Parlamenti választásokat követelnek a szerbiai egyetemisták

„Arra szoktam gondolni, hogy én is ott lehettem volna”, mondta Teodóra a csend után. Tizenhat percig álltunk a villamossíneken szótlan, szemben a belgrádi kormány és a külügy épületeivel, azt kérdeztem, mire gondolt közben. Május elseje, huszonöt fok, a Nemanjina utcában árnyat a volt védelmi minisztérium és a vezérkar romjai adtak.

Az újvidéki vasúti pályaudvaron november elsején szakadt le az előtető, a tragédiának tizenhat áldozata van. Az egyetemisták tüntettek, sztrájkot hirdettek, azt követelték, hozzák nyilvánosságra a pályaudvar felújításának teljes dokumentációját. Az egyetemisták minden megmozdulásukon tizenhat perc csendet kérnek a tömegtől.

Sokan vagy kevesen?

A helyi tömegbecslők szerint tizennyolc ezren tüntettek. Az már viszonylagos, mit gondolunk a tömeg méretéről: útitársamat, a Svédországban is élő főorvost például lenyűgözi, milyen sokan vannak, szerintem viszont elég kevesen jöttek el. A doki a budapesti tüntetésekhez hasonlítja a létszámot, én a korábbi belgrádiakhoz.

Vannak persze nehezítő körülmények. Az egyik a helyszín és a dátum problémája. Május elsején volt fél éve a tragédia, és a megemlékezés Újvidéken zajlott. Ám a munkások nemzetközi napjáról sem lehetett megfeledkezni. A hallgatók összeálltak a helyi – kormánykritikus – szakszervezetekkel, és közösen hirdették meg a tüntetést.

Belgrádi kormányellenes tüntetés – fotó: Makai József

Az eredmény felemás lett, például pont a szakszervezetisek miatt, akik továbbra is főként hosszan és unalmasan beszélnek, néha az EU-ellenesség vizeire evezve vagy a külföldi befektetőket fenyegetve. Ami szintén érthető, hiszen a munkások panaszkodtak már arra, hogy pelenkában dolgoznak, mert nem mehetnek vécére.

Síppal, dobbal

Nem a szakszervezetisek jelentettek gondot május elsején, nem is a csapnivaló hangosítás volt a probléma. Nem sokkal a tüntetés előtt Belgrád lustálkodva merült el a kora nyári szünnap hangulatában. A kormány előtt néhány árus reménykedett abban, hogy lesz új kuncsaft, hogy ezúttal sikerült friss és kelendőnek bizonyuló kitűzőket szereznie.

A város sajátos szertartásra készült, családok sétáltak sípokkal a nyakukban, sok helyen látható a fck sns (az SNS az államfő, Aleksandar Vučić hátországa, bázisa és hadserege, a hegemón kormánypárt, a fck pedig a fuck, mi más lenne). Nyoma sem volt a márciusi feszültségnek. Sem a felfoghatatlan méretű tömegnek.

A rutint lehetett érezni ott, a kormány és a külügy épületeivel szemben, az 1999-ben, a NATO légicsapásaikor háromszor eltalált épület romjainál (ha minden a tervek szerint alakul, a Trump-impérium épít ott tornyot). Valakinek eszébe jutott biciklipumpára kötni a vuvuzelát, szörnyű a hangja, és új réteget pakol a tüntetések csatakiáltására, pumpálj!

És nem történik majd semmi. „Kicsit sok lett a gyaloglás és biciklizés”, mondja a belpolitikai helyzettel foglalkozó, ezúttal névtelenséget kérő elemző.

„Az eredmény pedig kevés.”

Igaz, lemondott a miniszterelnök (technikailag nem a hallgatók követelése miatt, de ez mindegy), igaz, új pályázatot kellett kiírni ki a médiatanács megválasztására.

Mégis: van hiányérzetet.

Gyors megoldás nélkül

Teodóra, élettársa és barátjuk a vajdasági Temerinből, Újvidék közeléből érkeztek. „Az is szerencse volt, hogy egy busz nem sokkal korábban vitt el rengeteg utast”, mondja János. Bármelyikük ott lehetett volna a pályaudvaron, természetesen az Újvidék egyik legforgalmasabb pontja.

„Azért jöttünk, mert támogatjuk az egyetemistákat”, mondja Teodóra. Elegük van a korrupcióból, Vučić és szövetségeseinek szövevényes, mindent pókhálószerűen beterítő, mindent összetaknyoló rezsimjéből. Éltek külföldön is, Németországban dolgoztak három évig, de aztán visszaköltöztek.

„Azt akarjuk, hogy legalább a gyerekeink normális körülmények között éljenek”, mondja a harminc éves Teodóra. Elég hosszú távon pesszimista, mondom. Bár nincs egyedül, kevesen hiszik, hogy bárminek lenne gyors megoldása. Igaz, jelenleg a lassú megoldások is elég bizonytalannak tűnnek.

Új pályára futottak ki

Hacsak. Hacsak a hallgatók képesek lesznek kikényszeríteni a választásokat. A választási részvételük mikéntje még nem világos: támogathatnak egy listát, vagy indítanak egy sajátot.

Konszenzus még nincs, a vitára is csak következtetni lehet.

A hétfői bejelentés előtt már voltak utalások arra, hogy radikalizálni kell a tiltakozásokat.

És hogy a hallgatóknak politikai célokat kell megfogalmazniuk. Megtörtént.

A pártok most még kénytelenek úgy tenni, mintha támogatnák az egyetemistákat. Ám a szerbiai rezsimellenes megmozdulások résztvevői és szervezői mostantól egy új pályán játszanak. Ott, ahol az elnök és a gépezete jóval több tapasztalattal rendelkezik.

Makai József (Belgrád)