Kakuk György újságíró augusztus 7-én indult el a nyugat-balkáni útvonalon keletről érkező menekültek közé beállva a görögországi Idomeniből Magyarország felé. Helyszíni benyomásait röviden az El Camino de Balkan Facebook-oldalon, hosszabb beszámolóit pedig az Átlátszó Világtérkép blogján tette közzé, és a kirándulás végéig a neve titokban tartását kérte tőlünk. Augusztus 13-án szerencsésen megérkezett Szegedre, másnap pedig videóinterjúban mondta el az Átlátszónak, hogy miért vágott bele a veszélyesnek tűnő vállalkozásba, mennyi pénzébe került az út, és milyen tapasztalatokat szerzett menet közben.
Kakuk György: Mindenekelőtt a kíváncsiság hajtott. Ebben az óriási zajban, ami ekörül az egész menekülttörténet körül van, én azt gondolom, hogy itthonról, íróasztal mögül, monitor mögül nem lehet megérteni ezt az egészet. Nagy vonalakat lehet látni, de a nagy vonalak néha elkezdenek félrefelé húzni, és félrevezetőek. És nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi történik, hogy történik, miért történik.
Á: Hogy kezdődött?
KGY: Elmentünk nyaralni Görögországba július legvégén, augusztus első hetében, és teljesen adta magát a dolog, hogy akkor onnan jöjjünk haza, jöjjek én haza. A család az elindult autóval, én pedig Idomeniből, ami a határátkelőtől 6 kilométerre lévő kis falu, oda kigyalogoltam, és tulajdonképpen ott kezdődött el ez az egész történet.
A nyaralásra lefele menet átléptük a görög-macedón határt már Görögországban, és a perzselő 35-36 fokos melegben az autópálya mellett felbukkant az első menekültcsoport. Velünk szemben, ellenkező irányban gyalogoltak. Ez egy ilyen hirtelen jött élmény volt mindenki számára, nagyon nagy csend lett az autóban, és aztán elkezdtünk arról beszélgetni a gyerekekkel is, hogy hát ez hogy van, mint van. Kívülről ez a dolog sokkal bonyolultabbnak, veszélyesebbnek látszik, mint amilyennek én megéltem. De igazából az első kézből származó információk az igazak, és óriási meglepetések értek már akkor, amikor megérkeztem a nem hivatalos görög-macedón határra.
Á: Milyen meglepetések?
KGY: Az volt az első meglepetés, hogy az ember kimegy a falu végére, azt látja, hogy a hivatalos görög busztársaság buszai hozzák a menekülteket. Azokat, akik nem gyalogolnak, hanem valamilyen úton-módon megkapták az információt, hogy a szaloniki buszpályaudvarról indulnak ezek a buszok, és nem kell nekik gyalogolni a határig. Naponta minimum 20 autóbusz önti ki az utasait ebben a faluban.
Elsétálnak a falu végéig, a falu végénél van egy árok, egy jelentéktelen árok, és mint kiderült, az a határvonal. Ott állt akkor, amikor én odaértem, körülbelül háromszáz ember, és négy macedón rendőr próbálta őket húszas-harmincas csoportokba szervezni, és ezeket a húszas-harmincas csoportokat engedték át a rendőrök a zöldhatáron. Mutatták nekik az utat, hogy arra van a földút, egyenesen, arra kell menni, az Macedónia.
Amikor húszas-harmincas csoportokban elindultak, elindultam én is. Körülbelül egy órát kellett várni, mire én hozzácsapódtam ott egy csoporthoz, oda beleszerveződtem, beszélgettem a fiatalokkal, akik ehhez a csoporthoz tartoztak. Ez egy két kilométeres séta, tehát nem egy megterhelő történet, két kilométer után eléri az ember az első macedón várost, Gevgeliját. Tehát itt az történik, hogy az ellenállás megszűnt a hivatalos macedón szervek részéről. Egy dolgot tesznek: segítséget nyújtanak a menekülteknek, hogy minél szervezettebben, és minél gyorsabban keresztülhaladhassanak Macedónián.
