Napi 300 tonna sugárszennyezett tengervíz, a Jakuza, és az atom cigányai

Hajléktalanok toborzása a veszélyes likvidátori feladatokra, a japán maffia szerepe a radioaktív hulladék kezelése és az erőmű körüli munkák során; a sérült reaktorok hűtésére használt, erősen szennyezett víz tárolási és szivárgási problémái – már e néhány, a világsajtó által felkapott botrányból is sejthető, hogy a fukusimai katasztrófa kezelése korántsem problémamentes.

Néhány héten belül emlékezhetünk meg a két legnagyobb atomkatasztrófa évfordulójáról. Három éve március 11-én kezdődött a fukusimai tragédia, amely negyedszázaddal Csernobil után nemcsak a biztonságos atomba vetett hitet ingatta meg, de bizonyíthatta volna, hogy a világ egyik leggazdagabb, kockázati kultúráját és technológiai fejlettségét tekintve egyaránt szuperhatalma, ráadásul demokratikus berendezkedésű országa kiküszöböli a válságkezelés azon „anomáliáit”, amelyeket a nyolcvanas évek Szovjetuniójában a politikai-gazdasági-társadalmi viszonyok vagy a nemzetközi helyzet számlájára lehetett írni. Leegyszerűsítve, joggal várhattuk el, hogy a kezdeti káosz után a transzparencia, szervezettség, szolidaritás és demokratikus ellenőrzés jegyében folyjék a katasztrófa évtizedekre húzódó kezelése, az erre a célra létrehozott nemzetközi szervezetek éber és jótékony felügyeletével. Az elmúlt 3 év tapasztalataiból azonban nehéz lenne megnyugtató következtetéseket levonni.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hajléktalanok toborzása a veszélyes likvidátori feladatokra, a japán maffia szerepe a radioaktív hulladék kezelése és az erőmű körüli munkák során; a sérült reaktorok hűtésére használt, erősen szennyezett víz tárolási és szivárgási problémái – már e néhány, a világsajtó által felkapott botrányból is sejthető, hogy a fukusimai katasztrófa kezelése korántsem problémamentes. A nemzetközi nukleáris eseményskálán (INES) a legmagasabb, 7-es besorolású baleset lezártnak sem tekinthető, mert bár a helyzet nagyjából stabilizálódott a 3 leolvadt reaktorban, és a cunami idején nem üzemelő negyediknél, ahol a fűtőelemek pihentetőmedencéjével adódtak gondok – de rövid és hosszú távú kezelésének számos pontját homály fedi.

Napi 300 tonna szennyezett tengervíz

A máig felhalmozott technikai tudásunk ellenére az elképesztő kockázatokkal társuló problémák megoldása, sőt feltérképezése is az ismeretlenbe vezet. Egyelőre csak találgatni lehet, hogyan, milyen eszközökkel juthatunk majd a reaktorok belsejébe; hogy mit lehet majd kezdeni a több ezer fokon megolvadt radioaktív üzemanyaggal, a coriummal; de ennél banálisabbnak tűnő dilemmákra sincs válasz. Mi lesz pl. a vízzel? A vízkérdés múlt nyáron került először reflektorfénybe; ekkor hozta nyilvánosságra az erőművet kezelő, és információit rendszeresen elhallgató vagy kozmetikázó TEPCO, hogy a baleset óta napi mintegy 300 tonna szennyezett talajvíz jut a tengerbe. A fűtőelemek hűtésére használt és az erőmű sérült épületszerkezetén keresztül a talajba szivárgó radioaktív folyadék keveredik a talajvízzel, amelyről a vállalat tavaly nyár óta azt is tudja, hogy jóval szennyezettebb, mint gondoltuk. Jó két éven át ugyanis az alacsony tűréshatárral rendelkező műszerek rossz adatokat mutattak, amit a diszkrécióra hajlamos cégvezetés csak idén árult el.

