Onkoturizmus Kelet-Közép Európában: biztosítási játszmák és harc a túlélésért

Egyre nő a terhelés a közegészségügyi rendszeren Romániában és Magyarországon, ahogy a nemzetközi rendszerben működő romániai onkológiai magánklinikák fejlődnek. A fizetőképes és kevésbé súlyos állapotban lévő betegek jelentős része magánellátást igényel, a kevésbé tehetősek és a hosszútávú kórházi ellátásra szorulók a közegészségügyre szorulnak. A túlélésnél nemcsak a betegség jellege és stádiuma, de a kapcsolatok, vagy akár a kettős állampolgárság is számít. 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Riportunk első részében áttekintettük, hogyan működnek a jelentős tőkével fejlesztett romániai onkológiai magánklinikák, és hogy mivel néz szembe a román és a magyar közegészségügy akkor, amikor a rákstatisztikák nem megbízhatóak, a szakemberhiány súlyosbodik, és egyre nagyobb az érdekellentét a magánklinikák és a közkórházak között:

Onkoturizmus Kelet-Közép-Európában: kirándulás élet és halál között a román-magyar határon

Nő a nemzetközi hálózatban működő onkológiai magánklinikák száma, forgalma: Románia a kelet-közép-európai paradicsoma ezeknek az intézeteknek. A magánklinikák egy része ösztönzi a nemzetközi betegforgalmat, a fizetőképes betegek külföldi kezelését Törökországtól Nyugat-Európáig, egyúttal forrásokat szívnak el a közegészségügyi intézményektől.

Ennek az érdekellentétnek az okairól és következményeiről kérdeztünk egy onkológust, aki az egyik rendkívül hátrányos helyzetű romániai térségben dolgozik. Ebből a térségből Magyarországra vagy romániai magánklinikákra megy, aki csak tud.

„A rendszernek nem az az érdeke, hogy a közegészségügyben tartsa a betegeket” – mondja forrásunk, aki azt is hozzáteszi: az ilyen térségekben dolgozó orvost a forrás-, az eszköz- és a szakemberhiány is arra kényszeríti, hogy továbbküldje a betegeit a magánellátás felé vagy éppen külföldre. „Volt, hogy nekem kellett volna döntenem arról, hogy egy életmentő készítményt két beteg közül kinek adjak, mert mindkettejük számára nem volt elegendő támogatás. Megtagadtam a döntést, mert úgy gondoltam, nincs jogom rendelkezni mások élete felett. Egyikőjük sem jutott gyógyszerhez, és mindketten meghaltak. Azóta is gondolkodom, mi lett volna a helyes döntés.”

Viszont azt sem tartja járható útnak, hogy a betegek maguk vállalják az onkológiai kezelésekkel járó kiadásokat: „Ma eladod a házad, az autód, megveszed a gyógyszereket. De – ilyen a rák természete – egy bizonyos idő után megint hasonló befektetésre lesz szükség. És legközelebb már nincs mihez nyúlni. Akkorra lesznek legnagyobbak a kiadások, amikorra a beteg a legrosszabb állapotba kerül.”

A zsúfolt onkológiai osztályon dolgozó orvos elmondta: a magánklinikára kerülnek a „jó” betegek: azok, akik ambulánsan vagy rövid kórházi bennfekvéssel kezelhetőek; a „rosszak”, akiknek az állapota hosszabb, nagyobb költségigényű kórházi ellátást igényel, maradnak, vagy egy kitérő után visszakerülnek a közellátásba.  Akinek pedig nincs sok pénze, de vannak megfelelő kapcsolatai, az megy Magyarországra.

„Nagy terhelés mellett dolgozunk, mert a gyógyszerek rendkívül drágák, és egyre drágábbak lesznek. Állandó a nyomás rajtunk: egy onkológust folyamatosan megfigyelhetnek és lehallgathatnak.” – utalt az utóbbi időben kirobbant botrányokra. Két éve a román korrupcióellenes ügyészség (DNA) 77 onkológus ellen indított eljárást, azzal a gyanúsítva őket, hogy megvesztegette őket egy gyógyszercég. Az érintetteket végül 2018 májusában felmentették.

