodázza az elkerülhetetlen konfrontációt.

Csaknem felére csökkent a Franciaország több pontján szervezett „sárga mellényes” lázadás ötödik felvonásnak is nevezett akciónapján részt vevők száma december 15-én az előző szombathoz képest. A belügyminisztérium közlése szerint 66 ezren demonstráltak az egész országban, és háromezren Párizsban – ezek a számok óvatosan kezelendők, a szokásos számháborún túl azért is, mert a szétszórt, kiscsoportos „modus operandi” miatt nehezebb felbecsülni a tüntetők számát.

Inkább a tendencia tehát az érdekes: december 8-án 125 ezerre becsülte a tüntetők és a vidéki településeken akciózók, blokádokat, útzárakat és demókat tartó „sárga mellények” számát a minisztérium. Az okozott ribillióhoz képest a láthatósági mellényekről elnevezett mozgalom korábban sem volt igazán népes, maximum kétszázezer fő körül mozogtak az országos számok november 17, az első felvonás, az első szombati erődemonstráció óta.

Csak épp ez a kisebbség nem csupán nagy felfordulást volt képes okozni – vidéken a blokádokkal, forgalomlassító vagy ingyenes autópálya használatot biztosító akciókkal, Párizsban pedig a Champs-Elysées sugárútjára koncentráló „harcokkal” –, de a közvélemény-kutatások szerint a múlt hétig élvezte a lakosság túlnyomó többségének támogatását is.

A helyzet december elejére már leplezhetetlen akut politikai válsággá fajult, pánikközeli hangulatba került a későn és botladozva meghátráló hatalom, amely a tiltakozások kiinduló pontjául szolgáló üzemanyagadó- áremelést előbb felfüggesztette, majd néhány óra múlva, a köztársasági elnök korrekciója nyomán végleg eltörölte a jövő évi költségvetésből.

A túl sokáig „keménykedő”, majd rossz ritmusban és túl keveset engedő Emmanuel Macron egy egész héten át nem szólalt meg nyilvánosan: december 8. előtt állítólag azért, mert félt „olajat önteni a tűzre”, majd egészen múlt hétfő estig kellett várni a kedélyek lecsillapítását szolgáló köztársasági elnöki igére.

Az országot eddig leginkább egy modernizációra és piaci átpozicionálásra szoruló nagyvállalatként igazgató Macron és csapata ezúttal teljes improvizációra váltott: a hétfői bejelentésekről csaknem élő adásban értesültek a médiákba küldött kormánytagok és pártkatonák. Az intézkedések technikai részleteiről, üteméről, módjáról, költségeiről csak apránként, olykor napokkal később derültek ki döntő részletek, és az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok erdejében több kérdés ma sem tisztázott.

Időt nyerni az eddigi neoliberális politika folytatásához

A francia politika válsághelyzeteiben megszokott elnöki beszédben Macron lényegében megpróbálta megvenni a lázadozókat, kissé önkényesen, a saját szája íze szerint válogatva a követelésekből, és több trükköt bevetve.

Az első kommentárok szerint még „baloldali” fordulatnak is minősített ajánlatban valójában nincs semmi „baloldali”: a kormány, hűen az eddigi irányhoz a vagyonosok, a munkaadói és kínálati oldal javára hozza költségvetési döntéseit. Tekintet nélkül a vállalatok helyzetére, jellegére: azaz a legnagyobb nyertesek az eleve jobban pozicionált, nagy, adókat és kedvezményeket a leghatékonyabban optimalizáló cégek. Igaz, a most bejelentett intézkedések jelentősen terhelik majd az államkasszát, a  máig szinte szakralizált 3 %-os hiánycélt is meghiúsítva; de a kifizetések, az „újraelosztás” továbbra is az eddigi arányokban támaszkodik majd a lakosságra, a munkavállalókra.

A vezérelv tehát a neoliberális logika marad: csökkenő adók és járulékok, ennek nyomán és ezzel párhuzamosan csökkentett állami bevételek, a jóléti szolgáltatások leépítése, „takarékoskodás” és a jövőben valószínűsíthető privatizációk; a piac, a magánszektor térnyerése mellett: azaz a közteherviselésen és szolidaritáson alapuló modell helyett a profitorientált tendencia erősödése.

