Erdogan letépné az árulók fejét, nehogy Gülen nevessen a végén

Nagy csinnadrattával ünnepelte a tavaly július 15-én meghiúsult puccskísérlet egyéves évfordulóját múlt hét végén a török kormány. Minden jel arra mutat, hogy Erdogan elnök nem elégszik meg az elmúlt egy év tisztogatásaival és önkényes megtorló akcióval, hanem a „terrorizmus” elleni harc ürügyén folytatni kívánja a jogállam leépítését, politikai ellenfelei és kritikusai félreállítását és megfélemlítését, plusz a török társadalom átszabását. Mindehhez pedig továbbra is segítségül hívná a belső ellenség és a külső összeesküvés Magyarországon is ismerős fantomjait – csak épp a Boszporusz partján az ördögi Soros Györgyöt Fethullah Gülennek hívják.

Tavaly július 16-án, amikor Recep Tayyip Erdogan nyaralását megszakítva megérkezett az isztambuli reptérre, „isteni áldásnak” nevezte azt a néhány óra alatt levert, de 249 halálos áldozatot és több mint 2100 sebesültet eredményező puccskísérletet, amelynek szervezésével az 1999 óta az Egyesült Államokban élő hitszónokot, Fethullah Gülent és annak iszlamista mozgalmát vádolja. Az elnök másfél évtizede kormányzó, szintén iszlamista-konzervatív Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) e nap óta mindent meg is tesz, hogy saját politikai céljai érdekében hasznosítsa az „isteni áldást”.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A tavaly július 20-án elrendelt és azóta többször meghosszabbított szükségállapot állandósult: a törvények helyét kormányrendeletek vettek át; a parlament és az igazságszolgáltatás kontrollja nélkül folynak a tisztogatások. Közben nagy léptekkel halad az elnököt jóval nagyobb hatáskörrel felruházó rendszer kiépítése, amelyet szűk többséggel (51,41%) erősített meg április 16-án egy vitatott tisztaságú népszavazás.

Az évezred elején még a közel-keleti térség mintaállamának számító Törökországban az utóbbi években felerősödő autoriter, ha úgy tetszik, illiberális törekvések az elmúlt esztendőben szédítő ritmusra kapcsoltak.

A korábban jellemzően a kurd kisebbséget sújtó elnyomás és önkény immár szinte az egész társadalomra kiterjedt. Bárki megvádolható a rezsim által FETÖ-nek nevezett Gülen-hálózathoz való tartozással, szimpátiával, esetleg túlságosan kritikus, nemzetellenes hozzáállással – újbeszélül: terrorizmussal. Azaz mindenki gyanússá és egyik napról a másikra páriává válhat.

Az újságírók legnagyobb börtöne

A helyzet súlyosságát jól illusztrálja a sajtó helyzete, amelyre múlt szombaton a Riporterek Határok nélkül és a francia Le Monde közös felhívása is figyelmeztetett: több mint 775 sajtóigazolványt vontak be, 150 médiát egyszerűen bezártak, székhelyük pecsét alatt, eszközeiket elkobozták. Több mint 50 újságíró személyes javait foglalták le, több tucat útlevelet vontak be, és több külföldi újságírót vettek őrizetbe vagy utasítottak ki, indoklás nélkül, miközben az internetes média és a közösségi oldalak cenzúrája is eddig ismeretlen méreteket ölt.

Eddig jó 120 újságíró hagyta el az országot, köztük az egyik vezető ellenzéki napilap, a Cumhuriyet volt főszerkesztője, és a különféle becslések szerint 136-166 sajtómunkás van börtönben – a különbségek abból is adódnak, hogy nehéz számon tartani a gyakran ismert vád nélkül bekövetkező letartóztatásokat, akárcsak a sajátosan zajló ítélethozatalt.