Március elején ismerték el azt is, hogy tehetetlenek a hosszú távon a Csendes-óceánt súlyosan fenyegető vízproblémával szemben. Az egyes pontokon literenként 3,1 millió becquerel teljes béta sugárzást elérő talajvizet a vállalat folyamatosan szivattyúzza és részben tisztítja, azonban naponta így is marad 400 tonna felesleg, aminek 1000 literes tartályokat épít, kétnaponta egyet. Az ad hoc megoldás hibás tervezése és rossz kivitelezése miatt a ma már az írtott erdőterületen is sokasodó tartályok némelyike szintén szivárog; a nagyobb balesetekről a nemezetközi sajtó is beszámolt, legutóbb februárban. Újabbak építgetése nyilván nem működik hosszú távon, és a maiak biztosan nem bírják majd az előírt tíz évig (a vízzel való hűtésre viszont még sokáig szükség lehet). A felhasznált folyadék hatékonyabb tisztítására 2012-ben létesített, és máig tesztüzemben akadozó szűrűberendezést az utóbb hetekben többször is le kellett állítani; a csodatrükként tavaly emlegetett, rendkívül költséges talajfagyasztás tesztjei pedig csak tavasszal kezdődnek majd.

Egy másik nagy fejtörést okozó gond a munkaerő-hiány: az állami finanszírozással az erőmű területén és a szennyezett körzetekben folyó tisztítási, újjáépítési munkálatokban rejlő üzleti potenciál ugyan csábító a vállalkozók, köztük a világ egyik legerősebb bűnszervezete, a jakuzák érdekeltségei számára, a dolgozókat azonban lassan lasszóval kell fogni. Az általános munkerőhiányon túl, a számos alvállalkozói lépcsővel leszállított, olykor éhbérek, rossz munkafeltételek, és gyakran elhanyagolt egészségügyi kockázatok mellett végzett munka érthető módon nem vonzza az érdeklődőket, és viszonylag szabad utat nyit a társadalom legkiszolgáltatottabb csoportjainak „becsatornázásához” egy olyan rendszerbe, amely a nyereségek kivonásának és a kockázatok szocializálásának elvén működik.

A munkaügyi felügyelet által végzett ellenőrzések rendszeresen számot adnak a problémákról: a múlt év utolsó hónapjaiban, a tisztítási munkákban résztvevő 600 vállalatnál végzett tesztek majd 70 %-ban mutattak ki szabálytalanságokat. Nemcsak a dolgozók tisztességes bérezése és védelme nem szavatolt (a maximálisan megengedett dózist 2011-ben legalább a dolgozók felénél túllépték; elsősorban az alvállalkozó cégeknél), de szakértelem, megfelelő képzettség híján a végzett munka eredménye sem. Az ijesztő állapotokat ecseteli a New York Times egy friss cikke, amely arról is beszámol, hogy már az erőműben is hiány van a magasan képzett személyzetből, de a fizikai munkát végzők felkészítése sem megfelelő.

A haszon magánzsebekbe vándorol, a katasztrófát közpénzből kezelik

Csernobil és Fukusima minden különbsége ellenére, „a társadalom egyik esetben sem volt felkészülve a balesetre, mert egy ilyen balesetre nem is lehetünk felkészülve” – állítja Sébastien Blavier, a Greenpeace atomellenes kampányának franciaországi szóvivője. És objektíven számba véve a problémákat nehéz cáfolni a kijelentést. Egy balesetre való felkészülés ugyanis olyan pénzügyi, logisztikai és nem utolsósorban pszichológiai energiákat emésztene fel, ami alapvetően megkérdőjelezné az atomenergia társadalmi-gazdasági hatékonyságát.

Ráadásul a potenciális vészhelyzet prevenciója, szimulációja, akárcsak az élesben történő fellépés olyan ideális demokratikus működési mechanizmusokat feltételez, transzparens, decentralizált folyamatokkal, az egyéni-kollektív kockázatvállalás felméréséhez és kompenzációjához szükséges eszközökkel és praxissal, ami nemcsak ritka teljesítmény az emberiség történelmében, de kapásból ütközik a nukleáris energia egyes jellemzőivel, mint pl. a nagy beruházási költségek vagy a nemzetbiztonsági-hadászati okokból eredő stratégiai jelentőség és titoktartás. Az atom esetében a felügyelő hatóságok, politikai döntéshozók és válallati lobbik közötti közlekedőedényben cirkuláló szakértők, menedzser-politikusok zavartalan szimbiózisát nemcsak az üzleti, hanem az állambiztonsági titoktartás is segíti, a sajátos tulajdonviszonyokról nem is szólva.