Ennek jegyében történt újabb ígéret a nagy állami alrendszerek – a soron következő társadalombiztosítás- és nyugdíjrendszer – reformjára. Immár teljesen megfelejtkezve, még a retorika szintjén is, az egykor az üzemanyagadó indokaként felhozott „ökológiai átmenetről”, klímaváltozásról, környezetvédelemről – mindez még csak említére sem került a nagy „új nemzeti szerződést” ígérő szónoklatban.

Sarkosan fogalmazva: Macron némi pénzszórással és porhintéssel időt próbált nyerni a növekvő lakossági elégedetlenség ellenében, anélkül, hogy bármit is megkérdőjelezne az eddigi politikákból. Egyúttal anélkül, hogy az elmúlt hetekben felszínre került komplexebb követeléseknek – adóigazságosság, közteherviselés, összekapcsolódó ökológiai és szociális stratégia, a kiüresedett politikai reprezentáció megújítása – komolyabb következménye lenne.

Hozott ajándékot, meg nem is

De nézzük részletesebben az intézkedéseket: ma sem teljesen világos, hogyan valósul majd meg az elnök által a minimálbért keresőknek januárra ígért „100 eurós béremelkedés, ami a vállalatoknak semmibe sem fog kerülni”. Az azonban bizonyos, hogy valójában nem bér, hanem jövedelememelkedésről van szó, amit, mint utóbb kiderült, egy olyan állami pótlék növelése biztosíthat, amelyet az állam a szegény dolgozóknak folyósít 2016 óta.

Ezt, a minimálbér körül keresőket „munkára biztató” kiegészítést folyamatosan kívánta emelni a kormány, és januártól a későbbre tervezett, több éves emelést hozza előre. Ez a kb. 80 eurós átlag összeg (alacsonyabb jövedelem esetén magasabb) kiegészül az amúgy is automatikus minimálbér-emelkedés kb. 15-20 eurójával.

Ellentétben a sárga mellényesek egy része által követelt 200 eurós minimálbéremeléssel, ez a trükk nem hoz strukturális változást: nem növekednek nyomában a magasabb bérek, nem nő a munkanélküliségi-, táppénz-, nyugdíj-juttatások alapja; ahogy az elmúlt évtizedekben a tőke-munka tengelyen az előbbi előnyére nőtt nemzeti jövedelemhányad sem csökken. Csupán az állami újraelosztásból részesülnek valamennyivel magasabb összeggel a szegény dolgozók.

Ahogy az antikapitalista baloldal szóvivője, Olivier Besancenot fogalmazott hétfő este: a kormány olyan karácsonyi ajándékot ígér az embereknek, amit majd nekik maguknak kell kifizetniük.

Valójában ezt a pótlékot csak a nagyjából (max. 1,2) minimálbéren foglalkoztatottak 40 százaléka kapja – sokan nem kérik, mert nem feltétlen tudnak róla, mások családtagjaik magasabb jövedelme miatt nem jogosultak rá. Most arról folyik az ötletelés, hogyan lehetne kicsit többekre kiterjeszteni a „mindenkinek” beígért emelést: jelenleg az érintettek 55 százalékát sikerült megcélozni.

A dolgozókra vonatkozó másik „vásárlóerő” növelő ígéret a túlórák járulékainak és adójának újbóli eltörlése: ezt korábban Nicolas Sarkozy elnöksége alatt vezették be, majd mivel nem bizonyult hatékonynak a viszonylag magas munkanélküliség mellett, az előző, szocialista kormány eltörölte. Ez sem érint mindenkit: a magánszektorban dolgozók 40 százaléka túlórázik, közülük kerülnek ki az intézkedés nyertesei.

A harmadik ígéret valójában felhívás a vállalatok felé, egy extra, a dolgozók számára ismételten adó- és járulékmentes prémium megítélésére, nem kötelező jelleggel. Mindkét utóbbi intézkedés a jobban kereső és jobb helyzetben lévő cégeknél érvényesülhet leginkább, és itt kerülhet igazán sokba az államnak is. Miközben ezek az intézkedések egyaránt kétségessé teszik, hogy a következő években amúgy esedékes béremelések megvalósulnak-e.

