A nemzetközi cégek egy bonyolult csalási szerkezet részévé válnak

A multinacionális nagyvállalatok struktúrájuknál fogva hasznot húznak az adócsalásokból, bár nem feltétlenül ők a kezdeményezők. A politikai döntéshozók gyakran úgy állnak hozzá a problémához, hogy inkább ne bolygassuk, ne ellenőrizzük őket, hiszen ezek a nagy szereplők működtetik a gazdaságot, ők az európai országok motorjai. A NAV-nak részben megfeleltethető francia hivatal, a DGFiP legnagyobb szakszervezetének volt főtitkárával, Serge Colin-nel beszélgettünk.

Franciaországban az állam biztosítja-e az áfacsalás megakadályozásához vagy szankcionálásához szükséges eszközöket?

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ami a körhinta típusú csalásokat illeti, már régen, az ezredforduló táján feltérképeztük e csalások szerkezetét. Egyes vállalatok csupán félévig léteztek, céljuk csak az áfa-visszaigénylés lebonyolítása volt, majd egy év késéssel, mikor az állam már kiutalta a gyakran többszázezer euróra rugó összegeket, felfedeztük, hogy a cégek már nem is léteznek, vezetőik köddé váltak. De amikor a szakszervezetünk felhívta erre a figyelmet, jó tíz éve, a felelősök nem igazán hittek nekünk, minimalizálták a jelenséget, és kételkedtek a feltárás esélyeiben. Több sikertelen próbálkozás után a közvéleményhez fordultunk. Ha jól tudom, az elsők között állapítottuk meg, hogy az Unióban 1993-ban bevezetett áfa-rendszer nagymértékű csalást tesz lehetővé; minket követtek a németek, az angolok pedig 2005-től reagáltak erre a csalási technikára. A kelet-európai országok talán később kezdtek foglalkozni a problémával.

Serge Colin a Solidaires Finances Publiques szakszervezet volt főtitkára és az Union des Finanzpersonals in Europa (UFE) jelenlegi elnöke. Az UFE 19 európai ország adó- és vámhivatali dolgozóinak szervezetét fogja össze, köztük van a magyar VPDSZ is.

Horváth András jóval súlyosabb vádakkal állt elő. Szerinte a felelősök szándékosan falaznak a rendszer haszonélvezőinek. Önöknél elképzelhető ilyesmi? 

Azt persze nem tudom, hogy valóban van-e bizonyos fokú tolerancia a magyar adminisztráció részéről. Nálunk, miután felhívtuk a figyelmet a problémára, sokáig késett a válasz, talán azért is, mert a felelősökben nem tudatosult a kár nagysága. Két-három év is beletelt, mire a gépezet komolyan ráállt az ügyre. Azt hiszem, a politikai akarat hiányán, vagy az egyes cégekkel való kivételezésen túl ez is fontos akadály. Uniós szinten is rengeteg időbe telt valamiféle reakciót kikényszeríteni; egyébként épp az önök honfitársa, Kovács László volt az, aki adóügyi biztosként először foglalkozott a témával, és egy 2008-as jelentésben felhívta az uniós döntéshozók és képviselők figyelmét a kérdésre. Az ilyen, gyakran több országon átnyúló csalások révén viszonylag rövid idő alatt jelentős összegek folynak el, a nemzeti adóhatóságok közti együttműködés pedig csigalassú. Persze gond az adóellenőrök elégtelen száma is – megjegyzem, a mi állományunk az utóbbi 10 év leépítései miatt 25 ezer fővel csökkent. De főként a hatóság gyors, hatékony reakciója hibádzik. Mi 2006-tól már komoly eszközöket vetettünk be; először is blokkoltuk az áfa kiutalását, és gyorsabb, szisztematikus ellenőrzéseket végeztünk az angol és német kollégákkal összefogva.

Az Európai Bizottság jelenleg is kampányol a témában – uniós szinten történt-e valami az utóbbi öt évben?