A Tokyo Electric Power Company, alias Tepco az ötvenes években jött létre, amikor az országot a második világháború után felügyelő nyertes hatalmak az állami energiamonopólium megtörésének indokával a piac liberalizációját sürgették; ekkor alakult az a 9 regionális magánvállalat, amely saját területén lényegében monopóliumhelyzetben maradt. A TEPCO így nőtte ki magát a világ egyik vezető energiaipari multijává; hő-, víz- és szél-, illetve 3 atomerőmű üzemeltetőjeként éveken-évtizedeken át jelentős nyereséget hozva magánrészvényeseinek. (Fukusima amúgy kívül esik az adminisztrációs körzetén, ami tovább bonyolítja a viszonyokat.)

Az állami felügyeleti szervek előírásait már a baleset előtt is több ízben megszegő vállalatot 2011-es pénzügyi nehézségei miatt, illetve a stratégiai-országimázs szempontból is óriási jelentősége okán államosították. Ami ma lényegében azt jelenti, hogy a katasztrófa kezelése közpénzből történik, míg a döntések és a kommunikáció az átláthatóságon nem javító, kétfejű struktúrában valósulnak meg. Állami forrásból kerülnek kifizetésre pl. a kártérítések, de összegükről, lejártukról, a jogosultságról a vállalat és az állam szóvivői gyakran eltérően nyilatkoznak. Szintén közpénzből finanszírozzák az erőműben folyó munkálatokat, de a konkrét döntéseket, így a már több problémát okozó költségkímélő megoldásokat a cég választja. Politikai döntés lesz az erőművek egy részének tavaszra-nyárra ígért újraindítása, állami hivatalnokok szervezik a menekültek visszatelepítését, miközben a döntések alapjául szolgáló fukusimai helyzetfelmérés továbbra is a cégvezetés felelőssége, hiába bánnak mégoly nagyvonalúan a tényekkel.

Az atomipari kockázat pénzügyi vonzatai máshol is főképp az államkasszát terhelnék, és persze jelentős és hosszú távú költségekről van szó: Csernobil esetében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (AIEA) nagyvonalúan több százmilliárd dollárra saccolja a károkat; Fehéroroszország és Ukrajna együttes becslése 435 milliárd körüli, az orosz adat pedig nem publikus. A Greenpeace szerint Csernobil esetében a végső összeg 1000 milliárd dollár körül lenne, Fukusimában pedig „csak most kezd peregni a számláló, de már 200 milliárdnál járnánk” – mondja Blavier. A japán közmédia márciusi tájékoztatása szerint eddig 80 milliárd eurót emésztett fel a baleset, de egyes költségek, így a hulladékok kezelése, vagy a mozgósított állami hivatalnokok bére biztosan nem szerepelnek az összegben. A TEPCO eddig elvileg 34 milliárd eurónyi közpénzt költött az áldozatok kártalanításásra, bár e téren is rengeteg a vitás pont, és az összegek folyósítása nem zárult le. A kormány előirányzata a kilakoltatott zónák újjáépítésére 177 milliárd euró a következő öt évre.  A jövőre vonatkozó különféle becslések más és más bázissal dolgoznak, és nehezen összehasonlíthatók, de a fenti számokhoz képest máris kurtának tűnnek a 71 és 284 milliárd közötti összegek.

E számok tükrében is érdekes, hogy Franciaországban reaktoronként 90 millió eurós biztonsági tartalékot ír elő a törvény, ami a Fukusima nyomán is életbe lépő nemzetközi szigorítások miatt hamarosan 700 millióra emelkedik. Ugyan a helyi felügyelet a japán események következményeként kénytelen volt elismerni, hogy egy baleset immár Európában is elképzelhető, a 700 millión felül jelentkező költségeket feltehetően az állam, azaz az állampolgárok állnák, többek között azért, mert a biztosítók nem rajonganak az ágazatért – magyarázza Sébastien Blavier.

Hajléktalan likvidátorok, a Jakuza, és az atom cigányai

A fentiek alapján tulajdonképpen nem is meglepő, hogy egy nukleáris baleset a rendszerben strukturálisan korábban is létező „demokratikus anomáliákat” erősíti. Ezek mentén teríti a politikai-gazdasági hatalom a katasztrófa költségeit a társadalom egészében. Ezek az anomáliák terelik a közpénzeket a közérdek irányából a magánszféra felé, ezek alakítják a nyertesek hasznát, és ezek találnak rá a leggyengébb érdekérvényesítőkre, akikre a katasztrófa bevallhatatlan kockázatainak viselése hárul.  Az okok ugyan evidensnek tűnnek, mégis megrázó élesben tapasztalni, milyen áldozatokat hajlandó hozni a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb, felvilágosultnak és demokratikusnak mondott társadalma a technológia oltárán, és hogyan teszi evidenssé egy ilyen radikális helyzet a rendszer ellentmondásait.

