Sok hűhó semmiért? Az európai ambíciók hiányáról tanúskodik Merkel és Macron Aacheni Szerződése

A múlt hét kedden a németországi Aachenben (francia nevén Aix-la-Chapelle-ben) aláírt német-francia megállapodásról elég nagy reményekkel számolt be a független magyar sajtó. Fontos, illetve „nagyon komoly” szerződésről olvashattunk, melynek révén a két ország tovább egyesül, és utat is mutat Európának. Ellentétben a címekben hirdetett lelkesedéssel – amelybe azért a cikkekben már több szkepszis vegyült – a francia sajtó nagyon visszafogottan, sőt, kritikusan értékelte Angela Merkel és Emmanuel Macron erőfeszítéseit.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

A francia sajtó lényegében azt állapította meg, hogy a Charles de Gaulle gall elnök és Konrad Adenauer német kancellár által 56 évvel ezelőtt szignált Elysée-szerződés nyomában az utódok ma inkább gyengeségükről, európai ambícióik hiányáról és véleménykülönbségeikről adtak tanúbizonyságot.

Maga a paktum talán még kisebb érdeklődést váltott volna ki a ma is a sárga mellényes jelenség uralta francia belpolitikában, ha a legvadabb híresztelések nem keltek volna szárnyra az interneten, és ezeket nem karolta volna fel a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés (Rassemblement national, RN – tavaly júniusig Nemzeti Front) máris kampányoló elnöknője.

„Emmanuel Macron kiárusítja az országot és szuverenitásunkat”

Marine Le Pen azzal ijesztgetett több nyilatkozatában, így pl. a BFM-TV-én, hogy Macron idővel Németországgal az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó helyén, és „talán még az atomhatalmunkon is osztozkodna, mert mindenáron azt akarja, hogy ipari egyezségek jöjjenek létre a katonai szektorban, és függővé váljunk Németországtól”.

„Ha Németországgal gyártunk fegyvereket, engedélyt kell majd kérnünk a Bundestagtól, nekünk, a franciáknak, mielőtt exportálnánk… Ami pedig az ENSZ BT-ben lévő helyünket illeti, ez katasztrófa, elképesztően súlyos.”

A paktum körüli fake news vihart egy másik szélsőjobbos, Le Penéktől a Fel Franciaország (Debout la France) párthoz igazolt európai parlamenti képviselő, Bernard Monot indította el egy neten közzétett, majd idővel törölt videóval, amely többek között a sárga mellényesek csoportjaiban és szélsőjobbos oldalakon pörgött tovább.

Ebben a fenti vádak mellett az is szerepelt, hogy „Elzász-Lotaringia idegen hatalomnak való átadására” készül Macron, a hazaáruló „Júdás”. Aki miután „eladta Franciaországot az ENSZ-nek” (célzás a december 10-én Marrákesben aláírt migrációs csomagra), „totális illegitimációja ellenére folytatja a francia nemzet destrukcióját”.

A vádak, amelyeknek kb. annyi közük van a valósághoz, mint a magyar választások idején a kerítésszeletelő magyar ellenzéket ábrázoló plakátoknak volt, olyan nagy karriert futottak be, hogy a köztársasági elnöki kabinet teljesen rendhagyó módon nyilatkozatot tett közzé Twitteren kedden este az IGAZSÁG-ról Elzásszal és az ENSZ-szel kapcsolatban.

Hasonlóképpen járt el számos média is, sok helyen több cikk jelent meg a fentiek cáfolatáról, mint magáról az önmagában nem túl jelentősnek tartott megállapodásról.

A rémhírek terjesztésébe idővel a baloldal is bekapcsolódott, így pl. a Jean-Luc Mélenchon pártjához nemrég átigazolt volt szocialista Marie-Noëlle Lienemann is az ENSZ BT-ben a franciák által elfoglalt székért aggódott. Míg más – a paktumból következő szociális, gazdasági – politikák miatt is fontosnak tartotta, hogy referendum erősítse meg az egyezményt.