A feltételes szabadlábra helyezési kérelmeket szisztematikusan elutasítják, és a fogva tartás körülményei gyakran szélsőségesek. Az egyes esetekben már 70 felett járó rabok magánzárkában vannak, és csak heti egy vizitet engedélyeznek számukra, ügyvédjeikkel való beszélgetéseik az őrök jelenlétében folynak, és filmre veszik azokat. Többek ellen 10 év börtönnél is magasabb büntetés, olykor életfogytiglan kiszabását kérik az ügyészek.

A sajtóban történtek kicsiben tükrözik a társadalom egészében zajló folyamatokat

Július elején a hivatalos adatok szerint 51 ezer személy volt előzetes letartóztatásban a puccsal összefüggésben – közülük 13 képviselő, 83 kurd polgármester, de a kurdpárti Népek Demokratikus Pártja (HDP) 2 társelnöke is rácsok mögött van. További 48 ezer személy jogi felügyelet alatt várja perét. Az állami intézményekből 111 ezer embert rúgtak ki – közülük 450 egyetemi tanárt azért, mert aláírtak egy petíciót a török Kurdisztánban zajló harcok végének érdekében; további 39 ezret felfüggesztettek.

Az elbocsátások a legtöbb esetben nemcsak egy állás elvesztését jelentik, mert az így megbélyegzettek gyakran máshol sem kapnak munkát, és afféle páriákká válnak. Helyzetük reménytelenségének tragikus jelképe lehetne két fiatalember, Nuriye Gülmen volt egyetemi oktató és Semih Özakça tanár hónapok óta tartó tiltakozássorozata, amely egy-, majd kétszemélyes tüntetésekkel kezdődött, és egy több mint 120 napja tartó éhségsztrájkba torkollott. A török hatóságok több tucatszor előállították, majd az éhségsztrájk előrehaladtával végleg börtönbe zárták a 2 pedagógust, és minden jel arra mutat, hogy ott hagyják őket meghalni. A hozzájuk csatlakozó tiltakozókat házi őrizetben tartják.

Nuriye Gülmen és Semih Özakca május 10-én, forrás

Az állami büntetőhadjárat áldozatainak csak egy része vádolható több-kevesebb okkal Gülen prédikátor támogatásával, mások nyilván politikai véleményük, kormánykritikájuk, szakszervezeti vagy más aktivizmusuk miatt vívták ki a hatalom bosszúját, amelynek alapvető szervező elve az önkény. Ez a félelem és a rezignáció legfőbb fűtőanyaga is: ha bárkire lecsaphat a megtorlás, mindenki gyanús, és mindenki tarthat a holnaptól.

Van, aki ellen nem folyik eljárás, de az elbocsátását kimondó rendeletben az is szerepel, hogy tilos foglalkoztatni; van, akinek bevonják az útlevelét és a bankkártyáját; van, akinek zárolják a számláját, másoknak javait: nem adhatják el autójukat vagy lakásukat, hogy megéljenek valamiből munkajövedelem nélkül. Sokan érzik úgy, hogy „érintethetetlenné” váltak, csak a legközelebbi barátok és családtagok támogatására számíthatnak.

A bírák csak teljesítik az ügyészek előírásait, akik pedig szolgaian engedelmeskednek a hatalomnak

A tisztogatások egyik fő célpontja a stratégiai fontosságú igazságszolgáltatás volt: Ankara főügyésze még a puccs estéjén 3000 „gülenista” bíró és ügyész ellen adott ki elfogatási parancsot. Azóta 4 ezer elbocsátás történt, közülük 2500-an börtönbe is kerültek. Ez jelentős, csaknem 30%-os kapacitáscsökkenést is jelent, miközben az államcsíny nyomán mintegy 55 ezer vádemelés született.

