70 éve lett Titóból láncos kutya – milyen világtörténelmi következménye lett ennek?  

A történelmi dátumoknak kiemelt jelentősége van a politikában. Így nyilván az sem tekinthető véletlennek, hogy a Kommunista Internacionálé, a Komintern jogutóda, a Kominform épp 70 évvel ezelőtt, 1948. június 28-án, a rigómezei csata, a „szerb Mohács”évfordulóján zárta ki tagjai közül Jugoszláv Kommunista Pártot. Miként Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörökös is a rigómezei csata évfordulóján ment hadgyakorlatra Bosznia-Hercegovina fővárosába. S lett ott szerb nacionalista merénylők áldozata. S nem 1948-ban tűnik fel utoljára Rigómező kísértete a „lőporos hordó” délszláv állam történetében. 2001-ben ezen a napon adják ki Hágának a bukott Milosevicset. Hogyan vált Tito, a Sztálinnál is sztálinistább politikus az első, a Szovjetuniótól teljesen független kommunista állam vezetőjévé? S milyen világtörténelmi következménye lett ennek?  

Bár a kizárás oka papíron ideológiai elhajlás volt, valójában egészen más tényezők vezettek ide. Később a titoista kurzusirodalom próbálta bizonygatni, hogy Tito már a II. világháború alatt, sőt már korábban is szembehelyezkedett Sztálinnal és a sztálini módszerekkel, de ez nem volt igaz. Tito a Moszkvából irányított kommunista világmozgalomból történt kizárásakor, illetve azt megelőzően is hithű sztálinista volt. 1937-ben, a sztálini terror csúcspontján lett a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. Habozás nélkül megtagadta és elítélte a tisztogatások során letartóztatott elvtársait.

Köztük első feleségét, az egyik legújabb kutatás szerint a megismerkedésük idején még kiskorú Pelagija Belouszovát, akit Tito utáni második férje letartóztatását követően, mint Gestapo-ügynököt vettek őrizetbe és deportáltak a Gulágra. A nő bizonyos források (így a lentebb idézett Mitrohin-archívum) szerint valójában a szovjet titkosszolgálattal állt kapcsolatban. S miután 1928-ban Titót, mint illegális kommunistát Jugoszláviában bebörtönözték, elhagyta őt és visszaköltözött a Szovjetunióba. Közös gyermeküket pedig nevelőintézetbe adta. Nem tisztázott, hogy konspirációs okokból, a szovjet párt és belügy utasítására szakította-e meg vele, mint lebukottal a kapcsolatot vagy magánemberi elhatározásból. Tito karrierjét mindenesetre volt felesége letartóztatása nem törte meg.

A Jugoszláviát megszálló és feldaraboló nácik elleni partizánháború győztes vezetőjeként Tito 1945-ben ugyanolyan sztálinista rezsimet épített ki, mint Sztálin a Szovjetunióban. Mi több: életrajzírója, Sajti Enikő szerint Tito bizonyos tekintetben sztálinistább volt magánál Sztálinnál is. „Amikor Jugoszlávia területén véget ért a véres függetlenségi és polgárháború, Tito a példakép Sztálin jó tanítványa igyekezett lenni, már-már „pápább a pápánál”. Ellenfelei joggal nevezték a Szovjetunió „első számú csatlósának”. (Polonyi Péter – A. Sajti Enikő: Mao – Tito. Pannonica Kiadó. 2000. 269.o.)

Ironikus, hogy ekkoriban a szovjet hírszerzés jugoszláviai rezidense alábbiakat jelentette Titóról, a SAS fedőnéven emlegetett jugoszláv vezetőről. „A pozitív tulajdonságai mellett – népszerűség, vonzó külső, kifejező arc, bátorság és akaraterő – SAS-nak a következő negatív vonásai vannak: hataloméhség, a szerénység hiánya, önhittség és csalárdság. Abszolút tekintélynek gondolja magát. Zokszó nélküli engedelmességet követel. Nem szereti az eszmecserét és parancsainak bírálatát. Ingerlékeny, heves vérmérsékletű és durva. Szeret pózolni.” (Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és külföldön. Talentum Kiadó. 2000. 353.o.) Ezek gyakorlatilag megfelelnek Sztálin jellemvonásainak: vagyis Tito nagyon is helyi Sztálinként viselkedett.

