Bekeményíthet az UNESCO, Budapest világörökségi címe is veszélyben van

Miként bejárta a hazai sajtót, az UNESCO, vagyis az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete jelenleg eljárást folytat a magyar kormánnyal szemben világörökségként védett nemzeti kulturális örökségünk fennmaradása ügyében, jelesül a budapesti világörökségi helyszín veszélyeztetettsége tárgyában. Kormányunk erre reagálva nem érti, hogy „miért most” történik mindez, mikor a kifogásolt beruházások évek óta zajlanak. Interjúnkban egy neve elhallgatását kérő szakértő elmagyarázza, mennyire súlyos a helyzet.

Tényleg most tesz csak keresztbe az UNESCO?

A nemzetközi szervezet igazából már hosszú évek óta (de legalábbis a 120 méteresnek ígért, valójában annál sokkal magasabbra épülő MOL-toronyház hírének felröppenése óta mindenképp) aggodalommal követi nyomon a budapesti történéseket. Legfőképp azt sérelmezi, hogy a magyar fél (azaz a kormány) a minden részes szereplő által nemzetközi egyezményben rögzített és ennél fogva jól ismert játékszabályok felrúgásával nyúl hozzá a védett városképhez.

De milyen alapon szólnak ők bele a mi belügyeinkbe?

A nemzetközi szerződő felek egymással szemben támasztott elvárásai alapján, amelyek minden egyezség esetén számon kérhetőek a másik oldal képviselőitől a reciprocitás, vagyis a kölcsönösség elve alapján. Ha mi vállaltuk, hogy megfelelünk bizonyos követelményeknek a világörökségi cím odaadományozása fejében, akkor tartanunk kell magunkat ehhez. Egyébiránt van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy egy nemzet kulturális örökségének sértetlen és hiteles fennmaradása fontosabb egy nemzetközi szervezetnek, mint az adott országnak, vagy a kormányának, amely – amúgy – folyton a nemzet egészével azonosítja önmagát. Az azonban a fentieknek megfelően barokkos túlzás, hogy az UNESCO most először emelne szót a kormány minden ellenkező látszat ellenére következetesen örökségherdáló, s legfeljebb kontár módon megtervezett és kivitelezett, történelminek hazudott épületrekonstrukciókban megnyilvánuló magatartásával szemben.

De hát mi és miért nem tetszik az UNESCO-nak?

Sok minden, így egyes piaci alapú tendenciák és a védett városképre károsan ható jelenségek (toronyházak, a történeti épületeknek csak a homlokzatait meghagyó belezések, a történelmi városra egy újabb várost ültető ráépítések), illetve a kormány bizonyos udvari beruházásai (Hauszmann-terv, a Liget ligettelenítése) egyaránt.

Mi áll e beruházások mögött, mi mozgatja azokat?

Ami az építőipari lobbi városképromboló nyomulását illeti, a jellemző protokoll a következő lehet (a feltételes módot azért alkalmazzuk, mert hát mégsem mi tartottuk a gyertyát). Szirénhangú befektetői körök megkeresik a kormány ilyen-olyan szintű vezetőit (állami, vagy akár önkormányzati korifeusait), és tesznek nekik különféle tetszetős ajánlatokat toronyházépítésre, tetőtér-beépítés ürügyén három szint ráépítésére, meg minden olyanra, ami által valamennyi fél számára kecsegtető profitmaximalizálásra nyílik lehetőség (a városközponti fekvésű ingatlanok már az elhelyezkedésük miatt is különösen értékesek). A kormány pedig gondolkodás nélkül a pénz felé kap mohó markával, figyelmen kívül hagyva minden egyéb szempontot, így az örökségvédelmieket is.

Ha a MAHART-házat szétszedik, akkor bármit meg lehet tenni az épített örökséggel

Kiemelt beruházásoknál sokszor alkotmányellenes módon adnak felmentést törvények és rendeletek alól a baráti befektetői igényeknek való megfelelés érdekében, teljesen szembemenve a kulturális örökségvédelmi szempontokkal – hívja fel a figyelmet egy, az örökségvédelemmel foglalkozó ÓVÁS! Egyesülethez eljuttatott tanulmány. A városvédő civilszervezet az anyagot elküldte az UNESCO Világörökség Központjának, ahonnan a következő hetekben ellenőrző küldöttség érkezik Budapestre.

Mert hiszen a gazdaság pörgése mindennél fontosabb, hát hol itt a probléma?

