„Arra jutottunk, hogy igazából nincs más út” – interjú Bartus Dáviddal, az ELTE BTK dékánjával

Június közepén jelentette be a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat vezetése, hogy tárgyalásokat folytatnak az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (ELTE) a kutatóhálózat négy kutatóközpontjának átvételéről. A hír derült égből villámcsapásként érte a dolgozókat és a közvéleményt, korábban ugyanis Gulyás Balázs, a HUN-REN elnöke a kutatóközpontok egységéről beszélt. Habár a kutatóhálózat dolgozói közül többen tiltakozást szerveztek és petíciói indítottak, az ELTE Szenátusa megszavazta a döntést, melynek értelmében az ELTE átveszi a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpontot, a Társadalomtudományi Kutatóközpontot, a Nyelvtudományi Kutatóközpontot és a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontot. Az átvétel, valamint a szavazás körülményeiről, az együttműködés irányairól és a felmerülő kérdésekről Bartus Dáviddal, az ELTE Bölcsészettudományi Kar dékánjával beszélgettünk.

„Az intézetigazgatókkal is arra jutottunk, hogy igazából nem nagyon van más út, nem tudunk más, értelmes alternatívát sem magunknak, sem a HUN-REN kutatóközpontjainak” – mondta többek között Bartus az Átlátszónak a döntést megelőző belső megbeszélésekről.

A Bölcsészettudományi Kar vezetőjeként hogyan és miképp értesült a HUN-REN kutatóközpontjainak tervezett átvételéről?

dr. Bartus Dávid: A folyamat elindulásakor, még mielőtt a kérdés a Szenátus elé került volna, Rektor úr és Kancellár úr személyesen tájékoztatta a kari vezetőket a kutatóintézetek átvételéről, illetve annak tervéről.

Mi volt az első gondolata, milyen érzésekkel fogadta a bejelentést?

Nyilván váratlanul ért, és sok kérdés felmerült még az elején, de semmi olyan negatív érzésem nem volt ezzel kapcsolatban, mint ami később a sajtóban megjelent. Úgy vélem, a HUN-REN kutatóintézetei nagyon jó tudományos munkát végeznek, és az ELTE Bölcsészettudományi Kara mellett vezető szerepet töltenek be a hazai bölcsészettudományi kutatásokban.

A kutatóintézetekkel és magával a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózattal is sok közös projektünk van, személyes kapcsolatok is kialakultak közöttünk az elmúlt években, több ELTE dolgozó kapcsolódik be a kutatóintézeti munkába, és a kutatóintézetekből is sokan dolgoznak nálunk kettős affiliációval.

dr. Bartus Dávid, az ELTE BTK dékánja

A júliusi szenátusi ülésen azért nem volt ennyire jó hangulat, ott kisebb-nagyobb felbolydulás keletkezett, amikor a HUN-REN és ELTE dolgozói beléptek a szenátusi terembe.

Amit említ, az az utolsó szenátusi ülés volt, amelyet egy másik előzött meg, ahol egyébként teljesen normális, kulturált tiltakozás folyt. Az utolsó szenátusi ülésen – mint azt meg is írta a sajtó – a tiltakozók bejöttek a terembe, ekkor a rektor megkérte őket, hogy aki nem ELTE polgár, az fáradjon ki a helyiségből. Ebből a helyszínen volt egy kisebb vita, hogy ki számára nyilvános a Szenátus ülése. Több szenátor nem érezte magát biztonságban, mert a tiltakozók beálltak mögéjük. Volt olyan szenátor, aki emiatt azt kérte, hogy a nyílt ülésből legyen zárt ülés. A Szenátusnak ilyenkor kötelező szavazást kell elrendelnie, és az végül úgy döntött, hogy a tanácskozást és a szavazást zárt ülésen folytatja.

Ön is fenyegetve, kellemetlenül érezte magát a teremben?

Őszintén szólva engem nem zavart, hogy ott álltak benn néhányan, mert én a terem másik részében ültem, de nyilván, ha van olyan szenátor, akit ez zavar, akkor a szervezeti és működési szabályzat szerint bármelyik szenátusi tag kérhet zárt ülést, és a szenátusnak mérlegelni kell, hogy a kérés jogos vagy nem. Ez történt.

Említette, hogy a korábbi szenátusi ülésen is voltak tiltakozók. Ők ELTE-dolgozók voltak, vagy HUN-REN-es munkatársak?

Nem ismerek mindenkit arcról, de úgy gondolom, vegyesen voltak benn. Az első alkalom egy csendes, békés tiltakozás volt, kint álltak a szenátusi terem előtt, papírlapot tartottak a kezükben, nem jöttek be a szenátusi terembe.

Beszélt olyan ELTE dolgozókkal, akik nem támogatták a kutatóintézetek átvételét, és/vagy nemmel szavaztak?