Tavaly pl. okozott némi nyugati megdöbbenést a Reuters riportja, amelyből kiderült, hogy hajléktalanokat is toboroznak a fukusimai munkálatokhoz. A helyi nukleáris ipar e sajátossága valójában legalább 15 éve ismert, többek között Yukoo Fujita fizikaprofesszor és Kenji Higuchi újságíró jóvoltából, akik majd 3 évtizeden keresztül követték a 70-es évektől kezdődően majd 80 %-ban alvállalkozókkal dolgoztató cégek embertelen gyakorlatát. Az „atom cigányainak” is nevezett bérmunkások közül is a legkiszolgáltatottabbak azok a tudatlan és tájékozatlan koldusok, bevándorlók, marginálisok, akiket szisztematikusan veszélyes „alkalmi” munkákra szerződtetnek a „közvetítők”. A 90-es évek válsága nyomán a tokiói parkokban is sokasodó hajléktalanokat Yukoo Fujita figyelmeztető táblákkal próbálta rávenni, ne fogadják el a TEPCO megrendelésére is építő ajánlatokat, mert „ez a munka öl”:  a professzorék kutatásai szerint 30 év alatt 700-1000 koldust áldoztak volna fel az atom oltárán és több ezren betegedtek meg.

Philippe Pelletier, japán politikatörténetre specializálódott francia geográfus szerint a nukleáris energia sötét oldala mindenütt megtalálja a maga marginálisait – a franciáknál is egyre elterjedtebb bedolgozókat, vándormunkásokat, akik nem részesülnek az iparági dolgozóknak járó garanciákból, juttatásokból sem, a sugárzás egykori mértékegysége után „REM-húsnak”is nevezik. Legfeljebb a japán társadalom marginalizált szektora struktúráltabb – állítja Pelletier –, ami összefügghet az egyénre az élet szinte minden területén, az iskolában, a munkában, a családban nehezedő óriási nyomással. Viszonylag sokan választják az eltűnés alternatíváját, és aki egy nap nem bírja tovább, tudja hová mehet: azokba a szegénynegyedekbe, ahol a becslések szerint 3 milliós, évszázadok óta diszkriminált burakumin kisebbség legszegényebbjei élnek az idénymunkásokkal, koldusokkal és más marginálisokkal keveredve.

A geográfus szerint hasonlóképp mélyen gyökerezik az atomipar, a politikai elit és a japán maffia, a jakuzák együttműködése; a TEPCO történetesen a Japánt majd 60 éve kormányzó Liberális Demokrata Párt (LPD) egyik legnagyobb adományozója, ilyesfajta támogatás nélkül nehéz is lenne biztosítani a viszonylag drága kampányokat. A jelenlegi helyzetben, amikor egyrészt nehéz munkaerőt találni a veszélyes, ráadásul részben evakuált vagy gyéren lakott területeken adódó feladatokra, viszont óriási üzleti lehetőség és évekre tervezhető busás haszonnal kecsegtet az államilag dotált dekontamináció, az erőmű kezelése és a minimum 4 évtizedig húzódó leszerelése, az atomhulladék kezelése, de a három éve lakatlan zónak újjápítése is, az üzleti szféra, és benne a bűnügyi szervezetek természetesen kapva-kapnak a lehetőségeken.

És akárcsak Roberto Saviano Gomorra című könyvében leírt séma szerint Nápolyban, ahol az olasz és európai Észak szemetét is gyűjtik, a gazdasági és politikai elit hamar kiegyezik a maffia költségkímélő módszereivel pl. a veszélyes hulladékok tárolása terén. Ha a hatóságok szemet hunynak, a rendszer elsöprő dinamikája könnyen rátalál a társadalom legkevésbé rezisztens csoportjaira, a brutális egészségügyi következmények pedig csak évek, évtizedek múlva lesznek bizonyíthatóak.