Nem a politikai meggyőződésével volt hát gond. Inkább azzal, hogy Tito és a jugoszláv párt, valamint a belgrádi kormányzat katonai, titkosszolgálati, illetve gazdasági vonalon is független volt a szovjetektől. De legalábbis jóval függetlenebb, mint a szomszédos államok kommunista pártjai. Jugoszláviát – szemben hazánkkal és más régióbeli országokkal – nem a szovjet hadsereg szabadította meg a náci megszállóktól, hanem a Tito és elvtársai által vezetett önálló partizánhadsereg. Sztálin pedig (ahogy a tekintélyelvű, autoriter személyiségek általában) nem tudott megbízni azokban, akik a hívei, sőt rajongói voltak ugyan, de szervezetileg és anyagilag önállóan politizáltak. Mint a legtöbb úgynevezett karizmatikus vezető, Sztálin is csak olyanokkal tudott huzamosan együtt dolgozni, akik teljesen alárendelődtek, mert egzisztenciálisan ki voltak neki szolgáltatva.

Titónak pedig már partizán-főparancsnokként is volt saját titkosszolgálata. A harcostársa, Aleksandar-Leka Ranković felügyelte OZNA. Az 1945 után UDBA néven működő jugoszláv titkosszolgálatba a szovjet hírszerzés megpróbált beépülni. Már rögtön a háború végén próbálták beszervezni Dusica Petrovićot, a rejtjelezőrészleg vezetőjét. Bele akartak látni az ügynökaktákba valamint a konkrét műveletekbe. Titóék azonban mindezt nem engedték.”Na nem, kémhálózatot nem fogunk eltűrni! Ezt most rögtön a tudtukra kell adnunk.” – fakadt ki Tito. (Uo. 353.o.) Tito szerette volna a szomszédos államokat, főként Albániát és Bulgáriát bevonni egy jugoszláv központú föderációba, amivel szintén keresztezte Sztálin elgondolásait. Ha a környező államok kommunista vezetőivel elégedetlen volt, Sztálin egyszerűen nyomást gyakorolt rájuk, aztán leváltotta, utána pedig bebörtönözte vagy kivégeztette őket. Ez történt 1948-ban a lengyel pártvezető Gomulkával, illetve a román Lucrețiu Pătrășcanuval . Később, 1951-ben a csehszlovák párfőtitkár, Rudolf Slánsky is kegyvesztett lett.

Titót azonban nem tudta ilyen módon leváltatni vagy megbuktatni. A többi testvéri kommunista országgal szemben Jugoszláviában nem állomásoztak szovjet megszálló csapatok, a jugoszláv hadsereg és titkosszolgálat önállóan működött. Sztálin és szovjet politikustársai kezdetben csak zárt ajtók mögött, de 1948 elejétől már a pártirányítás alatt lévő szovjet újságokban is mind növekvő ingerültséggel támadták a jugoszlávokat. 1948. március 18-19-én a szovjetek kivonták Jugoszláviából a hatezer fős katonai és az ugyancsak ezres nagyságrendű tanácsadói kontingensüket. Ez lényegében beismerése volt annak, hogy a szovjet tanácsadók nem tudták helytartóként ellenőrizni a jugoszláv kormányzat intézményeit. Ugyanakkor a nyílt státuszú szovjet rezidensek mellett nyilvánvalóan fedett, titkos állományú ügynökei is voltak a szovjet hírszerzésnek Jugoszláviában.