A rendszer az összeomlás szélén áll, és már a szokásos ügymenet is gondot okoz: a válások, egyszerűbb polgári perek is állnak. Az állásukban maradtak pedig persze általában óvakodnak attól, hogy a politikailag érzékeny ügyekben kezdeményezőként lépjenek fel:

„A hatalom nemtetszését kiváltani azzal a kockázattal jár, hogy az életünk egy csapásra más irányt vesz: áthelyezhetnek, elbocsáthatnak vagy akár le is tartóztathatnak. A puccs óta nem is a bírák döntenek a letartóztatásokról és a vádemelésről: csak szóról-szóra teljesítik az ügyészek előírásait, akik pedig szolgaian engedelmeskednek a hatalomnak, amikor épp nem kitalálni próbálják a vágyait”

– fogalmaz Mustafa Karadag, a török igazságszolgáltatás egyik utolsó független szervezetének, a Bírák Uniójának elnöke.

Ez az inkább baloldalinak tartott szervezet is éveken át tiltakozott a gülenisták infiltrációja ellen az államszervezetbe, mert az a „köztársaság létét veszélyezteti”; Karadagot pedig nemrég helyezték át Ankarából, ahol családi ügyekben bíráskodott, a szír határ közeli munkaügyi bíróságra – három évtizedes karrier után.

A hatalom igyekszik gondoskodni a lojális utánpótlásról: 3-6 hónapos kiegészítő képzés után fognak munkába állni jogászok és ügyvédek, akik közül „ezren korábban az AKP-nak dolgoztak, egyesek a párt helyi vezetői is voltak” – állította a CHP egyik képviselője a Le Monde-nak, aki 2010-ben már börtönbe került néhány hónapra, mert a gülenisták állami beépülése körül vizsgálódott.

Az újdonsült bírák, akik közvetlenül az elnöki pártnak köszönhetik állásukat, nyilván még elővigyázatosabbak lesznek, mint tapasztaltabb kollégáik, de az áprilisi népszavazással elfogadott alkotmányos reform további eszközöket ad Erdogan kezébe a kontroll érdekében. Ezentúl ő, vagyis az államfő jelölheti ki több fontos testület tagjainak döntő részét, az Alkotmánybíróság 15 tagja közül például 12-t.

E megtizedelt, megfélemlített igazságszolgáltatás és a szükségállapot keretei közt sajátosan zajlik a puccsisták felelősségre vonása is:

a 221 vádlott pere május 22-én kezdődött, az ügyészség által javasolt büntetés összesen 2988 életfogytiglant tesz ki. A hét hónapos eljárás után kb. 20 tárgyalási nap következett, majd novemberre halasztották a folytatást, és a vádlottak ügyvédjei csak ekkor ismerkedhettek meg a 2800 oldalas vádirattal és 500 oldalas mellékletével; védenceikkel való találkozóikat pedig minden alkalommal filmre vették.

Már akinek van persze ügyvédje – a hatalom által FETÖ-ként rövidített, „Fethullah Gülen terrorista szervezetéhez” tartozók védelméért nem tolonganak a jelentkezők, félelemből vagy épp megvetésből. Paradox módon, azok, akik ma felhívják a figyelmet a hatalom túlkapásaira, és épp ezért a gülenizmus vagy a kurdpárti terrorizmus vádját vonják magukra, sokszor épp azok, akik korábban is kritizálták Gülen iszlamista mozgalmának befolyását – amely akkor még az AKP szövetségese volt.

Amikor az ügyvédek panaszt tettek a gyanúsítottak által elszenvedett rossz bánásmód miatt, mind a bíró, mind az Erdogant magánvádlóként képviselő ügyvédek nyilvánosan megfenyegették őket: a téma tabu, és a hatalom gyors ítéletet szeretne. „Tudjuk ki bombázott, ki adta ki a parancsokat és ki ölte meg az embereket a tankokkal és repülőgépekkel. Akkor miért húznánk az időt?” – jelezte a miniszterelnök, Binali Yildirim június végén.

