Magyar állampolgári nevelési modell 1. rész

Huszonöt évvel a rendszerváltás után is élénk vita zajlik arról, hogy mit kellett volna jobban, vagy éppen másként csinálni ahhoz, hogy a mai Magyarország versenyképesebb, gazdagabb és demokratikusabb legyen. A most útjára induló sorozatunkban, a demokrácia jövőbeni fejlődését segítő gyakorlatot, az állampolgári nevelés témakörét fogjuk körbejárni. Magyarországon ez a fogalom, bár a politikai és tudományos elit számára nem teljesen ismeretlen, kutatása és az oktatási rendszerbe való integrálása még gyerekcipőben jár. Jelenleg az oktatási rendszerben mint formális óra nem jelenik meg, mindössze a Nemzeti Alaptantervben egy műveltségi terület olyan részeként, amely fejlesztendő az oktatás során.

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ugyanakkor az elmúlt huszonhat évben több olyan civil szervezet is alakult, amelyek az állam és jelenleg a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ hallgatólagos beleegyezésével, vagy éppen tudta nélkül végeznek állampolgári nevelést az oktatási intézményekben.

Ez azonban figyelemre ad okot, ugyanis egy olyan intézményrendszer integrálását hagytuk figyelmen kívül, amely több nyugat-európai demokráciában, illetve az USA-ban is évtizedek óta létezik. Történt ez úgy, hogy az 1989-es magyarországi rendszerváltó elit előtt az a Németország lebegett példaként, amelynek állampolgári nevelési modellje fél évszázados múltra tekint vissza. A két ország az elmúlt két és fél évtizedben tehát nem csak gazdaságilag és külpolitikailag kapcsolódott össze szorosan, hanem politikai struktúrájában is nagyban hasonlít: a különböző intézményrendszerek kialakítása során (választási rendszer, alkotmánybíróság) a német példát követte a magyarországi rendszerváltó politikai elit.

A két ország összehasonlítása tehát ésszerű, hiszen nem csak egyszerűen ugyanazon a földrajzi egységen belül találhatóak (ellentétben Japánnal, ahol szintén létre jött egyfajta állampolgári nevelési modell) de hasonló módon, egy autoriter rendszert követően kellett előbb bevezetni, majd konszolidálni a demokrácia intézményrendszerét, és a rendszerváltás során a hazai politikai elit ezt a konszolidációt a német példára építve képzelte el.

Ugyanakkor ma már Magyarországon nem pozitív, hanem a demokrácia negatív előjelű konszolidációjáról beszélhetünk, azaz fejlesztés helyett sokkal inkább a demokratikus intézményrendszerek erózióját kell megelőzni.

Erre az intézményi erózióra és negatív konszolidációra részben az adhat választ, hogy Magyarország, és általában a volt szocialista országok nem kaptak olyan segítséget társadalmuk és politikai rendszerük újraépítésére, mint Németország vagy Japán. Az, hogy erre a társadalomépítő beavatkozásra nem került sor, valószínűleg egyrészt annak is köszönhető, hogy az USA a második világháború végén, és egyben a hidegháború kezdeti szakaszában, az újabb világégés megelőzése érdekében demokratikus rendszerek létrehozásával – Németországban és Japánban – kívánta megteremteni a kellő ellensúlyt a Szovjetunióval szemben.

Másrészt pedig, míg az USA tevékenyen kívánt beavatkozni a tengerentúlon felálló társadalmi, politikai, és gazdasági rendszerekbe a második világháborút követően, addig az 1989-es rendszerváltást az eufória időszaka jellemezte, amikor is – ahogy Francis Fukuyama fogalmazott híres könyvében – a történelem véget ért, a liberális demokrácia győzött, és kezdetét vehette a kelet-európai demokráciák létrehozása és (mára inkább csak vélt) konszolidációja.

A kelet-európai államok kimaradása a társadalmi sokk utáni tervezett demokráciaépítésből ugyanakkor nem volt szükségszerű, hiszen az elmúlt hetven évben az USA nem csak Japánban és Németországban, hanem többek között Szomáliában, Irakban, Haitin, Afganisztánban, Boszniában és Koszovóban is tett arra kísérletet, hogy segítsen a demokrácia kiépítésében és konszolidálásában. Igaz, ezekben az országokban az Egyesült Államok előtte katonailag is jelen volt.

Látható tehát, hogy az USA kiemelt szerepet játszik a demokrácia építésében, ezen belül is nagy hangsúlyt fektet az állampolgári nevelésre. Ez ugyanis ma már mély gyökerekkel és hagyományokkal bír a tengerentúlon. Az USA harmadik elnöke, Thomas Jefferson már a 18-19. században is a jól informált választót tartotta a kormányzat legfőbb ellenőrzőjének és ellensúlyának. Azt pedig a társadalomtudósok is megerősítik, hogy a demokrácia egyik alapvető szükséglete a politikai részvétel. Ahogy Verba és Nie is mondja, a politikai részvétel „a demokrácia elméletek szíve és ugyanez a szíve az Amerikai Egyesült Állampokban kiépült demokrácia modellnek is. Politikai részvétel nélkül ugyanis a demokrácia veszít legitimitásából és irányító erejéből”.