A kérdéssel elvileg komolyan foglalkoznak, az EB nemrég elismerte, hogy az Unió 27 országában egészében 1000 milliárd euróra rúg az adócsalás és adóelkerülés teljes összege, és ennek jelentős része az áfából származik. Brüsszelt persze az is aggasztja, hogy az utóbbi adónem is finanszírozza az uniós büdzséjét. Csak Franciaországban 32 milliárd euró beszedetlen áfát mutatott ki egy néhány hónapja megjelent tanulmány; persze ebben az említett körhinta típusú csalás mellett más technikák, de tévedések, egyéb anomáliák is közrejátszanak.

A tanulmány adatai okoztak némi vitát, a gazdasági minisztérium tiltakozott is, a francia számvevőszék ugyanis tavaly „csak” 10 milliárdra saccolta a csalást, de tudtommal az önök számai is alacsonyabbak.

Van egy becslésünk az összes elmaradt adóbevételre, ebben más adónemek és az adóelkerülés, offshore-ból eredő hiány is benne van: ez jelenleg 60-80 milliárdra rúg, ennek kb. harmada származik az áfából. De vannak belső használatra szánt, merészebb számaink is, amelyek túl vannak a tanulmány 32 milliárdján is. Óvatosan bánunk vele, hiszen becslésekről van szó. Egyrészt az elvégzett ellenőrzések eredményét extrapoláljuk, másrészt a nemzetközi mérlegadatokat hasonlítjuk össze, például az egyes uniós országok esetében. A 32 milliárdos „hiány” 2011-re vonatkozik, és az éves adóbevétel persze a GDP függvényében is változik, a különbségekben része lehet a növekedés visszaesésének is. Szerintünk azonban a válság és az arra adott politikai válaszok is csökkentik az állam bevételeit; így pl. az áfaemelés sokakat arra indít, hogy feketén folytassák tevékenységüket, ami tovább torzítja a becsléseket.

Horváth András szerint a rendszer legfőbb nyertesei a többnyire multinacionális nagyvállalatok, lehetséges ez?

Természetesen, nemcsak lehetséges, hanem bizonyos. A nagyobb vállalatok, mivel tevékenységük gyakran több országra is átterjed, struktúrájuknál fogva hasznot húznak a csalásokból, bár nem feltétlenül ők a kezdeményezők. De a beszállítóik közül egyesek operálhatnak a körhinta-módszerrel, túl- és alulszámlázással vagy más technikákkal. Így a nemzetközi cégek, olykor tudatosan, olykor akaratlanul egy bonyolult csalási szerkezet részévé válnak. A politikai döntéshozók gyakran úgy állnak hozzá a problémához, ami persze az uralkodó liberalizációs törekvésekkel is összefügg, hogy inkább ne bolygassuk, ne ellenőrizzük őket, hiszen ezek a nagy szereplők működtetik a gazdaságot, ők az európai országok motorjai. Szerintünk ez egy téves megközelítés.

A megállapítás igaz tehát Franciaországra is?