Csak ott, ahol ilyenkor lenni szokott, például a ciánnal aranyat kitermelni akaró kanadai bányászati mogul feltűnésekor a szintén világörökségi címre pályázó Verespatakon, vagy a dzsungel kiirtására vállalkozó befektetők esetében Amazóniában stb. Ott, ahol a csupán rövidtávú haszonban gondolkodni tudó, gyarmati kiskirály-lelkületű percemberek sutba dobják egy egész nemzet hosszútávon is kiemelkedő jelentőségű értékeit, ott, ahol egyértelművé válik az ordító különbség szimpla politikus és államférfi között. E különbséget pedig egyetlen szó jelenti: a NEM. Nem, az olyan megkeresésekre, amelyek hazánkban legfeljebb egy évtizedig vendégszereplő, majd a haszon kinyerése után odébbálló építőipari szerencselovagoktól érkeznek.

És milyen problémái vannak még az UNESCO-nak?

Ott vannak a kormány saját, különbejáratú presztízsberuházásai, mint a Hauszmann terv. Ez a koncepció tökéletesen helyénvaló felvetésekből, így a háborúban és azt követően tönkretett budavári palotakomplexum rendezésének szándékából indul ki, csakhogy nem végzi el azt a szükségességi-arányossági tesztet, amit egy a rendszerváltás óta sereghajtóvá züllött ország esetében mindenképp el kellene végezni, ha annak élén államférfiak ténykednének, nem a fentebb említetteknek megfelelő karakterek. Senki ne gondoljon lélegeztetőgépes demagógiára, csupán annak firtatására, hogy Németország vagyunk-e, amely egy minden tekintetben tipp-topp állapotú műemlékállománnyal a háta mögött alappal kezd el gondolkodni berlini, meg drezdai királyi paloták újjáépítésében. Merthogy a királyi palota újjáépítése körüli mizéria onnan gyűrűzött be. A mi kezünk viszont eközben a bilibe lóg. A fővárosi és vidéki műemlékállomány 70 %-a romokban hever (közte különös szégyenként az állami és önkormányzati tulajdonúak is), mert az elemi karbantartásra sem fordítanak egy fillért sem. Ami megvan, az kis kivételtől eltekintve most megy veszendőbe, de ami 70 éve elpusztult, azt most újjáépítjük! Mi az egyenlet végeredménye? Nulla! Nullaszámú eredeti és értékes történeti épület, ami jobban sikerült évszázadainkról tanúskodhatna, mert vagy kibelezik (lásd a szállodának átépített fővárosi épületek garmadáját, amikből a főfalakon kívül semmi nem marad, épp, mint a királyi palotából ’45-ben), illetve összedőlni hagyják őket, vagy csak most építik vissza azokat 1:1 méretarányú makettként, városképi díszletként.

A kormány titkolja a világörökségi területekről készült jelentését, az UNESCO ismét ellenőröket küld Budapestre

Az UNESCO a közeljövőben ismét ellenőröket küld Budapestre, a kormány pedig újságírók, civil szervezetek, és országgyűlési képviselők elől is rejtegeti azt a jelentést, amiben február végén beszámolt a nemzetközi védettséget élvező világörökségi helyszínek állapotáról. Egyelőre azt sem tudni pontosan, milyen kifogásokra reagáltatta Magyarországot a párizsi székhelyű nemzetközi szervezet.

Két reakciója lehet a nyájas olvasónak. Egyrészt a Kovács Lászlóhoz köthető „merjünk kicsik lenni” kezdetű aforizma – mostanában mindenféle, realitásoktól elrugaszkodott, megalomán ötletre menlevelet adó – obligát felemlegetése, amelyet azonban nem kommentálnék, mivel megint csak a gyarmatlakók jó ízlést torzító önérzete kandikál ki mögüle, mint Jean-Bédel Bokassa afrikai kényúr császárrá koronázása mögül, annak idején. A másik, hogy hiszen itt sorra újulnak meg a műemlékek, hát akkor miért az elégedetlenkedés, kérem! Röpködnek a kastélyprogramok, meg az egyházi felújítások, nem? Igen, idén úgy féltucatnyi kastély felújításának valóban nekiálltak fél évtizeddel azt követően, hogy 2014-ben először röppent fel a Kastélyprogram híre, mindeközben vagy háromszorosára ugrottak fel az építőipari árak, így a végre nyögvenyelősen megkezdett kastélyfelújítások árából pár éve még legalább kétszer ennyi főnemesi lakot lehetett volna megmenteni, s még az is csak tucatnyi lenne a több százból. Ilyen hatásfokot a Kádár-kor is képes volt produkálni, hiszen a legelső kastélyprogramot – bár ezt kevesen tudják – még a legtöbb kastélyunk lerohasztásában vétkes ’89-előtti rezsim indította el hajdanán. Ami az egyházi műemlékek felújítását illeti, azok legfőképp az egyház lekenyerezését szolgálják, vagyis klientúra-építés örvén valósulnak meg, sokszor vitatható szakmai színvonalon. Jó, törekszem igazságosnak lenni, nulla helyett 100 a végeredmény, ami az állam jóvoltából úgy-ahogy megmenekült műemlékeket illeti, csakhogy közel 15 000 (!) műemlékhez képest.

