“Minek masni a nyers húsokra?” – Századvég-tanulmány a politizáló civilekről

drMáriás "Soros a Magyar Nemzeti Parkban" című festménye
drMáriás "Soros a Magyar Nemzeti Parkban" című festménye

 

A Századvég Alapítvány tanulmányt (PDF) készített a hazai nemkormányzati szervezetek “befolyásszerzési technikáiról és az ezekkel kapcsolatos aggályokról”. Ma már az is eredmény, hogy a kormányközeli think tank ismeretlen tanulmányszerzői “önmagában legitimnek” tartják a külföldi támogatással rendelkező civil szervezetek tevékenységét, és például nem állítják, hogy munkatársaik eleve a donorok és idegen titkosszolgálatok ellenséges ügynökei lennének. Ettől azonban a tízoldalas szöveg még valójában nem egy tanulmány, hanem egy tudományos stílusban megírt politikai proklamáció, amely pont a már ismert kormányzati tervekkel azonos intézkedési javaslatokat nem támasztja alá semmi konkrétummal.

 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Részletek, támogatási lehetőségek itt

 

Vitatkozni viszont érdemesebb vele, mint Németh Szilárd vagy a miniszterelnöki beszédek sarkos sorosozásaival, úgyhogy most ezt meg is tesszük. Ha azonban már az érdekháttér feltárásáról vitatkozunk, akkor jó lenne persze azt is tudni, hogy közpénzből jött-e létre a munka, ezért küldtünk is egy adatigénylést az ügyben az Alapítványnak.

1. A tanulmány nemzetközi hátteret bemutató bevezetőjének kulcsmondata, hogy “bizonyos – elsősorban komoly pénzügyi háttérrel bíró – NGO-k jelentősebb nemzetközi befolyással bírnak, mint egyes – kisebb, kevesebb eszközzel  bíró – államok”.

Ezt nehéz vitatni, de nem következik belőle semmi.

Attól, hogy mondjuk az egyesült államokbeli ACLU jogvédő szervezet vagy az Amnesty International szervezetileg és lobbierejében is kompetensebb, mint egy kisebb afrikai ország, még nem lesznek előbbiek sem a nemzetközi politika meghatározó alakítói. Legalábbis messze nem annyira, mint az államok, az államközi szervezetek, a multinacionális vállalatok vagy a világegyházak.

Ráadásul egy olyan korban, amikor a soft power eszközök alkalmazása amúgy minden nagyhatalom külpolitikájának integráns része, szinte lehetetlen összemérni a nemzetközi civil szervezetek önálló befolyását az egyes államokéval.

Ezzel összefüggésben a szerzők a Carnegie Europe egészen friss tanulmányából hivatkozzák, hogy bár a nemzetközi NGO-k “hatékony és jelentős politikai tevékenységet fejtenek ki, helyi támogatottságuk általában alacsony”, és hogy ez feszültséget kelt a helyi politikai élet hagyományos szereplőivel.

Már az gyanús, hogy miért okozna konfliktushelyzetet egy alacsony társadalmi támogatottsággal rendelkező szereplő a helyi politikai versenyben?

Azonban ha magunk is elolvassuk a hivatkozott, amúgy nyolc fejlődő ország civil mozgalmairól készült esettanulmányokra alapozó tanulmányt, akkor azt látjuk, hogy az valójában elsősorban a nyugati mintájú NGO-któl eltérően szerveződő új civil politikai mozgalmakról szól, amelyek éppen hogy sok helyütt jelentős társadalmi támogatottsággal rendelkező politikai karakterű tömegmozgalmakat indítanak el.

A Carnegie anyaga elsősorban ezen új típusú mozgalmakra adott reakcióként írja le, hogy “sok kormány egyre eltökéltebben keres a civil aktivizmus elérése és hatásai semlegesítésére kialakított mechanizmusokat”, és hogy “a világ számos részén maga az autonóm és szabad civil társadalom áll támadás alatt”.

Ezzel szemben Magyarországon a kormányzat norvég-, majd Soros-ellenes hadjáratának célpontjai jellemzően “hagyományos”, ha tetszik, nyugati típusú civil szervezetek, amelyek nem csak hogy nem alkalmasak, de minden kormánykritikájuk ellenére nem is törekedtek közvetve sem arra, hogy a politikai pártok társadalomszervező vagy közhatalmi szerepét átvegyék.