Tyúklépések egy már kitaposott ösvényen

Bár Merkel és Macron szónoklataiban az 1963-as egyezmény „meghosszabbításáról és elmélyítéséről” van szó, valójában a szöveg jelentős része a korábbi átvétele, és főképp évtizedes politikák megerősítéséről van szó.

Így például a 16 oldalas egyezmény 8-as cikkelye leszögezi, hogy a két ország „szorosan koordinálja” ENSZ-beli pozícióját – ahogy az már évek óta szokás. Akárcsak azt, hogy Németország felvétele az ENSZ BT állandó tagjává a francia-német diplomácia prioritása.

Ez is egy kb. 15 éve létező francia álláspont, melynek egyáltalán nem része Párizs székének átadása: az ország egy olyan reformot támogat, amely a G4, azaz Németország, Brazília, India és Japán elképzelése alapján 25 tagra növelné a jelenlegi 15-öt, és hat új állandó helyet hozna létre. A javaslatot ugyan egykor rögtön megvétózta Oroszország és az USA, de a francia államnak az azóta eltelt lassan másfél évtizedben sosem jutott eszébe módosítani pozícióján.

Pedig mi sem lenne aktuálisabb, sőt, sürgetőbb, mint egy megújított európai politikai vízió: „Minden országunkban nagyobb erőre kapnak a nacionalizmusok és a populizmusok, egy tagja elhagyja az EU-t, és a multilateralizmust mindenütt kétségbe vonják…. 74 évvel a második világháború után, az eddig maguktól értetődő dolgokat is megkérdőjelezik” – foglalta össze Angela Merkel.

A még Emmanuel Macron 2017-es, Sorbonne-on elhangzott szónoklatában beharangozott egyezmény korábbi verzióját a két nemzeti parlament is megszavazta tavaly. Ebben még szó volt közös célkitűzésekről szociális kérdésekben, vagy az iparűzési adóval, karbonadóval kapcsolatban – azonban a végső változatból mindez eltűnt. Ahogy Franziska Brantner, a német Zöldek parlamenti szóvivője megállapítja, a szöveget kilúgozták.

A politikai ambíciók hiányának okai közt szinte minden kommentár elsőként említi, hogy a két vezető hazai pozíciója kétség kívül gyenge. Angela Merkel a visszavonulását készíti elő, egy törékeny parlamenti többség élén; és az Emmanuel Macron megválasztásakor nagy hanggal beharangozott reformterveket mára már nemcsak az európai partnerek lelkesedésének hiánya, de Macron belpolitikai tőkéjének elszivárgása is akadályozza.

A sárga mellényesek kitartása és ma is jelentős társadalmi támogatottságuk – a „mozgalom” keltette kételyek, fenntartások ellenére is – nyilvánvalóvá tette, hogy a macroni projekt legitimitása kérdéses. Az elnök népszerűsége óriási sebességgel illan el, egyáltalán nem biztos, hogy a két hónapon át zajló nemzeti konzultáció restaurálhatja, és egyre többen vonják kétségbe, hogy kitöltheti mandátumát.

Ha Párizs és Berlin gazdasági orientációja ma nagyon is hasonló, nemcsak az európai, illetve az eurózóna szerkezeti reformjáról gondolkodnak másképp, de más területeken sem értenek egyet. A német konzervatívok nem is lelkesedtek különösebben egy nagyobb elköteleződést előíró csomagért, és a francia kommentárok szerint a német fél nyomására vált még lájtosabbá a szöveg.

A Le Monde aacheni beszámolója szerint maguk az érintettek is utaltak a véleménykülönbségekre, az aláírási ceremónia közben, majd utána, a civil közönség kérdéseire válaszolva: a „konvergencia gyakran nehéz…, mert nagyon más világokból érkezünk”, ismerte el Angela Merkel.

