“Ha Afganisztánban béke lenne, visszamennénk” – migránsok a szerb határon, videóriport

Hétfő kora délelőtt érkeztünk meg Szegedre, ahonnan az elmúlt hetekben valóságos menekültáradatról szóló hírek jönnek. Egészen kedd hajnalig forgattunk a környéken, elsőként a határ túloldalán, a szerbiai Szabadkán, ahol megpihennek az Afganisztánból, Pakisztánból, Szíriából Magyarországon keresztül Nyugat-Európába tartók, mielőtt megkísérlik átlépni a zöldhatárt. Fáradt, ám reménykedő vándorok, és ingben dolgozó barátságos segélyszervezeti orvos egy elhagyatott téglagyár szürreális díszletei között a szeméttelep mellett.

77%

Év végéig még

23 909 991 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Alig néhány perce állunk a vasútállomás előtt, amikor hozzánk lép két 20 év körüli, mongolos arcvonású férfi: valószínűleg azt hiszik, hogy helyi civil segítők vagyunk, mert mutatják a szegedi határrendészet által kiállított magyar nyelvű papírjukat, miszerint a debreceni menekülttáborba kell menniük. Próbálunk segíteni, egyikük töri az angolt, de idegenként még nekünk sem könnyű rájönni, hogy Cegléden át kell szállni – pedig mi nem Afganisztánból jöttünk, csak egy másik városból, és beszélünk magyarul is.

Ekkor hozzánk lép egy házaspár: a muszlim kendőt viselő magyar hölgy közli, hogy pakisztáni származású férje szeretne segíteni tolmácsolni a civileknek, a férfi pedig már fordítja is az utazással kapcsolatos tudnivalókat a 2 srácnak. Időközben megérkezett kísérőnk, a menekülteknek segítő helyi megmozdulás egyik főszervezője még elszalad némi hirtelen jött adománnyal a raktárba, aztán elindulunk.

A menekültek gyülekezőhelye a szabadkai elhagyatott téglagyár és szeméttelep melletti bozótos mezőn van. Itt kisebb-nagyobb csoportok kis tisztásokat vágtak a magas fűbe, ott heverésznek, gyűjtik az erőt az utolsó igazán nagy kalandra: a szerb-magyar zöldhatár átlépésére.

A letaposott fűben ételmaradványok, zacskók, szétdobált csomagolópapírok, személyes tárgyak: a környezet nem számít, amikor a szó legszorosabb értelmében vett túlélés a tét. Itt a turistasátor már-már kirívó luxus – a legtöbben egy kis hátizsákba gyúrt, szakadt hálózsáknál, egy-két ruhadarabnál több személyes tárggyal nem rendelkeznek.

Kitört ablakú óriási gyárépület nagy padlással és boltíves bejáratú sötét alagsorral, mellette az égbenyúló téglaégető kémény, és az egykori téglaszárítók meredező gerendacsonkjai, embermagasságú fű, háttérben pedig egy hatalmas szeméttelep és a vasútvonal – mintha egy szürreális film díszletei között lépkednénk.

A magyar határ előtti utolsó nagy megállónak számító téglagyárnál jelenleg megbúvó menekültek nagy többsége fiatal férfi, főleg Afganisztánból, de vannak pakisztániak, szomáliaiak, szíriaiak is. Tömegekről, menekültáradatról szó sincs: talán ha kétszázan lehetnek itt. A pontos számot nehéz megállapítani, mert egymás látótávolságán kívül, kisebb-nagyobb csoportokban táboroznak a nagy fűben.

A legtöbben egyedül utaznak, de sok ad-hoc barátság kötődik a vándorlás idején, hogy aztán ismét elváljanak útjaik. Találkoztunk egy sokgyermekes családdal is: ők a többiektől kissé távolabb kerestek maguknak egy üres, csendes tisztást. Az afgán család 5 órával előttünk érkezett a táborba, de hamarosan tovább szeretnének állni – mondja a családfő, miközben egyéves kislánya játszik az ölében. Úgy érzik, a nők számára nem biztonságos ez a „dzsungel”, főleg a kígyóktól félnek.

Négyen vagyunk egy ismeretlen és nem szép helyen, egy idegen országban, idegen emberek között, akiknél maximum egy kis hátizsák, nálunk drága kamera és egyéb értékek vannak. Mégsem félünk egy pillanatra sem, mert nincs mitől, nincs kitől. Nem akarnak se megverni, se meglopni. Barátságosan köszönnek, mosolyognak, gyorsan előkerítik maguk közül a legjobb angolost, hogy tudjunk beszélgetni, majd a “Good luck!” kívánsággal búcsúznak – mi pedig viszonozzuk minden alkalommal, mert nekik ez érezhetően nem csak formaság, hanem a remény maga, hogy talán sikerül. Átjutni, új életet kezdeni.