És mi köze mindennek az UNESCO-hoz?

Az, hogy az ENSZ Kulturális Szervezete a magyar műemlékvédelem intézményrendszerének szétverését is kifogásolta már több ízben, amely normális körülmények között képes lenne ezt a politikai ámokfutássá vált áradatot valamelyest mederben tartani, a budapesti beruházásoktól kezdve a kastélyokig meg a várújjáépítésekig. Csak épp túl sok volt a műemlékes észrevétel és felhozott tényadat, ami a döntéshozókat megzavarta a „tisztánlátásban”, ezért hát inkább eltörölték őket. Így most van egy kormány szakemberek nélkül, ami álszent rácsodálkozással értetlenkedik a nemzetközi szervezet problémafelvetései miatt, illetve az UNESCO, ami nem szokott ehhez a tempóhoz és az ilyen fokú inkompetenciához, a politikusi árnyjátékokra meg egyébként sem fogékony.

Miként idézte elő a mostani konfliktust a műemlékvédelem szétverése?

A műemléki intézményrendszert szakmailag szétverték, de a hivatali struktúra némiképp átfazonírozva megmaradt, kormányhivatalokba száműzve, kormánymegbízottak politikai kézi vezérlése által működtetve, hogy a jogállamiság máza fennmaradjon. Talán mind jól emlékszünk arra, amikor az Afganisztánt romba döntő tálibok vállról indítható rakétákkal rombolták szét az ugyancsak a világörökség részének számító, VI. századi bámijáni buddha-szobrokat, csak azért, mert ott voltak. Nos, nemcsak rakétákkal, de a jogot visszaélés-szerűen alkalmazó képmutató hozzá nem értők hatósági jogalkalmazásával is lehet műemlékeket rombolni, s az ugyanolyan pusztító hatású lehet, mint egy rakéta. A végén ugyanúgy eltűnik a védett érték, s nem marad a helyén semmi, csak egy valaha nagy nemzet árnyéka, amelyet majd elfelejtenek azok a generációk, amelyeknek a tagjai már nem is tudják, hogy mi volt ott egykor, ahol most már nincsen semmi.

Mi lehet az UNESCO eljárásának a következménye?

Az UNESCO vasárnap vitára bocsátott magyarországi helyzetről szóló – immár sokadik – jelentésében  kongatja a vészharangot a nemzetközi diplomáciában szokatlan egyértelműséggel. Bár a megfogalmazás most is hűvösen távolságtartó, a magyar fél, mintha nem akarná, vagy nem tudná dekódolni a kapott üzeneteket. Felér egy kiáltással az, hogy egy nemzetközi – ráadásul nyilvános – dokumentumban olyat fogalmaznak meg, hogy „A második világháború alatt vagy a kommunista időszakban megsemmisült épületek vagy épületrészek idealizált történelmi múlt helyreállítása érdekében történő rekonstruálásának általános szándéka az ingatlan hitelességének fontos és kumulatív elvesztéséhez vezet. A megőrzés, a helyreállítás, az újjáépítés és az új építés közötti különbségek elmosódása nem felel meg a nemzetközi normák és szabványok elvének.” Ezzel ugyanis félreérthetetlen egyértelműséggel deklarálják, hogy a mai magyar kormány olyan emberek által készített dokumentumot juttat el egy nemzetközi szervezetnek, hogy azzal igyekezzen megvédeni a saját nemzetközi szabályokba ütköző magatartását, amelynek a készítői az adott szakmában szokásosan használt alapfogalmak jelentésével sincsenek tisztában.

Mindez hova fog vezetni?