A betegekkel készített interjúkból ugyanakkor egyértelműen kiderült, hogy a közellátásban ma is gyakori a csúszópénz: leginkább a műtétekre, kezelésekre való várakozás idejét lehet így lerövidíteni. De a baksis összege általában alacsonyabb, mint a magánintézményekben fizetett járulékos költségek: ma Romániában nem a közkórházban zsebbe csúsztatott paraszolvenciában van a nagy üzlet, hanem abban, hogy a beteget „kiszervezik” a közegészségügyből.

A betegutak feltérképezése érdekében számos mélyinterjút készítettünk olyan betegekkel, akik a romániai köz- illetve magánellátásban gyógyulnak, és olyanokkal is, akik úgy döntöttek, hogy külföldön keresnek gyógyulást. A beszámolókból kihagytunk minden olyan részletet, amely a nyilatkozókat azonosíthatóvá tehetné.

A Magyarországra távozók azt mondták, a romániai eszköz- és szakemberhiány miatt, általában a romániai orvos javaslatára döntöttek úgy, hogy elhagyják a román közegészségügyi rendszert. Egyik interjúalanyunk daganatos betegséggel diagnosztizált kisgyerekét egy romániai felülvizsgálat tünetmentesnek nyilvánította. A szülőket meglepte a váratlanul jó diagnózis, ezért a leleteket, ellenőrizendő a diagnózist, egy ismerőssel elküldték Budapestre. Az onnan érkező szakvélemény megerősítette a gyanút: nemhogy tünetmentes a gyerek, de kiújult a daganata. „Ekkor döntöttünk úgy, hogy saját felelősségünkre otthagyjuk a marosvásárhelyi klinikát, és Budapesten kezdünk kezelésbe. Marosvásárhelyen még utánunk kiabáltak, hogy jó, menjünk, de a szövettani leleteket kérik vissza.”

Haragszanak a „potyázó románokra”

„Urológiai problémám volt, a …-i klinikára kellett mennem, X. tanárt javasolták, be is jutottam hozzá – meséli egy 70 körüli férfi, aki egy szabolcsi kisvárosban jelentkezett az orvosánál a panaszaival. Rendelési időben mentünk a tanárhoz, időpontra, de minden alkalommal órákat kellett várnom. Nem is lett volna ezzel baj, de nem volt olyan, hogy a bejutásra várok legalább fele ne román lett volna, de úgy román, hogy egy szót nem beszéltek magyarul, gondolom valaki tolmácsolt nekik odabent. És mindegyiknek volt TAJ-kártyája, pedig nyilvánvalóan semmi közük nem volt Magyarországhoz.”

Ezt, és az ehhez hasonló történeteket már magyarországi betegektől halljuk – ide a kispénzű romániai betegforgalom irányul. Magyarország a féllegális onkológiai kiskapuk országa. A magyarországi onkológia ellátórendszer maga is súlyos problémákkal küzd, és a megfelelő kezeléshez való hozzáférés itt sem magától értetődő, de még így is megéri: még térítéses ellátással is jobban jár a beteg, mint Romániában, és ami a legfőbb: a rendszer többé-kevésbé kiszámíthatóan működik. Ráadásul úgy tűnik, mára kitaposott útja van a társadalombiztosítási jogosultság megszerzésének.

„Felhív a gyerekkori iskolatársam, hogy behozná hozzam a nagyapját, nézzem meg, mert odahaza biztos elpatkol, mire az első komolyabb vizsgálatot elvégzik, nekik meg nincs arra pénzük, hogy megfizessenek egy bukaresti onkológust. Ismerem az ottani viszonyokat, tudom, hogy igaza van. A romániai onkológiai ellátás sok területen még jobb is, mint a magyar, de akinek nincs pénze vagy összeköttetése, annak finoman szólva sem túl jók a gyógyulási esélyei. Abból a pénzből, amennyiért egy magyarországi klinika igazgatójánál lényegében VIP-státuszt lehet szerezni, Romániában legfeljebb a sebész van kifizetve, de minden más vonatkozásban a lista végén van a beteg. Hozd be az öreget, mondom, megnézem, de nálunk is várólista van. Eljönnek, megvizsgálom, a leletei is azt mutatják, tényleg szükséges egy kisebb műtét. Térítéses ellátásban tokkal-vonóval ez kijön 300 ezerből, de nekik ez is sok. Egy hónap múlva, mikorra ki van írva az öreg, már rendes magyar TAJ-kártyával jönnek, de azt már nem mondom el, hogy szerezték.”