Ugyanez volt a tapasztalatom a macedón-szerb határon is, ahol én lebuktam, és nem engedték a macedón rendőrök, miután kiderült, hogy én nem menekült vagyok. Megy ez a legal-illegal történet, hogy hát én legal vagyok, és nem illegal, átzavartak hivatalos határátkelőhöz, hogy nekem van papírom, a magyar személyigazolványommal ott kelljek át, itt nem mehetek. De ez csak azért történt, mert nem akarják a nagyvilág elé tárni ilyen nyilvánvalóan, hogy mi történik. Hogy ők, az állam hivatalos képviselői, azért vannak ott, hogy útbaigazítsák a menekülteket, hogy a zöldhatáron hogyan kell átkelni Szerbiába.
És a szerb oldalon persze már várják őket a szerb hatóságok. Autóbuszokkal begyűjtik őket, és viszik őket a legközelebbi városba, Presevoba, ahol van egy tábor, amit egyszeri megállóhelynek hívnak. Szintén nem hívják tábornak, hanem szemérmesen egyszeri megállóhelynek hívnak. Oda be lehet csekkolni, ott lehet felvenni azt a 72 órás tartózkodásra jogosító papírt, amivel ingyen lehet továbbutazni északra.
Á: Milyen élmény volt az út?
KGY: Magyarkanizsán azon gondolkodtam, hogy még maradok egy napot, mert olyan érdekes ez az egész. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy jövök az árral, és megcsinálom. Szakmailag olyan élmény volt, hogy a részletekből összeadódik a nagykép. Összeadódnak az apró információk, összeadódnak a tapasztalatok, és azt gondolom, hogy ez egy reális kép, amit látok erről a helyzetről.
Akik csak a sajtóból tájékozódnak, van egy olyan elképzelésük, hogy a menekülttömeg egy homogén, egységes massza. Dehát nem az. Ugyanolyan társadalom, ugyanolyan tagozódott társadalom, mint minden más társadalom. Vannak benne nagyon szegények, van a középosztály, vannak a nagyon gazdagok, akik mást engedhetnek meg maguknak. A nagyon szegények becsekkolnak ezekre a hivatalos helyekre Macedóniában és Szerbiában is. Ők igényt tartanak arra, hogy ingyen utazhassanak, hiszen már kevés a pénzük, elfogytak a tartalékaik, vagy egyébként sem voltak olyan jól eleresztve.
Akiknek viszont van pénzük, azok busszal utaznak, vagy taxival, ami a legdrágább formája ennek a történetnek. Nem mindenki a parkokban alszik vagy az utcán alszik. Nagyon sokan alszanak parkokban, meg az utcán Belgrádban, de nagyon sokan szállodában is. Az összes buszpályaudvar melletti szálloda dübörög, ki vannak adva a szobák. Ott szerveződnek a buszutak, arab nyelvű feliratok tájékoztatják az embereket, hogy mikor, merre, hogyan mennek az autóbuszok észak felé.
Nekem is volt egy téveszmém, hogy a menekült az leszakadt, koszos, rongyos, elhasználódott. Hát a fenét. Belgrádban, a buszpályaudvar környéki fodrászszalonokban sorban állnak a menekültek, mindenki hajat vágat, borotváltat, fazoníroztat, a szakállát igazíttatja, ha van neki, rendesen akar kinézni. Nem arról van szó, hogy lerongyolódott, ótvaros tömeg ez a menekülttömeg, ugyanolyan emberek, ugyanúgy próbálják magukat rendben tartani minden körülmények között.
