Vadkelet: Kik támadták meg a békefenntartókat a Sínai-félszigeten?

A forgalmat beton úttorlasz lassítja. A beduin sofőr fékez, várja, hogy hozzánk érjenek a katonák. Bámuljuk a diszkréten beásott 50 kaliberes géppuskákat a zuhogó esőben, a keresztben álló páncélozott csapatszállítót. Fiatal tiszt hajol be az ablakon, elveszi az útlevelemet, hogy biztosan visszajöjjek. „Ugye tudja, hogy innentől kezdve a beduinoké a törvény?” – kérdezi aggodalmas arccal. Hogyne tudnám. Hozzájuk megyünk.

Hajnalban indulunk Kairóból, iránytaxival. Hosszasan anyázunk El-Marg kerületben a sofőrökkel, mire sikerült találnom egy palesztin sofőrt, aki hajlandó levinni a határszakaszra. Bár minden nap indulnak taxik, nem tolonganak az önként jelentkezők hogy Árisba vigyenek. Ha szóba is állnak velem, irreálisan magas fuvardíjat kérnek. Az aggodalmuk egyébként érthető: nem szerencsés az iszmáiliai sivatagi úton egy feltűnően külföldi pasast furikázni. Jobb esetben a hadsereg kapcsolja le az autót és tartóztat le mindenkit kémkedésért, rosszabb esetben a beduinok rángatják ki a külföldi utast és tartják fogva tárgyalási alapként a kormányzattal szemben. A sofőrnek mindkét opció szívás, mert a számonkérésnél mindenképpen elő fog kerülni.

77%

Év végéig még

23 909 991 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A palesztin férfit, Táreket azzal sikerül meggyőznöm, hogy találomra bemondom három ismerős család nevét a gázai Khán Júniszból, hátha akad közös pont. Akad. Nyolc harminckor már százharminccal téptünk az autópályán Áris felé, csak akkor lassít a kocsi, amikor a széltől és az esőtől az út eltűnik a homok alatt.

Zárkózott békefenntartók

Eredetileg az El-Gora melletti sivatagban lévő nemzetközi ENSZ békefenntartó táborban szolgáló negyvenkét magyar katonát szerettük volna meglátogatni, és eltölteni velük némi időt annak ürügyén hogy a tábort nemrégiben támadás érte. A magyar sajtó az MTI nyomán a Mohamed-film miatt „feldühödött” beduinok támadásáról számolt be, ami három kolumbiai békefenntartó sérülésével, egy őrtorony és több jármű felgyújtásával ért véget.

Látogatási szándékomat jeleztem a Honvédelmi Minisztérium sajtóosztálya felé, ahol el is kérték a személyes adataimat valamint az útlevelem fényképét, hogy két hét után közöljék: az El-Gora MFO (Multinacionális Erők és Megfigyelők Békefenntartó Missziója) bázis látogatási engedélyét nem ők intézik, forduljunk a római főparancsnoksághoz. Arra a levelünkre, melyben a római főparancsnokságon illetékes személy nevét, rendfokozatát és elérhetőségeit kértük, már nem is válaszoltak. Az MFO nemzetközi honlapján megadott e-mailcímre küldött levelünkre annyi válasz jött, hogy „a látogatás nem lehetséges”. Hiába kértünk hivatalos indoklást, interjút a kairói szóvivővel, erre sem jött válasz. A leggyakrabban azzal pattintják le az embert, hogy a biztonsági helyzet nem alkalmas egy-egy tábor meglátogatására. Ennek azonban ellentmondani látszik, hogy a támadás után a kairói magyar nagykövet, Dr. Kveck Péter, és Benkő Tibor vezérezredes október végén gond nélkül látogatta meg a tábort. Úgy tűnik, az újságírókat nem szeretik.

