Halott tábornokok sírhelye és emlékezete

Miért ilyen gyalázatosan emlékeznek meg a háborús bűnöseikről Szerbiában? Antinekrológ.

Állami tiszteletadással temetik el Belgrádban a hágai cellájában csütörtökön meghalt háborús bűnöst, Ratko Mladić tábornokot, mondta a szerbiai igazságügy-miniszter. A Politika szerint a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének egykori parancsnoka a hazájától, a családjától és attól a néptől távol hunyt el, akiért életét szentelte. A szerb nép katonai parancsnokként és a Szerb Köztársaság védelmének jelképeként emlékszik rá, írta a mindenkori kormányok szócsövének számító lap.

Háborúban

Mladić katonáinak azt parancsolta, kergessék őrületbe Szarajevó lakóit. A várost 1425 napig lövette, a tüzérségnek és a mesterlövészeknek több mint tízezer áldozata volt. Megterveztette és elrendelte a srebrenicai népírtást,

a menekülő férfiakat és a fiúkat a környező erdőben vadászták le.

A tömegsírokat néhányszor kiásták és áthelyezték, a nyolcezer áldozat közül ezret eddig nem azonosítottak. A belgrádi álláspont szerint Srebrenicában súlyos bűncselekmény történt, de nem népirtás. És sokféle, színes és fantáziadús magyarázatokba kapaszkodva magyarázzák, hogy Srebrenica valójában milyen nagy nemzetközi összeesküvést szolgál.

Szóra sem érdemesek.

Aligha okozhatott meglepetést bárkinek is, hogy Mladićot elítélték. Bizonyíték és tanú volt elég. Már 1995-ben vádat emeltek ellene a hágai Törvényszéken, a nemzetközi, államok feletti igazságszolgáltatás egyszeri, furcsa, gyakran elszabotált intézményében. A hősnek mondott tömeggyilkost a daytoni békemegállapodás eltűntette a szakadár entitás élvonalából, de a struktúra, a háborút létrehozó és működtető rendszer nem hagyta cserben. Mladić tizenhat évig bujkált. Nehéz elképzelni, hogy ezt megtehette volna a szerbiai szolgálatok tudta, logisztikai és anyagi támogatása nélkül. És nem csak az önkény ólomízű évei alatt: a demokratának gondolt rezsim is csak nyomások, zsarolások után játszotta el, hogy omnipotens szolgálatai egy bánsági faluban megtalálták a hóhért.

Falak

Van Szabadkán, a buszpályudvar felé vezető úton egy fehér ház, azon hatalmas felirat: Ratko Mladić. Ezt néha lefestik, aztán újra megjelenik: annyira a városkép része lett a népirtásért elítélt háború bűnös dicsőítése, hogy azt se tudom, most éppen milyen állapotban van. Újvidéken, Belgrádban – vagy bármelyik más településen – a murális művészet egyik ága lehetne a mladićizmus, a tábornok emlékét ápoló iskola.

Szerbiában persze nem csak népirtástagadó gazemberek és bolondok élnek: a Mladić-éltetés törésvonal és ütközőpont is. Aktivisták tojással dobálják meg a képeket (Aida Ćorović, pl.) lemeszelik és eltüntetik a képeket, a hazafiság pajzsa mögött megbúvó szélsőjobbosok, gondos restaurátorokként, helyreállítják.

Ezek nem műélvezeti teadélutánok, néha a rohamrendőrök állnak sorfalat közöttük. Ám nem nevezném ezt a jogállam és a liberális demokrácia diadalának, hiszen bármi megjelenhet, mindenki szabadon elmondhatja, ami lelkének kedves vagy terhes. Nem, mert a Mladić-kultusz annak jelzése, hogy Szerbia mély morális pöcegörben fetreng és egyhamar nem is mászik ki onnan. Önszántából ugrott bele, nem is akar kijönni.

Júniusban egy kb. húszfős banda megtámadta Vladimir Arsenijevićet. Az író – akit kissé nagyvonalúan a barátomnak is gondolok – arra készült, hogy eltüntet néhány Mladić-éltető graffitit. Gyakran megteszi, különösen a srebrenicai megemlékezések előtt. Már vártak rá, megtámadták, a támadók közül kettőt elfogtak. Az ügyészség szerint szabálysértés történt, nem bűncselekmény.

Döntések

A boszniai Szerb Köztársaság vezetői szerint meghalt az ember, aki nélkül nem lenne Szerb Köztársaság és szabadság. Arra kérték a polgárokat, menjenek a terekre, az emékművekhez, a templomokba, és gyújtsanak gyertyát. Emlékezzenek az életfogytiglanra ítélt háborús bűnösre. Aki honfitársaikat és honfitársaik gyerekeit mészároltatta le, például.

A Mladić-kultusz nem valami furcsa jelenség, nem erre kell rácsodálkozni. Szerbia minden élő és holt háborús bűnösét élteti. Amíg élnek, taníthatnak a katonai akadémián, megírják emlékirataikat, megjelennek az állami ünnepségeket. Ha meghalnak, nemzeti sírkertben földelik el őket.

A szerb vezetés – ebben konszenzus és kontinuitás van – jobban látja nem bajlódnia sem a szembenézéssel, sem az elszámoltatás hosszú, kínos folyamatával, sem az új tankönyvek írásával, nem akarja cipelni az ún. felelősség kellemetlen terhét.

Mindenki egyaránt legyen bűnös és áldozat, ez lenne az elvárás. A kiegyezés alapja. Ám elég felidézni Ratko Mladić életét és tetteit, hogy világos legyen, ilyen alku nem köthető.

Makai József

Fotó: ICTY – a hágai nemzetközi Törvényszék