Visszatérés Epipóba: Szörnyűségek 25 év távlatából Sipos Pál gyerektáboraiban

Emlékezésről, megbocsátásról  gyerekkori traumákról és Sipos Pál gyerektáborairól szól Oláh Judit filmje, a Visszatérés Epipóba. A budapesti tanárt, akiről ma már tudjuk, hogy fiatalokat molesztált, és a szendrői nyaralásokat, ahol több visszaélés is történt, a táborozók emlékein keresztül ismerjük meg.

 

„10 éves voltam, amikor a tábor váratlanul és magyarázat nélkül véget ért. 25 éven át nem firtattam az okát” – mondja Oláh Judit, a  Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm rendezője és egyben narrátora. Sipos Pál gyerektáboráról beszél, ahol hat éves korától, más értelmiségi szülők gyerekei között a nyarak egy részét töltötte.

A szendrői táborban minden évben nagyjából negyven, 6 és 14 év közötti gyerek vett részt. Három hétig nem beszélhettek a szüleikkel, csak néhányuknak volt engedélyezett a látogatás. A táborban egy kitalált országba képzelték magukat, amit boszorkányok (a lányok) és medvék (a fiúk) laktak, és amit minden évben meg kellett védeniük a képzeletbeli betolakodóktól. Epipónak volt saját nyelve, vallása, híradója, ranglétrája és persze vezetője: Sipos Pál.

A film első 15 perce az idillt mutatja be: rohangáló gyerekeket színes ruhákban, fröcskölő víz, vagány táboroztatók, rítusok, játékok, versenyek. Ahogy halad előre a film, úgy lesz zavarosabb a történet: szó esik a táborban elszenvedett zaklatásról és erőszakról, valamint a kegyetlenségekről, amiket az idősebb táboroztatók vagy a tanár követtek el a gyerekekkel.

A Visszatérés Epipóba központi helyzete egy pszichodráma csoport, ahol a táborozók már felnőttként találkoznak, újrajátsszák a táborok legszebb és legrosszabb részeit. Oláh Judit is köztük van. Ahogy visszaemlékeznek a nyarakra, régi felvételek pörögnek, amik boldog, vad gyerekeket mutatnak Sipos körül.

A felnőtt táborozók a terápián együttes erővel próbálnak rájönni, hogy miért mentek vissza Szendrőre minden évben, és miért nem szóltak az ott elszenvedett kegyetlenségekről senkinek a környezetükben.

Sipos Pál, a ’80-as évekbeli felvételeken cigarettázó, fémkeretes szemüvegben mosolygó férfi az az S. tanár úr, a fővárosi Trefort gimnáziumi magyartanára, akiről azóta egy 444-cikknek köszönhetően bebizonyosodott, hogy több fiatal fiút és lányt molesztált tanári és táboroztatói minőségben, Szendrőn és budapesti lakásán is. Sipos Pál a ’90-es évek legelején egy szó nélkül eltűnt az iskolából, majd ifjúsági TV-műsorokban tűnt fel újra, de a gyerekek és a szülők nagy része sem tudta meg két és fél évtizedig, hogy mi volt a hirtelen váltás oka.

Sipos Pál ügyéből valójában csak 25 évvel a távozása után lett botrány, amikor a 444 részletes leírást közölt a történtekről, benne a résztvevők és maga Sipos vallomásaival. Rengeteg kérdés merült fel vele kapcsolatban: hogyan tudott úgy meglépni az iskolából, majd újra fiatalok között elhelyezkedni, hogy nem került a nyilvánosság elé az ügye, amiről az elitiskola vezetősége tudott?

Miért nem szólaltak fel az áldozatok szülei? Hogyhogy nem derült ki sokkal hamarabb, és sokkal több eset?

A filmben megszólalnak néhányan, akiket Sipos szexuálisan molesztált, és azok közül is, akiknek „csak” a tábori megaláztatásokat kellett elviselniük. Lehet, hogy nem is hittem volna neked – mondja egy ponton Oláh Judit édesanyja. Kevesen vallották be a szüleiknek, hogy nem érzik jól magukat. Az egyik táborozó elmeséli, hogy apja bocsánatot kért tőle, amiért újra visszaküldte, annak ellenére, hogy a fiú kérte: ne tegye.