Szintén vitatható általános megállapítás, hogy a nemzetközi NGO-k aktív jelenléte a kommunizmus bukásához kötődne. Ez legfeljebb Magyarországról nézve lehet így, hiszen a probléma 1990 előtt a magyar kommunista hatalom számára értelemszerűen nem merült fel.

Ezzel szemben a nyugati társadalmakban a nagy civil szervezeteknek kicsit régebbi hagyományai vannak, de a nemzetközi hálózatok létrejötte sem köthető a hidegháború végéhez: az Amnesty International például már a hatvanas évek végén is százezres tagságú, globálisan működő szervezet volt.

2. A Századvég-tanulmány második része azzal foglalkozik, hogy miért “aggályos” az, hogy civil szervezetek politikai kérdésekben állást foglalnak.

2.1. Az első és legfontosabb probléma a tanulmány szerint az, hogy a civil szervezetek reprezentációs deficittel küzdenek, mivel nem áll mögöttük egyenlő és titkos választáson való részvétel, illetve az azon alapuló eredmény.

Ezt a Századvég amúgy természetesen nem jogi, hanem politológiai szakirodalmi megállapítások alapján állítja.

Ezekből idézve megkülönbözteti a mozgalmi alapú legitimitást (sokan támogatják a szervezetet, ez adja a súlyát), a küldetés alapú legitimitást (univerzális, vitathatatlannak tekintett célok alapozzák meg a tevékenységet) és a szakértelmi alapú legitimitási érveket mint lehetséges hivatkozási alapokat.

Ezek közül csak az elsőt ismerik azonban el valós legitimációs alapként a szerzők, utóbbiak esetében pedig abban látják a problémát, hogy a hálózatba szerveződő civil szervezetek egymást hivatkozva teremtik meg a szakértelem látszatát.

Ezt a politológiai vitát le nem becsülve fontos azonban azt látni, hogy ezek nem jogi, hanem politológiai legitimációs érvek, amelyekre állami intézkedéseket alapozni sem logikailag, sem alkotmányosan nem lehet.

Egyszerűbben megfogalmazva: mondhatom azt, hogy nem hiszek a civil szervezeteknek, jobban hiszek egy pártnak, mert az utóbbiak mögött ott a választók támogatása. Azt azonban nem mondhatom (és az állam sem mondhatja), hogy bárki ne vehetne részt a politikai vitákban, csak azért, mert nem választották meg.

Kérdés persze, hogy miért nem jelennek vajon meg azok a fogalmak az elemzésben, hogy egyesülési szabadság, szólásszabadság, vagy akár pluralizmus és közhatalom nyilvános kontrollja?

Mire szolgálnak akkor a politikai részvételi jogok, köztük az egyesülés és a véleménynyilvánítás szabadsága, ha nem arra, hogy a politikai közösség bármely tagja alakítsa a közügyek állapotát? Miért választhat a választó, akit erre senki nem választott meg?

És miért kellene egy közhatalommal nem rendelkező szervezetnek választáson szerzett demokratikus legitimációval rendelkeznie? Csak azt illeti meg a szólásszabadság, az értékek melletti kiállás vagy az érdekek érvényesítésének joga, aki politikai hatalommal rendelkezik egy választás alapján?

És ugyanide tartozik egy nehéz kérdés: az egyházak vagy a sajtó miért volna kevesebb hatással egy társadalom életére, mint egy akár nemzetközi, akár hazai NGO? Vagy ezek szerint csak az nem jelentene reprezentációs deficitet, ha demokratikusan választanánk ki a papokat és a főszerkesztőket is?

Az tehát a baj a Századvég e legfontosabb, a kormánypárti politikusok által sokféleképpen idézett kritikája szerint, hogy a politizáló civil szervezetek nem mérettetik meg magukat a demokratikus versenyben. Viszont éppen ezért nem is tesznek szert közhatalomra, ergo nem hoznak másokra kötelező erejű politikai döntéseket.

Ha a közhatalom gyakorlói viszont ennek ellenére hallgatnak rájuk, akkor azt e hatalomgyakorlók a saját, választáson szerzett demokratikus felhatalmazásuk birtokában teszik.

Ahogy a Fidesz is legitimen veszi igénybe a nem is magyar állampolgár Arthur Finkelstein tanácsait például éppen a civilellenes fellépés megtervezése során. Finkelstein sem indult választásokon, ahogy Habony vagy a kormányt támogató civilek sem.