Magyarországi, egészségügyben dolgozó forrásaink többsége megerősítette, hogy a román állampolgárságú betegek egy része a térítéses, illetve magánellátóknál jelenik meg először, majd valamilyen úton jogosultságot szerez az állami finanszírozású ellátásra. Ezeknek a betegeknek egy kisebb része a román egészségbiztosítótól szerez hozzájárulást a magyarországi kezeléshez, a többségük a rendszer kiskapuit kihasználva magyar egészségbiztosításra lesz jogosult.

TAJ-kártyát kell szerezni

Konkrét számok persze nincsenek még a jelenség nagyságrendjéről sem: a rendszerre rálátó orvosok beszámolói alapján mi összességében évente ezres nagységrendűnek véljük ezt a számot, ideértve az Ukrajnából és Szerbiából származó betegeket is.

A legkönnyebb dolga azoknak van, akik honosított/kettős állampolgárok, és nyugdíjasok az anyaországban. Nekik csak egy állandó bejelentett lakcím kell, azzal már automatikusan jár az ingyenes állami egészségügyi ellátás. Ennél egy kicsivel több ügyintézéssel jár egy aktív korú kettős állampolgár esetében a TAJ-szám megszerzése, neki ugyanis biztosítotti jogviszonyt is kell produkálni, például egy magyarországi vállalkozás frissen bejelentett munkavállalójaként.

Több forrásból is hallottunk szervezetten működő „TAJ-kártya”, illetve lakcím-bizniszről, de ezt semmilyen konkrét adat nem támasztotta alá.

Ugyancsak a papíron történő munkavállalás a megoldás akkor, ha csak román (ukrán, szerb) állampolgársággal rendelkező beteg szeretne magyar társadalombiztosítást – ebben az esetben a külföldi állampolgár a bejelentés pillanatától jogosulttá válik a magyar közfinanszírozású ellátás igénybevételére. A papíron a beteget foglalkoztató cégnek ez nagységrendileg akár több százezer forint kiadást jelent, amit vagy bevasal a „munkavállalóján, vagy nem – a beteg viszont jogosulttá válik az ennél jellemzően sokkal drágább onkológiai ellátás igénybevételére.

Valószínűleg ez a jelenség is közrejátszik abban, hogy az állami ellátórendszerben újonnan megjelenő daganatos betegek száma 2014-ig éppen a Romániával határos Békés megyében nőtt a legdinamikusabban – 2015-ben Komárom-Esztergom került az élre -, miközben ebben a megyében az országos átlagot meghaladó mértékű a népességfogyás. A Hajdú-Bihar megyei adatok ugyanakkor nem támasztják alá ezt a feltevést, noha a Debreceni Egyetem az egyik célpontja a Romániából menekülő onkológiai betegeknek: Hajdú-Biharban ugyanis érdemben nem változik 2010 és 2015 között a rendszerbe újonnan belépő betegek száma.

A grafikon az országos és a fővárosi újbetegszám-növekedés mellett a három legnagyobb növekedést produkáló megye adatait mutatja:

Párhuzamos ellátás

Az onkológiai ellátások árában elég nagy a szórás: egy kisebb, egynapos műtéttel megoldható kezelést például 300-400 ezer forint körüli összegért vállalnak a fizetős ellátásban, de a komolyabb sebészeti beavatkozás esetében csak a műtéti költség 1 millió forintnál kezdődik. Ilyen nagyobb, kockázatosabb műtétet egyébként nem is vállalnak a tisztán magánellátásban működő cégek, csak a klinikákkal szimbiózisban működő egyetemi térítéses szolgáltatók.