Más a helyzet az állítólagos támadókkal. Azt gondoltuk, hogy ha a nemzetközi pénzekből, köztük magyar adóforintokból is fenntartott MFO nem áll szóba velünk, talán megteszik a beduinok. Igazunk is lett. Hosszas telefonálgatás után elértem a térségben a legnagyobb, becslések szerint egymillió főt számláló beduin törzs, a szaúárka egyik tagját, aki megadta a törzs vezetőinek az elérhetőségeit Árisban, és azt mondta nem lesz baj a leutazásommal, menjünk, várnak ránk.

Vadkelet

Volt persze néhány aggodalmam az úttal kapcsolatban. Először is, a szaúárka törzs arról híresült el az elmúlt két évben az egyiptomi médiában, hogy fegyverrel és droggal kereskednek a sivatagban, valamint hogy előszeretettel rabolnak el külföldieket, hogy bebörtönzött társaikra cseréljék őket. A magam részéről a legkevésbé sem szerettem volna hetekig vendégeskedni fegyveres őrizetben valamelyik hegyi viskóban. Az indulás mellett szólt viszont a beduin törvény: a vendégjog a legerősebb hagyomány a határvidéki törzseknél. Ha meghívtak, az azt jelenti hogy gyakorlatilag az egész törzs felelősséget vállal azért, hogy a hajad szála se görbüljön. Márpedig meghívtak.

A másik problémám maga a Sínai-félsziget volt, amely rohamosan destabilizálódik az egyiptomi forradalom óta eltelt időben. A fegyveres konfliktusok szinte mindennaposak a régióban: nincs olyan hét, hogy ne olvasnánk összecsapásokról, rajtaütésekről. Az Izraelbe vezető gázvezetéket eddig tizenháromszor robbantották fel ismeretlen fegyveresek, az egyiptomi kormányzat pedig már két „Sas” elnevezésű hadműveletet indított a határvidék megtisztítására, eddig minden látható eredmény nélkül.

A helyzetet Izrael állam is súlyosnak ítéli. Tavaly egyiptomi katonai egyenruhába öltözött palesztin dzsihadisták betörtek Eilatba és megtámadtak egy izraeli buszt. Több embert megöltek. A sivatagból indított rakétatámadások is gyakoriak a zsidó állam ellen. A határ mellett álló Rafahból 1200 alagút fut be a Palesztin Autonómia területére, melyek benzinnel, építőanyaggal, vagy éppenséggel fegyverrel látják el az Izrael által 2006 óta blokád alatt tartott övezetet. Ezeken az alagutakon palesztin szélsőségesek népes csoportjai vándoroltak át, hogy megkerülve a terrorista szerepből kikívánkozó és az övezetben vasmarokkal uralkodó Hamászt, a Sínai sivatagból folytassák dzsihádjukat Izrael ellen.

A kairói kormányzat tehetetlen: az 1979-es egyiptomi-izraeli béke értelmében a Sínai Félsziget három zónára van osztva, attól függően, hogy melyikben milyen és mennyi fegyveres erő tartózkodhat. A harmadik zónában, mely konkrétan a határvidék, sem légi, sem komoly szárazföldi harci jármű nem lehet, sem pedig gyalogos egységek komolyabb fegyverzettel. Ezeknek a feltételeknek a betartását ellenőrzi az 1650 főből álló nemzetközi MFO, melynek tagjaként a magyar kontigens a multinacionális erők katonai rendőrségi (FMPU) funkcióját látja el, olyan „rutinfeladatokat”, mint például a járművek sebességmérése, nyomozás, járőrözés, de a tábor biztonságának biztosítása is. Ez azt is jelenti, hogy a „beduin” támadást nagy valószínűséggel a magyar katonák verték vissza az egyiptomi könnyű páncélosok megérkezéséig.

A vének tanácsa

Komolyabb incidens nélkül érkeztünk meg Árisba, csak néhányszor kellett megállnunk a katonai ellenőrzőpontoknál, kiszállni és kipakolni a zsebeinket, megmutatni a kamerán a fényképeket. Az egyiptomi sajtóigazolványom azonban mindig elegendőnek bizonyult ahhoz hogy továbbengedjenek, így délutánra már a városban is voltunk. Áris az utolsó nagyváros a határon a maga 115 ezer lakosával, a népesség nagy része valamilyen módon érdekelt a csempészetben, abból él. Rendfenntartó erőket egyedül a rendőrség erődítménye, illetve a hadsereghez tartozó hotelek előtt látunk. Zuhog az eső, novemberben előfordul az ilyesmi.

