A mexikói „Afrika mama” fogadja a hosszú utat megjárt bevándorlókat

Akár Európán vagy Latin-Amerikán mennek keresztül, bizonyos pontok a befogadás helyeiként váltak ismertté.

A mexikói Tapachulában – közel a guatemalai határhoz – én is ellátogattam egy ilyen helyre. A belvárosban található szálloda szegényesen berendezett, vezetője egy apró, rózsaszín keretes szemüveget és aranyozott, játékmackó formájú fülbevalót viselő 59 éves mexikói hölgy. Concepción González Ramíreznek hívják, Tapachulában született és nevelkedett, ahol sokan „Afrika mama”-ként ismerik. Azért nevezték el így, mert a szállodája – igazából ő maga – az átutazóban lévő afrikaiak és haitiak célállomásává vált.

A szálloda nem túlságosan elbűvölő. Éjszakánként 2,5 dollárért a vendégek málló falú, vaskeretes ágyakkal berendezett, egyszerű szobákban szálnak meg. A hotel előcsarnokában egy ketrecbe zárt papagáj lakik. Ugyan nincs kitáblázva, mégis bevándorlók százai találták meg az oda vezető utat.

Ramírez szerint néha az emberek tömött kisbuszokkal érkeznek meg a szállodához vezető utca elejére, amikor is „azt kezdik kiáltozni: »Afrika mama! Hol van Afrika mama?!«”

Most éppen nyugalmasabb időszakot élnek, de az év korábbi részében volt olyan, amikor egyszerre kétszáz vendége volt. Mindössze huszonnégy szobája van, ezért néhányan kint aludtak, kartonpapíron. Ramírez senkit sem akar elutasítani.

Afrika mama a betegeken is segít: kórházba viszi őket, olyan gyógyszereket vesz meg nekik, amiket nem engedhetnek meg maguknak és borogatással ápolja az utazástól elnyűtt lábakat.

Az angolai Tychique Sebastiao csak nemrég érkezett. Arról kérdeztem, hogy illik-e a beceneve Ramírezre.

„Igen, igen” – mondja nevetve. „Úgy érzem, hogy tényleg olyan, mert az afrikai nők nagyon rendesek. Nagyon szeretetteljesek. Benne megvan az anyák közösségteremtő képessége is. (…) Nagyon kényelmesen megvagyunk itt.”

Sebastiao és testvérével és három gyerekével indult útnak abban a reményben, hogy Bostonban újra találkozhat majd a férjével.

Ők már Brazíliában éltek egy ideje, de sok afrikai számára kedvelt útvonal, hogy először Dél-Amerikába repülnek, majd onnan tovább északnak, az Egyesült Államok felé.

Az utastársaiktól hallottak Afrika mamáról. „Afrika mama az utam során végig ismert név volt” – mondja Felix Michelet, egy Haitiről érkező vendég.

Azt mondja, a haitiak és az afrikaiak gyakran utaznak együtt, és az úton előrébb járó afrikaiak voltak azok, akik WhatsAppon írtak neki Ramírezről.

Sok más haitihoz hasonlóan Michelet is Brazíliában élt, munkásként dolgozott a világbajnokságra és az olimpiára szánt épületeken. A brazil gazdaság visszaesését tapasztalva az USA felé vette az irányt. Hónapok óta Afrika mamánál lakik, SIM-kártyák eladásából gyűjt a Tijuanába szóló buszjegyre.

Azt kérdezem tőle, hogy tartja-e majd a kapcsolatot Afrika mamával.

„Afrika mama az anyukánk, soha nem hagyjuk el” – mondja nevetve. „Mindig kapcsolatban maradunk majd.”

Ramírez elmondása szerint a korábbi vendége gyakran küldenek neki üdvözlő üzeneteket, helyzetjelentéseket. Munkájában keresztény hite motiválja. Nem tud sokat Afrikáról, de a vendégeitől már megtanulta, hogyan kell a csirkét ghánai módra elkészíteni.

Bár Ramírez népszerű a környéken, koránt sem ő a bevándorlók egyetlen reménye Tapachulában. A város túloldalán Jesús Valenzuela házánál ér véget egy földút. Ezen a télen Valenzuela családjával vendégeket fogadott szűkös otthonában. Rendőrként azt látta, hogy túlzottan drága árat fizettetnek a buszjegyért az afrikai bevándorlókkal. Segített nekik, hogy jutányos árat fizethessenek, és a házát is felajánlotta menedékként, éjszakánként egyetlen dollárért.

Most akár 25 ember is megszáll náluk, többségükben haitiak. Egyesek földre terített paplanokon alszanak, viszont van áram, tudnak mosni és van egy külső főzőhely is.

Valenzuela állítása szerint tudja, hogy a vendégei min mentek keresztül.

„Jártam az Egyesült Államokban” – mondja Valenzuela. „Megtapasztaltam azt, amit ők is. Átvágtam a sivatagon, szenvedtünk. Egyes helyeken segítenek az emberek, másutt viszont nem, én ezért támogatom és segítem őket.”

Valenzuela már három éve élt az Államokban, amikor egy munkahelyi ellenőrzés után deportálták. A Tapachulán átutazó bevándorlók többsége Közép-Amerikából érkezik – néhány helyi lakos őket is nyitott ajtóval várja.

José Antonio Cordova Meléndez zsarolók miatt menekült el Hondurasból feleségével és három gyerekével együtt – de terv nélkül. Tapachulában szállás után érdeklődött, amikor is egy idegen (egyedülálló édesanya) befogadta őket. Hónapokkal később még mindig nála laknak, a következő lépésüket latolgatva.

Afrika mamánál újra telve vannak a szobák. Az utazók csendesen nézegetik a telefonjaikat a folyosókon. Egy tömött kisbusz húsz újabb vendéget hozott, többségük Szomáliából érkezett.

Remírez boldognak tűnik a tömöttebb házzal, de nosztalgiával gondol azokra, akik már továbbálltak. Egy büszke nagymamához hasonlóan böngészgeti a képgyűjteményét. Az egyik képen egy vendége fonja be Ramírez lánya haját, néhány kép akad az unokáiról, és rengeteg a fiatal vagy éppen idős utazó. Keserédesen nevetgél, miközben a neveiket sorolja.

„Ya se fueron,” – ismételgeti. „Elmentek.”

---

Amy Bracken cikke eredetileg a PRI.org-on jelent meg április 19-én. A Global Voices és a PRI együttműködésének keretében kerül másodszorra is közlésre. Fordító: Somodi Dániel. A bejegyzésre a Creative Commons 3.0 licenc vonatkozik.