Kakuk György (1964) Szegeden diplomázott jogászként 1988-ban. 1989-től a Mai Nap, majd a Kurír újságírója, 1995-től a Magyar Rádió külpolitikai szerkesztője, majd a kereskedelmi televíziózás elindulása után a Tv2 külpolitikai főszerkesztője, 1998-tól a TV2 koszovói kiküldött tudósítója volt. Az általa szerkesztett „Szép Új Világot” 1999-ben az International Emmy Díj döntőjébe válogatták az akkor indult „current affairs” kategóriában. Ugyanebben az évben igent mondott az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) ajánlatára, és a szervezet koszovói missziójánál kezdett el dolgozni. 2007-2012 között ENSZ Kelet-timori békefenntartó missziójának szóvivője volt. 2012-ben visszatért Magyarországra, 2013 októberében a Demokratikus Koalíció elnökségének tagjává választották.
Á: Mit tapasztaltál, mi igaz abból, hogy a menekültek nagy része férfi – fiatal, életerős férfiak, akik potenciális honfoglalók vagy éppen terroristák lehetnek?
KGY: Ez egy érdekes történet. Valóban nagyrészt férfitársadalom a menekülttársadalom. Fiatal férfiak, találkoztam huszonéves fiatal srácokkal, akiknek Aleppoban vagy Homszban vagy Hamában elegük lett abból, hogy élhetetlen a világ körülöttük. Egy huszonéves szíriai fiatalember nem úgy szeretné leélni az életét, hogy folyamatosan attól kell rettegnie, hogy mikor ölik meg, mikor bombázzák le a házát, hogy teljesen esélytelen munkát találni. Tehát ezek a fiatalemberek elindulnak.
De nagyon sok a nő is. A mi csoportunknak körülbelül egyharmada volt nő, plusz még a kisgyerekek. De alapvetően ez egy férfitársadalom. Előreküldik a férfiakat, akiknek már van családjuk, hogy találjanak valamit, és akkor majd valahogy utána magukkal hozzák, vagy kisegítik, ha már ő megtalálta a saját életét Európában, a család a többi tagját, a feleséget vagy a gyerekeket.
Egy olyan iraki kurd sráccal gyalogoltam itt az ártéri erdőben Szeged felé, akinek két kislánya és egy kisfia volt otthon Irakban, meg a felesége. És persze ő is azt szeretné, hogy ha eljut Németországba vagy Svájcba, majd kiviszi a család a többi tagját, de most úgy gondolta, hogy túl veszélyes ez az út.
Á: Mi volt a legerősebb személyes élményed a menekültek között?
KGY: Voltak emblematikus beszélgetések, két ilyenre emlékszem. Az egyik Skopjében a buszúton, Gevgelija és Skopje között, ez egy három és félórás buszút. Ott egy szíriai férfi ült mellettem, kiválóan beszélt angolul, és mérnök. Mastersa van ipari robottechnológiából, Észak-Irakban dolgozott, ahol az Iszlám Álammal való konfliktus miatt leépítések voltak, elvesztette a munkáját, és munkát keres. Szeretne dolgozni, mert Damaszkuszban, ahol egyébként él, ahova valósi, ott nem talál magának munkát.
Ő mondta nekem azt, hogy azt értsük már meg, hogy mi nem állatok vagyunk, hogy mi ugyanolyan emberek vagyunk. Szívesen jönne Magyarországra, és fizetne azért, hogy ha a magyar állam megtaníttatná a magyar nyelvre, és dolgozhatna. Mert tud valamit, konvertálható tudása van. Miért kell neki – tette fel nekem a kérdést – Görögországban hegyet mászni, tengeren átkelni, az életét kockáztatni azért, hogy megérkezhessen valahova, ahol tulajdonképpen munkát keres. Nem is tudta, fogalma nem volt arról, hogy hova akar menni.
Tőlem kérdezte meg, hogy „szerinted hova menjek?”. Azt mondtam, hogy „mérnök vagy, jó diplomád van, a tudásod használható, menj el Norvégiába. Az egy jó hely, még az olajjal meg ezzel-azzal is lehet foglalkozni”. Kicsit elgondolkodott, és biccentett, hogy „hm tényleg, Norvégia, nem is rossz ötlet”.