Krónikus fáradtság, a hosszas gyaloglás okozta különféle kisebb sebesülések a leggyakoribb orvosi panaszai a menekülteknek – mondta Moissaing Stephane, az Orvosok Határok Nélkül nevet viselő nemzetközi segélyszervezet egyik munkatársa, aki a Szabadka melletti elhagyatott téglagyárban rendelt egy – furgonból és szárítókötélre sebtében kihúzott pányvából álló – „orvosi rendelőben”. Később találkozunk egy középkorú afgán férfival, aki mutatja meghúzódott, bekötött, dagadt bokáját. De nem baj – legyint. Úgy ahogy tud, sántikálva, de éjszaka átkel a határon – mutat Magyarország fele.

Zoli és Gergő sorra készíti az interjúkat az afganisztáni, pakisztáni, szíriai és szomáliai menekültekkel, közben Balázzsal kiosztjuk köztük a magunkkal hozott almát és kekszet. Az ajándék étel és a mosoly minden különbséget és nyelvi nehézséget áthidal. Hőség van, ujjatlanban vagyok, ami muszlim szokások szerint illetlenség nő létemre, de nemhogy egy rossz szót, még egy csúnya pillantást sem kapok senkitől. Tisztelik a mi kultúránkat kérés/felszólítás nélkül is. Elfogadják, hogy Európában mások a szokások, mint náluk otthon, minden bizonnyal ennek tudatában keltek útra, hisz legtöbben Belgiumot, Németországot, Svédországot nevezik meg végső úticéljukként.

A zömmel Afganisztánból származó menekültek mesélik, egy ilyen, 3-4 ezer kilométeres út 2-3 hónapig tart, és nagyjából 4-5 ezer euróba kerül. Ez az összeg a többszöröse annak, amibe ugyanez az út kerülne egy uniós állampolgár számára.

A kis, töredékes történetekből lassan összeáll, hogy sok helyen kisebb iparágak szakosodtak a menekültek fosztogatására: azokat, akik a Szabadka melletti mezőn húzzák meg magukat, éjszakánként rendszeresen megtámadják a késekkel felfegyverzett helybéliek. Alkalmanként 10-20 eurót követelnek tőlük, hogy „békén hagyják őket” – aki ellenáll, azt megverik, esetleg a mobiltelefonját is elveszik.

Talán az élelemnél is jobban örülnek a Magyar Helsinki Bizottság tájékoztató füzeteinek, amikből nagyjából 100 darabot hoztunk magunkkal angol, francia, perzsa, pastu, és urdu nyelven. A Szabadka melletti bozótosban minden információ nagyon fontos: milyen jogaik vannak Magyarországon, mi vár ott rájuk, és egyáltalán milyen az a Magyarország, mekkora és hol van pontosan, hol vannak a menekülttáborok, és mi történik velük?

Szinte valamennyiüknek van okostelefonja, ami ebben a helyzetben nem luxus: csakis így tudják tartani a kapcsolatot egymással és az otthoniakkal a hosszú és viszontagságos út során. Internet-hozzáférése persze egyiküknek sincs a szerb bozótosban, ezért gyorsan körbeveszik az egyik kollégát, aki bekapcsolja a GPS-t, és megmutatja nekik, pontosan hol is vagyunk most. Zolitól elérhetőséget kérnek az interjúk után, és pillanatok alatt szétkapkodják a névjegykártyáit: egyrészt meg szeretnék nézni majd a róluk készült anyagot, másrészt úgy gondolják, később még jól jöhet számukra egy európai újságíró email-címe.

Az Európai Unióba való belépés látszólag csak egy holdfényes séta a Szerbiát és Magyarországot elválasztó, magas fűvel, náddal és kisebb-nagyobb erdőfoltokkal benőtt sávon keresztül. Mi is egy 8-10 kilométeres, torony iránti gyaloglás egy hónapok óta úton levő fiatalembernek?

A menekültek közül azonban mindenki tisztában van azzal, hogy útjuk egyik legnehezebb szakasza ez: az uniós határt a klasszikus járőrözésen kívül hőérzékelős kamerákkal is őrzik. A rendszer már ma is annyira hatékony, hogy szinte lehetetlen észrevétlenül átkelni a zöldhatáron. A magyar Belügyminisztérium közlése szerint ugyanis jelenleg a határt illegálisan átlépők több, mint 90 százalékát letartóztatják – és akkor már adja magát a kérdés: minek a határra még egy kerítés is, pláne egy természetvédelmi terület kellős közepére?

