Idomeni, a puskaporos hordó – aki nem háború elől menekül, nem mehet tovább

Amíg Európa vezetői a menekültek kvótarendszeréről vitatkoznak, a macedón-görög határon áll a bál. Gevgelija település táborában viszonylag rendezettek a viszonyok, mert innen azonnal küldi tovább a katonaság és a rendőrség az átengedett szír, iraki és afgán menekülteket. Az át nem engedett többi nációból álló többezres tömeg azonban a határ görög oldalán, Idomeni falu határában vesztegel, embertelen körülmények között, egyre elkeseredetten követelve a továbbengedést.

Egyre többen másolják a magyar modellt. Az osztrákok és a szlovének után Macedónia is építi kerítését a görög-macedón határon. Van azonban különbség. A határok nincsenek lezárva, és továbbra is átengedik a szír, az afgán és az iraki menekülteket. A kis Macedóniát nagy feladat elé állította a menekülthelyzet, legalábbis amióta bejelentette, hogy csak a fenti három nemzet menekültjeit engedi be a területére.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Idomeni, a puskaporos hordó from atlatszo.hu on Vimeo.

A szerb-makedón határon található Tabanovci tábor ikertestvére a görög határon fekvő Gevgelija. Tabanovci üres volt, amikor ott jártam, egyből tolták tovább a menekülttranszportot a macedónok a szerbek felé.  Ez napi kétezer embert jelent. Itt is a helyi minisztériumhoz kell forgatási engedélyért folyamodni, itt a bürokraták azonban még válság idején sem dolgoznak, a hivatalos e-mailekre nem engedély, csak „mailer-daemon” érkezett.

Csak az időmet vesztegettem, és mivel rohamosan sötétedett, Szkopjéban kerestem szállást. Macedónia többségében ortodox keresztény ország, de a fővárosban ez az arány nagyjából fele-fele a muszlimokkal. Ez jól érezhető az Óvárosban, a régi bazár környékén, ahol megszálltam.

Éjjel sétáltam egyet az esőmosta grádicsokon, sört akartam inni. Be is tértem egy helyre, a tulaj ült a másik asztalnál, elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte, hogy a szkopjei lakosság fele muzulmán, elsősorban albánok. Jól megférnek a keresztényekkel, hiszen ebbe nőttek bele. Beszélt a Chair negyedről is, ez a főváros hírhedt szegénynegyede, csak albán muszlimok lakják, és arról híresült el, hogy sokan utaztak onnan Szíriába, hogy csatlakozzanak az Iszlám Államhoz.

Gevgelijába autópálya visz, de van egy hegyi szakasz, ahol még képtelenek voltak a macedónok megépíteni a sztrádát. A menekülttábort a település mellé építették, a görög határ közvetlen közelébe, a pusztaságba. A katonaság egy murvás utat húzott a táborig, amit folyamatosan építenek. Az út elején katonák posztoltak, megállítottak, kérdezték kiféle-miféle vagyok, mit akarok. Mondtam, hogy újságíró Magyarországról, és ez elég volt ahhoz, hogy továbbengedjenek.

A tábor vaskapuja nyitva állt, zsebredugott kézzel átsétáltam rajta, mivel forgatási engedélyem nem volt. Az udvaron vöröskeresztesek fociztak néhány menekülttel, odébb katonák szállították fel a menekülteket a tábor mellett álló vasúti szerelvényekre. Innen vonatoznak fel északra, Tabanovciba a  menekültek, 25 euróért fejenként, ha összeáll egy vonatra való ember.

Forgattam. Egyszercsak megjelent az egyik rendőr és az engedélyem után érdeklődött. Mondtam, hogy magyar újságíró vagyok, erre az egyik minden további nélkül rávágta, hogy Lajos, Lajos. Nyilván ennyit tudott a magyarokról, illetve magyarul, én pedig rávágtam, hogy igen, pont így hívnak engem is. Ennyiben maradtunk, forgathattam tovább.