Persze. Más kérdés, hogy bizonyítható-e a rosszhiszeműség. Ha például az építőipart vesszük alapul, a vállalatok gyakran a legális keretek margóján egyensúlyoznak, nemcsak az adózás, hanem a munkajogi előírások tekintetében is, és van néhány könnyen kivitelezhető csalási módszer, amely ugyan az alvállalkozókra jellemző, de közvetve a nagy presztízsű fővállalkozó is hasznot húz belőle. Több esetben előfordult az én munkám során is, hogy egy francia székhelyű multinál feltárt csalás, szabálytalanság esetén az adott vállalat arra hivatkozik, a különféle előírások megszegése nem az ő felelőssége, hanem az alvállalkozójáé. A nagyobb vállalatok vagy üzletek ügyében a vezetőink jellemző módon megteszik a maguk óvintézkedéseit egy ellenőrzés vagy egy jelentősebb bírság kiszabása előtt. Nem szisztematikus protekcióról van szó, de kétségtelen, hogy a multinacionális nagyvállalatokkal kapcsolatban nem mindig rendelkezünk az ellenőrzéshez szükséges eszközökkel. És azt hiszem, ez minden uniós országra igaz, a nagy cégekkel szemben gyakran nem lépünk fel elég gyorsan, hatékonyan, különösen pedig elég reaktívan ahhoz, hogy garantáljuk a szabálytalanságok szankcionálását. Ma nálunk 3 év alatt elévül egy adójogi bűncselekmény, egy nagyobb, nemzetközi üzlet esetén a hivatalok közti együttműködés hosszú időt vesz igénybe. Így is nehézkes a rendszer, de egyesek nem is akarnak feltétlen segíteni; említhetném Luxemburg példáját, de biztos van olyan, aki meg a franciákra panaszkodna. Az európai rendszer legnagyobb hibája mindazonáltal az elmaradt adóharmonizáció. Évek óta hajtogatjuk, hogy a vállalatok esetében is közös szabályozás felé kell haladni, ami hosszú távon azonos adókulcsokat is jelentene. Sok szó esik manapság a dolgozók, az emberek szabad mozgásának korlátozásáról, amit egy sereg politikus roppant fontosnak tart vita tárgyává tenni. De a vállalatok mozgásának, az általunk fiskális vándorlásnak nevezett jelenséggel senki nem kíván foglalkozni. Pedig óriási horderejű problémáról van szó, elég csak a pénzügyi tevékenység delokalizációjára gondolnunk. Miközben kiépült hosszú évtizedek alatt egy közös monetáris struktúra, az adórendszerek logikája ma kizárólag az országok közti konkurencián alapul.

De ha igaz, amit mond, és a politikai döntéshozók támogatják a nagyvállatok korlátoktól mentes szabad mozgását, és még egy alaposabb adóellenőrzéstől is óvnák őket, miért fosztanák meg e cégeket attól a plusz haszontól, amit az adódömpingből nyerhetnek?

A szakszervezeti unió vezetőjeként részt veszek az adózással kapcsolatos üléseken Brüsszelben, és sajnos nem lehet nem észrevenni a lobbisták jelenlétét, akik a bankszektor, a biztosító társaságok, a nagyvállalatok képviseletében konstans mód asszisztálnak a Tanács, a Bizottság, de a Parlament döntéseihez is. A leggyakrabban ők azok, akik megakadályozzák az adóharmonizáció felé mutató lépéseket. Így van ez az áfával kapcsolatban is: 86-87 óta tervbe volt véve, hogy a kereskedelmi és vámunió kialakítása során az áfa lesz az első közös európai adó, amiből máig nem lett semmi, ami persze a politikai akart hiányán is múlt, de nagymértékben az említett lobbistáknak köszönhető. A válság kezdete óta jellemző módon az áfaemeléssel próbálják betömni az államháztartás repedéseit, és én kifejezetten botrányosnak tartom, amikor egy újabb szónoklatot hallok arról, hogy áfát kell emelni. Nálunk 19,6-ról 20 pontra kúszik jövőre [A kedvezményes 7%-os áfa pedig 10-re; dv], a görögöknél 24% lesz, miközben tudjuk, hogy ezt a terhet a fogyasztóknak kell viselnie és a legkevésbé sem a nagyvállalatoknak – az ő adójuk harmonizációjáról pedig szó sem esik. Arról már nem is beszélve, hogy minél magasabb az áfa, annál vonzóbb a csalás lehetősége.

Horváth András egy másik állítása az, hogy egyes kivételezett cégeket éveken át nem ellenőriznek, ez előfordulhat önöknél?

