Cikkek

A hadsereg mészárolja az iszlamistákat, minden napra jut vérengzés Egyiptomban

A kolléga azt írta sms-ben hogy szedjem össze magam, mert harcok vannak a Ramszisz téren. Jöjjek metróval, mert az utat lezárták, ne felejtsem otthon se a gázmaszkot, se a sisakot, és lehetőleg hozzak neki egy memóriakártyát a kamerához, biztos ami biztos. Kairóban a kormányzat öli a megbuktatott Muzulmán Testvér elnök, Mohamed Murszi támogatóit, majdnem minden napra jut egy vérengzés. Jászberényi Sándor riportja sok videóval.

*****

Úgy tűnik a tüntetők egyik fele nem szereti a sajtót. Hogy melyik fele, mindig a helyszínen derül ki. Sosem árt, ha van nálunk tartalék memóriakártya, mert jobb esetben csak ezt kobozzák el – rosszabb esetben az egész kamerát. Vettem a cuccomat és mentem. Már nem bámulnak meg, rohamsisakkal és gázmaszkkal az oldalamon – megszokott jelenet az ilyen szerelés az emberen. Egyedül a 9-es mellény hiányzik, de jelenleg erre nincs pénzem. Remélem nem az kerül majd rá a síromra, ha eltemet, aki eltemet, hogy nem volt pénze kilences mellényre.

Kairóban a kormányzat öli a megbuktatott Muzulmán Testvér elnök, Mohamed Murszi támogatóit, majdnem minden napra jut egy kis vérengzés, már a lapok se nagyon számolnak be róla. Az összecsapások ezúttal a Ramszisz tér és környékén voltak. El voltam foglalva azzal, hogy megpróbáltam megtervezni, hogy  merre vannak a térről a menekülési utak, be is néztem a metrómegállót és eggyel később szálltam le.

Hiba volt. A metróaluljáróban megcsapta az orromat a könnygáz – a rendőrség vidáman dobálta be a gránátokat a metróba, mindenkinek taknya-nyála összefolyt. Az, hogy  civilek, munkából hazatérők is álltak lent, senkit sem érdekelt. A vasútállomással szemben jöttem fel a metróalagútból, nagy tömeg gyűlt már össze a felüljárón, és bámulta a műsort. A „forradalmárok” álltak a felüljárón, lent, valahol az Orabi megálló környékén voltak a Testvérek, és szórták egymást kövekkel, molotov koktélokkal.

A rendőrség a „forradalmárok” oldalán, könnygázzal és sörétes puskákkal kapcsolódott be a harcokba – ez már csak így megy, mióta a hadsereg „helyreállította a demokráciát az országban” és megpuccsolta az egyébként demokratikusan megválasztott elnököt, igaz, hárommillió utcára vonult tüntető hangos éljenzése közben.

Először akkor vertek fejbe, amikor elkezdtem felvenni a hidat. Szép nagy csoport gyűlt körém botokkal a kezükben és verték a sisakot a fejemen, ki akarták tépni a kezemből a kamerát. Elkezdtem üvöltözni, hogy „külföldi újságíró vagyok”, de kicsit sem érdekelte őket, lökdöstek a metróbejárat felé. Egy fehér ruhás rendőr üvöltött rám, hogy takarodjak, ekkor esett le, hogy mi lehet a bajuk. Nem akarták hogy felvétel legyen arról, hogyan fog össze a nép egyszerű gyermeke a karhatalommal, ha iszlamistaverésről van szó. Nem mintha szeretném az iszlamistákat, de nem gondolom, hogy helyes fizikailag megsemmisíteni őket.

Szóval majdnem leestem a lépcsőn, a kolléganőnek küldtem egy sms-t, hogy ne jöjjön fel a metróból mert lincshangulatban vannak a fiúk. A jegypénztárnál találkoztunk. Ekkor már akkora dózis volt a gázból odalent, hogy konkrétan fulladtam, mert odaadtam a gázmaszkot Esternek, neki ugyanis csak ipari maszkja volt. Abban fulladoztam, úgy kellett a sínekhez vezetnie. Az emberek páni félelemben menekültek amerre láttak, nem tudtuk jön-e egyáltalán metró. De jött.

Az Orabinál szálltunk le. Már égtek a tüzek az utcán, ment az attak. A Muzulmán Testvérek táborában voltunk. Mutogatták a sörétek nyomát a fiúk a testükön, és mutatták, hogy „rendőrök meg bűnözők” vannak a hídon, ők meg a békés tüntetők, fél téglákkal a kezükben. Egészen közel mentünk, hogy megfotózzuk a tűz mellett dobáló fiúkat, ekkor jött az első könnygáz attak.