Így például, miközben a szöveg negyedik cikkelye leszögezi, hogy a két ország „közös megközelítést alakít ki a fegyverexporttal kapcsolatban”, egy friss példa igazolta, mennyire távoli e harmónia. Miközben Berlin a Szaúd-Arábiába irányuló fegyverexport felfüggesztése mellett döntött Dzsamál Hasogdzsi újságíró meggyilkolása nyomán, Emmanuel Macron azzal indokolta az export folytatását, hogy „ha úgy döntünk, hogy máról holnapra leállítunk mindent, minden hitelünket elveszítenénk a régióban”.

A közös védelmi programok intenzívebbé válása

A szerződés kiemelten kezeli a honvédelmi és biztonsági együttműködést, de ezen a téren sem érdemes illúziókat dédelgetni – a közös európai hadsereg sokak által óhajtott terve ezúttal sem került sokkal közelebb.

Ahogy a Le Monde Diplomatique hadvédelmi blogja megállapítja, az eredeti 1963-as megállapodás még nem érintette a katonai kérdéseket, ezen csak egy 1988-ban, azaz épp 25 évvel később aláírt kiegészítés változtatott, amely létrehozta a terület francia-német tanácsát. Egy évvel később jött létre a 6.000 fős könnyű gyalogságból álló Francia-német Dandár, majd a további 4 országgal 60 ezer fő mozgósítására képes Eurocorps, Euro-hadtest szervezete.

Ezek többek között Afganisztánban, illetve az egykori Jugoszláviában kerültek bevetésre, de létezésük inkább a mindennapi együttműködést szolgálta, katonai hasznosságuk megkérdőjelezhető. A francia Számvevőszék 2011-ben e közös európai hadtestek átszervezését vagy akár feloszlatását javasolta.

Emmanuel Macron Angela Merkel és a görög, illetve a magyar miniszterelnök mellett a NATO-ban, 2018 júliusában; fotó: Facebook.

A blog is leszögezi, hogy a katonai együttműködésre vonatkozó cikkelyekben nincs semmi új vagy látványos fejlemény, a két ország egységei mintegy 20 éve dolgoznak együtt különféle bilaterális és nemzetközi keretekben. Misszióik kiterjeszthetők pl. a tavaly, francia kezdeményezésre létrejött Európai Intervenciós Egység révén – tehát nem egy exkluzív német-francia kollaborációról van szó.

Miközben a közös fegyverexport alakulása kérdéses a jövőben, a már létező, szintén tavaly konkretizált, és más európai országok számára is nyitott közös ipari projektekre vonatkozó elkötelezettséget megerősítik az Aacheni Szerződés retorikai fordulatai, pl. az „európai honvédelem technológiai és ipari alapja konszolidációjának és versenyképességének előmozdításáról”.

Konkrétan a jövő harckocsijának gyártásáról lenne szó, kb. 2035 magasságában, a francia Leclerc és a német Leopard utódjáról – német vezetéssel. Illetve francia irányítás alatt a Typhoon és Rafale vadászgépek utódjainak tervezéséről és gyártásáról, 2040 magasságában. (Olyan cégek gravitálnak a projekt körül, mint a Safran, Dassault, Thalès.)

Az aacheni paktum horderejét szintén kétségbe vonó brit The Economist szerint a németek – akik 2011-ben vadul ellenezték a francia kezdeményezésre létrejött intervenciót Líbiában – arra gyanakodnak, hogy az Európai Intervenciós Egységhez hasonló eszközök mögötti hátsó szándék az, hogy a franciák az európai partnerekkel fizettessék ki afrikai kalandjaikat.

Eurókötvény és hadsereg helyett a határ menti önkormányzati együttműködés fejlesztése

A brit hetilap emlékeztet rá, hogy Macron korábbi terve az eurózóna büdzséjére vonatkozóan még a közös GDP több pontjára rúgott volna speciális parlamenttel és pénzügyminiszterrel. Ehhez képest ma jóval kisebb horderejű büdzsé van tervben, a bankunió projektje a német félelmek miatt befagyott, de a hollandok vezette északi államok sem lelkesednek a Macron-féle reformokért.

A francia-német tandem 2011 óta tervezi, hogy közös társasági adópolitikát vezet be, eredménytelenül; de még a digitális óriáscégekre kivetendő közös adóról sem sikerült megegyezni a franciák nagy bánatára, akik most egyedül próbálnak belevágni.

