A korrupció nem csak az, amiből téged kihagynak

A mai Magyarországon az egyik, ha nem a legsúlyosabb társadalmi probléma a korrupció, ezt érzékeli mind „Brüsszel”, mind a honi lakosság. A korrupciónak ezernyi formája van a vesztegetéstől a hűtlen kezelésen át a kifizetőhelyekig – Jancsics Dávid könyve ebben a bonyolult rendszerben kíván rendet rakni.

Maga a Fidesz egyik „esze”, Lánczi András jelentette ki tíz éve, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. 15 éve a kormánypárt, s az általa vezetett (párt)állam, a NER határozza meg a szabályokat, ennek egyik eklatáns példája az oligarchák lecserélődése – bár a Lajost váltó Lölő sem gondolhatja komolyan, hogy az mind az ő pénze, legfeljebb Andi hiszi ezt. Vagy hogy ne ilyen absztrakt tételre gondoljunk, emlékezzünk vissza a trafikmutyira, a túlárazott építkezések pedig a mindennapok velejárói.

Hogy mi a korrupció, amit bűnténynek is tekintünk, az természetesen kulturálisan is meghatározott – egymást kisegíteni ugyebár még nem bűn, még ha mindketten az anyagi vagy más, szimbolikus jellegű nyereségünket akarjuk is maximalizálni. Ami az egyik országban korrupció, egy másikban nem feltétlenül az, de például egy országon belül sem egyértelmű a fogalom jelentése: akad, aki úgymond egyszerűen megragadja a lehetőséget, mert súgtak neki egy bizniszről, és az áfát is le lehet nyelni, míg a szomszéd szemében a másik látványos és gyors meggazdagodása aligha történhetett volna meg, ha az illető nem korrupt.

Az „elvesztette közpénz-jellegét” típusú korrupcióról pedig majd kicsit később – ugyebár, a hatalom szerint ez nem is az, ami (közpénzlopás korrupt módon), hanem az új középosztály és Fidesz-hű elit megteremtése.

Jancsics Dávid: A korrupció szociológiája –A kisstílű megvesztegetéstől a közpénzek ellopásáig Magyarországon
HVG Könyvek, 2025
319 oldal, 7200 Ft

Az USA-ban élő, San Diegóban tanító, de 15 éve a magyar korrupciót is vizsgáló (etnológiai módszerekkel, interjúzva, a médiát figyelve) Jancsics Dávid könyve üdvözlendő módon e téren kíván rendet rakni.

Mert amit korrupciónak mondunk, annak ezernyi formája van, és ezt (jogi) nyelvünk is szépen tükrözi (a vesztegetéstől, a lefizetéstől, a csalástól kezdve a hűtlen kezelésen át a kifizetőhelyekig és a kenőpénzig terjed a skála, na meg ott a lenyúlás, a „zsebbe megy”, a boríték) – pedig definíció szerint nem mind az, aminek mondjuk.

De egy ennyire korrupt rendszerben végül a rendszer minden eleme korrupttá válik,

ergo a mindennapokat tekintve mindez tökmindegy.

A még mindig fiatal korrupciókutató négy korrupciótípust határoz meg: a piacit, a társadalmi vesztegetést, a korrupt szervezetet és state capture-t, azaz az állam foglyul ejtését. Mi sem meglepőbb, hogy Magyarországon mind a négy jelen van, de a szerző szerint a Fidesz jelentősen módosította az arányokat, vagyis a korrupciós mintákat, így ma az állam foglyul ejtése a meghatározó.

Azaz ma már nem is az oligarchák, hanem a politikai elit csúcsán lévő profik hozzák létre és irányítják a komplex korrupt hálózatokat. (Amik olyannyira összetettek, hogy szerintem hiú reménynek tűnik könnyedén leépíteni őket egy sima választás után.) Össznemzeti szinten centralizálták és monopolizálták a korrupciót, magyarán aki a társadalmi rétegződés alsó fokain van, kimarad a hálózatból, így a falusi csinovnyikok vagy kisebb szervezetek sem tudnak nyakig korrumpálódni, még ha szeretnének is, mert a hatalom pont rájuk csap le, ha ilyesmit érzékel (hacsak nem kaptak rá engedélyt fentről, amit például a szavazatok biztosításával viszonoznak a patrónus-kliens viszonyrendszerben).