A magyar egészségbiztosító által finanszírozott ellátásoknál tavaly például egy emlődaganat esetén az egy betegre jutó kezelési költség 1,7 millió forint volt, de a vérképzőszervi daganatos betegség kezelése már 2,8 millió – egy gyermekhaematológiai betegség kezelésének költsége pedig ennek a többszöröse.

„Munkatársaink több nyelven – többek között ukránul, oroszul és románul is – anyanyelvi szinten beszélnek, és lehetőség szerint minden problémára igyekeznek megoldást találni.” – többek közt ezzel az extra szolgáltatással csábítja a reménybeli pácienseket a Debreceni Egyetem térítéses központja, a REOF Nonprofit Kft. – és valóban, az egyetem területén belül, az egyik klinikai tömbbel fizikailag is összeépült intézményben a magyar mellett román és ukrán nyelvű feliratok is tájékoztatják a betegeket.

A REOF a fizetős szolgáltatók közt a maga évi 1,5 milliárdos bevételével viszonylag kicsinek számít, a nyeresége pedig az elmúlt öt év átlagában nem haladja meg a 2 százalékot. Hasonló nyereségességet, de szerényebb bevételt mutat a szegedi és a budapesti klinikai térítéses szolgáltató. Kérdés, miért éri meg az egyetemeknek ezeket fenntartani, sőt, fejleszteni.

Hallottunk olyan véleményt, amely ebben is a „főorvos-lobbi” kezét látja, mondván a féllegális romániai betegturizmus elsődleges haszonélvezői azok a vezető beosztású orvosok, akik a párhuzamos magán-ellátórendszeren keresztül juttatják be a beteget az állami finanszírozású ellátásba – erre azonban első kézből származó nyilatkozatot nem hallottunk.

És a valóság nem ilyen fekete-fehér: több forrásunk is megerősítette, hogy a klinikák mellett működő térítéses üzleti vállalkozások afféle legális fizetéskiegészítést jelentenek az egyébként súlyosan alulfizetett klinikai orvosoknak. Nemcsak a betegek, de az orvosok is Nyugat felé vándorolnak, és a klinikák mindent megpróbálnak, hogy csökkentsék a nyugat-európai orvosállások elvszívó hatását.

Ráadásul azzal, hogy a román egészségügy bérszínvonala mára meghaladja a magyarországiét, Erdély megszűnt a magyarországi szakszemélyzet utánpótlási bázisának lenni: ma már se orvosnak, se nővérnek nem éri meg Magyarországra jönni. Nagyon is életszerű magyarázat tehát, hogy a klinkák mellett működő térítéses ellátók tulajdonképpen a klinikák működőképességének fenntartását szolgálják – ettől függetlenül egyfajta zsilipként is működhetnek a térítéses és az „ingyenes” ellátás között.

Ha nincs pénzed, halálra vagy ítélve

Közel húsz éven át szervezte a szomszédos országok magyarlakta területeiről – elsősorban Romániából és Ukrajnából – az ott megfelelő ellátáshoz nem jutó betegek magyarországi gyógykezelését a Segítő Jobb Alapítvány (SJA). Az alapítvány nemcsak a betegek itteni kezelését intézte, de az erdélyi és kárpátaljai orvosok továbbképzését, illetve kinti intézmények támogatását is. Kalmár László, az SJA vezetője az egyik legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy működésük nyomán létrejött egyfajta informális hálózat a kinti és az itthoni orvosok között. A fő profil azonban a – többségében onkológiai – betegek magyarországi kezelésének megszervezése volt.

Azért csak volt, mert az alapítvány, amelynek kiadásait korábban utólag megtérítette a központi költségvetés, valamiért kegyvesztett lett, és 2016 óta felszámolás alatt áll. A korábbi időszakban évi 3-500 millió forintból meg tudták oldani a valóban magyarországi kezelésre szoruló határontúliak itteni gyógykezelését. Kalmár László, az alapítvány vezetője szerint nagyságrendileg ennyi a valóságos igény.