Hasonlóképpen, örülhetnek is meg nem is a nyugdíjasok, ez az elmúlt évben jócskán megterhelt csoport annak, hogy eltörlik a 2000 euró alatti jövedelemmel rendelkezők nyugdíjának korábban megnövelt adóit. Ez a nyugdíjas középosztály felé tett gesztus, most úgy tűnik, jövő júliusban lehet majd effektív. De arról nem szól a fáma, hogy a nyugdíjak a jövőben jobban követnék az inflációt, azaz nincs szó a nyugdíjak hosszabb távú reálértékének biztosításáról.

Fenntartani a leggazdagabbaknak és a vállalatoknak nyújtott kedvezményeket, bármi áron

Ezzel szemben Emmanuel Macron ki is fejtette, hogy miért nem akarja visszaállítani a hatalomra kerülésekor eltörölt vagyonadót – annak ellenére, hogy az elmúlt hetekben sokat emlegetett követelést már egyes miniszterek is pedzegették. Az elnök továbbra is kitart amellett, hogy a legvagyonosabbak jóléte „leszivárog” az alsóbb osztályokhoz, még akkor is, ha erre továbbra sincs gyakorlati bizonyíték.

Hasonlóan az egykor ún. „adópajzsához” ragaszkodó Nicolas Sarkozyhez, Macron nem akar engedni a leggazdagabbaknak és a vállalatoknak különösebb distinkció nélkül nyújtott kedvezményekből, ezt továbbra is egyik fő missziójának tartja. Ami nyilván nem független attól, hogy maga is ennek a nagy előzékenységgel kezelt csoportnak tagja, ahogy egykor a kampányát finanszírozók is – mondhatni ez munkaköri leírásának is fontos eleme.

Bár a kormány a most bejelentett „szociális szükségállapottal”, és ennek egyelőre kb. 10 milliárd euróra becsült költségeivel magyarázza majd a bizonyítványt, azaz a 3 százalékos költségvetési hiány szinte biztosra vehető túllépését Brüsszelben, kicsit jobban megnézve, inkább arról van szó, hogy az eddigi gazdaságpolitikai ideológiához való ragaszkodás fogja tovább növelni az államadósság terheit.

A vagyonadó (éves becsült veszteség: jó 3 milliárd euró) mellett a vállalatoknak folyósított állami adóhitelkeret példátlanul nagy összegeket csoportosít át jövőre a cégekhez és a kínálati oldalra (2019: 40 milliárd euró). Ezekről, akárcsak más vállalati kedvezményekről – amelyeknek munkahelyteremtő vagy bérnövelő hatása továbbra sem látszik – a sárga mellények lázadása nyomán sem volt hajlandó lemondani a rezsim, legfeljebb a forma kedvéért, kisebb vagy lassabb mértékben lépnek érvénybe.

És e kérdések nagy részének ráadásul 10 nap alatt kellene megoldódnia, várhatóan a két ünnep közötti rendkívüli parlamenti ülésekkel.

Az elnök ajánlatának másik része egy nagy nemzeti konzultációra vonatkozott, amelynek szintén szuperszonikus sebességgel, már december 15-én meg kellett volna kezdődnie a régiókban. Itt némi meglepetésre – és sajtóinformációk szerint Nicolas Sarkozy exelnök tanácsára – a „nemzeti identitás”, a bevándorlás és a legnagyobb, asztalra hajított csizmaként a szekuláris modell (laïcité) kérdése is előkerült.

Ha a sárga mellényesekkel kapcsolatban sok szó is esett a szélsőjobboldali csoportok befolyásáról, az elmúlt hónap különlegessége abban is rejlett, hogy kivételesen nem a fenti, milliószor lerágott csontokról folyt a „vita”, hanem szociális, adózási kérdésekről, sőt, a klímaváltozás ellenében lehetséges ökológiai transzformációról, a politikai reprezentáció hiteléről vagy inkább megkérdőjelezett legitimációjáról.

Az, hogy Macron, még saját táborában is némi meghökkenést okozva ezeket a témákat is bedobta, elég szépen illusztrálja, hogy olyan pótlékokról, jokerekről van szó, amelyeket a hatalom az elégedetlenség kordában tartására igyekszik fenntartani a közbeszédben.

