Orosz rulett az energiabiztonságban: Magyarország, Ukrajna és az orosz függőség

Az energiabiztonság az ukrajnai háború kitörése óta stratégiai kérdés lett Európában. Magyarország azonban más utat jár. Miközben az EU az orosz energiafüggőség csökkentésére törekszik, Magyarország továbbra is Oroszországra épít, ami rövid távon gazdasági előnyöket, hosszú távon azonban egyre nagyobb kiszolgáltatottságot jelent. Kérdés, hogy meddig lehet egyensúlyozni, mikor nyílik újabb front az EU-val, miközben Magyarország energiabiztonsága forog kockán.

Zsigeri félelemkeltés, maffiafenyegetés, amilyet utoljára talán Vlagyimir Putyintól hallottunk – reagált Takácsné Tóth Borbála, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) főmunkatársa Orbán Viktor kijelentésére, miszerint „egy nap alatt elintézhetnénk Ukrajna összeomlását”. A szabotázzsal való játszadozás azt a látszatot kelti, mintha a miniszterelnök kezében lenne a gázcsap.

Pedig a gázfegyver már korábban is működött. 2014 júniusában, nem sokkal a Krím-félsziget annektálása után Oroszország leállította a szállítást Ukrajnába. Az ellátást ekkor Magyarország, Lengyelország és Szlovákia biztosította egészen szeptemberig, amikor Magyarország váratlanul megszakította az exportot. Hivatalosan a növekvő hazai kereslettel indokolták, de a döntés három nappal azután született, hogy Orbán Viktor Budapesten tárgyalt Alekszandr Millerrel, a Gazprom vezérigazgatójával. A Gazprom szinte egy időben bejelentette, hogy növeli a magyarországi szállítást.

Orbán Viktor miniszterelnök és Alekszej Miller, a Gazprom vezérigazgatója az Országházban tárgyaltak 2014. május 14-én – Miniszterelnöki Sajtóiroda/Botár Gergely

Orbán akkor azzal érvelt, hogy „Magyarország nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy az orosz–ukrán konfliktus miatt a lakosság nem jut hozzá a szükséges energiaellátáshoz”. Az Európai Bizottság viszont világossá tette, a tagállamok kötelesek biztosítani az ukrán ellátást, az ukrán állami gázipari vállalat, a Naftogaz pedig arra figyelmeztetett, hogy energiazsarolással senkit sem lehet politikai nyomás alá helyezni.

Tizenegy évvel később

„Mi egy nap alatt elintézhetnénk Ukrajna összeomlását… Ha kidől néhány oszlop, elszakad egy vezeték, akkor Ukrajna megáll” – mondta Orbán Viktor augusztusban a Patrióta nevű YouTube-csatornán. Ugyan a miniszterelnök az áram- és gázellátásról beszélt, az ukrán-magyar kapcsolatokban a Barátság kőolajvezeték elleni támadások is napirendre kerültek.

Az ukrán hadsereg ugyanis rendszeresen támadja a vezeték oroszországi elosztóállomásait, a javítási munkálatai idejére leálltak a szállítások Magyarország és Szlovákia felé, a MOL két finomítójába, amelyeket eleve az orosz nyersolaj-típusok feldolgozására optimalizáltak.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az elmúlt hetekben sorra nyilatkozott, azt sugallva, hogy a támadások célja kifejezetten a magyar ellátás veszélyeztetése. A diplomáciai üzengetés odáig fajult, hogy Szijjártó augusztus végén már következményeket is kilátásba helyezett mindenki ellen, aki támadást indít energiaellátásunk biztonsága és szuverenitása ellen. Ugyanezzel a lendülettel kitiltotta a schengeni övezetből a Magyar becenévre hallgató Robert Brovdit, az ukrán drónalakulat parancsnokát. Brovdi visszaszúrt, szerinte Szijjártó

„nem Magyarország szuverenitását védi, hanem a saját piszkos zsebeit”.