Persze nem volt fent a gázmaszkom. Mire felvettem, már késő volt, nagy adaggal sikerült belélegeznem a cuccot, el is késtem a meneküléssel. Sörétek koppantak a sisakomon, amikor végre hátra tudtam rohanni a sikátorhoz. „Azt hittem meglőttek.” – mondta Ester Meermaan, a Vice holland tudósítója, és belefotózott a pofámba. „Hülye magyar.” –tette hozzá. Belefér, hetek óta együtt dolgozunk. Miután kiöklendeztem magam, ráigazítottam a maszkot az arcomra és elhatároztam, hogy többé az istennek sem veszem le, aztán indultam visszafelé.

Egy fiatal fiút filmeztem. Hosszú perceken keresztül állt a könnygáz közepén,  magasra tartva az egyiptomi zászlót, védtelenül a sörétek, házilag barkácsolt pisztolyok és persze a kínai tűzijátékok kereszttüzében. Vártam, hogy lelőjék, fejbe dobják, hogy történjen vele valami, de nem történt. Van ilyen. Ha hinnék Istenben, azt mondanám, hogy vigyáz a bolondjaira vagy mással bünteti őket. Meghalni, végül is, tragikusan egyszerű válasz bármire.

„Ha meghalsz és nem vagy kedves, azt fogom mondani, hogy az utolsó szavaid azok voltak, hogy szeretlek titeket és mindent megbocsátok.” Ester-rel hülyéskedtünk ezzel még a metróban. A félelem ellen  folyamatosan éneklek valamit, ezt lehet is hallani a felvételen. Így lep meg a következő attak. Rohanunk a könnygázban, a könnygáz elől. Olyan, mintha köd lenne. Hiába van maszk az emberen, jobb, ha nem áll benne a felhőben. A vegyszer ugyanis felszívódik a bőrön keresztül is, szédülést, hányingert okoz.

Elveszítjük egymást, csak a vonuló mentőket és a lassan közelítő rohamkocsikat látom. Egyszer csak elrohan mellettem egy fiú – ő már nem testvér, mert egy pillanatra megáll velem szemben, tűnődik, hogy mit csináljon. Végül győz a forradalmi hangulat, mutatja a győzelem jelét a kamerába és fut tovább a menekülő testvérek után.

A felvonuló rendőrségi harckocsikat filmezem, az utca egyszerű gyermekei (szerintem a legtöbbjük volt titkosszolgálatis vagy fizetett bajkeverő), felmásznak a járművekre és éltetik a térre bevonuló rohamrendőröket. Vakító fényességet látok a sikátorban, ahol a maszkomat igazgattam, ezzel egyidőben lövések is dörrenek. „Ezek felgyújtottak egy embert.” – mondja Ester. „Ezek felgyújtottak egy embert.” – ismétli meg. „Vigyél oda.”- mondom. „Szerintem már halott.” Mire odaérünk, a rendőrség már bepakolta a hullát az egyik rohamkocsiba, de két amerikai kolléga megerősíti, mi történt: „körbefogták, lelocsolták benzinnel és felgyújtották.”

A Muzulmán Testvérek a közeli mecsetbe menekülnek, amit körülvesz a tömeg és a rendőrség,  ott folytatódik az adok-kapok. Ezt már nem nézzük meg. Szédülve a könnygáztól kitámolygunk a zónából, leülünk egy kávézóban és megnézzük, mit tudtunk összehozni az este, el lehet-e adni.

Hazafelé a taxiban a külügyminisztérium honlapja jut az eszembe. Teljesen igazuk van. A baj csak a nagyvárosokkal van, itt ne fényképezz, vagy számolj a következményekkel. Az üdülővárosok teljes mértékben biztonságosak, ötven egyiptomi fontért lehet kapni a Daiquiri koktélt kis napernyővel, a tenger meleg és a ruszki csajok szívdöglesztőek Hurghadán. A másnapi hírekben az áll, hogy a Muzulmán Testvériség gyújtott fel valakit, ebből is látszik, hogy terroristák. Az állami média teljes mértékben a hatósági szervek ellenőrzése alá került.

Pénteken az egyiptomi védelmi miniszter Abdel Fatáh Ál-Sziszi felhívására ismét több millióan tüntettek Kairó belvárosában a “terrorizmus és a szélsőségesek ellen”. A hajnali órákban rendfenntartó erők és Murszi ellenes tüntetők megtámadták a bebörtönzött elnök szabadon engedését követelők tüntetését, a halottak számáról nincsenek pontos információk. Az alábbi kisfilmben szereplő interjúk a helyszínen készültek néhány nappal ezelőtt.

Jászberényi Sándor (Kairó)

Megosztás