Kora délután értem át a határ túloldalán lévő görög Idomenibe. Azt már tudtam, hogy Idomenibe nem kell forgatási engedély, és téma van bőven. A tábor olyan, mintha nem is a demokrácia földjén lenne, inkább a Pakisztánban lévő afgán campekre hasonlít.

A határ mentén, a vasúti sínek között létesítették. Több részből áll, vannak műanyag lakókonténerek, odébb óriási menekültsátrak, mind zsúfolásig teli, de a legjellemzőbb az olcsó, pár személyes sátor, ezek százával terítik be a földet, a síneket, a vasúti töltés köveit.

A tábor nincs körbekerítve, kerítés csak a macedón határnál van, olyasmi, mint a mi zákányi kerítésünk. A kerítés közepén néhány méteres rés van, amit NATO-dróttal és macedón rohamrendőri élő erővel torlaszolnak el.

A tábor területét csak becsülni lehet, akárcsak az ott lévő emberek számát. Hogy pontosan mennyien vannak, azt semelyik hivatalos szerv nem tudta megmondani, egyszerűen azért, mert nincs pontos nyilvántartásuk, és a buszok folyamatosan jönnek egész nap és éjjelente is, Athén felől.

Többezer ember zsúfolódik itt össze, a tábor  magától növekszik nap mint nap. A körülmények elég ordasak, szemét, emberi ürülék mindenütt. Az időjárás sem kíméli a menekülőket, gyakran esik, a hegyekben már a hó is megjelent, közelít a tél. Rengeteg az önkéntes, az ételosztásnál, a sátorállításnál, az orvosi segítségnyújtásnál mindenhol ott vannak, a segítségük nélkül összeomlana ez a kaotikus rendszer.

A tábor szélén élelmes görög vállalkozók büféskocsikból mandarint, hotdogot, üdítőt, sőt még sört is árulnak – persze borsos áron. Egy 0,33-as dobozos sör 2,5 euró, akárcsak a hotdog, a dobozos kóla „csak” 1,5 euró. De a kereslet lankadatlan, mert enni kell ennyi embernek.

Mindenféle náció van itt, feketeafrikaiak, afrikai arabok, irániak, bangladesiek, pakisztániak, nepáliak. Találkoztam olyan szenegáli férfival, aki óriási kerülővel érkezett, Dakarból repült Isztambulba, onnan Izmirbe, hogy becsatlakozzon a balkáni útvonalba. Szírek, afgánok, irakiak nincsenek, ők mehetnek tovább, és küldik is őket a lehető leghamarabb, hogy ezzel is csökkenjen a feszültség. Feszültség pedig van bőven.

Mikor ott jártam, egy marokkói fiú akadt ki, mert már tíz napja ott rostokolt  a táborban, és egyre világosabbá vált, hogy nem engedik tovább. Felmászott az egyik vasúti oszlopra, ahol áthúzott rajta a magasfeszültség. A földre zuhant, nem mozdult. A barátai, a rokonai pillanatok alatt odasereglettek – és elszabadult a pokol. Nekiestek a határátjáróban posztoló macedón rohamrendőröknek, kövekkel, ágakkal, vasúti töltésdarabokkal dobálták őket.

A marokkóiak nekimentek volna görög rendőröknek is, de a többi menekült náció odaállt a görög rendőrök elé azt kiabálva, hogy ne őket, hanem a macedónokat üssék.

Egy jó órát tartott az összecsapás, a macedónok hanggránátot is bevetettek, mire úrrá tudtak lenni a helyzeten. Tíz rendőr sérült meg, az egyikük súlyosabban. A marokkói fiú – mint azt később megtudtam az őt először ellátó és állapotát stabilizáló lengyel orvostól, aki az Orvosok Határok Nélkül szerveztnél dolgozik – nem heccből mászott fel az oszlopra, öngyilkos akart lenni.

Ahogy leszáll az éj, egyre több tábortűz gyullad meg. Lassan minden fát elégetnek ott a menekültek, ezért gyakran a használhatatlanná vált ruhadarabjaikat is a tűzre vetik. Ettől folyamatos az átható bűz, amit az összezsúfolt több ezres tömeg szaga egyáltalán nem enyhít.