A szeptemberi újabb támadások után az ukrán vezérkar világossá tette, hogy nem Magyarország a célpont. Az Oroszországban található és sokat támadott brjanszki elosztóállomás stratégiai fontosságú az orosz és fehérorosz finomítók ellátásában, az akció célja pedig az orosz támadási potenciál csökkentése és az üzemanyag- és lőszerellátás megnehezítése, vagyis az orosz hadigépezet gyengítése volt. Ezt erősíti, hogy miközben 2024 végéig Ukrajnán keresztül zavartalanul folyt az orosz gáz Európába, a gázvezetékeket nem érte támadás. Kijev nem akarta elveszíteni a tranzitdíjakat, és az európai partnereivel is igyekezett megtartani a jó kapcsolatot.

Olajháború és dróntámadások

Az orosz gáz ebben a kontextusban elsősorban külkereskedelmi termék, a kőolaj azonban nemcsak az eladásából származó bevételeket eredményez, hanem közvetlenül támogatja az orosz csapatok mozgását. Ukrajna ezért célozza drónokkal az orosz olajipart, aminek már érezhető következményei vannak, egyes régiókban üzemanyaghiány lépett fel.

Míg 2024-ben az ukrán rajtaütések inkább kisebb zavarokat okoztak, 2025 nyarától már összehangolt, nagy erejű támadások bénítják a finomítókat. Az ukrán drónok fejlettebbek, pontosabbak és képesek hosszabb időre leállítani a termelést. A támadások időzítése is tudatos, az aratás és a nyári szabadságok idején az üzemanyagok iránti kereslet nő, miközben karbantartások miatt a kínálat szűkül.

Az orosz állam próbálja tompítani a hatást, a sérült finomítók részben tovább működnek, tartalékokat szabadít fel, ellátást csoportosít át, szükség esetén importtal pótolja a hiányt. A piac sérülékenysége azonban láthatóvá vált, a dróntámadások közvetlenül hozzájárultak az üzemanyagárak rekordszintű emelkedéséhez, miközben az ipar és a lakosság ellátása akadozik.

Ukrajna az orosz költségvetés egyik fő bevételi forrását, az olajszektort igyekszik gyengíteni, a cél azonban nem az azonnali üzemanyaghiány előidézése, hanem a gazdasági stabilitás aláásása, amire az orosz hadigépezet épül. A dróntámadások fokozatosan növelik a rendszer terhelését, Oroszország így költséges javításokra és piaci beavatkozásokra kényszerül, mozgástere szűkül, az árak emelkednek, és mindez közvetve társadalmi elégedetlenséget is szíthat.

Egyetlen vezeték fogságában

Magyarország kőolajellátásában a fennakadások tehát a háború közvetett következményei. Energiabiztonsági szempontból viszont komoly kockázatot jelent, hogy az ország egyetlen vezetéktől, a Barátságtól függ, ami egy háborúban álló országból érkezik egy másik háborúban álló országon keresztül, amelyek egymás ellen harcolnak 2022 februárja óta. Magyarország azóta nem oldotta meg, hogy ne legyen ennyire kitett a harcoknak, és alternatív útvonalon jusson üzemanyaghoz.

Magyarország kőolaj- és földgázimportja 2014 óta évenkénti bontásban

Alternatív megoldás a Horvátország felől érkező Adria vezeték lenne, de a kormány arra hivatkozik, hogy annak kapacitása nem elegendő a MOL szlovákiai és magyarországi finomítói számára. Horvátország ezt vitatja. Takácsné Tóth Borbála a vezeték tesztelését látja megoldásnak, ami megmutatná a valós műszaki határokat, és megnyithatná a tárgyalásokat a tranzitdíjakról is.

A G7 szerint 2023-ban történt is tesztelés, és azt állapították meg, hogy a vezeték havi 1,2 millió tonna nyersolaj szállítására alkalmas, és így képes teljes mértékben ellátni a MOL két finomítóját. Ez a kapacitás évente 14 millió tonna nyersolaj szállítását jelenti, a két finomító igénye pedig évi 11-12 millió tonna.

Az Adria ugyanakkor technológiai kihívásokat is jelentene: az itt érkező kőolaj más összetételű, így a finomítókat át kellene állítani, ami ideiglenes kapacitáscsökkenéssel járhat. Ez az átállás azonban elkerülhetetlen, hiszen az Európai Bizottság 2027 végére tervezi az orosz energiahordozók teljes kivezetését. Magyarország addig halogathatja a lépést, de a háborús kockázatokat nem lehet a végtelenségig figyelmen kívül hagyni.