A bevándorlás azóta szép lassan el is tűnt a tárgyalni kívánt témák – mindennapi élet (közlekedés, fűtés); a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés; állampolgárság és demokratikus gyakorlat; adók, államszervezet hatékonysága – közül. Előbb az egymásnak ellentmondó kormányzati nyilatkozatok próbálták elkenni, majd hivatalosan is elismerték, hogy a január elejére tolt nagy nemzeti vitában még sem lesz róla szó.

Összességében a lázadástól megrettent és meghökkent hatalomról az derült ki, hogy sokkal kevésbé zöld és inkább szélsőjobboldali megoldásokkal operálna – épp ellentétben a „népi” mozgalomkezdeményben felülkerekedő trendekkel.

Elrettenteni a tüntetni vágyókat – bármi áron

Az elnöki intervenció előzményeként példátlan rendőri és hatósági fellépés próbálta megfékezni a december 8-ai „felvonás” párizsi demonstrációt, sőt, szerte az országban közbiztonsági ürüggyel próbáltak betiltani tüntetéseket, köztük az aznapra meghirdetett klímameneteket.

Az egyik leghírhedtebb eset Nancyban történt, ahol a környezetvédő szervezetek által jó ideje meghirdetett, gondosan előkészített és bebiztosított demót az utolsó pillanatban betiltotta a prefektúra. A szervezők ezt megtagadták, és mintegy nyolcvanan, közösen vállaltak büntetőjogi felelősséget a tüntetés megtartásáért, amely rendben és nagy érdeklődéstől kísérve le is zajlott. Sőt, a demó végén a sárga mellényesek akciójához is csatlakoztak, az utóbbiak nagy üdvrivalgása közepette – miközben tucatnyi rendőr állt a két csoport között, hogy megakadályozza a nem létező atrocitásokat…

Annak ellenére tehát, hogy minden ilyen flottul és erőszak, sőt annak kockázata nélkül valósult meg, a tüntetés két hivatalos bejelentőjét, köztük az egyik legnagyobb, közismert nemzetközi hálózat, a Föld Barátai elnökét beidézték a rendőrségre, majd váratlanul őrizetbe vették, és csak másnap engedték őket szabadon. A prefektus „szigorával” ellentétben az eljáró rendőrök gratuláltak a szervezőknek és értetlenségüket fejezték ki a szankciók miatt, újabb jelét adva, hogy „alul”, a lakossági csoportok között valójában jóval nagyobb a szolidaritás, mint azt a hatalom szeretné.

Ez a preventív szabályozó kedv, azaz a polgárok szabadságjogainak korlátozása az egész országban megnyilvánult, de csúcsát Párizsban érte el, az összesen előállított 1723 személyből 1082 tüntetőt Párizsban tartóztattak le.

A sárga mellényesek ügyvédeinek álláspontja szerint sokak esetében szimplán a tüntetés megakadályozásáról volt szó: a jó ezer letartóztatásból 820 őrizetbe vétel lett, ebből 481-en később szabadon távozhattak, azaz a rendőrségnek semmilyen bizonyítékuk nem volt velük kapcsolatban törvényszegésre.

A beszámolók szerint is sok esetben „előzetes”, a gyülekezési pontokhoz még el sem ért tüntetők előállítása mellett többektől elkobozták védőszemüvegeiket, speciális ruhájukat, sőt a könnygáz hatásait enyhítő szérumokat is. Egyeseknél egy mellény, egy maszk és egy festékspray a csomagtartóban már elég volt az őrizetbe vételhez, mások agresszív rendőri fellépésről, verbális és fizikai durvaságról számolnak be teljesen békés, a tüntetésre épp csak megérkező családok esetében is.

A „preventív” letartóztatásokra módot adó 2010-es törvény szabados, illetve autoriter alkalmazása mellett a rendőrök ezúttal preventíven alkalmazták fegyvereiket is: hiába volt kevésbé intenzív a tüntetők részéről megnyilvánuló romboló vagy támadó kedv, többen kerültek kórházba, mint december 1-én. A 170 itt kezelt sebesült között féltucat súlyos sérülést okoztak a gumilövedékek – amelyek betiltása, akárcsak az oszlató gránátoké újra napirendre került a vitákban.