A szauárka törzs véneinek tanácsa a maghrib imádság után fogad minket. Homokkal felszórt oszlopos teremben ülnek a sejkek, a törzs öregjei. A kötelező bemutatkozási körök után sejk Mohamed Huszein válaszol a kérdéseimre. Elmondja, hogy csakúgy mint az elmúlt harminc évben, bármi is történik a Sínai félszigeten, azért a kormányzat a beduinokat vádolja, élükön a szaúárka törzzsel. Több százan ülnek börtönökben tárgyalás vagy ítélet nélkül, mert bármi is történik, mindig beduinokat tartóztatnak le, holott a legtöbbször semmi köze nincs a törzseknek a terrorakciókhoz. Hiába próbálnak megegyezni a helyi hatósággal, a kormányzat késlekedik, szabotálja a vegyes etnikai összetételű rendőrség felállítását, ehelyett nyugatról vezényel a térségbe csapatokat, akik egyáltalán nem ismerik a helyi szokásokat és hagyományokat.

Azt is elmondja, hogy a legutóbbi, a Sas hadművelet második felvonását kiváltó terrorakcióért, amikor is nyolc egyiptomi katonát gyilkoltak meg ismeretlen fegyveresek, szintén a beduinokat tették felelőssé. Több tucat embert tartóztattak le a törzséből és hallgattak ki nem éppen európai módszerekkel, mire kiderült hogy palesztin terroristák felelősek az esetért. Arra a kérdésünkre, hogy ők támadták-e meg, illetve pontosan melyik beduin törzs támadta meg az MFO tábort, azt a választ kaptuk hogy bár nem szeretne a többi törzs nevében nyilatkozni, de azt ki meri jelenteni, hogy nem beduinok voltak, legalábbis a vének tanácsának – akik sokadik ránézésre is élet és halál urának tűnnek ebben a városban –  nincs erről tudomása.

Már gyanakodni kezdek hogy éppen a rózsaszín, mindenki békét szeretne propagandaszöveget kapom a vének tanácsától, amikor az egyik kérdésünkre adott válasz meggyőz arról, hogy talán igazat mondanak. Azt kérdezem, hogy érintett-e a szaúárka törzs a fegyverkereskedelemben. „Persze, hogy” – vágja rá azonnal sejk Mohamed. „Támogatjuk a palesztin testvérek harcát a megszállókkal szemben.” Azt már nem köti az orrunkra, hogy pontosan mennyi pénzért.

Egy régi terrorszervezet

Arra a kérdésünkre, hogy ha nem a térség legnagyobb beduin törzse támadta meg az MFO tábort, akkor kicsoda, azt feleli hogy erről kérdezzük meg a sejket Shiek Zuvájedben, illetve El-Gorában. Megadja a telefonszámát. Haszán sejk – a vezetéknevét nem tudjuk meg, de fényképet készíthetünk róla – fogadókésznek mutatkozik, és beküld értünk egy beduin sofőrt Árisba. A kora délután már a főúton talál minket. Az utolsó katonai ellenőrzőpontnál elveszik az útlevelemet hogy biztosan visszajöjjek, külön felhívják a figyelmemet hogy ne merjek fényképezni, és ha bármi is történik, ne is számítsak rendőri/katonai segítségre a sivatagban, ami konkrétan a senki földje. Shiek Zuvájedben már látunk fegyveres civileket a főúton, de a java az El-Gora melletti sivatagban kezdődik, ahol Haszán sejk fogad minket.