Pedig a puccsal kapcsolatban ma is sok a kérdőjel

A hivatalos verzió szerint a puccsisták szándékát felfedezték július 15 délutánján, ezért kényszerültek előrébb hozni az eredetileg éjjel 3 órára tervezett akciót este fél 9-re, de ma sincs magyarázat  jó néhány kérdésre és furcsaságra. A puccs még e gikszert bekalkulálva is roppant előkészítetlennek tűnik: míg a korábbi katonai államcsínyek (1960, 1971, 1980, 1997) más intézményekkel is felvették a kapcsolatot (pl. rendőrség), és a legkisebb garnizonig megterveztek mindent, pl. az első letartóztatandók névsorát, ezúttal nem kerültek elő ilyen dokumentumok, csupán néhány kézzel írott feljegyzés arról, hogyan kell elfogni egyes minisztereket.

A puccskísérletben való részvétellel vádolt katonák megérkeznek a muglai bíróságra 2017. március 8-án © Reuters, forrás

A legbizarrabb „baki”, hogy annak ellenére bombázták az elnöki palota környékét, hogy Erdogan közben köztudottan nyaralt az ország dél-nyugati részén. De az isztambuli volt Boszporusz-híd egy irányba történt lezárásának sem volt túl sok értelme, miközben egyetlen kormánytagot sem fogtak el, egyetlen médiát sem foglaltak el, pedig ezek a tételek még egy gyorstalpaló tanfolyamon is alapnak tűnnek.

Az ország katonaságának félmilliós és rendőrségének 250 ezres létszámához képest megdöbbentően alacsony volt a résztvevők száma is: július 16-án 3000 katona volt a rácsok mögött, még ha feltételezzük is, hogy sokaknak nem volt alkalmuk csatlakozni, ez az arány eleve kudarcra ítélte az akciót.

Ha a puccsisták nem álltak a helyzet magaslatán, a kormányzó hatalom elvileg épp ellenkezőleg: a hivatalos információk szerint tudtak arról, hogy államcsíny készül, csak annak pontos idejéről-módjáról nem. Ezzel lenne magyarázható, hogy már július 15. előtt egy héttel Ankara főügyésze előkészített egy vádiratot a gülenista szervezet, rövidítve FETÖ ellen, amelyben kifejtette, hogy a szervezet átvette az irányítást a hadseregben, és puccsra készül. Hasonlóképpen, már a puccs előtt készen álltak azok a listák, amelyek alapján, az államcsíny meghiúsulása nyomán szinte azonnal megkezdődött a több ezer hivatalnok elbocsátása vagy felfüggesztése.

A hivatalos verziók leggyengébb pontját a puccs előtti történések alkotják, aznap délután ugyanis a titkosszolgálat (MIT) elnöke, Hakan Fidan és a vezérkari főnök sem értesítette volna a kormányfőt és az elnököt a készülő államcsínyről.  A légierők parancsnoka nem tudott a döntésről, amely szerint nem szállhatnak fel a gépek, és nem riasztották sem az igazságszolgáltatást, sem a rendőrséget – holott felmerül a kérdés, nem lehetett volna-e megakadályozni a felkelést, és ezzel életeket megóvni?

Hakan Fidan (balra), a titkosszolgálat elnöke és Hulusi Akar vezérkari főnök, a puccskísérlet 2 kulcsfigurája, 2016 októberében © Reuters, forrás

A vészhelyzet esetén alapvető intézkedések, pl. a katonák távozási tilalma, a távollévők visszahívása sem ment végbe, és amikor végül este 9 után a puccsisták elfoglalják az ankarai vezérkari parancsnokságot, és túszul ejtik a vezérkari főnököt, a fővárosban teljes a kormányzati káosz.

Nincsenek arra utaló információk, hogy a hatóságok az ilyenkor szokásos módon, kidolgozott terveket hajtanának végre. Éjjel 11-kor a miniszterelnök szólal meg a közmédiában, másfél órával később Erdogan egy tévécsatornán, és felszólítja az embereket, menjenek utcára, és akadályozzák meg a puccsot, holott a felkelők csekély száma miatt, nem is világos, miért volt erre szükség.