Az UDBA azonban lecsapott a szovjet vakondokra. 1948-tól a szovjet és jugoszláv titkosszolgálat ellenségként tekintett a másikra. Moszkva jó néhány puccs-, és merénylettervet dolgozott ki Tito kiiktatására. De Titóék is sztálini kegyetlenséggel bántak el a szovjetbarátnak minősített elvtársaikkal. „Most úgy bánunk Sztálin követőivel, ahogy ő bánt az ellenségeivel!” – mondta Tito harcostársa, Milovan Gyilasz. (354.o.) A szovjet birodalom 1948-49-re eljutott hatalma csúcsára. Befolyási övezetébe vonta Közép-, és Délkelet-Európát, atomhatalommá vált, s a Kína feletti uralmat az ugyancsak sztálinista Mao és pártja szerezte meg. Sztálin tekintélye a világ kommunistáinál ekkor még szent és sérthetetlen volt. Tito mérte rá az első olyan belső csapást, amelyet nem tudtak kivédeni. A korábbi ügyeletes eretneket, Trockijt kiszorították a hatalomból, száműzték, aztán meggyilkolták. Titótól azonban Sztálin se a hatalmát, se az életét nem tudta elvenni. S példája ragadósnak bizonyult a lázongó csatlósoknál. Akiknél (kimondatlanul is) Sztálin helyett mindinkább Tito lett a követendő példa. Lássuk ezeket időrendbe szedve.

• 1956-ban visszatért a hatalomba a lengyel sztálinisták által börtönbe zárt Gomulka. A lengyel hadsereg és titkosszolgálat az ő oldalára állt, Sztálin egyik helytartója, Rokosszovszkij marsall, lengyel honvédelmi miniszter (nem mellesleg szovjet állampolgár) pedig távozásra kényszerült. A szovjet hadsereg először be akart avatkozni, de aztán lekötötte őket a magyar, illetve közel-keleti helyzet. Lengyelországnak a későbbi évtizedekben is megmaradt annyi relatív autonómiája a szovjet tömbön belül, hogy az ellenzéki tömegmozgalmakat önerőből verte le. Így a Szolidaritást föld alá kényszerítő 1981. december 13-án bevezetett szükségállapotot is lengyel katonai és belügyi erők hajtották végre, szovjet csapatok nélkül. Jaruzelski tábornokot egyesek máig a kisebb rossznak tekintik, aki preventíven elhárította a fenyegető szovjet inváziót.
• Magyarországon 1956-ban a felkelő tömegek nyomása tette újra miniszterelnökké a visszarendeződésre játszó Rákosi által megbuktatott reformer kommunistát, Nagy Imrét, akinek a szeme előtt ugyancsak valamilyen semleges, tömbön kívüli, el nem kötelezett Tito-féle szocializmus lebegett. Nem véletlen, hogy amikor a szovjet beavatkozás megdöntötte a kormányát, Nagy Imre a politikustársaival a jugoszláv nagykövetségre menekült. Tito ugyan Nagy Imre helyett végül Kádárt támogatta, de az utóbbi is elég renitens, „látens titoista”  volt Moszkva szemében. Például, amikor 1964-ben leváltották Hruscsovot, Kádár – a Varsói Szerződés országai közül egyedül – a védelmére kelt.
• A szovjet csapatok 1958-as kivonulása, valamint leginkább Gheorghiu-Dej pártfőtitkár 1965-ös halála után a román kommunisták is a maguk útját járták. Nicolae Ceausescu országlásának évtizedeiben Románia a szovjet példával dacolva nem szakította meg a kapcsolatot Izraellel. Jóban volt a „revansista” NSZK-val, megtagadta a Csehszlovákiába való bevonulást, vendégül látta Nixont, s részt vett a testvérországok által bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpián.
• Sztálin halála után (sőt, a felszín alatt már Sztálin életében) a szovjet-kínai viszony is megromlott. Ennek oka: hogy az  1950. február 14-én aláírt barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződés dacára a szovjet csúcsvezetés Kínát nem tekintette magával egyenrangúnak, sőt. „…igyekezett a cári idők és a Csang Kaj-sek korszak megalázó szerződéseit érvényben tartani. Hszincsiangban szovjet szakemberek elkezdték az uránbányászatot, de Moszkva nem adott atomfegyvert Kínának, a nyugati tőke pozícióit Moszkva vette át, az európai koncessziók helyébe szovjet-kínai vegyesvállalatok léptek. Sztálin nem bízott Mao Ce-tungban, titokban gyűlölték egymást…”  Moszkva attól félt, hogy a polgárháború győzelmes befejezése után Peking is a titói ösvényre lép. Az emiatt kölcsönössé váló gyanakvás odáig fajult, hogy 1969-ben határincidensek történtek az Usszuri folyónál. Egy évtizeddel később pedig Kína háborút indított az USA elleni háborúban győztes, szovjetbarát Vietnam ellen.
• A Tito-ellenes, sztálinista Albánia paradox módon a titói utat választotta, amikor a jugoszláv, majd a szovjet, végül a kínai gyámságtól is megszabadulva az önálló diktatúra útjára lépett. Enver Hodzsát a szovjetek éppúgy nem tudták megbuktatni, ahogy Titót sem.
• 1968-ban Csehszlovákiában Alexander Dubcek próbálkozott be a titói út, vagyis a Szovjetuniótól való függetlenedés, puhább, mérsékeltebb változatával. De ennek szovjet intervenció vetett véget, amely ellen viszont nemcsak a Moszkvából egyre jobban kiábránduló nyugati kommunisták (eurokommunisták) és a jugoszlávok tiltakoztak, de a sztálini mintához hű kínai és albán vezetés, valamint a keménykezű diktátor, Ceausescu is. Nekik sem tetszett, hogy a szovjetek ugyanúgy viselkednek, mint a szavakban annyit ostorozott imperialista gyarmatosítók.
• 1979-ben az afganisztáni beavatkozás oka szintén az volt, hogy a szovjetek által támogatott, előző évben hatalomra jutott Nur Mohamed Tarakit megbuktatta az afgán Titónak is becézett Hafizullah Amin, aki közeledni próbált a Nyugathoz, nagyobb önállóságot kívánt. A szovjeteknek behódolni nem akaró Amint végül a KGB halálosztagai gyilkolták meg az elnöki palotában.