A Bölcsészettudományi Karon mi ezt nagyon széles körben végigbeszéltük. Semmiképp sem szerettünk volna e nélkül döntést hozni. A Szenátusban a Hallgatói Önkormányzat képviselőjével együtt öten ülünk a Bölcsészettudományi Kar részéről. Először egy szűk, kari vezetői körben beszéltünk többször is a kérdésről. Ezt követően kétszer is volt intézetigazgatói megbeszélés, aztán a szenátusi döntés előtt egy Kari Tanács is, melyen a rektor és a kancellár is elmondta az álláspontját. Mindamellett, hogy senki nem volt biztos abban, hogy mi fog történni, és senki nem érezte azt, hogy itt minden kérdés 100 százalékosan meg van válaszolva, nem éreztem ellenállást.

Az intézetigazgatókkal is arra jutottunk, hogy igazából nem nagyon van más út, nem tudunk más, értelmes alternatívát sem magunknak, sem a HUN-REN kutatóközpontjainak.

A Kari Tanácsban volt, aki jelezte, hogy nem támogatja az ötletet, de ettől eltekintve nagyon nyugodt ülés volt.

A döntés valójában nem arról szólt, hogy akkor igennel vagy nemmel szavazunk a kutatóközpontok átvételéről, hanem sokkal inkább arról beszélgettünk, hogy az átvétel után milyen irányba kellene menni, milyen garanciákat építsünk bele a folyamatba. Miután a szakpolitika és a HUN-REN úgy döntött, hogy nekik nincs szükségük azon a szervezeten belül a bölcsész- és társadalomtudományi kutatásokra (amivel nyilván lehet vitatkozni), nekünk arról kellett gondolkodnunk, hogyan működjünk velük együtt.

Én azt próbáltam felvázolni a Kari Tanácson, hogy tud-e valaki olyan reális forgatókönyvet mondani, hogy ha nem az ELTE veszi át ezeket a kutatóközpontokat, akkor hova kerülhetnének. Az nem lett volna reális forgatókönyv, hogy a nemleges válaszunk esetén ezek a kutatóközpontok visszakerülnek a HUN-REN-hez, kapnak 10 milliárd forintot, és boldogan kutatnak tovább. Ahogyan az sem lett volna reális, hogy a Magyar Tudományos Akadémiához kerülnek vissza, hiszen onnan szakították el őket, és az Akadémia sem egy dúsgazdag szervezet. Arra sem volt megfelelő válaszunk, hogy ha nem mi vesszük át őket, akkor ki. Nem tudjuk, mi történt volna velük: esetleg még tovább darabolják őket vagy szétosztják a többi egyetem között.

Voltak olyan hangok is, amelyek szerint az ELTE azért megy bele ebbe az egészbe, mert a kormány a felsőoktatási keretszámok, férőhelyek meghatározásánál majd mindezt „meghálálja” az egyetemnek. Igaz ez?

A „meghálálás” itt nem igazán működik, hiszen jelentkezői számokról van szó. A fenntartó nem tud hallgatókat adni, hogyha nem jelentkeznek hozzánk hallgatók. Ha arra gondol, hogy egy állami fenntartású egyetemként nem okos döntés nyíltan szembemenni a fenntartóval (ráadásul egy olyan kérdésben, amiről ő már kormányhatározatot is hozott), az valóban így van.

Ugyanakkor a keretszámok kapcsán elmondhatjuk, hogy az ELTE BTK-ra mindig kimagaslóan sokan jelentkeznek, ez ebben az évben is így volt, és a tavalyi felvételi számokhoz hasonló mennyiségű hallgatót vettünk fel idén is, ami arányban áll a jelentkezési számainkkal. Úgy gondolom, hogy ez a hallgatómennyiség teljesen jogos az ELTE BTK népszerűségét és korábbi létszámait figyelembe véve, a HUN-REN kérdésétől függetlenül.

Volt-e megfogalmazott félelem az átvétel kapcsán a szenátusi ülésen, vagy akár előtte, a Kari Tanácsban?

Nem mondanám félelemnek, inkább sok technikai kérdés merült fel, például az, hogy hogyan fogják hívni ezeket a kutatóközpontokat, vagy hogyan alakul a költségvetés, ki lesz a munkáltató, milyen jogkörökkel stb. Az végig alapvetés volt, hogy most hirtelen nem lesz semmiféle változás, semmilyen beavatkozás.

A Bölcsészkaron az az álláspontunk, hogy az eddigi együttműködéseket ezekkel az intézetekkel, központokkal tovább folytatjuk.

Mindenképpen szeretném, hogy valamikor szeptemberben a HUN-REN intézetigazgatóival és az ELTE BTK intézetigazgatóival üljünk össze és beszélgessünk szakmai szempontok alapján arról, hogy akarunk-e a már meglévőkön túl bármilyen más szinergiákat kialakítani. Nem kívánunk abba beleszólni, hogy ők mit kutatnak, mivel foglalkoznak, a saját karunkon sem szólunk bele ebbe, és nincs külső nyomás arra vonatkozóan, hogy például ki miről írhat tanulmányt. Ebből a szempontból azok a hangok, amelyek a HUN-REN kutatói autonómiát féltik, teljesen alaptalanok.