Az ásotthalmi-királyhalmi határátkelőnél jöttünk át idefele, ám az este 7-kor bezár, ezért Tompánál megyünk vissza Magyarországra. Megnézzük a zöldhatárt Ásotthalomnál: gyönyörű vidék, tarka virágok és a terület természeti értékeire figyelmeztető táblák, és határjelző kövek. Látszólag elhagyatott hely, akár egy komplett ország lakosság átjöhetne Szerbia felől, de ha jobban körülnézünk, látjuk a hőkamerás megfigyelőrendszer egységeit, és a lábunk alatt futó úton is jól látszanak a kerék- és patanyomok, amiket valószínűleg nem a gyalogos afgán menekültek, hanem a rendőrség ellenőrző egységei hagytak maguk után. Elképzeljük, ahogy megjelennek a kerítésépítő munkagépek, és letarolják a tájat – iszonyú kár lenne, és a határhelyzetet jól ismerők tájékoztatása szerint teljesen felesleges is.

Megnézzük, mi a helyzet a szegedi vasútállomáson este, majd az utolsó vonat indulása után jócskán, hajnali fél egykor elmegyünk a szegedi határrendészeti kirendeltséghez, ahonnan a hírek szerint rendszeresen késő éjjel bocsátanak útjukra a debreceni táborba irányított menekülteket, akik így kénytelenek a reggeli első vonatig az állomás előtt, a szabadban tölteni az éjszakát. A rendőrség ugyanis nem figyeli a menetrendet, a MÁV pedig nem engedélyezi, hogy a 10-40 utazásra váró, határrendészeti igazolással rendelkező, Afganisztánból, Bangladeshből, Pakisztánból, Szíriából, Szomáliából érkező ember – gyakran nők kisgyerekkel – a váróteremben töltse az éjszakát.

A hír igaz, a határrendészeten most, éjjel 1 óra előtt nem sokkal is adatfelvétel zajlik: a nyitott ablakokon kiszűrődnek a rendőrök kérdései, és a szél által meg-megmozgatott függöny mögött egy-egy pillanatra látható menekültek válaszai, miszerint mi a nevük, és melyik országból jöttek.

Hirtelen tudomásunkra jut, hogy Szeged határában 30 menekültet észlelt a rendőrség az erdősávban, ezért gyorsan odahajtunk. Nagyjából velünk együtt érkezik egy rendőrautó és egy rendőrségi mikrobusz – utóbbit a helyiek “begyűjtőautónak” hívják, ami mindent elmond a funkciójáról. Felhajtanak a gátra, mi gyalog utánuk, és nézzük, ahogy kiszáll a 4 rendőr, majd a kocsik lámpáját lekapcsolva párosával gyalogos ellenőrzésre indulnak. Ekkor már hajnali fél 3 van.

Az első páros után megyünk, ők pár perc múlva már kísérnek is ki 9 embert az erdőből. Végignézzük az intézkedést, a rendőrök megkérdezik ugyan, hogy honnan, melyik újságtól jöttünk, és megkérnek, hogy 3 méternél ne menjünk közelebb – erre elmondásuk szerint  a ”saját biztonságunk érdekében” van szükség -, de nem zavarnak el a helyszínről. Az elfogott három nő és hat férfi riadt, szó nélkül engedelmeskednek a rendőrök tört angolságú felszólításainak, igazából azt sem tudják, hogy Szerbiában vannak-e még, vagy már sikerült átjutniuk Magyarországra. Miközben a rendőrautók felé terelik őket, tőlünk kérdezi meg egyikük, hogy valami gond van-e most, de megnyugtatjuk, hogy semmi, ne féljenek.

Kettővel többen vannak, mint ahány férőhely a kisbuszban, ezért egy férfit és egy nőt a másik autóhoz kísérnek a rendőrök, akik ugyan elég nehezen tudták elmagyarázni a menekülteknek, hogy mit is szeretnének (“Two people, next car. One place.”), de figyeltek arra, hogy családtagokat – vélhetően házaspárt – szállítsanak együtt, a csapat többi tagjától külön. Vizet osztanak az autókba ültetett megfáradt embereknek, aztán figyelmeztetik őket az indulásra (“Go, kapasz!”), majd becsukódnak az ajtók, kigyulladnak a fényszórók, és a menekülteket fuvarozó rendőrségi járművek a gátról kitolatva megkezdik útjukat az éjszakában a röszkei befogadóállomásra, ahol orvosi vizsgálat és ujjlenyomatvétel vár a határon elfogottakra.

Erdélyi Katalin – Sipos Zoltán

Videó: Pápai Gergő, közreműködött: Szalai Balázs.

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1257 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.