A másik már itt volt Magyarországon, az ártéri erdőben. Egy fiatal, szintén szír srác, 25 éves volt, ő séf szeretne lenni. Már most is az, de ő szeretne a koppenhágai Hospitality iskolában (Copenhagen Hospitality College – a szerk.), ami ugye a Lausanne-i után a világ második legjobb ilyen típusú intézménye, ott szeretne tanulni, mert szakács szeretne lenni. Nincs más lehetősége arra, hogy ott tanuljon, minthogy fogja magát, felkerekedik, az összes megtakarított pénzét beleteszi egy ilyen kalandba, és eljön Európába.
Megkérdezte tőlem, hogy én milyen zenét szeretek, és hogy a német heavy metalról mi a véleményem. Mondom, a Rammstein az úgy elmegy. És akkor a német heavy metalról beszéltünk a koszos, összeszemetelt Tisza-parton 80 menekülttel körbevéve.
Á: Milyen tapasztalataid voltak még útközben?
KGY: A Koszovó-Macedónia-Szerbia határ háromszögében korábban, még néhány hónappal ezelőtt is dübörgött az embercsempészet, és óriási pénzeket kerestek ezeken a szerencsétleneken. Azzal, hogy a macedón és a szerb hatóságok rájöttek, hogy ők nem tudják ezt megoldani, nem tudják megfogni ezt a menekülthullámot, kihúzták a szőnyeget az embercsempészet alól. Megszűnt, nincs embercsempészet.
A legmeredekebb része a magyar-szerb határ volt, egy olyan helyzet, amibe teljesen véletlenül csöppentem bele. Hozzácsapódtam egy nyolcvan fős csapathoz, akik épp a Tisza gátja mellett, egy fasor árnyékában pihentek, amikor Martonosról jöttem Magyarország felé. Nem voltam egy szívesen fogadott ember, amikor kiderült, hogy ki vagyok, nem jött oda senki, nem mesélte el senki, hogy mi történik.
A csapatunk itt körülbelül nyolcvan embert jelentett, akiknek a nagyobbik része kurd volt, jezidi kurdok Singából, Moszulból, a kisebbik része, körülbelül harminc ember pedig szíriai arab. Családok kisgyerekkel, terhes anyák, tehát volt minden ebben a csapatban. Ezt a csapatot öt szíriai arab fiatalember vezette. Volt egy vezető, és négy figyelőember, akik mozogtak folyamatosan, amíg jöttünk az ártéri erdőben.
Telefonon tartották a kapcsolatot egymással, vagy még valakivel, ez nem volt teljesen világos, és ők voltak azok, akik egy valahonnan felbukkanó embernek, aki valószínűleg Magyarország felől jött, és szintén beszélt arabul, odaadták a pénzt. Aki aztán elment a pénzzel, és a csapat elindult már magyar területen be a kukoricásba, keresztül a gáton, és eltűnt.
Nekem itt ért véget ez a történet, mert nem engedték hogy velük menjek, és nem is akartam már akkor tovább velük menni, mert ott már úgy gondoltam, hogy a saját biztonságom szempontjából nem jó ha túl sokat tudok erről az egészről. Annyi azért kiderült, hogy ezt a csapatot, akikkel én átkeltem, már nem is Kanizsán szervezték, hanem Belgrádból jöttek direktben. Tehát működik a hálózat, odahozzák őket Martonosra, leteszi őket a busz, és séta.
Á: Mennyi pénz lehet az embercsempészetben?
KGY: Nagyon sok pénz van benne. Nagyon sok pénz. Szerintem eurótízezrek cseréltek gazdát, amíg én ott ültem. Ha bárkinek az az illúziója van, hogy egy kerítéssel, egy drótakadállyal, bármivel megoldható a kérdés, meg fog lepődni. Európai Uniós, euroatlanti szinten, az egész Földközi-tenger medencéjét érintően valamiféle rendezésnek neki kellett volna már futni. Minél később futnak neki, annál később lesz eredménye, és annál tovább fog tartani.