Másképp látja ezt az a Magyarországon dolgozó onkológus forrásunk, aki szintén jól ismeri a romániai viszonyokat. Szerinte legalább három okból jönnek jelentős számban Romániából onkológiai betegek: egyrészt onnét nézve Magyarország „Nyugat”, vagyis eleve jobbnak gondolják az itteni ellátást – még akkor is, ha ez ma már sok területen nem igaz.

Másrészt furcsa módon pénzügyi szempontból racionális döntés lehet egy kisebb költségű kezelést Magyarországon elvégeztetni akár térítéses formában, a romániai legális és féllegális költségek ugyanis mára jelentősen magasabbak lehetnek, mint a magyarországiak. Szerinte ma 300 ezer forintért lényegében VIP-státuszt lehet szerezni egy klinikaigazgatónál, vagyis a beteg – persze ha van TAJ-kártyája – minden tekintetben a legjobb ellátást kapja, míg otthon ezer euróért legfeljebb az operáló orvos jóindulatát lehet megvenni.

Harmadrészt van egy jelentős korrupciós nyomás is: ahogy több forrásunk is mondta, „ha nincs pénzed, vagy jó kapcsolatod, halálra vagy ítélve”. Ahhoz ugyanis, hogy egy beteget ne előzzenek meg folyamatosan a különböző várólistákon, pénzre vagy jó összeköttetésekre van szükség. Így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy sok esetben még a magyarországi kezelés extra költségeivel is – szállás, utazás, a TAJ-kártya megszerzésének ára – olcsóbban úszhatja meg a beteg, mintha otthon kellene fizetnie az egyébként ingyenes ellátáshoz való hozzáférésért.

Sokba kerül a „potyázás”

A TAJ-számért és a magyarországi ellátásért folytatott küzdelem még akkor is jelentős áldozatokkal jár, ha ez tűnik a könnyebb útnak.  A riportunk első részében szereplő, gyermekükkel az utolsó pillanatban Magyarországra menekülő szülőknek is mélyen a zsebükbe kellett nyúlni, hogy megmentsék az öt éves gyereket. Az életmentő beavatkozások elvégzése sem automatikus ugyanis, a szülőknek anyagi garanciát kellett vállalnia.

Ahhoz, hogy a romániai biztosító kifizesse a kezelést, bizonyítani kell, hogy az ellátás körülményei Romániában nem biztosítottak. Mivel azonban – a férőhellyel, szakemberhiánnyal küzdő – kórházak felszereltsége az európai támogatásoknak köszönhetően jó, nem egyszerű ilyen jellegű jóváhagyáshoz jutni. A Marie Curie kórházból Budapestre szállított gyerek esetében a szülők a kemoterápiáért alkalmanként ötezer euró körüli önköltségi árat fizettek egy hónapon át. A csontvelőtranszplantáció költsége 35 ezer euróra rúgott. Mire a tulajdonképpeni hosszútávú kezelés megindult, a többszörös áttéttel küzdő gyerek esetében a család kiadásai már elérték az ötvenezer eurót.

„Minden eszközt meg kell ragadni” – mondja a finanszírozási lehetőségekről Aczél Dóra, aki kamaszkora óta küzd daganatos betegséggel. Ő először a magyar, majd az osztrák köz- majd magánellátásban is részesült kezelésben. Olyan jelentősek a kiadások – magyarázza –, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni az államközi szerződések nyújtotta lehetőségektől a tartózkodási engedély vagy az állampolgárság felvételén át a közösségi adománygyűjtésig.

Dóra két év alatt rengeteg tapasztalatot szerzett, ma már sokan fordulnak hozzá tanácsért. „Nemrég megkeresett valaki, akitől egy kolozsvári onkológus kétezer eurót kért. Azt szerette volna, hogy rendezzünk gyűjtést. Kétezer euró ilyen kezelések esetében biztosan nem elegendő. Aki megkeresett, nem kérdezte meg az orvostól, mire kéri a pénzt és mit kap érte cserébe. Bajban volt, és fizetni akart.”