Egy évvel az események után, ha erős is a gyanú, hogy a hatalom hagyta megvalósulni az „isteni áldást”, azaz megtörténni a puccsot, erre nincs nyilvános bizonyíték. Ennek hiányában viszont kijelenthető, hogy súlyos mulasztások történtek Erdogan bizalmasai, a MIT vezetője és a vezérkari főnök részéről, akik furcsa módon azóta sem mondtak le, és a tárgyalásokon csak az utóbbi tanúskodott egy alkalommal, a parlamenti vizsgáló bizottságban egyikük sem jelent meg.

A puccsot lehetővé tevő gülenista befolyás a hadseregben és az államszervezetben hosszú éveken át épült ki, kezdetben, jó darabig az AKP támogatásával – ezért a sokak által kritizált fejleményért a felelősség egyértelműen Erdoganékat illeti. De e kérdések persze fel sem merülnek, ahogy az is elképzelhetetlen, hogy az államfő vagy a miniszterelnök megjelenjen a bíróságon tanúként, vagy a parlamentben feleljen a képviselők kérdéseire. Továbbra is homály fedi sok kiskatona halálának körülményeit, miközben a perek a korábbi, gülenista időkben megismert módszerekkel – anonim feljelentőkkel, módosított vallomásokkal, titkos tanúkkal zajlanak. A ráadás a kínzás: a vádlottak jelentős része vissza is vonta a fizikai kényszer nyomán tett vallomását.

Az Igazság menete – az ellenzék ébredése?

Lévén, hogy Gülen mozgalma néhány éve még az AKP szövetségese volt, illetve a letartóztatások önkényéből kifolyólag az áldozatok közös fellépése sem egyszerű: hogyan szerveződhetne az ellenállás baloldali, szekuláris szocdem vagy kurdpárti aktivisták, iszlamisták, Gülen-párti buzgó hívők vagy esetleg a véletlen folytán áldozattá váló AKP-tagok között? Hogyan adjanak hangot szolidaritásuknak, kritikájuknak azok, akiket vallásuk, életmódjuk épp a diszkrécióra, apolitizmusra nevelt?

„Levetettük a félelem köntösét… Megtapasztaltuk, hogy nem vagyunk egyedül. Újra élesztettük a reményt” – szónokolta Kemal Kiliçdaroglu július 9-én több százezer ember előtt Isztambul Maltepe negyedében, ahová 430 Km-es gyaloglás után érkezett meg Ankarából. Kiliçdaroglu, az ellenzéki szociáldemokrata Népi Köztársaság Párt (CHP) 68 éves vezetője június 15-én indult útnak, azután, hogy pártjának egyik képviselőjét 25 év börtönre ítélték államtitok kiszivárogtatása miatt.

Kemal Kilicdaroglu július 9-én a három hetes Igazságmenet finisében, Isztambulban; fotó: Osman Orsal/Reuters, forrás

A vád szerint Enis Berberoglu, aki korábban újságíró volt, az ellenzéki Cumhuriyet napilapnak átadott egy olyan videófelvételt, amelyen csendőrök vizsgálják át a török titkosszolgálat (MIT) Szíriába szánt fegyverekkel megpakolt kamionjait 2014 januárjában.

A Berberoglut sújtó ítélet csak az utolsó csepp volt a pohárban, az Igazságmenetnek elkeresztelt maratoni tüntetés, amelyhez kezdetben néhány százan, majd idővel több ezren csatlakoztak, a jogállam és az igazságszolgáltatás szétverése ellen tiltakozott. Vasárnap a hömpölygő, 2013 óta nem látott nagyságú, több százezres tömeg „jogot, törvényt, igazságot” követelt, Erdogan pedig természetesen leterroristázta a szervezőket, de végül nem mert fellépni a tüntetés ellen.

Kritikusai szerint a CHP ébredése kissé megkésett, jobb lett volna, ha már korábban felszólal, amikor az áldozatok, a meghurcoltak még nem az ő soraiból kerültek ki… Kiliçdarogluék tavaly májusban például megszavazták a kurdpárti HDP képviselői immunitásának felfüggesztését, melynek nyomán tucatnyi politikus került börtönbe.