Ebben a sorozatban azonban leginkább a fiatalkori, azon belül is a középiskolai években zajló állampolgári neveléssel fogunk foglalkozni. Egyrészt a politikai szociológia azt mutatja, hogy a gyermek már fiatalon kilép a családi kötelékekből és intézmények – például az iskola – hatása alá kerül. Ennek a megnyúlt szocializációs periódusnak köszönhetően pedig hangsúlyosabbá váltak a serdülőkori és ifjúkori szocializációs folyamatok.

Másrészt a hazai elemzések alapvetően a tizennyolc éven felüli fiatalokra, azon belül is a pályakezdőkre, illetve egyetemistákra koncentrálnak, vagy pedig a teljes felnőtt magyar lakosságot elemzik. Az általuk vallott demokráciaképet és állampolgári viselkedést mérik, miközben a felnőtté válás korai szakaszában is zajlik politikai szocializáció és bizonyos fokú állampolgári nevelés. Ezért érdemes lenne megvizsgálnunk, hogy milyen behatások érik az első tizennyolc év során a magyar állampolgárokat. A kortársak, illetve a család jelentős szerepet játszanak a politikai szocializációban, mi több, a jól tervezett és működtetett állampolgári nevelési modell hiánya miatt a politikai szocializációt továbbra is ezek az informális ágensek formálják.

Azonban a folyamatok elemzésébe újabb tárgyköröket is érdemes bevonni, amik, ha nem is rendszerbe foglalva és ezáltal egységes modellként működve, de valamilyen fokú állampolgári nevelést, illetve politikai szocializációt végeznek. A sorozat keretén belül alapvetően a már meglévő szakirodalomra és kutatási eredményekre fogunk támaszkodni, ugyanakkor, hogy felmérhessük a magyarországi állampolgári nevelés alternatív intézményrendszereit, érdemes megvizsgálnunk a demokráciára való nevelést célul kitűző civil szereplőket is.

Célunk, hogy feltárjuk, hogy hogyan működik az állampolgári nevelés Magyarországon, milyen állami és civil intézményrendszere épült ki a 21. századra. Kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk egyrészt a németországi példa segítségével, miért fontos, illetve szükséges az állampolgári nevelés egy demokráciában.

A sorozat második részében az állampolgári nevelés történelmi keretét tekintjük át, felmérjük, hogy a rendszerváltáskor és utána milyen lehetőségei voltak az állampolgári nevelés kialakulásának, milyen okokra vezethető vissza a jelenlegi rendszer létrejötte. Megvizsgáljuk, hogy mindeközben a nemzetközi térben milyen viták zajlottak le politikai kultúráról, demokráciáról és állampolgári nevelésről. Ezt követően áttekintjük az alapfogalmakat mint például állampolgári nevelés és, demokratikus állampolgárság. Megvizsgáljuk az állampolgári nevelés magyar modelljét, bemutatjuk az elmúlt évek magyarországi statisztikáit, amiben a fiatalok demokráciaképe, aktivitás jelenik meg és, hogy a hazai szabályozásban (Nemzeti Alaptanterv), illetve oktatási anyagokban (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet és Oktatási Hivatal ajánlásai, tankönyvei) miként fogalmazódik meg az állampolgári nevelés intézménye.

Ahogy már említettük, az állampolgári neveléssel foglalkozó magyar civil szervezetek szerves részét képezik az állampolgári nevelés rendszerének, ezért sorozatunkban több ilyen szervezetet is be fogunk mutatni: Tudatos Választókért Alapítvány – Padtárs program, Eötvös Károly Intézet – Iskola és politika, Közélet Iskolája, PROKON, Demokratikus Nevelésért és, Tanulásért Közhasznú Egyesület, Demokratikus Ifjúságért Alapítvány. A magyar modell esetében ugyanis külön figyelmet kell fordítani azokra az alternatív intézményrendszerekre, amelyek a központilag meghatározott állampolgári nevelési modell mellett, vagy a helyett léteznek, és alakítják a fiatalok politikai szocializációját.

A hazai rendszer felvázolása után megvizsgáljuk az állampolgári nevelés német modelljét, mely az egyik legnagyobb múltra tekint vissza és jól kiépült intézményrendszerrel bír. Végül pedig összegezzük a feltárt eredményeket, és megpróbálunk lehetséges forgatókönyveket felvázolni a magyarországi állampolgári nevelés jövője és lehetőségei kapcsán.

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.