Shiek Zuvájedben terepjáróra váltunk, azzal indulunk a tovább. Fegyveres fiúk ülnek mellettem a platón, csak úgy fotózhatom őket ha előtte kendővel bekötik az arcukat. A kezembe nyomnak egy puskát: azt mondják fő a biztonság, de ha látok egy sakált, nyugodtan lőjem le. Az szerencsét hoz. Jó két órán keresztül autózunk a semmi közepén egy fegyveresekkel megrakott Toyota terepjáró platóján. Elhaladunk az MFO tábor magas acélkerítése mellett, és a régi izraeli repülőtéren keresztülvágva megközelítjük a dombot, ahol Haszán sejk fogad és teával kínál. Az eget kémleli, miközben a kérdéseimre válaszolgat: sasra vadászik. A sátra mellett galambok ülnek a lábuknál egy póznához kötözve, nem tudnak messze repülni. Csalik.

Sejk Haszán szerint sem a helyi beduin törzsek támadták meg a békefenntartó tábort, hanem a Gama’á Takfír (Takfír uál Hidzsrá, Kiközösítés és Kivonulás – J.S.) nevű ismert terrorszervezet. A fegyveres elővigyázatosság azért szükséges, mert nemrégiben adta ki kommünikében az egyiptomi származású Ájmán Ál Zaúáhri, az Ál-Kájda terrorszervezet bujkálásban élő egyik jelenlegi vezetője, hogy az egyiptomi iszlamista sejtek ejtsenek túszul külföldieket. Zauáhrinak pedig nagy respektje van a helyi szélsőségesek körében, a beduinok nem szeretnék, ha velem kezdenék a túszszedést. A háttérben magasodó Halal hegyre mutat: többen ott húzzák meg magukat a terrorszervezet tagjai közül.

Kevés tudható a Gama’á Tákfírről. Bár a két hadművelet során az egyiptomi kormányzati kommunikáció a terrorszervezet több vezetőjének a letartóztatásáról is beszámolt, Haszán sejk elmondása szerint a szervezet él és virul, több mint ötszáz tagot számlál. „Tudnék neveket is mondani” – állítja a sejk, „de holnap estére halott lennék.” Elmondása szerint a beduinok rettegnek ettől a szervezettől, mert azok egyáltalán nem válogatnak a módszereikben. A legutóbbi kormányzati hadművelet után az egyik beduin sejk felszólalt a Tákfír ellen. Másnapra meggyilkolták.

Az Ál-Kájdához hasonlóan a Gama’á Tákfír is valamiféle gyűjtőfogalom, több nemzetiségű csoportról van szó. Arra a kérdésünkre, hogy beduinok is tagja-e ennek a szervezetnek, azt a választ kapjuk, hogy csak ritkán. Az ország minden területéről érkeznek a tagok, gyakran külföldről is. Haszán sejk elmondása szerint a szervezet az iszlám Kalifátus kikiáltását szeretné elérni a félszigeten, ezért támadják a rendőrőrsöket, katonai ellenőrzőpontokat vagy nemrégiben a békefenntartókat. A Mohamed-film csak ürügy volt. Többször kihangsúlyozza, hogy tudomása szerint egyetlen beduin törzs sem vett részt az MFO tábor megtámadásában.

Bár szerettünk volna tájékoztatót kapni a támadás körülményeiről az MFO hivatalos szerveitől is, erre nem nyílt lehetőségünk, a sajtóhíradások és beszámolók pedig ellentmondásosak. A beduinok verziójával gazdagabban indulok vissza Kairóba. Az ellenőrzőpontnál, ahol az útlevelemet hagytam, a katonatiszt egyenként nézi végig a fényképeket a kamerán, katonai objektum vagy fegyveresek képei után kutatva. Egy órán keresztül bombáznak keresztkérdésekkel, hátha kiderül hogy izraeli kém vagyok. A kamerán nem találnak semmit néhány tájképen kívül – az érdekes képeket az ember az alsógatyájában csempészi ki. Ennyi rutinja már lett az évek során.

Jászberényi Sándor

(Áris – Shiek Zuvájed – El Gora – Kairó)