Az Akadémiai Dolgozók Fórumának nyilatkozataira gondol?

Én nem szeretnék neveket mondani, aki követi a sajtóban ezt, tudja, hogy kik a leginkább aktívak ebben. Nyilván őket is meg lehet érteni, ők is végzik a dolgukat, de

az, hogy itt az autonómia sérülhet, az alaptalan.

Az elmúlt időszakban ezzel kapcsolatban megjelenő cikkek hangulatkeltőek, és azt a képet festik, mintha az ELTE valami elfekvő lenne, ahová a kutatóintézeteket most beteszik, de nem erről van szó. A jelenlegi tudásunk szerint ezek a kutatóközpontok önállóan pályázhatnak, önálló költségvetésük lesz, önállóan tudnak szerződést kötni, a főigazgatók irányítják majd őket, mi pedig biztosan nem fogunk beleavatkozni a bölcsészettudományi kutatásokba.

Ezzel kapcsolatban megfogalmazódott az érdekvédő szervezetekben az is, hogy mi lesz az azonos profilú, azonos témát kutató dolgozókkal? Mi lesz akkor, ha ugyanazt kutatja egy HUN-REN-es dolgozó, mint egy ELTE-dolgozó?

A tudományos kutatás nem úgy működik, hogy egy intézményben csak bizonyos számú kutató foglalkozhat egy adott témával. Ahhoz, hogy valaki kutató legyen, az kell, hogy teljesítse azokat a normákat, feltételeket, amelyek a tudományos kutatáshoz hazai és nemzetközi szinten egyaránt szükségesek. Hogyha valakinek a kutatása nemzetközi szinten életképes és működőképes, pályázatokat nyer, konferenciákra jár, könyveket, cikkeket ír, minden egyebet megcsinál, amit kell, akkor attól, hogy az ELTE-re bekerül, ez nem fog megváltozni.

Az, hogy az ELTE-n többen fognak egy adott szakterülettel foglalkozni, az erősíti egymást, nem pedig gyengíti. Az elbocsátásokhoz kapcsolódóan csak annyit tudok mondani, hogy a kutatóközpontok munkavállalóival kapcsolatban, ahogy eddig is, továbbra is az ő főigazgatóik döntenek, a Bölcsészkar nem tud és nem is szeretne ebbe beleszólni.

A kutatóközpontok átvétele kapcsán értelemszerűen felvetődtek anyagi kérdések is. Egyelőre annyit tudni a kormányhatározatból, hogy 7,6 milliárd forintot kap 2026-tól az ELTE a kutatóközpontok működtetésére. Mire lesz elég ez az összeg, hogyan fogják kigazdálkodni, biztosítani a működést?

Ebben a kérdésben az ELTE gazdasági vezetése a kompetens. Annyi már köztudott, hogy az ELTE ugyanazt a pénzt megkapja, mint amiből eddig működtek ezek a központok. Az átvétel költségeivel kapcsolatban alapvetés volt, hogy ezeket a fenntartó állja, hogy ne terhelje vele sem a HUN-REN, sem az ELTE költségvetését.

Arról tud valamit, hogy mi lesz a Magyar Tudományos Akadémia birtokában lévő épületekkel, amelyeket ezek a kutatóintézetek használnak? Megkapja őket az ELTE vagy a HUN-REN?

Ez egy nagyon összetett kérdés, zajlik egy per is, a Bölcsészkar szempontjából ez nagyon távoli probléma, ezért nem is mennék bele. Azt gondolom, hogy

senki nem tudja elképzelni azt, hogy akárkié is lesz az MTA ingatlanvagyon, az nem fogja beengedni a kutatókat dolgozni.

Ez egy jogi és létesítménygazdálkodási vita, ami a mindennapi munkavállalásban nem hiszem, hogy problémát okoz a kutatóknak, adminisztratív dolgozóknak. Sokszor el is mondták, hogy ők valójában csak dolgozni akarnak, amit ugyanúgy meg is tehetnek az eddigi munkahelyükön.

Felmerült az a kérdés is, hogy mi lesz a kutatók munkáját mérő teljesítményértékelési rendszerrel. Lesz egységes az ELTE-hez csatlakozást követően?

A közeljövőben nem hiszem, hogy lenne közös teljesítményértékelési rendszer az egyetemmel, hiszen nem is lehetséges, mert teljesen más profilról van szó. Úgy tudom, nekik is van saját teljesítményértékelési rendszerük, amelyről továbbra is ők döntenek. Nyilván az ELTE is rendelkezik saját minőségbiztosítási sztenderdekkel, de azt gondolom, hogy ezeknek a HUN-REN dolgozók teljes mértékben megfelelnek.

Kérdezett: Szabó-Gödri Rita

Címlapkép: az ELTE Bölcsészettudományi Karának épülete. (Forrás: ELTE BTK Facebook)