Ugyanis az utóbbi hetekben újra nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az eszközök nem használhatóak „rendeltetésüknek” megfelelően hasonló tömegtüntetésekben, a rendőrök jelentős része nem is így használja őket – pl. rendszeresen céloznak fejmagasságban tömegben is –, azaz óriási kockázattal járnak. Ennek eredményeként akad számos komoly és több tudhatóan visszafordíthatatlan szemsérülés; szétzúzott koponya vagy állkapocs, nemi szerv, egy lerántott kézfej – a legsúlyosabb sebesültek nagy része húsz éve körüli, néhányan kiskorúak, de akad 70 éves néni és több sajtómunkás is köztük.

Bár az ombudsman kérésére még tavaly decemberben a párizsi prefektúra még ígéretet is tett a flashball betiltására, december 1-én a belügyminisztérium adatai szerint 1 193 gumilövedék, 1 040 oszlató gránát és 339 GLI-F4 hanggránátot vetett be a rendőrség.


A beszámolók szerint számos esetben teljesen indokolatlan helyzetekben, jól láthatóan veszélytelen vagy passzív résztvevőkre, press feliratú ruhában, karszalaggal felszerelt emberekre is lőttek a rendőrök, akiknek fantasztikus munkájáról utóbb dicshimnuszokat zengtek a kormánytagok. Az alábbi videón eltalált 20 éves egyetemistának szétroncsolódott a fél arca:

És több olyan esetről tudni, ahol nem közvetlen veszély elhárítása, hanem szimplán megfélemlítési céllal lőttek sorozatokat random résztvevőkre: a korábbi hetek káosza után a polgárháborút, szíriai frontot emlegető politikusok által is gerjesztett pánik és pszichózis, illetve a mindenáron elvárt „rend” miatt egyébként békés tüntetők fizetnek majd egy életen át.

Az állami elnyomás brutalitása talán a középiskolások most újra felélénkült tilakozásai kapcsán vált a legnyilvávalóbbá, ennek jelképe, a világsajtót is bejárt videó a kb. másfél órán keresztül a sárban, hátuk mögött összekötözött vagy fejük fölé tartott kézzel térdepeltetett srácokról a szolidaritás számos gesztusát kiváltotta. Szerte az országban a legkülönfélébb kollektívák ismételték meg feltartott kézzel vagy térdepelve, ami a hatósági erőszak önkényének legékesebb bizonyítékává vált (alább egy belvárosi gimi tüntetői, majd a Toulouse-i kórház dolgozói térdepelnek).

A különféle, szintén sebtiben végrehajtott, és a kritikusok szerint az oktatási egyenlőtlenségeket tovább rontó reformok (korai szelekció, nem európaiak tandíjának akár 16-szoros emelkedése stb.) ellen tiltakozó fiatalokról említést sem tett múlt hétfőn az államfő, miközben a velük szemben alkalmazott módszerek azt sugallták, hogy a hatalom nagyon is tart ezektől a gyerekektől. A fizikai erőszak, az okozott sérülések, a masszív és önkényes előállítások, ügyvéd és a szülők szisztematikus értesítése nélkül, vagy a fentihez hasonló kínzások a szülői kollektívák szerint arra utalhatnak, hogy mindenáron meg kellett akadályozni a „sárga mellények” és a diákok szintén kiszámíthatatlan akcióinak egyesülését.

Az elmúlt években megfigyelhető tendenciának megfelelően a korábban elsősorban a szegényebb és látható kisebbségek által lakott negyedekben szabadjára engedett rendőri erőszak terjed tovább a társadalmi mozgalmakkal szemben: pl. a korábban csak a hátrányos helyzetű suliknak fenntartott gyakorlat ma a párizsi diákok ellen is bevethető. Bár a büntetlenség érzése, akárcsak a rasszizmus érzékelhetően erősebb a gyakran szegregált kisebbségekkel szemben, de a módszerek terjedése és a szolidaritás miatt nagyobb nyilvánosságot is kap, hogy bánnak a francia állam erőszakszervezetei a legfiatalabb polgárokkal.