Ezt így nem jelenteném ki; van egy 300 fős igazgatóságunk (Direction de vérification nationale et internationale) Párizs mellett, ők elvégzik a munkájukat, nem mondhatjuk, hogy nincs ellenőrzés. Ami hibádzik, az a teljes verifikációhoz szükséges eszközrendszer, a csalás vagy az adóelkerülés gyanúja esetén. Itt van pl. a hírhedt transzferárak kérdése: vegyünk egy francia céget, amelynek vannak leányvállalatai az amerikai Delaware államban, Jersey szigetén vagy a Kajmán-szigeteken, amelyek jelentős összegeket számláznak az anyacégnek pénzügyi vagy tanácsadói szolgáltatásokra. Ezek az összegek csökkentik az anyacég nálunk adózott nyereségét, miközben az adóparadicsomokban minimálisan adóznak az ott bevételként jelentkező summák után. A legismertebb példa a Total olajvállalaté, amely a nálunk előírt 33 százalékos adókulcs helyett tavaly effektíve 8%-ot adózott. Ma Európán belül is lehetséges, hogy egy adott tevékenységet olyan országba jegyez be egy nagyvállalat, ahol kevesebbe kerül neki – Írországban pl. 12,5%-os társasági adó várja az érdeklődőket. Az elmaradt jogharmonizáció szorosan összefügg a mai válsággal, és csak tovább súlyosbítja a hatásait.

Korábbi cikkeink a NAV-botrányról

Áfacsalás miatti nyomozás egy CBA-közeli cég ellen – a jéghegy csúcsa?

Horváth egy éve üzent Lázárnak és Cséfalvaynak – közöljük a levelét

Kormányrendelettel szüntették meg a NAV elitcsapatát – újabb ex-adóellenőr beszélt

Eltűnő milliárdok – a magyar állam legnagyobb adósai

Horváth András már két éve milliárdos számlagyárakra figyelmeztette a Fideszt

Horváth András: a pártok a korrupciót védik (video)

NAV: Érdemi vizsgálat helyett megfélemlítés

Horváth András: Az adócsaló hálózatok elleni fellépés helyzete Magyarországon

Betelt a pohár egy adóellenőrnél, feljelentette a NAV-ot (video)

A nyáron francia parlamenti bizottság vizsgálta (talán az angol kollégák nyomán) a cégek adóoptimalizálását. Arra jutott, hogy a nagyvállalatok százalékos adóterhei jóval alacsonyabbak, mint a kis- és középvállalkozásoké. A tőzsdeindexet alkotó 40 cégből 8 nem is fizetett társasági adót. De úgy tűnik, e kiváltságoknak a képviselők erőfeszítései nyomán ennek jövőre vége, és az adócsaló elődjét váltó, illetékes miniszter szerint, 18 hónap alatt rengeteg változás történt. Egyetért?

Egyáltalán nem. Jóindulatú szándéknyilatkozatokat hallgatunk évek óta, volt elnökünk, Sarkozy már rég bejelentette, hogy az adóparadicsomoknak vége. A valóságban nem történt szinte semmi. Az európai országok részéről, az UFE elnökeként kijelenthetem, semmilyen politikai akarat nem érezhető a helyzet megváltoztatására. Nem hiszünk az e téren belengetett változásokban, egyelőre csak retorika az egész. Franciaország egy friss döntés nyomán 20 milliárd eurót szán, adóhitel formájában az innovációs fejlesztésekre. Én egy hasonló szerkezetű kutatási támogatás ellenőrzésén dolgoztam, tudom, hogy olykor teljesen fiktív ügylet az egész. Nos, a most bevezetendő konstrukcióról kaptunk egy feljegyzést a vezetőségtől – nyilvánosságra is hoztuk –, amely megtiltja az ellenőrzést. Azaz egy olyan ajándékot adunk, amelynek felhasználását az állam nem is kísérli meg szabályozni. És ez az eljárás rettentően dühítő. El tudom képzelni, hogy Horváth úr tettét is hasonló helyzetek előzhették meg: van egy működő rendszerünk, ez a munkánk, tudjuk, hogy van esély a csalásra, de szólnak fentről, hogy ne csináljunk semmit.

Ha Horváth András önöknél dolgozik, talán egy szakszervezet képviselte volna az érdekeit, de ha egyedül lép színre, számíthatott volna-e valamiféle védett státuszra?