Ezeknek az embereknek a nagy része nem akar végleg eljönni. A mérnökember nem akart eljönni Szíriából, de el kell jönnie. Tehát minél hamarabb lesz valamiféle olyan rendezés, ami a problémának a gyökeréhez nyúl vissza, annál hamarabb fog ez a probléma megszűnni.
A terrorizmustörténetre nem tudok mit mondani. Biztos vannak olyanok ebben az óriási tömegben, akik nem frankók. Nincs meg az a nagy, működő európai rendszer, ami úgy tudná ezt a problémát kezelni, hogy közben kiszűri például a nemzetbiztonsági kockázatokat. Ki lehetne szűrni, de hát azt látjuk, hogy a dublini egyezmény is egy közepesen erős nyomás alatt összeomlott.
Á: Mennyi pénzbe került ez az út?
KGY: Körülbelül 3-400 eurómba. Nem költöttem sokat, olyan szállodákba mentem, ahol a menekültek is megszálltak. Ez a saját pénzem volt.
Á: Szóltál valakinek a családodon kívül, hogy mire készülsz?
KGY: Egy-két ember tudott róla biztonsági okokból. Tíz évig dolgoztam és éltem Koszovóban: ismerem ezt a világot, ismerem ezeket az országokat, tudom, hogy melyik út hova vezet. Albánul ugyan nem beszélek, de udvariaskodni tudok, a szerb nyelv sokat segített helyzetek megoldásában. Ha valami baj lett volna, akkor felhívtam volna a feleségemet, hogy jöjjön értem, itt vagyok az út mellett.
Á: Elindulnál újra?
KGY: Ó persze, haza se akartam jönni. Most már könnyű ezt mondani, mert az ember látta, közvetlen tapasztalata van arról, hogy mit hogy kell csinálni, hova kell menni, mi az érdekes, hogy működik ez a világ. Most már tudom, hogy Gevgelijában hol van az a kávézó, amelyik a leggyorsabb internetet szolgáltatja, oda érdemes menni, célirányosan, és nem kóborolni a 35 fokban délben a városban, és keresni azt, hogy hol van internet. Tehát egy csomó olyan extra információ bejött, ami nagyban segíti a munkát. Persze hogy elindulnék.
Erdélyi Katalin
Videó: Baranya Ákos
Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!
Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.
Megosztás
Nélküled nincsenek sztorik.
Átutalás
PayPal
Így is támogathatsz
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!
Belföld
Külföld
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001 Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002 IBAN (USD): HU36120112650142518900500009 SWIFT: UBRTHUHB Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Ha van bankkártyád, akkor pár kattintással gyorsan tudsz rendszeres vagy egyszeri támogatást beállítani nekünk az adjukossze.hu oldalán.
Postai befizetéssel
Postai befizetéssel is tudsz minket támogatni, amihez „sárga csekket” küldünk. Add meg a postacímedet, és már repül is a csekk.
Havi előfizetés a Patreonon
Néző, Szurkoló, B-közép és VIP-páholy kategóriás Átlátszó-előfizetések között válogathatsz a Patreonon.
Benevity rendszerén keresztül
Bárhol is dolgozol a világban, ha a munkáltatód lehetőséget ad arra, hogy adott összeget felajánlj egy nonprofit szervezetnek, akkor ne feledd, a Benevity-n keresztül az Átlátszónet Alapítvány is ajánlható.
SZJA 1% felajánlásával
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
A hosszú távú környezeti következményei nem ismertek a ma már növényekkel beültetett vagy hulladék lerakására használt vörösiszap-tározóknak Almásfüzitőn. Egy nemzetközi...
Több mint egy éve írtunk először arról a bűnszervezetről, amelyet rovott múltú nemesfémkereskedők és egykori rendőr főtisztek hoztak létre 2012 tájékán,...
Magyarország hivatalos, állami szintre emelte az álhíreket és az összeesküvés-elméleteket, de agymosásról nem lehet beszélni – mondta el az Átlátszónak...
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!