Fukusima nem tanult Csernobilból

Nem csoda, hogy az ipari szereplők, a nemzetközi és nemzeti szabályozó szervezetekkel, és az atomerőművekkel rendelkező országok politikusaival egyetemben, a közelmúltig ragaszkodtak a biztonságos atom jelszavához, még a kisebb-nagyobb incidensek, balesetek eltitkolása árán is. Sőt, az óriási áldozatok árán szerzett tapasztalatok hasznosítása sem tűnt életbevágónak. Shinzo Kimura professzor, sugárzásvédelmi szakember, aki kevéssel a 2011-es baleset után mondott fel munkahelyén, egy állami intézetben, hogy független laboratóriumot hozzon létre Fukusimában, 15 éve rendszeresen jár Ukrajnába. Szerinte a „legfájdalmasabb az, hogy Fukusima semmit nem tanult Csernobilból. Japán nem kért az ottaniak tudásából… a baleset után ugyanazokat a hibákat követte el, mint egykor az orosz kormány. Nem tájékoztatta időben a lakosságot, megpróbálta minimalizálni a baleset súlyosságát, eltitkolni az információk egy részét”.

Feltehetően a közelmúltig így voltak ezzel más országokban is, de a fukusimai tragédia, amelynek elsősorban nem a brutális természeti katasztrófa, a Japánban eddig mért legnagyobb földrengés és a nyomában támadt szökőár az oka, hanem a létesítményt kezelő vállalat, a felügyelő hatóságok és az ezeket szabályozó politikai döntések defektusainak összjátéka, alapvetően megváltoztathatja az atomenergia megítélését kontinensünkön. A japán parlament megbízásából 2012 júliusában publikált, független bizottsági jelentés szerint emberi és ipari felelősség okozta a katasztrófát, méghozzá a baleset előtt, közben és azután is. A 2006-tól ismert kockázat ellenére a cég és a felügyelet megelégedtek kamumegoldásokkal, álóvintézkedésekkel. A földrengés és a szökőár nyomán támadt helyzetet rosszul kezelő TEPCO és a radioaktív szennyezés terjedéséről pontos tudással rendelkező, de a lakosságot hiányosan tájékoztató, és jókora késéssel evakuáló hatóságok egyaránt végzetesen súlyosbították a tragédia következményeit.

E konklúziók érdemben befolyásolták az Unió, és annak legnagyobb atomhatalma, Franciaország hivatalos hozzállását is az eddig biztosnak tartott atomhoz. Fukusima alapvetően megkérdőjelezte nemcsak a létesítményekre érvényes eddigi szabályozást, de a lakosságra vonatkozó biztonsági előírásokat is. A franciáknál érvényes 2 km-es kilakoltatási küszöb, pl. a fukusimai sémával részben összehasonlítható, szeizmikus zónában és az elzászi csatorna vízszintje alatt fekvő fessenheimi üzem esetében ma elég kurtának tűnik. De említhetnénk egy másik példát is: a tavaly nyáron a legnagyobb gall erőmű, Tricastin területére behatoló Greenpeace-aktivisták miatt elrendelt riadó során a rendőrök védőfelszerelés és különösebb speciális tudás nélkül érkeztek a helyszínre, ha nem békés aktivistákkal vagy egy valódi balesettel szembesültek volna, miközben közalkalmazottként egy magáncéget védenek, közülük kerülhettek volna ki az első áldozatok.

Az atomerőművek biztonsági szabályozása, és a lakosság vagy a dolgozók védelmi előírásai is változóban vannak uniós szinten, de a japán tragédia nyomán feltehető alapvető kérdésekre ma sincsenek megnyugtató válaszok: Mennyire veszik komolyan az ipari és a közszereplők a kockázatokat, felkészültek e rájuk konkrétan? Mennyire transzparens az erről a kérdésről folytatott vita? Meddig terjed a szabályozó hatóságok függetlensége és főleg valódi hatalma, a kétség kívül helyi és nemzetközi szinten is jelentős befolyással rendelkező atomlobbi ellenében? Milyen jelentősége van, hogy pl. a francia felügyelet elismerte, egy baleset immár nem elképzelhetetlen, ha a sürgősnek titulált óvintézkedések meghozásához majd évtizedes határidőt szabott? Van-e olyan nemzetközi és az ipari szereplőktől, kormányoktól egyaránt független szervezet, amely egy olyan, több országot érintő kérdésben, mint Fukusima vagy mondjuk a 80 Km-es körzetében 5 millió német, francia és svájci polgár életére kihatással lévő, tavaly 36 éves fessenheimi erőmű sorsa, felelősségteljes döntésre kényszerítheti a vezetőket?

Megnyugtató válaszok helyett egyelőre csak 132 működő-öregedő és 4 jelenleg is épülő reaktorunk van az Unióban, ebből 58 Franciaországban, jó másféltucat pedig Magyarország és szomszédainak területén.

Dobsi Viktória