A legtöbben azonban nem beszéltek a szendrői élményekről se szüleikkel, se barátaikkal. Részben talán azért, mert a táborban megtanulták, hogy nem nyafoghatnak – ahogy a játék közben, úgy utána sem lehetett rossz szavuk. Nem eshettek ki a szerepből. Ha nem is kaptak a szabályszegésért büntetést, nem akartak kibukni abból a csodás mesevilágból, ahol együtt létezhettek. A felnőtt táborozók beszámolnak róla, hogy Epipo számukra azt jelentette, jobbak a többieknél, egy olyan csoportba tartoznak, ahova nem juthat be akárki. Sajnálták az úttörőket, akik csak sima nyaralásokra jártak.

Siposnak és a többi táborvezetőnek sikerült olyan légkört kialakítani a táborban, ahonnan a gyerekek boldogan mentek haza a nyugtalanító történések után is. A legtöbbjüknek eszébe sem jutott sem egymással, sem mással megosztania a történteket. Hasonlóan Zimbardo Stanfordi börtönkísérlethez, amiben néhány résztvevőnek börtönőri, másoknak rab szerepet adtak, a legtöbb gyerek itt is alkalmazkodott a hatalmi viszonyokhoz: bántotta a kisebbeket, ha erre kérték, mert ezt követelte meg tőle a szerep.

Bizonyos szintű tömegpszichózis alakulhatott ki a táborban: a tudat, hogy egy különleges és jó helyen vannak, a játék és a boldogság mindenkire átragadt – még ha a rendező utólag be is ismeri, hogy időnként valóban félt. Epipóban minden évben egy képzelt ellenség ellen kellett megvédeniük magukat, egyre feljebb kerülhettek a ranglétrán, szertartásosan avatták be egymást a körökbe, saját nyelvet beszéltek. Az epipói élet potenciálisan annyira elválhatott a valóságtól, hogy a gyerekek úgy érezték: valóban egy másik világban töltöttek nyaranta három hetet. Egy olyan világban, ahol sok minden megengedett volt, ami a valódiban nem.

„Nekem az egyik legfontosabb hozadéka Szendrőnek a játszás, a játék, ez az egész fantázia- és mesevilág.” – mondja Oláh Judit a film elején. Az utolsó jelenetek egyikében a már felnőtt táborozók boldogan számháborúznak. Egy másikban a rendező epipoi jelnyelven köszön el lányától, akit anyaként nyári táborba küld. Ezek szerint nem minden rossz, elfelejtendő vagy kellemetlen élmény, ami Epipóban történt. De emlékezhetnek rá így a táborozók 25 év távlatából?

Hatalmas kérdés az egész filmben maga Sipos hozzáállása. Az egykori tanár, akivel a 444.hu cikk szerzője és Oláh Judit is találkozott, ma vidéken él. Arról, hogy vajon felfogja-e azt, hogy mit tett, hogy megbánta-e, és hogy rendezi el magában, még a pszichodráma-csoport tagjai sem értenek egyet, sőt a rendező is újra-újraértékeli magában beszélgetésüket. Egy, a napokban a 24.hu-n megjelent interjúban Oláh Sipost Michael Jackson-hoz hasonlítja: a zseni, aki rossz dolgokat tett. Mennyit nézünk el a tehetséges embereknek? Illegitimmé teszi ez a munkásságát? Emlékezhetnek a ma már felnőtt művészek büszkén a táborokra?

Felkavaró film, ami bemutatja, hogy milyen vékony lehet a vonal a játék és az erőszak között, hogy milyen szörnyűségekre képes a legjobbnak ismert ember is, és hogy milyen nehéz ilyen emlékekkel együttélni. 

Oláh Judit a filmben megszólaltatja az áldozatokat és az elkövető barátait is. Beszél a saját szüleivel, a szendrői konyhásnénikkel, bemutatja Sipos videófelvételeit. Felkavaró, őszinte és nyers film, aminek zsenialiátása és félelmetessége is abban rejlik, hogy tökéletesen valódi, alig megrendezett, és sajnos igaz.

Az HBO Europe és a Campfilm közös produkciójában készült film október 1-től látható az HBO Go oldalán.

Rutai Lili