Szankciók helyett növekvő orosz függőség

Magyarország eddig kihasználta, hogy Szlovákiával együtt mentesült az uniós szankciók alól, így továbbra is vezetéken vásárolhat orosz kőolajat és földgázt, ezzel azonban finanszírozza a háborús gépezetet, és fenntartja az energiafüggőséget is. Az EU szándéka továbbá a mentességgel türelmi időt biztosítani a két országnak, hogy leváljanak az orosz forrásokról. Ehhez képest Magyarország a háború előtti 61 százalékról 2024-re 86 százalékra növelte a függőségét az orosz kőolajtól, Szlovákia pedig fenntartotta a majdnem 100 százalékos függőséget.

Összességében a két országnak biztosított mentesség gyengítette a szankciókat, különösen, hogy rendre vétóval fenyegetik a tagállamokat, és kiállnak az orosz energia mellett. Az Európai Bizottság a teljes kivezetést a REpowerEU programja keretében valósítja meg, amit a tagállamok nem vétózhatnak, így Magyarországnak is alkalmazkodnia kell majd.

Az orosz kőolaj és földgáz közép-európai kivezetéséről szóló tanulmány szerint Magyarország és Szlovákia orosz kőolajimportja 2022 februárja óta 5,4 milliárd euró adóbevételt hozott Oroszországnak.

Ebből a pénzből 1800 Iskander-M rakétát lehet vásárolni.

A kőolajügyletek másik nagy győztese a MOL, melynek nyereségessége a háború és a magyarországi átlag feletti üzemanyagárak ellenére is 30 százalékkal nőtt a háború előtti szinthez képest, vagyis a körülmények nem gyengítették, hanem erősítették a helyzetét. A tanulmány megállapítása szerint a MOL az orosz befolyás egyik eszköze a régióban, és terjeszkedik Közép- és Délkelet-Európában.

A G7 tavaly ilyenkor közölt számításai hasonló eredményeket mutatnak. Oroszország Ukrajna ellen 2022 februárjában indított inváziója és 2024 májusa között Magyarország és Szlovákia, valamint a MOL „1400 milliárd forinttal olcsóbban jutott orosz kőolajhoz, mintha uniós átlagáron szerezték volna be”. A két ország és a MOL feltehetően tehát abban érdekeltek, hogy az orosz olajimport jelentette gazdasági előnyt minél tovább fenntarthassák.

Mennyit költött a magyar kormány orosz energiára 2022 óta?

Érdekesség, hogy a nyilatkozatháborút továbbra is Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter vívja, miközben 2022 decembere óta létezik Energiaügyi Minisztérium. Szijjártó rendre az energiabiztonságra hivatkozik, ami az EU-hoz hasonló szempontrendszert mutat, hiszen Magyarország is erősen importfüggő ország, így energiabiztonsága nagyban múlik azon, hogy potenciális beszállítóival milyen viszonyt ápol. Szijjártó Ukrajnát fenyegető retorikája és mélyen beágyazott orosz kapcsolatai önmagukban azt mutatják, hogy a magyar energiapolitika is kizárólag a megfelelő külkapcsolatokkal együtt képes válaszokat találni az energiabiztonsági kihívásokra, és a külkapcsolatok fókuszában továbbra is Oroszország áll. Az energiabiztonsági kihívásokra azonban még nem született megoldás.

Energiabiztonság mint politikai fegyver

David Victor, a Stanford professzora szerint

„az energiabiztonság olyan, mint egy Rorschach-teszt, mindenki azt lát benne, amit látni szeretne”.

Tényleg nincs egyetemes definíciója, de van néhány biztos kapaszkodó. Az energiabiztonság mindig a földrajzi helyzettől, a gazdaság állapotától, az erőforrásokhoz való hozzáféréstől és a politikai döntésektől függ. Nem ugyanaz a kihívás egy olajexportáló országnak, egy tranzitállamnak vagy egy teljesen importfüggő gazdaságnak. Magyarország, az EU-hoz hasonlóan, az utóbbi kategóriába tartozik.

Az energiafüggőség csökkentésének klasszikus receptje a diverzifikáció: többféle forrás, többféle beszállító, többféle útvonal. A 21. századi szakirodalom pedig ennél is tágabban értelmez, az energiabiztonság „a létfontosságú energiarendszerek alacsony sebezhetősége”. Ez kiterjed a megújulók hálózati integrációjára, az atomenergia társadalmi elfogadottságára, vagy hogy a háztartások és vállalkozások mennyire válnak az állam mellett energiapiaci szereplővé.

Innen nézve Magyarországon nem beszélhetünk valódi energiaszuverenitásról. A kormány lépései, például a ragaszkodás az orosz gázhoz, a Paksra épített jövőkép vagy a szélenergia fékezése pont az ellenkező irányba mutatnak, nem csökkentik, hanem konzerválják a függőséget.

Tizenkilenc évvel korábban

Az EU és Magyarország energiabiztonsági megközelítése között fontos különbség, hogy az Európai Bizottság már egy 2006-ban kiadott zöld könyvben figyelmeztetett, hogy az importfüggőség instabil régióktól és beszállítóktól kockázatos, mert az energiát politikai fegyverként lehet használni.

2006 januárjában 30 év kiegyensúlyozott működés után az EU-ban gázellátási zavarok léptek fel az Ukrajna és Oroszország között zajló szállítási viták miatt. 2009-ben újra leállt az orosz gázszállítás. A válságok főleg a keleti tagállamokat, köztük Magyarországot sújtották, és rávilágítottak az EU sérülékenységére. Ettől az időszaktól kezdve az EU fenntartásokkal kezelte az orosz partnert, és a földgázfüggőség veszélyeire figyelmeztetett. Az ellátást nem tekintette megbízhatónak, de valós biztonsági fenyegetésnek sem.

Tagállami szinten azonban eltérő volt a kép. A lengyelek már 2006-ban fenyegetésként értékelték az orosz függőséget nemcsak az energiabiztonságukra, hanem a nemzeti szuverenitásukra is, a németek pedig Ukrajnát elkerülve közvetlen gázvezeték, az Északi Áramlat építésébe kezdtek Oroszországgal. A tagállamok tehát a külkapcsolataikban megőrizték külpolitikai szuverenitásukat, beleértve az energiamix alakítását is.

A Krím annektálása után az EU először mondta ki hivatalosan, hogy Oroszország nem tekinthető megbízható partnernek, és szakpolitikai válaszok születtek, szankciók, energiabiztonsági stratégia, majd az energiaunió. A tagállamok azonban nem mindig igazodtak ehhez, Németország például 2015-ben kezdte építeni az Északi Áramlat 2-t, amely 2021-re elkészült, de a szállítás soha nem indult el, és 2022 februárjában a német kormány vissza is vonta az engedélyt. A vezetékeket később szabotázs rongálta meg, az EU pedig 2025 nyarán végleg megtiltotta a használatukat.

A német példa jól mutatja az orosz importfüggőség európai evolúcióját. Németország egészen 2022-ig kitartott az olcsó orosz gáz mellett együttműködésben a Gazprommal és számos európai energiavállalattal. A háború hozta el a fordulatot a függetlenedésre az orosz importtól, kifejezetten az ukrán és ezzel valójában az európai érdekek védelmében. Magyarország ezzel szemben továbbra is kitart az orosz energia mellett.

Oroszország és egyéb országok hadi kiadásainak aránya az ország teljes költségvetésén belül

Ez azonban csak a történet egyik fele: a következő részben a villamos energia és a gáz kérdésein keresztül nézzük meg, hogyan érinti mindez Magyarországot, mennyire áll valós alapokon a magyar energiabiztonsági érvelés, és mi lehet a valódi megoldás.

Szöveg: Zsolt Melinda — Adatvizualizáció: Szabó Krisztián

Címlapkép: A Barátság kőolajvezeték fogadóállomása a Mol Nyrt. Dunai Finomítójában – Szigetváry Zsolt / MTI