Mi marad mindennek hiányában? A francia baloldali ellenzék szerint „előremenekülés a megszorítások útján”, illetve társadalmi és ökológiai visszalépés. Ahogy a jelenleg legerősebb baloldali párt (La France insoumise, FI) vezetője, Jean-Luc Mélenchon fogalmaz blogján, a most létrejövő francia-német gazdasági tanács célkitűzése világos: és ez nem a társadalmi progresszió vagy az ökológiai átmenet, hanem a versenyképesség.

A jövendő megszorításokat egyébként maga Macron is kvázi igazolta, amikor azt állította, hogy hazájában túlzottan hajlanak a költekezésre, miközben „Németország mértéktelenül ragaszkodik a költségvetési konszolidációhoz és kevéssé érdekli a beruházásokra alapozott gazdasági élénkítés”. Mire Merkel is elismerte, hogy nem hiába jelenti ugyanaz a szó (Schuld) németül az adósságot és bűnt is.

A politikai kooperáció lényegében abban merül ki a két ország között, hogy negyedévente egy-egy miniszter rész vesz a másik nemzeti kormányülésen; egy 100 fős közös parlament terve még ratifikációra vár.

Elsősorban a határ menti régiók közötti önkormányzati együttműködés elősegítéséről van szó a szövegben, amely szintén évtizedes hagyományra épül, az ötvenes években elindított testvérvárosi programok nyomában. Itt is elsősorban a gazdaság élénkítése, a dolgozói mobilitás segítése érdekében kapnának több kompetenciát és forrást az eurókerületek.

Bár a már említett szuverenista baloldali képviselők itt a Köztársaság egységét látják veszélyeztetettnek, olyan, csaknem két évtizede létező struktúrákról van szó, amelyet épp a helyi képviselők kezdeményeztek.

A kétnyelvűség előmozdítása, köz- és felsőoktatási projektek – mindez összességében nem tűnik „nagyon komolynak”:

Ahogy a The Economist által megszólaltatott egyik német szakértő fogalmaz: miközben 56 évvel később ma mindenki ismeri az Elysée-szerződést, kétséges, hogy valaki emlékszik-e majd 50 év múlva az aacheni paktumra.

Az Elysée-szerződés aláírása Párizsban 1963. január 22-én,. Kép forrása. Wikipedia

Az, hogy ennek ellenére is ilyen vérmes kampány indult az egyezmény ellen – elsősorban a szélsőjobb részéről -, valószínűleg azzal magyarázható, hogy nagyon is jól illik abba a logikába, amely igyekszik megerősíteni egy polarizáció illúzióját, a „szuverenisták” és az „európéerek” között.

Akárcsak az, ahogy a magyar független média egyes cikkei hajlottak arra, hogy túlértékeljék a szerződés jelentőségét egy olyan kontextusban, amikor sokan azt remélik, valaki megmenti nekünk az EU-t, aminek mintha épp a szétverésével próbálkozna a magyar kormány, szövetségeseivel egyetemben.

Az epizód jól mutatja a kommunikációs stratégiákat és az egymással versengő narratívákat, amelyek az európai parlamenti választások kampányát uralhatják. Akárcsak tavaly az ENSZ migrációs paktuma esetében, a szuverenisták kontra áruló európéerek (unionisták, brüsszeliták) tengely mentén próbálják saját céljaik érdekében feltupírozni az igazából halvány változásokat ígérő megállapodások jelentőségét, elsősorban jobbszélen.

Pedig a valóságban az Európát egyesítő akarat is hiányzik, és sok területen a szuverenitást bőszen hirdetők sem hoznak vagy hoznának feltétlen paradigmaváltást. Például az adórendszer, a munkavállalói jogok, a szociális vagy környezetvédelmi normák terén, ahol – persze jelentős intézményes különbségek mellett – nagy vonalakban hasonló logika érvényesül, Rómában és Budapesten éppúgy, mint Párizsban vagy Berlinben.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép forrása: Facebook