De az „együttműködés” más formái is megváltoztak: az átkosban a kölcsönös szívesség még igen gyakori volt, viszont a rendszerváltás után a szigorúan készpénzfizetésen alapuló, gazdasági típusú korrupció burjánzott el, meg az olyasmi, mint a kerületi bérpalota-panamázások. S ismét jelezzük: az, mi minek mondható, nyúlik, mint a rágógumi, és a „prioritások”, azaz az igények is változnak; így az egykor divatos érettségi és diploma-vásárlás mára vélhetően teljesen eltűnt, ugyanakkor azt látjuk, hogy a NER-ben milyen sokan szeretnének doktorit szerezni, plagizálással vagy sem, számítva arra, hogy az egyetemi bizottságban lévők tudják, hol a helyük, mire (nem) számíthatnak.

A kötet egyébként először angolul jelent meg tavaly, elismerő szakmai kritikák mellett – ami egyrészt jó, másrészt nem, mert a recepció azt is jelzi, Magyarország valóságos aranybányájává vált a korrupciónak, illetve a kutatásának. A szerző nemcsak négyfajta visszaélési formát különböztet meg, hanem két dimenziót is figyelembe vesz: az erőforrástranszfer (a piaci csere, a reciprocitás, illetve az újraelosztás szintjén) és a visszaélések formáját. A példákat nem is soroljuk, legyen elég annyi: az ország története 1990 után a korrupció történetén át egészen kiváló módon írható meg, ahogyan azt a szerző meg is teszi.

Kihangsúlyozza azt is, hogy az Orbán-kormány tökélyre fejlesztette az állam lerablását,

vagyis a közpénzek lenyúlását, s nem bíznak semmit sem a véletlenre. A leleplezésnek, a büntetésnek is már elébe mennek a jogalkotás révén, törvényekkel szentesítik a lenyúlásokat, foglyul ejtve az államot úgy is, hogy a hatalmi ágakat is egytől-egyik bevonták a rendszerbe, a fékek és ellensúlyok rendszerét leépítették, nem is igen akad nyomozó, ügyész, bíró, aki meg merne nyikkanni. Kivéve, ha valaki fel akarná borítani az „együttműködést” – emlékszünk még Simicskára, neki viszont még a bérelt vadászterületéről is le kellett mondania, bár ő még kvázi jól is járt, nem ment börtönbe –, no, akkor lépnek a szervek.

De a patrónus államban a központi és a helyi szinteken is mindenki pontosan tudja, hol a helye, mi a dolga, meddig mehet el. Az erőforrásokat fentről osztják lefelé, és azokat a lokális csoportokat hozzák helyzetbe, akik maximálisan lojálisak is, sőt, hálásak is lesznek.

Az pedig más kérdés, hogy a korrupciónak – történetileg nézve – olykor volt pozitív funkciója is. S meglehet – hisz fegyverként szolgál a gyengébbek számára, a túlélést is segíti, hisz „egyfajta funkcionális, társadalmi kohéziós jelenségként nyer teret”. (Gondoljunk arra, hogy a szocializmusban például ritka, külföldi gyógyszereket csak különféle korrupciós formák révén lehetett beszerezni.) Vagy ahogyan az egyik interjúalany fogalmazott: „Azt látom, hogy az életben való boldogulás és az államot átverni nem bűn. Bliccelni nem bűn.”

Végül idézzük a szerző korrupciódefinícióját: „a korrupció összetett társadalmi tevékenység, amelyben a szervezethez tartozó pénz, javak vagy egyéb erőforrások kerülnek máshoz titokban – olyan szereplők révén, akiknek hozzáférésük van ilyen erőforrásokhoz –, úgy, hogy a szervezet és/vagy az egész társadalom helyett más, partikuláris szereplők húznak hasznot belőlük.”

Összességében ha valamikor meg kellett születnie A korrupció szociológiája című műnek, az most van, s Jancsics Dávid munkája a maga módján nagyon is olvastatja magát, noha nem egy vidám lektűr.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com