Az ételosztás mindig esemény. Ilyenkor hajlandóak sorba rendeződni, és több-kevesebb türelemmel várni a fejadagra, amit az önkéntesek osztanak a menekülteknek. A másik gócpont az ingyenes wifipont, itt mindig nagy a tülekedés, mert mindenkinek van telefonja, nem is egyszerű telefonok, hanem okostelefonok. Ennek megfelelően az áramforrások közelébe kihúzott dugaszoló aljzatoknál is mindig nagy a tolongás.

Épp az ételosztást filmeztem, amikor odalépett hozzám egy idősebb arab, és arabul kérdezte tőlem, hogy muszlim vagyok-e? Mondtam, hogy nem, de azért értem, amit mond, erre ,ő talán a szakállam miatt vagy csak mert nagyon akart kapaszkodni valamibe, kérlelni kezdett, hogy adjak neki tanácsot, mert fogalma sincs, hogy most mi lesz vele és a társaival. Ugyanis ők is marokkóiak, és nem engedik őket tovább, visszamenni viszont nem tudnak és nem is akarnak.

Idomeniben világosan láttam, hogy az ott rekedt emberek többsége a jobb élet reményében vette a világot a nyakába, számolta fel az előző életét, hogy egy csalóka illúzió reményében megpróbálja  szerencséjét, és letelepedjen valahol Európában. Ezek az emberek nem háború sújtotta országból érkeztek, ami persze nem jelenti azt automatikusan, hogy az adott ember életében nem voltak atrocitások, őt nem üldözték valami okból a hazájában.

Minden ember egy külön sors. Ezt a problémát nem lehet egycsapásra megoldani, csak odázni. Ezt látszik megcélozni az a görög intézkedés, hogy a menedékkérőknek a görögök jelen pillanatban fél év tartózkodási időt adnak. Ez letelhet akár Idomeniben is, de már megkezdődött a menekültek mérsékelt visszaszállítása Athén mellé, az ott létesített óriási kapacitású táborba.

Belegondolni is meredek, hogy ott milyen feszültségek keletkezhetnek, ha ezek az emberek, akik eladták mindenüket, felszámolták a teljes előző életüket és az úton elköltötték a pénzük jelentős részét, elkezdenek zúgolódni. Tízezrek juthatnak ilyen sorsra, és ez óriási katsztrófához vezethet.

Kapcsolódó anyagok

Ítéletidőben is jönnek a menekültek, vadnyugati hangulat a macedón-szerb határon

Még mindig tart a csúcsforgalom a szerb-horvát határon, az Európai Unió kapujában

Káosz a horvát-szlovén határon – Magyarország áttolta a menekültproblémát szomszédaira

Így is lehet: szervezetten és észrevétlenül jut át napi több ezer menekült az országon

Szállást szerezni Idomeniben vagy a környékén egyszerűen lehetetlenség. Minden zug foglalt, ha nem segélymunkások vagy riporterek, akkor a módosabb menekültek foglalták le azokat. A hotelekben arab és más ázsiai nyelvű feliratok. Görögország pénzt keres a kialakult helyzetben, egyrészt a menekültek költenek szállásra, ennivalóra, másrészt Ciprasz miniszterelnök máris kialkudott 3 milliárd eurót a válság kezelésére.

Másnap még dolgoztam a táborban. Az egyik lengyel fotós ismerősömmel beszélgettem éppen az átjárót eltorlaszoló, frissen épített kerítésszakasznál, amikor egy idősebb férfi lépett oda hozzánk. Iráni volt. Hosszan zúdította ránk a panaszait, hogy miért nem mehet tovább. Miután kipanaszkodta magát, továbbállt, de kisvártatva visszafordult, és azt mondta, halkan, de érthetően, leszegett fejjel, hogy holnap, vagy holnapután nagy harc lesz a táborban.

Banai Tibor Péter

Van egy remek karácsonyi ajándékötletünk: ajándékozz névre szóló 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát!

Havonta csak egy ezres: már csak 872 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozásúvá váljon.

A 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát itt lehet megrendelni.