Végül a „Tito-vírus” a Szovjetuniót is megfertőzte. Mihail Gorbacsov reformokat vezetett be, elvetette a Brezsnyev-doktrínát, kivonta a szovjet csapatokat a testvéri államokból. De mindez nem tartóztatta fel a Szovjetunió és a pártállam bukását. Ahogy a titói rezsim sem tudta megmenteni se a szocializmust, se Jugoszláviát. Mi több: a délszláv állam véresebben múlt ki a Szovjetuniónál. Tito ugyan letért a sztálini útról és egy, sok tekintetben a kádárinál is puhább szocializmust hozott létre, de az állami tulajdonon alapuló diktatórikus rendszert alapjaiban ő sem kérdőjelezte meg. A többpártrendszert helyreállító Nagy Imrétől megriadt, így inkább kiszolgáltatta őt a szovjeteknek. Mikor pedig harcostársa, Milovan Gyilasz az Új osztály című művében már nemcsak a szovjet, de a jugoszláv rendszert is bírálni kezdte, akkor kizáratta  a pártból és lecsukatta korábbi elvtársát.

Titónak ugyanis nem a diktatúrával volt baja, hanem azzal, hogy az ő diktatúráját is Moszkvából akarták volna irányítani. A szovjet propaganda gyakran azzal vádolta Titót és a példáját részben követni akaró, nagyobb függetlenségre vágyó csatlósokat, hogy nacionalisták, sutba vágják az internacionalizmust. Kétségtelen, hogy a faluromboló Ceausescu felhasználta a romániai kisebbségekkel, illetve (Moldávia Szovjetunióhoz csatolása okán) az oroszokkal szembeni román nacionalizmust. Tito is tett jócskán engedményeket a vajdasági magyarok, a koszovói albánok és a horvátok rovására a szerb nacionalizmusnak. A Ranković által kiépített fegyveres, titkosrendőri erők zöme szerb kézben volt. A lengyel pártvezetés ugyanígy rájátszott burkoltan az oroszellenes nacionalizmusra.