Egy interjúalanyunk tíz évvel ezelőtt úgy döntött: jók a kilátásai, nem megy külföldre, nem fordul magánklinikákhoz, a román állami rendszerre bízza az egészségét. „Láthatóan javultak a körülmények a romániai kórházakban az elmúlt években, bár továbbra is probléma, hogy nincs elég hely, és nem elég szervezett az ellátás.” – magyarázza a döntését.

„Idén, mivel rosszak voltak az eredményeim, berendeltek Kolozsvárra egy kezelésre, ami végül két hónapot csúszott a kórház hibájából. Végül megkaptam a radioaktív hatóanyagot, de két nap után utcára tettek a kórházból, mert nem volt elég hely. Pedig karanténban kellett volna maradnom. Ki kellett mennem az utcára, fel kellett ülnöm a zsúfolt vonatra. Tudtam, hogy kárt okozok annak az egészségében, aki mellé leülök. Végignéztem a zsúfolt vagonon, és végül kiválasztottam egy idős nőt. Arra gondoltam, ő már elég idős ahhoz, hogy mellé üljek.” Arra a kérdésre, hogy mi történik, ha a romániai kezelés mégsem hozza meg a várt eredményt, kész a válasz: mindent megpróbált, mindent végigjárt, nincs más hátra, mint az, hogy tíz év után elhagyja az országot.

Az elmúlt években Romániában javult az onkológiai ellátás, javultak a körülmények, nagyon nagy arányú uniós támogatás, jelentős magántőke van a szakágban, amely üzleti szempontból mindenképpen sikerágazat.  De a betegúton csak az halad előre, akinek elég pénze és kapcsolata van a remélt gyógyuláshoz.

A cikksorozathoz kapcsolódó rádióinterjúkat a Marosvásárhelyi Rádió weboldalán lehet meghallgatni:

Onkológia és korrupció: a betegutak hálójában. 1. rész – Marosvásárhelyi Rádió

Évente körülbelül nyolcvanezer új rákos megbetegedést regisztrálnak Romániában, a hozzáférhető adatok szerint ugrásszerű a növekedés, s bár jelentős beruházások történnek úgy a közkórházakban, egészségügyi központokban, mint a magánintézményekben: nem jut mindenkinek ellátás, nem jut mindenkinek megfelelő minőségű kezelés. Ráadásul, ahogy arra a Rákbetegek Egyesülete felhívja a figyelmet: nincs transzparens, hiteles ráknyilvántartás Romániában.

Onkológia és korrupció. A betegutak hálójában 2. – Marosvásárhelyi Rádió

Több, mint kétszáz millió euró érkezett az elmúlt években onkológiai fejlesztésekre Romániában, mégsem biztosított mindenki számára a megfelelő, hatékony kezelés. Jelentős eltérések vannak attól függően, hogy milyen anyagi körülmények között él a beteg, az ország mely részében válik beteggé. Az Európai Tényfeltáró Alap támogatásával készített riportsorozatunk második részében dr. Carp Gheorgheval, a nagyváradi megyei kórház …

Onkológia és korrupció. A betegutak hálójában 3. – Marosvásárhelyi Rádió

Aczél Dóra 18 éve küzd egy daganatos betegséggel, és annak következményeivel. Megjárta a romániai közegészségügyet, a magyarországit, az osztrákot, és egy osztrák magánklinikáig is eljutott. Övé az egyik legsikeresebb közösségi adományt gyűjtő kampány. Ismeri az európai tagállamok közötti egészségügyi finanszírozás rendszerét, és nagyon sok mindent tud arról, hogyan harcolhat valaki a gyógyulásért, tapasztalatairól Fájdallam címmel …

Becker András – Parászka Boróka

Címlapfotó: A Maros megyei kórház onkológiai klinikájának bejárata – Parászka Boróka felvétele. A cikksorozat az IJ4EU támogatásával készült.