Nem, nem igazán, és ez egy nagyon súlyos probléma. Valóban megpróbáljuk a szakszervezet védőernyőjét kiterjeszteni, ha lehetséges, a kritikát e szűrőn keresztül érvényre juttatni. Én is óvakodom attól, hogy konkrét neveket említsek, a lehetséges szankciók miatt. Ha valaki lemond köztisztviselői státuszáról, lekerülhet úgymond a lakat a szájáról, és kritizálhatja a rendszert, de ehhez is nagy lelkierő kell. Nem ismerem Horváth urat, de gratulálok a bátorságához. Nálunk sajnos előfordulhat, hogy hiába mond le hivataláról, mielőtt a közvélemény elé állna, retorziók érhetik, pl. a juttatásai, a nyugdíjjogosultsága stb. révén. Még akkor is, ha nem mond neveket, és csak a rendszert vagy a vezetőséget kritizálja, titoktartási kötelezettsége ürügyén felelősségre vonható. Nagyon kockázatos helyzetről van tehát szó. Nemrég a nyilvánosság elé került egy volt kollégánk ügye, aki elsőnek fedezte fel, hogy a volt költségvetési miniszterünk, akkor még Cahuzac képviselő titkos számlát tarthat Svájcban. Akkor az ügyet eltussolták, a kollégát pedig, ahogy mondani szoktuk, „szekrénybe zárták”, és csak most, hogy az ügy részletei megjelentek a sajtóban, és a politikus is elismerte a dolgot, nyilatkozhatott ő is szabadon.  Egy másik példa, a napokban továbbítottam Barroso úrnak egy spanyol kollégánk esetét, aki 3 év fizetésmegvonással szankcionáltak, csak azért, mert a sajtóban hívta fel a lakosság figyelmét arra, hogy egy pancsolt olajszállítmány érkezett az országba – azaz egy közhasznú információt hozott nyilvánosságra.

A spanyol adóhivatalban most is forró a hangulat [lásd keretes]. Az említett, Barrosónak szóló levelét, amely a szakszervezetek működésének, a tagság jogainak korlátozására hívja fel az EB figyelmét, három európai országból származó példákkal illusztrálja. A francia és spanyol esetek mellett magyar ügyeket találunk. A Magyarországgal kapcsolatban kifejtettek, a dolgozókat és az érdekvédőket ért sérelmek illeszkednek valamiféle európai trendbe?

Igen, úgy tűnik a magyarországi fejlemények emblematikusnak mondhatók, amennyiben az Unióban terjedőben van egy olyan gyakorlat, amely korlátozná a szociális demokrácia eszközeit, fórumait és konkrétan a független szakszervezetek működését. Ehhez adódik, hogy számos országban nőtt a társadalmi feszültség, akad néhány példa a fasiszta, szélsőjobboldali csoportok megerősödésére is, akiknek nem érdeke, hogy bizonyos témákról nyílt, demokratikus vita jöjjön létre. A mi munkánk, az adózók igazságos ellenőrzésén túl a társadalmi kohézió és a fejlődés támogatása, hiszen erre való a beszedett adó.  Azt gondoljuk, hogy ma tényleg veszélyben vannak a demokrácia vívmányai, és ennek egyik tünete, hogy a lakosság és a közszolgálatot ellátó adóellenőrök egyre kevesebb eszközzel rendelkeznek a nagyvállalatok kiváltságainak korlátozására vagy visszavételére, amit a mai válsághelyzet még inkább indokolna. Az olyan európai szuperstruktúrák, mint az EKB, az IMF és az EB összefogásából létrejött „trojka” csak fokozzák a demokratikus deficitet.