Senkinek ne legyenek kétségei. Össznemzeti és minden magyar érdekét (jobban) tudó kormányunk tárgyalásokkal (?) rendezné a kérdést (s itt akkor tekintsünk is el attól, hogy kormányunk hagyományosan konfrontatív magatartása és a tárgyalásos vitarendezés által megkívánt kompromisszumkészség köszönőviszonyban sincs egymással). Tárgyalni akarnak? Most? Amikor a tárgyalásokra fordítható idő – az elmúlt fél évtized – már eredménytelenül eltelt, mert abban a magyar kormány semmilyen tárgyalást nem kezdeményezett, vagy – ha az UNESCO kezdeményezett ilyet – arra nem mutatkozott hajlandónak? Ne legyenek ábrándjaink: Budapest világörökségi címe jutott végveszélybe, s ezzel a világörökségként elismert, az elődeink által ránk hagyományozott (általunk, méltatlan utódok által gyarapítani nemigen, inkább csak pusztítani tudott) kulturális örökségünk, identitásunk egyik alapköve. Egyúttal (nem mellékesen) mindazok megélhetése is, akik a minőségi és értékelvű turizmus keretei között tevékenykednek. Az idegenforgalom azon szegmensében, amely azokat az utazókat szolgálja ki, akik azért jönnek a magyar fővárosba, mert tudják, hogy fővárosunk világörökségként Párizs után a második legnagyobb és legegységesebb XIX. századi historizáló történelmi városmaggal büszkélkedhet a világon Egyébként ők teszik ki az egy évben Budapestre utazó, és valóban sokat költő külföldiek javát, nem elég tehát a sörrel lerészegedő legénybúcsúsoktól származó bevételekre spekulálni.

Mert mit is mond az UNESCO?

„A részes állam által elért előrehaladást elismerjük, de ez sem elegendő az ingatlan integritásának, hitelességének és a Kiemelkedő Egyetemes Érték folyamatos fenyegetettségének kezelésére, amint azt a 2019-es misszió megállapításai is alátámasztják, amely úgy ítélte meg, hogy a helyszínt indokolt felvenni a veszélyeztetett világörökség listájára.” A veszélyeztetett világörökségi listára kerülés a világörökségi cím elvesztéséhez vezető út első, és, ha nem történik a káros hatásokat visszafordító pozitív változás, akkor az egyetlen lépése. 2009-ben Drezda veszítette el a világörökségi címét ilyen módon, mert a helyi polgármester nem volt hajlandó konzultálni az UNESCO-val, amely azt kérte, hogy állítsák le egy híd építését, amely veszélyeztette a Duna városi panorámájához hasonló történelmi látképi értékei miatt védett Elba-völgy látványának feltárulását…

Az UNESCO vasárnapi, bakui közgyűlésén előterjesztett határozati javaslata pedig egyebek között még a következőket is tartalmazza: „Aggodalmának ad hangot [az UNESCO Világörökség Bizottsága] amiatt, hogy nincs megfelelő megközelítés a folyamatban lévő és javasolt újjáépítési munkákhoz, beleértve a budai várnegyedet érintő Hauszmann tervet is, mivel ezek a világörökségi helyszínre – a történelmi hitelesség fokozatos elvesztése miatt – közvetlen fenyegetést jelentenek. Sürgeti a Részes Államot, hogy állítsa le az összes folyamatban lévő és tervezett munkát, sürgősen fontolja meg és dolgozzon ki alternatív megközelítést a megőrzésre és a fejlesztésre, megfelelő szakpolitikák és védelmi tervek által támogatott módon, s ezeket felülvizsgálatra és jóváhagyásra nyújtsa be;”. Az aláhúzásos kiemelés az eredeti dokumentumban is szerepel, kivételes – és a nemzetközi diplomácia kiegyensúlyozott vérmérsékletre törekvő kommunikációs gyakorlatában szokatlan – példájaként annak, hogy az UNESCO, miután az elmúlt években hiába kérlelte a magyar kormányt, immár a lehetőségei végére ért. Ez az aláhúzás egy nyilvános diplomáciai dokumentumban olyan, akár egy üvöltés. Kár, hogy Budapesten a túlnyomórészt (a döntés-előkészítő és döntéshozó szinteken szinte teljesen) kontraszelektált kormányzati apparátusban már senkinek sincs füle a hallásra.

Horn Gabriella

Címlapfotó: Átlátszó / Pápai Gergely