2.2. A Századvég a második problémakörbe az elszámoltathatósággal kapcsolatos problémákat sorol: egyrészt – a reprezentációs deficittel persze összefüggésben – azt, hogy a civil szervezetek nem méretik meg magukat választáson, másrészt azt, hogy a civil szervezetek tagsága, illetve vezetősége szabadon dönt a szervezet céljairól, harmadrészt azt, hogy ezekre a szervezetre sokkal kevesebb átláthatósági előírás vonatkozik.

Ezen érvek közül az első abból fakad, hogy – megint csak az egyházakhoz, a sajtóhoz vagy az érdekképviseletekhez hasonlóan – a civil szervezetek nem pártok, a másik meg abból, hogy a felsoroltakhoz hasonlóan belső autonómiával rendelkeznek.

A működés pártoknál alacsonyabb szintű átláthatóságával érvelni a komolyan vehető párt- és kampányfinanszírozási szabályokkal nem rendelkező Magyarországon azonban kicsit hülyén veszi ki magát.

Valójában ugyanis a magyar politikai pártok belső működéséről és gazdálkodásáról összességében annyit sem tudunk, mint a külföldről támogatott civil szervezetekéről.

Amit megismerhetünk – de ezt is csak utólag, a választások után – az az állami támogatások felhasználása, ami a pártok gazdálkodásának legfontosabb alapja. A döntően állami finanszírozás pedig a jelenlegi magyar helyzetben egy elég jelentős eltérés a pártok és a civil szervezetek – legalábbis a kormánykritikus civilek – között.

2.3. A Századvég következő kritikája azt érinti, hogy az NGO-k tevékenységét a forrásokért való versenyben erősen meghatározza a donoroknak való minél nagyobb szintű megfelelés, ami a tényleges függetlenség vagy a szakmai alapú munka sérelmével járhat.

Azt, hogy ugyanúgy valós tendencia, mint a tulajdonosi nyomás hatása a sajtószabadságra, nehéz vitatni, de mégiscsak furcsa olvasni egy milliárdos állami megrendeléseket teljesítő kormányzati think tanktól.

Hogy, hogy nem, politikailag aktív civilekről esvén szó, a CÖF és az Alapjogokért Központ esetében nem merül fel a donor-driven állásfoglalások problémája, ahogy magánál a Századvégnél sem, hiszen az állami források legalább ennyire álláspontformáló (vagy öncenzúrázó) hatása említés szintjén sem szerepel az elemzésben.

2.4. A kritikák negyedik iránya arra vonatkozik, hogy az NGO-k tevékenysége nem értéksemleges, hanem a nyugati liberális államszervezési és emberi jogi megközelítésekhez kötött, és hogy a filantróp célok kapcsán is értékalapon járnak el.

Ehhez csak annyit fűznénk, hogy mi lenne abban a meglepő, hogy a szabadságjogok kultúrájában létrejött szervezetek értékben elkötelezettek a szabadság mellett?

Másrészt amikor a Századvég azt írja, hogy a “Ki ne támogatná a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogok védelmét”-típusú érvek lehetetlenné teszik a “sematikus értékexport következményeinek vizsgálatát”, akkor gondoljunk egy pillanatra arra a magyar politikai kommunikációs térre, ahol minden gond nélkül elengedi egy erős társadalmi támogatottsággal rendelkező miniszerelnök az “emberi jogi handabandázás” minősítést a kormányzati intézkedések alapjogi kritikáira.

Mi mindenesetre egyelőre nem tartanánk különösebben attól, hogy a nyugati liberális értékrend szolgai, a helyi sajátosságokra érzéketlen másolásának hibájába esik az ország.

2.5. Végül az is probléma a Századvég szerint, hogy az NGO-k sokszor gazdasági lobbiérdekek mentén működnek, illetve sok országban tevékenységüket a polgárok is lobbitevékenységnek tartják.

Ennek pontos megértéséhez ugyan ismernünk kellene a lobbitevékenység alkalmazott definícióját, de magyar viszonyok között ez azért látszik másodlagosnak, mert az állami szervek felé irányuló gazdasági lobbitevékenységet jelenleg Magyarországon érdemben semmilyen szabály nem korlátozza.

A külföldi gazdasági lobbinak tehát nem kell – a kormányzat által partnernek amúgy nem tekintett, tehát lobbistának aligha ideális – civil szervezeteken keresztül lobbiznia, megteheti ezt – nyilvánossági követelmények vagy professzionális lobbisták foglalkoztatása nélkül – maga is.