De a birodalmi és lokális diktatúrák között nem a nacionalizmus volt az alapvető törésvonal. A Moszkvához szervilisen hű Bulgária vezetője, Todor Zsivkov (aki a szovjet nagykövetet is meghívta a Politikai Bizottság üléseire) éppúgy üldözte a török kisebbséget, ahogy a renitens Ceausescu az erdélyi magyarokat. A szintén sok tekintetben vonakodó csatlóst, Kádárt pedig igazán nehezen lehetne elvakult nacionalistának beállítani. Nem arról szólt a történet, hogy az internacionalisták harcoltak volna a beszűkült nemzeti törekvésekkel. A tekintetben soha nem is létezett internacionalizmus, hogy a Szovjetunió és a testvérországok kapcsolata egyenrangú pártok, illetve országok szövetsége lett volna. A sokat emlegetett proletár internacionalizmus valójában a szovjetektől való függést, a testvérpártok szovjet mintára való működését, a szovjet érdekek kiszolgálását jelentette. A Szovjetunión belül pedig a nemzetiségek elnyomását.

Valójában tehát a birodalmi nacionalizmus harcolt a függetlenedni próbáló helyi rezsimekkel. Tito kiközösítése, a szovjet-jugoszláv konfliktus jó példa arra, hogy a totalitárius, illetve tekintélyuralmi karizmatikus vezetők nemcsak nyílt politikai ellenfeleiket szorítják ki a hatalomból, de azt sem tűrik el, hogy pártjukban, rezsimjükben vagy az általuk dominált világrendszerben rajtuk kívül autonóm tényezők legyenek. Így tehát a rendszer hívei és funkcionáriusai sem szabadok. Mert a vezér csak a tőle függő, neki kiszolgáltatott embereknek biztosít érvényesülési lehetőséget. Lehet valaki akármilyen hű barát és harcostárs, lehetnek akármilyen érdemei a rendszer létrehozásában, ha önálló törekvései lesznek, vitába száll a vezérrel, akkor ugyanúgy süllyesztőbe kerül. Mert egy antidemokratikus szisztémában a vezető – az országon kívül és belül egyaránt – nem primus inter pares, első az egyenlők között, hanem csakis a másik teljes leuralásában tud gondolkodni.

Ezért naivitás azt gondolni, hogy az Orbánhoz hasonló, Trump-követő, Brexit-párti, euroszkeptikus, bevándorlásellenes erők valamiféle Illiberális Internacionáléba tömörülve, a nemzetek Európájában és világában, egyenrangú felekként, testvéri egyetértésben dolgoznak majd. Valójában az amerikai és brit, vagy akár a német és francia nacionalisták nem kevesebb, hanem több nagyhatalmi imperializmust, nyugati arroganciát képviselnek. Mint ahogy az is nevetséges gondolat, hogy Putyin, valamint a kínai és az azeri rezsim valóban egyenrangú „illiberális testvérnek” gondol bennünket. Ha Orbán keresztezni próbálja az útjukat, megpróbál nekik ugyanúgy beszólni, mint Sorosnak, Brüsszelnek vagy Merkelnek, akkor éppúgy megpróbálják majd kiközösíteni és eltaposni, mint Sztálin Titót. Mert ahogy Sztálin nem örült a túlságosan önállósodó helyi kis Sztálinoknak, úgy az illiberális nagyhatalmi és szuperhatalmi Orbánok sem szeretik a kisnemzeti Orbánt. Tehát bizony könnyen meglehet, hogy Orbánra sem a nyugati ellenségei, hanem pont illiberális keleti barátai jelentik majd a legnagyobb veszélyt. De mindez pillanatnyilag csak spekulatív analógia.

Papp László Tamás

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom