Csernobil után Fukusimát is szőnyeg alá sepri az atomlobbi

Csernobil után 25 évvel mintha egy újabb monumentális kísérlet zajlana a szemünk előtt, az ember által létrehozott legnagyobb pusztító potenciálú technológia kellemetlen mellékhatásainak elfogadtatására. A kísérlet nemcsak az atomerőművek elterjedtsége, és a többek között a feltörekvő országokban mutatkozó érdeklődés és reaktorépítési tervek, valamint az atomkockázat fékentarthatatlansága miatt érint mindannyiunkat. Az Unió tavaly decemberben elfogadott direktívája a Fukusimában bevezetett értékekig emeli a finoman „létező kitettségnek” nevezett, azaz egy baleset esetén, a sürgősségi fázis után engedélyezhető sugárzási norma felső határát.

Fukusima tragédiája nemcsak nukleáris, hanem olyan mélységű és kiterjedésű, hogy a japán intézményi rendszer egészét átjárja. Egy ilyen intézményes katasztrófa nemcsak Japánt, hanem az összes, modern országot érinti, sőt, megkérdőjelezi az alapját annak, amit közönségesen „modernitásnak” szoktunk nevezni – állítja egy áprilisi francia-japán konferencia bevezetője. A konferencia egyik központi témája a „civil társadalom” fogalma, amely egy elárult nép tapasztalatait, kezdeményezéseit, elvárásait jelölné. Egy élő és aktív, elfelejtett vagy elnyomott társadalom létezésére utalna, amely megnyitja az intézményes megújulás lehetőségét. E kérdések miatt is, a konferencia szervezői szerint a japán tragédia minden olyan országot érint, ahol a rendszerszerű válság helyzete fennáll.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

2010 végén, néhány hónappal a tragikus március előtt, a nippon könyv-bestsellerlisták élén egy olyan regény állt, melyben a nukleáris energia legyőzhetetlen voltát a világot megmentő, japán technológia bizonyítja. Két évvel később a közvéleménykutatók szerint jó 70 %-ban atomellenes lakosság, rekordalacsony részvétellel visszahozta a hatalomba azt a konzervatív, jobboldali Liberális-Demokrata Pártot (LDP), amely a leállított erőműpark újraindítását tervezi. Majd tavaly decemberben a jobboldali többség elfogadott egy, az államtitok szféráját jelentősen kiterjesztő törvényt, amely a helyi értelmiség egyes képviselői szerint a fasizmus szellemének és gyakorlatának visszatérését idézi. A rendszerszerű válság e tünetei, a képviseleti demokrácia nyilvánvaló hiányosságai és kudarcai persze kontinensünkől is ismerősek lehetnek.

Napi 300 tonna sugárszennyezett tengervíz, a Jakuza, és az atom cigányai

Hajléktalanok toborzása a veszélyes likvidátori feladatokra, a japán maffia szerepe a radioaktív hulladék kezelése és az erőmű körüli munkák során; a sérült reaktorok hűtésére használt, erősen szennyezett víz tárolási és szivárgási problémái – már e néhány, a világsajtó által felkapott botrányból is sejthető, hogy a fukusimai katasztrófa kezelése korántsem problémamentes. Tovább az előző részre.

Philippe Pelletier francia geográfus és politológus szerint a japánok alacsony választási hajlandósága, melynek első jelei már a 2000-es években megmutatkoztak, vagy a politikai-gazdasági- és médiaelit megcsappant legitimációja az Európában is tapasztalható okokkal magyarázható. A közérdeket felülíró lobbik ereje a politikai és vállalati szféra forgóajtóiban egymást váltó vezetők révén, a többek között Olaszországban rendszeralkotó erőként működő maffia, vagy a politikai kampányok folyamatos drágulásával is összefüggő korrupció… a japán valóság bizonyos elemei biztosan ismerősek. A 2011-es katasztrófa ma is tartó traumájának legfőbb magyarázata azonban Pelletier szerint az, hogy alapvetően megkérdőjelezi a társadalmi-gazdasági-politikai modellt.

Így van ez az atommal kapcsolatos, több évtizedes múlttal bíró politikai konszenzussal is: a japán parlament az ötvenes években, az USA befolyására és támogatásával fogadta el Eisenhower 1953-as beszédének üzenete, az „Atom a békéért” jegyében saját civil atomprogramját. Hirosima után néhány évvel ez a sajátos kompromisszum egyesítette a szinte teljes jobb és a baloldalt: az alkotmányban rögzített semlegességért „cserébe” a szocialista párt belement a civil atom fejlesztésébe. Akkortájt csak a Szovjetunió mellett elkötelezett kommunisták ellenezték a projektet, és Pelletier szavaival a nemzeti identitás pillérei közt a „biztonságos atom” valamiképp behelyetesítette a világháborúig dívó „legyőzhetetlen Japán” mítoszát. A háború elvesztésének egyik fő okaként a technológiai hátrányt könyvelték el, épp ezért a modern technikába való befektetés az ország felemelkedésének zálogává lépett elő.

A baleset előtt ugyan csak az elektromos áram harmada származott az összesen 54 reaktorból a Magyarországnál mintegy négyszer nagyobb területű, és szeizmikus zónában fekvő, plusz megújuló energiaforrásokban bővelkedő országban, amely fél évszázaddal Hirosima és Nagaszaki után, egy újabb kataklizma ellenére sem szánta rá magát, hogy lemondjon az atomról. A nukleáris stratégia a politikai elit zöme számára ma sem kérdőjeleződött meg, és ugyan egyre több a disszidens képviselő és a paradigmaváltozásban gondolkodó, vagy csak kételkedő, esetleg opportunizmusból atomellenes hang, a második világháború óta lényegében (alig 4 évet leszámítva) folyamatosan kormányzó jobboldal elszántan atompárti.

Pelletier szerint a közelmúltig az USA, közelebbről pedig a CIA támogatását is élvező konzervatív LPD, egy demokratikus országban némileg meglepő, jó hatvan éve tartó nemzeti hegemóniáját a baloldal csak helyi szinten tudta ellensúlyozni; a másfél millió lakosú, egykori császári fővárost, Kiotót pl. sokáig a kommunisták vezették. És a szocialista párt jobbra tolódása, harmadik utas fordulata, majd a 2009-es választási győzelme után okozott csalódás nyomán ma még inkább úgy tűnik, nincs politikai alternatíva. A balközép ellenzék 2012-ben negyedelte mandátumait, és tartós összeomlását a tavalyi szenátusi választások is bizonyították, melynek során a jelöltek óvakodtak Fukusima környékére menni, és a vidék a jellemzően csak jobbra voksolhatott. A negatív részvételi rekordokat állító választási randevúk (2012-ben 59%, 2013-ban 53%) ekképp egy effektíve egyre kevésbé támogatott formáció legitimitásátát erősítik.

Az evakuált területek újranépesítése

A hatalomba tehát e kurta, hároméves szünet után, 2012-ben visszatérő LPD és harcosan nacionalista miniszterelnöke, Abe Shinzo annál bátrabban foghat tervei megvalósításához. Az atomerőművek beüzemelése és az evakuált területek újranépesítése mellett, újratárgyalná például az 1946-ban, még amerikai megszállás alatt elfogadott alkotmány híres 9. pontját, amely lemond az állam hadviselési jogáról, és a fenyegetés vagy erőszak eszközéről a nemzetközi konfliktusok megoldása során. Bár az ország rendelkezik a világ hetedik legmagasabb katonai büdzséjével, az önvédelmi feledatokra szánt hadsereg eddig csupán békefenntartói szerepben került külföldi bevetésre, méghozzá a 90-es évek óta, és csak Irakban volt először háborús zónában.

A nukleáris technológia és hadianyag növekvő exportját szorgalmazó Abe a „béke alkotmányának” is nevezett szöveg preambulumába ilyesféle mondatokat illesztene: „Az Állam a hazán és a családon, a harmónia tiszteletén alapul.” Nyilván megítélés kérdése, mit tekintünk harmóniának; az LPD egyre agresszívabb retorikával tüzeli néhány vitatott státuszú sziget miatt a szomszédos Kínát és Koreát, tagjai alkalmasint háborús bűnösök sírjánál tisztelegnek, és az amerikai kapcsolatokat nemcsak a katonai együttműködés, hanem a liberalizációt ígérő Csendes-óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership, TPP) egyezménye által is megerősítenék.

E törekvések és a harcias retorika fényében is aggasztó a bevezetőben említett, tavaly decemberi törvény, ami ugyan szinte visszhang nélkül maradt a nyugati sajtóban, de kritikusai szerint óriási jelentőségű lehet. A véleménynyilvánítás szabadságát, az információhoz való hozzáférést, a döntési folyamatokban való részvételt biztosító jogokat is korlátozó normaszöveg, a katonai, védelmi, hírszerzési kérdéseken túl feltehetően az atomenergia területét is érinti. Az egyelőre bizonytalan következményekkel járó szabályozás hatékony eszköznek tűnik egy masszívan atomellenes, de egy hosszabb intenzív aktivizmust hozó időszak után újra a passzivitás, illetve az alternatív megoldások felé forduló lakosság érzékenységének további tompítására.

A helyzet eddig sem volt ideális; pl. a februári tokiói kormányzó választás egyik tétje ugyan az atomenergia kérdése volt, de a sajtó egy része, az állami adókkal az élen cenzúrázta a témát. Általában véve a mainstream média óvakodik felvetni az erőműt kezelő TEPCO vállalat felelősségét vagy az atomipari kockázatokat; csak olyan célzásokkal utal rá, mint az „energiaellátás problémája”. Pelletier szerint azonban már ez is pozitív előrelépés, ugyanis 2011 előtt, a császárság vagy a japán társadalom páriái, a burakuminok tabujához hasonlóan, az atom sem kerülhetett adásba. A tragédia ezen a terepen pozitív változásokat hozott az alternatív médiában, a blogoszféra révén a tudatos és tudnivágyó polgár sokkal jobban értesült lehet.

De nem mindenki kíváncsi a tényekre: mivel a baleset óriási csapást mért az ország önképére is, érthető, hogy a tragikus valóság szisztematikus tagadása, a legzavaróbb jelenségek szőnyeg alá seprése nemcsak az intézményekre, hanem a magánszférára is jellemző. Az ország földrajzi adottságai, a relatíve nagy távolságok és Fukusima prefektúra történelmi gyökerű szegregációja sem segítették a szolidaritás országos lendületének fenntartását. A hamarosan beállt közönnyel és tagadással-felejtéssel szemben leginkább egyes régiókban, főképp a radioktív szennyezésnek kitett területeken nem lankadt az önszervező energia, vagy a segítő szándék – pl. az északi szomszéd, Hokkaido szigetén, ahol a menekültek befogadása után ma is „nyaraltatnak” a fertőzött területeken élő gyerekeket, családokat.

Kifulladtak a tiltakozások

„Túlságosan sok is az információ, annyi időt töltünk a feldolgozásával, hogy a cselekvésre már nem is jut energia” – mondja Cécile Usama-Brice francia szociológus, aki jó tíz éve él Japánban, és 3 éve szinte semmit nem tudott az atomenergiáról, viszont rendszeresen járt Fukusimában is, ahol közelebbi szakterületén a szociális bérlakás-rendszerről gyűjtött anyagot. 2011-ben két gyermekével neki is menekülni kellett a sugárszennyezett körzetekből, de francia családja buzdítása ellenére ma is úgy gondolja, a szigetországban kell maradnia, hogy rögzítse, pontosan mi is történik egy ilyen katasztrófa nyomán. Szerinte a civil társadalom kezdeti megdöbbenését felváltó tiltakozások, önszervező mozgalmak – akárcsak Csernobil esetében – a harmadik évben lanyhulni látszanak. Bár a katasztrófa nyomán óriási civil energiák mozdultak meg, elsősorban az információ, az ellenőrzés, a mérések, ma pedig a betegségek szűrése, a lakosság és elsősorban a gyerekek védelme terén, lévén a döntéshozók a közvélemény megnyilvánulására gyakorlatilag érzéketlenül folytatják saját terveik kivitelezését, a renitens polgárok, energia- és anyagi tartalékok híján ma mintha visszavonulót fújnának.

A kutató ítélete lényegében a következő: jelentős nemzetközi nyomás mellett, a japán hatóságok ma a lakosságra próbálják hárítani egy köszolgáltatást előállító ipari tevékenység kockázatait. A kérdés már nem az, hogy a többség ellenvéleménye okán átgondoljuk-e az energiapolitikát vagy a termelési-fogyasztási modellt, hanem az, „hogyan járjunk el, ha folytatni akarjuk az atomenergia-termelést, és mérsékelnénk a károkat?”. Nincs reflexió, mert az eltérő véleményeket nem veszik számításba. Fukusima felszámolta a bevett elővigyázatosági normákat, a cél már nem a lakosság védelme. Mióta a kormány tavaly tavasszal eldöntötte, hogy visszatelepítési programot indít a lakhatónak nyilvánított evakuált zónák újranépesítésére, az orvostudomány helyére a politika lépett – véli Usama-Brice.

A politikai és gazdasági döntéshozók elsősorban a gépezet újraindításán, és nem annyira a kollaterális áldozatok mérséklésén, hanem elfogadhatóságán ügyködnek. Erre utal pl. az a tény, hogy a civil társadalom nyomására a gyerekek fokozott védelmére tavaly született törvény ma sem kapott számottevő büdzsét, miközben 1,5 milliárd eurós kommunkációs projekt szolgálja az evakuált zónák újbóli benépesítését. A több minisztériumra, így az oktatási, munkaügyi vagy fogyasztási tárcára is kiterjedő projekt, amelynek nyíltan a társadalom „megnyugtatása” a célja, az élet szinte minden területén megpróbálja az új normákhoz szoktatni az érintetteket.

Ipari sugárzásdózis az új civil norma

Ennek az új normalitásnak az alapja elviekben az a 20 millisievert/év dózis, ami a francia erőművekben dolgozóknak előírt felső határ (a civil dózis max. 1 mSv/év), és ami az amúgy korántsem atomellenes gall felügyelő szerv szerint a bizonyosan egészségügyi kockázatokkal járó 10 mSv/év duplája. Ez az érték szolgál tehát etalonként az újra benépesítendő zónákban, korra-nemre vagy más fiziológiai adottságra való tekintet nélkül, bár az óriási összegeket felemésztő dekontamináció eredményei akkor is kétségesek, ha csupán a lakóhelyek és egyes közintézmények, pl. az iskolák környékén valósult meg. Azaz az osztálytermek nagyjából rendben vannak, de a focipálya már nem biztos; a ház környéke elvileg kockázatmentes, de a kert végi virágágyásban a „normális dózis” sokszorosa mérhető, és a hivatalosan felszerelt központi sugárzásmérőkkel kapcsolatban is rengeteg a kétely. (A többnyire szabad ég alatt felhalmozott, de olykor közönséges szemét módjára erdőkben, vízfolyásoknál hagyott szennyezett anyag tárolására sincs megnyugtató terv. A gyakran használt műanyagzsákok „szavatossága” pl. 3 év, ami sok esetben a lejárat közeli végét jelenti.)

A gyakorlatban tehát a cél az, hogy egyéni mérőkkel felszerelt gyerekek, anyukák, dolgozók, halászok, mezőgazdászok és hobbikertészek népesítsék be újra a Fukusimával szomszédos, élhetővé nyilvánított lankákat, akiknek szakértők és kommunikátorok magyarázzák el iskolai foglalkozásokon, workshopokon, személyes randevúkon és telefonon, milyen praktikus trükkökkel védekezhetnek a radioaktivitás láthatatlan jelenléte ellen. Hova rakjuk a gyerek ágyát, mit égessünk a kandallóban, meddig ne együnk gombát.

Usama-Brice tapasztalatai szerint a tavalyi döntés nyomán fokozatosan megvalósuló projektet nemcsak olyan nemzetközi szervezetek patronálják, mint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) vagy a sugárzási normát megállapító Nemzetközi Sugárvédelmi Bizottság (ICRP), és az ENSZ vonatkozó intézményei (WHO, UNSCEAR – mely évente „kipipálja” a katasztrófa egészségügyi következményeit). Hanem pl. a részben állami, részben magántőkéből finanszírozott francia Ethos-projekt, amely már Csernobilban is támogatta a szennyezett zónákban élni kényszerülőket, és ottani tapasztalatait ma a fukusimaiakkal is megosztja. Európa legnagyobb atomhatalma, az 58 reaktorral és világszinten is remek piaci pozíciókkal rendelkező AREVA-EDF marketingjét államközi találkozók keretében is segítő Franciaország szocialista külügyminiszterének első útja Japánba vezetett 2012-ben. De a köztársasági elnök is meglátogatta az országot, ahol a katasztrófa következményeit fokozott érdeklődéssel figyelő Areva a 3. számú sérült reaktorban 30%-ban használt, atomhulladék visszaforgatásából nyert, fokozottan radioaktív és mérgező mox fűtőanyagot szolgáltatta.

Érdeklődésünkre, hogy vajon milyen nemzetközi nyomás nehezedik Japánra a jelenlegi helyzet kezelése során, és ebben milyen szerep juthat a franciáknak, Philippe Pelletier felnevet. „Remek kérdés, kiváló téma lehetne az újságíróknak” – javasolja. Usama-Brice gondterheltebben válaszol. Szerinte az új normalitás elfogadtatása a végsősoron atompárti nemzetközi szervezetek bábáskodásával és a vállalati-állami szféra összefogásával zajlik. A kutató úgy látja, az ellenszélben saját szakmája sem folytathatja sokáig megélhetési okokból, az offenzíva a tudományos szférában is számottevő, többek között a fukusimai orvosi fakultás és a fenti szereplők közreműködésével. (Beszélgetésünk után néhány nappal véletlen bukkantunk egy petícióra, amely az Usama-Brice kutatói műhelyének helyt adó Maison Franco-Japonaise-ben tartandó „Nukleáris Fórum” ellen tiltakozik. A szereplők névsora valóban felveti a gyanút, hogy diplomaták, ipari szereplők, állami intézmények és kutatóintézetek egyazon célok érdekében munkálkodnak.)

Monumentális emberkísérlet

De közérdek és magánérdek problematikus viszonyára utal pl. az áldozatok egészségügyi állapotát kísérő figyelem jellege is. A nagy lendülettel felvezetett szűrőprogramok nyomán a szülők tájékoztatása a tiltakozások ellenére hiányos, miközben nemzetközi konzorciumok szerveződnek a katasztrófa hatásainak kutatásásra. Usama-Brice példaképp hozza a Nippon gene biotechnológiai cég, a helyi orvosi tanszék és több gyógyszergyártó vállalat együttműködésével kerülnek majd rögzítésre a fukusimai kísérlet biológiai következményei. A bizalmatlan lakosság civil szervezetek és önkéntes orvosok révén szervezi a legaggasztóbb probléma, a gyerekek egészségügyi felügyeletét, de a pajzsmirigydaganatok már kimutatható emelkedése az állami kommunikáció szerint nem hozható összefüggésbe az atomkatasztrófával. Nem egyszer hallható a már Csernobil kapcsán ismert vélekedés, mely szerint az egészségügyi problémákat nem a radioaktivitás, hanem az aggodalom okozná.

Csernobil után 25 évvel tehát mintha egy újabb monumentális kísérlet zajlana a szemünk előtt, az ember által létrehozott legnagyobb pusztító potenciálú technológia kellemetlen mellékhatásainak elfogadtatására. A kísérlet nemcsak az atomerőművek elterjedtsége, és a többek között a feltörekvő országokban mutatkozó érdeklődés és reaktorépítési tervek, valamint az atomkockázat fékentarthatatlansága miatt érint mindannyiunkat. Az Unió tavaly decemberben elfogadott direktívája a Fukusimában bevezetett értékekig emeli a finoman „létező kitettségnek” nevezett, azaz egy baleset esetén, a sürgősségi fázis után engedélyezhető sugárzási norma felső határát.

Michèle Rivasi, a Zöldek EP-képviselője szerint egy baleset lehetősége valamiképp elfogadottá vált, és ez az évi 20 mSv „lehetővé teszi az atomipar szereplői számára az áldozatok kártérítésére szánt összegek csökkentését, nem beszélve az elmaradt biztosítási összegekről”, kevesebb embert kell adott esetben kitelepíteni stb.. Azaz a létező reaktorok üzemidejének meghosszabbítása, újabbak építése azt is jelenti, hogy intézményesítjük és az új dózishatárokkal normává emeljük az atomenergiával járó és Fukusima által még evidensebbé vált demokratikus anomáliákat is.

Hagyják-e majd a japánok, hogy a kormány masszív egyet nem értésük ellenére újraindítsa az erőműveket? Usama-Brice szerint a szigetországban pontosan tudják, hogyan manipulálhatók az emberek, pl. a nap 24 óráját meghatározó munka nyomása alig hagy időt a polgári aktivizmusra. A visszaszoruló szakszervezetek helyett a munkavállalók védelmében az egyesületek lépnek fel, pl. a vállalatok feketelistájának éves közlésével. A tavalyi címnyertes Watami vendéglátó cégcsoport egykori elnöke, ma kormánypárti szenátor Watanabe Miki elhíresült szlogenje érzékelteti a japánok állampolgári jogok határait: „Dolgozz 365 napot évente, és 24 órát naponta, amíg meg nem halsz!” Ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi 3 év civil mozgalmaiban kiemelkedő szerep jutott a gyakran háztartásbeliként dolgozó, ezért kevésbé függő nőknek.

Az apátián, kimerültségen túl fontos visszatartó erő a félelem is: „végülis épp csak majdnem meghaltunk” – mondja a szociológusnő. A félelem kanalizációjára pedig talán alkalmasabb a petíciók irogatása és a gyertyagyújtás a városháza előtt, mint a szemtől-szembe konfrontáció azokkal a döntéshozókkal, akik esetleg épp most játsszák el generációk esélyeit a normális életre. A bevezetőben említett „elárult nép” még nem áll készen az intézményes megújulás kikényszerítésére. De a jövő csak most, alig három éve kezdődött Fukusimában.

Dobsi Viktória