Éppen ezért meglehetősen önellentmondó, hogy követendő külföldi szabályozási irányokként – az orosz és az izraeli törvényalkotásról mélyen hallgatva – két lobbiszabályozást, az osztrákot és az amerikait hívja fel példaként a Századvég, Utóbbi ugyan kifejezetten külföldi államoknak lobbizó szervezetekről szól, de arról még az elemzés is elismeri, hogy az az NGO-kra pont nem vonatkozik.

Kapcsolódó cikkeink

Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet barátság! Így számolt le Putyin elnök a külföldi ügynökszervezetekkel

Izraeli mintára bajos lesz bevezetni a magyar civilellenes szabályokat

Bepereltük a titkosszolgálatot az eltitkolt Soros-tanulmányért – Orbánék megint Finkelstein kottájából játszanak

Az osztrák példa ennél is furcsább, mert az meg egy átfogó, a hazai és külföldi lobbistákra egyaránt vonatkozó lobbitörvény, amelynek annyi köze van a tárgyalt témához, hogy az osztrák lobbinyilvántartásba az Amnesty International, a Greenpeace és a WWF is bejelentkezett.

3. Az írás legérdekesebb, de sajnos legrövidebb részében a Századvég külföldi támogatásból működő hazai civil szervezetek tevékenységét vizsgálja.

Az írás az Open Society Institute-tal az élen azonosít nyolc Magyarországon aktív külföldi donorszervezetet, majd megállapítja, hogy vannak példák arra, hogy az általuk támogatott hazai szervezetek “belpolitikai kérdéseknek számító ügyekben (pl. a migrációs válság, drogliberalizáció, azonos neműek házassága) alapvetően a forrásaikat folyósító külföldi támogatók politikai értékválasztása mentén foglaltak állást”.

Emellett hasonlóan kevéssé újszerű kutatói megállapítás, hogy egyes érintett szervezetek álláspontjával egyes pártok időnként azonosulnak, például – komolyan ez szerepel a hivatkozások közt – a Párbeszéd Magyarországért támogatta Majtényi László köztársasági elnöki jelölését.

Emellett sikerült felderíteni a hálózatosodásra vonatkozó példaként, hogy – az elsősorban a sajtóban megjelenő korrupciós híreket szemléző és rendszerező – K-Monitor milyen sokat hivatkozik cikkeiben az Átlátszóra, és hogy vannak olyan magyar szervezetek, köztük az Ökotárs Alapítvány, amelyek külföldi támogatásból nyújtanak támogatást hazai civil szervezeteknek.

Ami viszont elmarad, az az, hogy a tanulmány egyértelművé tegye, hogy ténylegesen mit hiányol a vizsgált szervezetek átláthatósága kapcsán?

Ugyanis éppen azért képes a Századvég vagy a kormány is pontosan azonosítani, hogy mely szervezetek működnek külföldi támogatással, mert – bár ma erre vonatkozó törvényi nyilvánossági követelmény a minden civil szervezetre vonatkozó általános szabályokon túl nincs – a külföldi támogatás ténye és mértéke ma is megismerhető a szervezetek önkéntes közléseiből.

Még nehezebb eljutni a tanulmány másik végkövetkeztetéséig, azaz addig, hogy miért kellene a külföldről támogatott, amúgy civil szervezetként persze regisztrált és ellenőrizhető NGO-kat külön nyilvántartásba venni.

Utóbbit ugyanis csak azzal lehetne megalapozni, ha a javaslattevő azt is állítaná, hogy az érintett szervezetek tevékenysége káros és veszélyes (károsabb és veszélyesebb, mint például a szabályozni nem javasolt gazdasági lobbistáké), amire a “rendes” civil szervezetektől való elkülönítéssel fel kell hívni a választók figyelmét.

És ha ezt állítja a Századvég, akkor azzal együtt azt is kell mondania, hogy például az emberi jogok mellett vagy a korrupció ellen küzdő szervezetek károsak egy európai országban, amelyeket indokolt az államnak megkülönböztetett módon figyelemmel kísérnie. De persze a véleménynyilvánítás szabadságával élve szabadon képviselheti akár ezt az álláspontot is a kormányzati think tank.

M. Tóth Balázs – Sepsi Tibor

 

tetszett_a_cikk3

 

  • Pirinyobernard

    Az a “szellemi elit” mely így gondolkozik … nos erre már láttunk példát történelmünk során. Mindig katasztrófába vezettek minket.