Forrong a spanyol adóhivatal

Hetek óta tart és súlyosbodni látszik a múlt héten újabb 4 vezető elbocsátásához vezető botrány a spanyol adóhivatalban. Az affér a Cemex multinacionális cementgyártó kapcsán indult: a tavalyig 7,4 milliárd eurós adóhitelt felhalmozó cég megfellebbezett egy saját bevallása szerint 7 millió euróra rúgó büntetést. Miután a kiemelt adózók igazgatóságának illetékes hivatalnoka a fellebbezést elutasította, rekordsebességgel elbocsátották, majd emiatt főnöke is lemondott. A sajtóban megjelent gyanú szerint politikai okokból kímélték volna meg a mexikói székhelyű céget, amely néhány hónapja bejelentette, hogy európai exportjának bázisaként Spanyolországot választja. Az illetékes miniszter, akinek parlamenti meghallgatását már több ellenzéki párt is kezdeményezte, vizsgálatot indított, hogy megtudja… hogyan szivároghattak ki bizalmas információk, és máris megígérte, a jövőben ilyesmi – mármint a sajtó informálása konkrét ügyekben – nem fordulhat elő. Az adóhivatalban nagy felháborodást okozó esettel kapcsolatban tucatnyi alkalmazott fordult név nélkül a médiához, de több szakszervezet is megnyilvánult, egyikük, az adócsalással kapcsolatos becsléseiről is ismert Gestha felszólította a kormányt, hogy bizonyítsa, nem történt politikai célzatú nyomásgyakorlás. Az ügy újabb fejleményeként folytatódnak az elbocsátások és a lemondások, Montoro miniszter pedig múlt héten informálisan arról tájékoztatott újságírókat, hogy a kiemelt adózók igazgatóságán hemzsegtek a szocialista szimpatizáns hivatalnokok. A sajtó szerint a távozó tisztviselők között akadt néppárti kinevezett is, a szakszervezetek újfent tiltakoznak, az ellenzék boszorkányvadászatot emleget, és aggódik a szervezet semlegességének biztosítása miatt.

Visszatérve az elmaradt adóbevételekre vonatkozó becsléseikre, amelyeket rendszeresen átvesz a sajtó is: miért tartják fontosnak az effajta számítások közreadását?

Úgy gondoljuk, hogy az olyan klasszikus feladataink mellett, mint a dolgozók, a szakszervezetet fenntartó tagság munkafeltételeinek, jogainak, juttatásainak védelme, van egy olyan missziónk is, amit fura szóval népnevelőnek nevezhetnénk. Mondjuk úgy, hogy részt kell vennünk a vitában, ami a munkánk értelmét alakítja. Nemcsak a közvélemény tájékoztatásáról van szó, hanem arról, hogy bizonyítsuk, tényekkel támasszuk alá működésünk társadalmi hasznosságát, és így igazoljuk az arra szánt kiadásokat. Ennek a bizonyításnak az alapja a társadalmi igazságosság és az adórendszer viszonya. Amit nem fizet be A, azt B-nek kell befizetnie, és ezért roppant fontos az rendszer igazságossága, elég csak az emberi és polgári jogok nyilatkozatára gondolnunk. A politikusok nem nagyon örülnek neki, de évek alatt sikerült bizonyos elismerést kivívnunk a közvélemény és a sajtó előtt is, van hitelünk, és ezt fel is akarjuk használni a közvéleményért vívott csatában. Ezért fontos, hogy legyenek független elemzéseink és adataink, amiket felmutathatunk a gyakran teljesen ellentétes közhangulatban. Nem szabad megfelejtkezni arról, hogy a média nagy részét általában, és itt nálunk is, a nagyvállalatok és a leggazdagabb társadalmi csoportok lobbija kalibrálja és főleg fizeti, ezért nem ritkák a sztereotíp vagy pusztán hazug állítások a minket érintő témákban is. Ezért szeretnénk a magunk módján megvilágítani a helyzetet, a saját nemzeti kontextusunkban, de uniós összefogással is. Német kollégáink is közölnek hasonló becsléseket, a belgák és öt éve az angol társszervezetek is belevágtak; megpróbáljuk a saját eszközeinkkel olyan irányba mozdítani az európai fejlődést, amellyel azonosulni tudunk.

Dobsi Viktória