A király meztelen

Az elmúlt hetek egyik leginkább lenyűgöző fejleménye az volt Franciaországban, hogy megingott az eddig felettébb magabiztosnak tűnt hatalom, feltárult gyengesége, sőt, a macroni, lényegében felülről irányított masina mögötti üresség is, akárcsak az elnöki direktíva hiányában dadogó kormány és a nem létező pártszervezet.

A másik oldalon pedig tízezrek, talán százezrek döbbenhettek rá a saját, kollektív erejük hatalmára, köztük sok, a politikától eltávolodott, vagy sosem politizált polgár tapasztalhatta meg, hogy számít a szava. Hogy nincs egyedül, és a szolidaritás, a közös cselekvés, beszélgetés, gondolkozás a frusztráció egyik legjobb ellenszere, ráadásul még így, egy néhány hét alatt toborzott, csupán informális alapokon nyugvó szerveződés is képes arra, hogy helyi akciók sokaságával és némi rendbontással rákényszerítse a hatalmat az engedményekre.

Bármi is lesz a sárga mellényesek történetének folytatása, ez a kettős tapasztalat nem múlik el nyomtalanul, és bele lesz kódolva a jelenleg mindössze 22 százalékos támogatottsággal rendelkező Macron-éra jövőjébe is.

A kormány „ajándékai” és a rendőri erőszak mellett feltehetően a téli hideg és az ünnepek közeledte, valamint a strasbourgi merénylet is rásegített a „mellények” visszavonulására, de a most megoldásként felkínált intézkedések korántsem garantálják a lázadás által felvetett mélyebb, strukturálisnak tűnő elégedetlenség és düh kezelését.

És még ha országos szinten nem is sikerülne a következő hónapokban tovább építkezni, egyes helyi kollektívákban (pl. Toulouse, Bordeaux, Nantes stb.) jóval erősebb lehet a motiváció, minthogy nyomtalanul eltűnjenek. A „mozgalom” átfogó politikai követeléseket is igyekszik megfogalmazni (népszavazási kezdeményezés; adócsökkentések; politikusok jövedelmének, előjogainak csökkentése) most szombatra pedig határmenti akciókat terveznek a belga, német, olasz, svájci vagy katalán „sárga mellényesekkel”.

Hasonlóképp, a lázadás indította tektonikus mozgások a hagyományos szervezeteknél, munkavállalói érdekképviseleteknél, civil szervezeteknél, pártoknál is értékes tapasztalatokkal, találkozásokkal és élményekkel jártak. A különféle mozgalmak – pl. elővárosi antirasszista, rendőri erőszak és diszkriminációellenes csoportok; környezetvédő és klímaváltozás elleni hálózatok, dolgozói szervezetek – rég áhított kohéziójában olykor többet segíthetett az elmúlt néhány hét, mint az elmúlt évek. (Az alábbi képeken a múlt szombati menet Marseille-ben, ahol a lakhatási problémák és egy idős hölgy halála miatt a rendőri erőszak elleni indulat is összefonódik más, pl. a diákok és a szakszervezetek követeléseivel.)

Ami pedig az ellenzéki pártokat illeti, hiába az olykor szégyentelen kisajátítási kísérletek, valójában nem igazán látszik, hogy a sárga mellényesek és az őket masszívan támogató közvélemény elégedetlenségéből és dühéből bárki is hasznot húzna. Ha a lázadók legfőbb követelése, Macron lemondása meg is valósulna, az aktuális palettán nem nagyon van olyan erő, amelyre „rábízható” lenne az ország.

Az elmúlt évtizedek legsúlyosabbnak tartott politikai kríziséből tehát egyelőre főleg az bizonyosodott be, hogy a sárga mellényesek akciói nyomán indult vitában felvetődött szociális, ökológiai és politikai kérdésekre adott válaszok nem várhatók a jelenlegi vezetőktől, a kormánytól éppúgy nem, mint az ellenzéktől. Ha van alternatíva, akkor annak letéteményesei sokkal inkább a lakosság, a már létező és még ki nem talált mozgalmak, és feltehetően a most látottakhoz hasonló zendülések lehetnek, mint a felkent népvezérek és az elvileg a nemzet képviseletében eljáró válságmenedzserek.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Facebook Gilets Jaunes

Megosztás

Ajánló