Ennek ellenére a szekuláris szocdemek akciója a népszavazás óta újra egyesítette az ellenzéket, a HDP-től a nacionalista, iszlamista jobboldalig minden formáció támogatta a megmozdulás üzenetét – a menetben pedig a beszámolók szerint feltűntek a szélsőjobb és a jobboldal szimpatizánsai is, köztük az AKP-ből kiábrándult szavazókkal.

Kérdés, hogy mihez tud kezdeni Kiliçdaroglu a Mahátma Gandhi 1930-as sómenetéhez hasonlított akciója révén nyert politikai tőkével. Ha esetleg azt remélte, hogy a megatüntetés nyomán Erdogan visszakozni kezd, tévedett.

A gyűlölet heroikus showja egyelőre folytatódik

A hétvége megemlékezés sorozata előtt egy nappal újabb 7000 rendőr, minisztériumi dolgozó és egyetemi tanár elbocsátását jelentették be, ezen a héten pedig bírói döntés született a török Amnesty International 6 tagjának fogva tartásáról, a hónap elején letartóztatott 15 jogvédő többségét szintén terrorizmussal vádolják.

Reccep Tayip Erdogan szombat este több százezer isztambuli körében mondta el a Boszporusz nevezetes, és ez alkalomból „Július 15. mártírjai” névre keresztelt hídjánál beszédét, amelyben egyáltalán nem érződött az „isteni áldás”békessége:

„Mi vagyunk a nemzet. Ők a betegség.” „Nagyon jól tudjuk, ki van mögöttük. Ha nem tiporjuk el előbb a gyalogokat, akkor nem érhetjük el a bástyákat, a futókat, a huszárokat, a királynőt, nem adhatunk sakkmattot. Mindehhez előbb le fogjuk tépni ezeknek az árulóknak a fejét.”

Az elnök nemcsak Gülen híveit ostorozta ekképp, de arról is fantáziált, hogy a börtönben fogva tartottaknak olyasmi egyenruhát ad, mint amilyet Guantánamóban hordtak, és persze a CHP vezetőjét is megvádolta azzal, hogy bábként mozgatják. Furcsa képzavarral azonban Erdogan maga is gyalogolt egy nagyot, „a nemzeti egység menetén”, azaz sétált néhány száz métert családja társaságában a rokonai által lakott luxusnegyedtől a Boszporusz hídjáig.

Az ünneplő tömeg viszont nem igazán volt vevő az elnök vérmes indulataira. Az egy évvel ezelőtti felháborodás valódi nemzeti egysége – nemcsak a közvélemény, az utcára menő tömegek, de a teljes ellenzék is elítélte a puccskísérletet – ma már csak a rezsim propagandájában létezik.

A szerte az országban a puccs mártírjainak emelt szobrok, az isztambuli metró plakátjain visszaköszönő arcuk, a végtelen számú tévéreklám, amely a katonai felkelést hősiesen megakadályozó Erdogan erényeit domborítja ki, és ami, a tények tükrében, köszönő viszonyban sincs a valósággal; a szombati éjféli ima után „demokratikus virrasztásra” hívó mecsetek, ahol óriáskivetítőn követhetők az állami megemlékezések; az ingyen étel-ital és tömegközlekedés ellenére – a tavaly július 15-e sötét éjjelén megírt „eposzban”, ahogy a hatalom nevezi, egyre kevesebben hisznek.

Erdoganék olykor izzadtságszagú erőfeszítései – szombat éjjel több millió mobiltulajdonos kapta meg az elnök hangüzenetét a „demokrácia és a nemzeti egység napján” – sem feledtethetik, hogy a kormányzó hatalom többsége immár csak relatív, az ország jelentős része áldozattá vagy potenciális vesztessé vált az AKP hatalmi játszmájában.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Erdogan beszéde a puccs első évfordulóján. Fotó: Adem Altan/AFP, forrás.

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!